[Küldetés] Titkos éjszakai feladat

Hol több, hol kevesebb lelkesedéssel vetettem bele magam különböző küldetésekbe, küzdőterekbe, kihívásokba. Hármas szintű voltam, és eddigi tapasztalataim alapján kevesen értek a nyomomba. Nem sokat filozofáltam azon, hogy ők miért ott tartanak, ahol, miközben én már rég két Aincrad szinttel feljebb lehetnék. Helyette próbáltam hasznosan eltölteni az időt. Mivel nem volt szükségem exp-re, pontosabban szintemhez mérten elég keveset adtak az itteni mobok és különböző feladatok, ezért a baráti kapcsolataim ápolását tűztem ki célul, hátha meglétük később még jól jöhet. Társas interakciókra annyira nem volt szükségem, bár magamnak is nehéz volt bevallanom, hogy azért egy-két emberre kíváncsi voltam: ők mégis merre járnak? Így kerültem vissza a Kezdetek Városába is, és sorra ellenőriztem baráti listámról az embereket. Mizuki-kun volt az, aki még erre volt éppen. A nap nagy részét elvette az átkelés, így késő délutánra járt, mire megtaláltam. Nem mintha annyira nehéz dolgom lett volna, szokásos, számomra rejtélyes okokból módfelett szimpatikus, szociális szempontból pedig igencsak érdekes, de annál lelkesebb közeledési rituáléja mosolyra fakasztott. Barátságosan üdvözöltem én is, kérdésére pedig némi hezitálás után bólintottam.
– Épp a tegnapi nap során alapoztam meg ezt a jártasságot. Első szintű Észlelő vagyok. – Nem akartam elmondani, hogy mellette a keresés jártasságot is magaménak tudhatom már. Vagy hogy a yaganom nem olyan egyszerű működésű, mint ahogy azt régen elmondtam, hanem fókuszokból áll, és azért látok olyan sok mindent. Az egyik fókusszal Mizuki adataira pillantottam. Azóta sem csatlakozott céghez, de kettes szintű lett. Hármas szintemmel és jártasságaimmal még mindig felette jártam, pedig ő tanított meg az itteni alapokra. Elvörösödtem, zavartan elfordultam. Buta gondolatok voltak ezek, semmi értelmük nem volt.
– Ott találkozunk! – szóltam még utána, amikor távozott, majd a hirdetőtábla felé pillantottam. Néhány lépés után előtte álltam. Nagyon sok fókuszom volt, hála a nemrég beszerzett Tünemény Gyűrűmnek, így pillanatok alatt megtaláltam a küldetést, amiről Mizuki beszélhetett. Már csak egy betöltendő hely volt. Minden további nélkül lehívtam az információkat, majd elfogadtam a küldetést. Én voltam a harmadik tag.
A Besúgó megtalálása nem jelentett problémát. Otthonosan mozogtam már a Kezdetek Városában, és ismertem a fickót. Vagy lányt? Sohasem tudtam eldönteni… ahogy most sem. Ott álltam előtte, Mizukival és egy harmadik taggal az oldalamon.
– Van észlelésem. Induljon a küldetés – nyitottam köszönés helyett.

Mizukival az oldalamon ez gyerekjáték lesz – néztem végig kis csapatunkon, amikor nekivágtunk a küldetésnek. Izgalmasnak ígérkezett, eddig ugyanis nem tapasztaltam, hogy az észlelés pontosan milyen formában is jelentkezik, pedig nagyon érdekelt az effekt, hogyan tudná a rendszer fokozni amúgy is meglehetősen éles és alapos látásmódom. A választ természetesen hamarosan meg is kaptam.
A többiek mögött mentem, egyetlen lépéssel lemaradva. Így átláttam az egész elénk terülő vidéket. Fenntartásaim voltak azonban, amit meg is osztottam velük.
– Ide nem észlelésre lenne szükség, hanem éjszakai látásra – morogtam. Ekkor már rég hallottam a hangokat, de nem figyelmeztetem a csapatot. Két érv is szólt mellettük. Az egyik, hogy az észlelés új volt nekem, így fogalmam sem volt, hogy ezek a hangok normálisak, amikhez innentől kezdve hozzá kell szoknom, vagy figyelmet érdemlő jelenségek. A másik, hogy nem is annyira moboktól tartottam – hiszen azok életének nullázása egy ilyen csapattal nem jelenthetett gondot, még akkor se, ha nem ismertem a harmadik tag képességeit –, sokkal inkább NPC-ktől, vagy más JK-tól. Ebben az esetben pedig bőven elég volt, hogy én tudtam róluk, így a meglepetés ereje máris nem szolgálta őket, pedig kis csoportunk a leghihetőbben adta elő, hogy fogalmunk sincs róluk.
Időleges némasági fogadalmam egészen addig tűnt jó ötletnek, amíg a hangok odáig erősödtek, hogy a küldetésadó is hallotta őket. Bevallom, nem számítottam ilyen reakcióra, teljesen váratlanul ért. Ezúttal a yagan nem volt elég arra, hogy mindent lássak, kapkodnom kellett a fejemet, hogy a besúgót is szemmel tudjam tartani, és a körülöttünk lévő vadonból se tudjanak meglepni.
Pozitívumként könyveltem el a harmadik tagunk viselkedését. A megbízó oldalára állt. Remek volt Mizuki hozzáállása is, örültem neki, hogy nem kell ecsetelnem semmit, hanem automatikusan tudunk csapatban dolgozni. Bólintottam.
– Nem szeretném, hogy itt hagyjuk a megbízót, ezért én mint távolsági harcos, mindenképpen vele maradok. Ha valamiért szétszakadnánk, írunk egymásnak, rendben? – Azon gondolkodtam, hogy hozzátegyem-e: sebzésem jelen pillanatban talán elég is lesz arra, hogy már távolról leszedjem őket. Hacsak nincs veszélyhelyzet, ne mozduljanak… majd úgy döntöttem, hogy erre talán nincs szükség. Hadd fejlődjenek ők is, szükségük van exp-re.
Közvetlenül a küldetésadó mellé álltam, és megfeszítettem az íjamat abba az irányba, amerről az észlelésem jelzett.

