Solvik

Először fel sem tűnt. Nekem olyannyira természetes volt, hogy amikor megismerkedem valakivel az egy tea mellett történjen, hogy jóformán eszembe sem juthatott volna más, mint első közös időtöltés, ami alkalmat ad beszélgetni.
Aztán persze kiderült hogy sem Leonardnak, sem pedig nekem nem éppen alkalmas erre az időpont, úgyhogy elhalasztottuk a dolgot.
Néhány napig - talán két hétig is - eszemben volt, hogy majd rákérdezzek, mikor alkalmas neki pótolni az elmaradt teát. De ezt már csak az illem sem engedte, és egy idő után nem is tűnt olyan jó ötletnek. Lehet, hogy nekem tejesen természetes az a közeg, Leonard viszont nem úgy festett, mint aki minden másnap teázókban tölti az idejét.
Szóval én nem erőltettem, így tolódott a dolog tovább, míg végül kaptam egy üzenetet a fiútól.
Nem akadékoskodtam, hogy nem ragaszkodom a teához, nem szerettem volna ha azt hiszi, igazából ellenemre van, hogy találkozzunk. Új ismerősöket szerezni nem árt, és bíztam annyira magamban, hogy ne tűnjön kockázatosnak, hogy megint olyan közeli ismeretséget kötök, ami utána összetöri a lelkemet a tehetetlenséggel, mert nem tudok mindenhol ott lenni.
Viszonylag gördülékenyen meg tudtuk beszélni, hogy mikor találkozzunk.