Farkasokkal még nem nagyon hozott össze a sors, de örült a szívem, hogy ha már talán ez az utolsó küldetés, amit ezen a szinten töltök, ilyen kuriózummal találkozhatok. A pengém húrja jelzés volt Mizukinak, nyílvesszőmmel szinte versenyt futva vágott bele a küzdelembe. Régen érzett elégedettség vett erőt rajtam: mintha csak régi barátok között lennék, otthonként ismert világban. Sohasem fogtak el még ilyen gondolatok Aincraddal kapcsolatban. Furcsa volt ilyesmit átélni egy csata közben. Az íjam lassan leeresztettem. Csak figyeltem, hogyan alakulnak körülöttem az események. Magas szintemmel, különleges eszközeimnek hála szinte sebezhetetlennek éreztem magam. Arról nem is beszélve, hogy Mizuki is itt volt. A srácnak nem ment zökkenőmentesen a dolog, de volt benne szufla, és azt akartam, hogy tapasztalja meg az itteni dolgokat, így nem avatkoztam közbe. Kellemes élmény volt a csata.
A fókuszaimat eddig mindig arra használtam, hogy környezetem minden egyes pontját és rezdülését szemmel tartsam, és még sohasem állt ennyi fókusz a rendelkezésemre, mint most. Hagytam egyet a közvetlenül mellettem zajló csatára, hogy figyelemmel tudjam követni, miként boldogul a srác, és be-besegítsek neki. Az összes többivel azonban Mizuki irányába figyeltem. Rá mindig jellemző volt, hogy nem megszokott módon reagál a környezetéből érkező ingerekre, és ez nem csak viselkedésében, hanem lassanként kialakuló csatározási stílusában is felfigyelhető volt. Érdekesnek tartottam, hogy idővel mindannyian egyre képzettebbek leszünk a magunk fegyvernemében. És nem csak azért, mert pontjaink eloszlása egyre több kombót és ütésváltást tesz lehetővé, hanem azért is, mert egyre kevesebb távolságot tartunk magunk és ellenfeleink között. Nem idegen már számunkra az életpont-veszteség, tudjuk, milyen az itteni fájdalom, ha megsebeznek… És lassan azonosulunk itteni önmagunkkal is. Mizuki csatáját elnézve születtek meg bennem ezek a gondolatok. Itt valahogy mindenki teljesen másként viselkedett, mint kinn. Magamból kiindulva hoztam ezt a megállapítást. Itt mindenki sokkal szabadabb. Sokkal inkább önmaga.

Mondjuk nem is igazán értettem, eddig ez hogy nem volt triviális számomra.
Az MMORPG-k mindig is erről szóltak.
Hogy az ember egy karakter mögött sokkal inkább önmaga lehetett.

A harc úgy ért véget, ahogy elkezdődött: gyorsan, egyetlen karcsapásnyi idő alatt. Kicsit szégyelltem magam, mert nem voltam elég figyelmes, és harmadik társunk vesztett néhány életerőpontot. Gyorsan pótolta ezt viszont a küldetésadó.
– Első szint… – mormogtam magamban. – Nehéz olyan helyzetbe kerülni, hogy komoly veszélyben legyen az életed – néztem a fiúra, és magam sem tudtam, hogy ezt miért is mondtam pontosan. Vigasztalás? Bíztatás? Jótanács?
Vállat vontam. Fene érti az ember érzelmeit.
Továbbindultunk.

Ha Mizuki nem hívja fel a figyelmem a csonkolt karra, nekem fel sem tűnik. A fókuszaimat a környék monitorázására használtam, a srác pedig nem szerepelt nálam elég magas prioritással ahhoz, hogy komolyabb figyelmet érdemeljen. Így voltam elhangzott szavaival is. Tekintetem kérdőn ráemeltem, hátha megismétli, vagy kifejti, hogy mit mondott az előbb, de miután nem történt ilyesmi, nem szenteltem neki különösebb figyelmet.
Más esetben aggasztó lett volna a csend, amely körbevett minket az út hátralévő részében, de ezúttal nem izgultam: egyrészt az oldalamat biztos kezek védték, méghozzá Mizukié, másrészt bíztam a saját megfigyelő és észlelő képességeimben.
A karakter eltűnése éppen ezért engem is némileg váratlanul ért.
– Várj, Mizuki, hadd gondoljam végig – nyúltam utána, ahogy ő elindult, és a kezét fogtam meg, hogy magam mellett tartsam. – Jelenlegi képzettségeim mellett észlelnem kellett volna, ha elmegy mellőlünk. Ez tény. – Próbáltam hangosan végigkövetni a logikus eseményláncolatot. – Ami annyit jelent… Nem látok más lehetőséget, minthogy eltűnését a rendszer generálta. Igen, ez logikusnak tűnik, hiszen úti célja ez a falu volt. – Miközben ezt mondom, másik kezemmel már lehívtam a menümet, épp a küldetéspanelemet figyeltem. – Egyelőre semmilyen jutalmat nem kaptunk, tehát nincs vége. De nem is fejeződött be, tehát a küldetésadó nem halott, nem buktuk el a feladatot – néztem fel jelentőségteljesen a srácra, hogy válaszoljak neki is. Tetszett, ahogy gondolkodott, viheti még valamire. – A legjobbnak azt látom, hogy menjünk be a faluba, nézzünk körbe – mondtam, majd tekintetemet Mizukira emeltem. Örültem, hogy mint mindig, most is meghallgatja, mérlegeli mások szavát, és az alapján dönt. Ezúttal amúgy is ketten voltunk eggyel szemben – már amennyiben meg akartuk tartani a csapat látszatát –, de őszintén szólva kérdés sem volt számomra, hogy Mizukival alkotunk mi most egy duot, amihez a srác kísérőként csatlakozott.
Rá kellett jönnöm: igen keveset tudok róla. Célom pedig alapvetően régi ismertségeim megerősítése volt, esetleg új baráti kapcsolatok megalapozása, hát ahogy az utcákat róttuk, egy megfelelőnek vélt pillanatban kommunikációs csatorna létrehozása mellett döntöttem:
– A kasztodat már tudjuk, legalábbis a kardod kizár sok mindent. Teljesítményed alapján a szintedet sejtjük. Nem tudom viszont, hogy ti ismeritek-e már egymást, és csak én nem vagyok tisztában a neveddel. Bemutatkozhatnál – jelentettem ki tárgyilagosan, összegezve korábbi premisszáimat, és végül meghozva a konklúziót.

Mizuki monológja zavarba hozott, mivel láttam benne logikát, mindazon keresztül ellentétes célok felé vezetett, mint a mi állításunk. Arra viszont nem volt lehetőség, hogy a kettőt egyazon megvalósítás teteje alá hozzuk, és az ellentétek közti kiegyeztethetetlenség és az ebből generálódó összeférhetetlenség végül arcpír formájában materializálódott.
Undok, árulkodó… és nem utolsó sorban virtuális test! Nem értettem: miért nem tudom az ilyen reakciókat ignorálni, hogy létre se jöhessenek? Valahogy letiltani. És akkor az ilyen problémák, mint az árulkodó nonverbális jelek máris eggyel kevesebb problémát jelentenének.

A fenti gondolatok tökéletesek voltak arra, hogy elüssem az időt, amíg a falut kutattuk át. Zavart az éjszaka, a kevés fény, a lagymatag látási viszonyok. Magamban morogtam. Hiába az észlelés, az nem kifejezetten egy személy felkutatására alkalmas, hacsak nem használ rejtőzködést. Fókuszaimmal próbáltam a körvonalakra rákeresni, méghozzá emberi körvonalakra, azonban nem jártam sikerrel. Hiába volt a speciális képességem, ha valami ügyes csellel talán nem is a vizualitás szintjén kellett megtalálni valamit. Amire itt elsősorban szükség lett volna, az az éjszakai látás. Nem rendelkeztem ezzel a jártassággal. És ez zavart. Nagyon!
– Szervusz, Tatsuki Ranmaru vagyok, íjász. És a vércsoportom… az itt nem számít. – Valami elvonta a figyelmem, így a két mondat között áttértem a berögződött bemutatkozási szertartáshoz, más kérdés, hogy az itt semmit nem segített. És ami elvonta a figyelmem, azok a beszélgetők voltak. Nem szokásom mások privát verbális chatelésébe belekontárkodni, viszont ezúttal érdekes szavak ütötték meg a fülemet.
Ahogy felfigyeltek ránk, futni kezdtek. Nem tudtam, hogy a srác lassú reakcióideje miatt nem indult meg, vagy Mizuki példáját követve ezúttal kihagyta a lehetőséget, én viszont nem akartam ennyiben maradni, így felhúztam az íjam, és utánuk iramodtam. A célom az lett volna, hogy akár egyet is eltaláljak. HP-t nem vesztene, hiszen ez biztonságos terület, viszont biztos, hogy elesne, és addigra ott teremnék mellette én is. Bíztam a gyorsaságomban, de hiába: kevés voltam hozzájuk. Hátrapillantva konstatáltam, hogy Mizukiék nem követtek. Eltettem az íjamat, invertorymból jegyzetfüzetet vettem elő. Menü lehívva, utánanéztem az eddig tudomásomra jutott jártassági lehetőségeknek. Felírtam magamnak: szükségem lehet még hallgatózásra és városi üldözésekhez jól jön az akrobatika is.
Visszatértem a csoporthoz. Már épp magamhoz akartam ragadni a szót, amikor Everett beszélni kezdett. Végighallgattam, mert nem mondott hülyeségeket. – Ezt támogatom. Viszont ne maradjunk csapatban, úgy kisebb területet tudunk átfésülni. Javaslom, hogy váljunk szét. Ehhez… – lehívtam a menümet, és egyik fókuszomat használva, hogy közben a tekintetem mégis végig a többieken tudjam tartani, partyt alapítottam, amibe meghívtam mindkettőjüket. – Használjuk ezt, hogy megtaláljuk egymást. Amint van valami, értesítjük a másikat.

Mizuki üzenetének megfejtése kisebb problémát okozott, de végül csak meghúztam a vállam, és a zavaró tényezővel, ami a szöveg elején szereplő „negyvenhét” volt, nem foglalkoztam. Helyette utánanéztem, merre is találom a kardforgató lányt, és örültem, hogy neki sikerült megtalálnia… És nehezemre esett bevallanom, de azért ez némileg frusztrált. Hiszen keresési és feltérképezési képességeim miatt korábban biztosra vettem volna, hogy ebben is az élen fogok járni. Úgy tűnik viszont, hogy nem így lett. Túl nyilvánvaló lett volna egyedül a szerencsére fogni az esetet. Miközben a közös pont felé tartottam, elhatároztam, hogy megpróbálok rájönni, miben is hibázhattam.

A helyszínen azonban csak újabb negatív élmény várt: meglepetten észleltem, hogy utolsóként érkeztem. Pedig fogadni mertem volna, hogy elsőként leszek ott! Gyanúsan mértem végig egy fókuszommal Zhelt, egy másikkal pedig Mizuki arcát vizslattam, hátha észreveszek valami gyanúsat. Egy küldetésen belüli küldetésre gyanakodtam, vagy ilyesmire. Túl sok mindent láttam már ahhoz eddig is, hogy ne keltsen gyanút bennem ez a pár furcsa esemény. Jobbnak láttam óvatosnak lenni. Végigmértem a besúgót.
Úgy tűnik, a „vallatás” nélkülem is elkezdődött. Zhel jól használta a premisszákat és megfelelően adagolta a belőlük következő konklúziókat ahhoz, hogy egyelőre ne akarjak beleszólni a vitába, csak figyelni a reakciókat. Eddigi tapasztalataim alapján sikeres jövőt jósoltam a felvetett kérdéseknek, és úgy gondoltam, hogy a dühünk és bosszúságunk, amit az eltűnésével okozott megfelelően fűszerezi ahhoz jelenlegi beszédstílusunkat, hogy fenyegetésünk hihetőbb legyen, és így könnyen érkezzen válasz tőle.
Egyébként is adtak elég gondolkodnivalót a Zhel által megosztott új információk. Mint az Ítélet Öklének vezetője, tudnia kéne az ilyesmikről. Tény, hogy nincs kiépítve egyelőre a céh információs hálózata, de vannak ismerősei. Gondolatban újabb pár szót jegyzett fel a füzetébe: szükség lehet még új információkra.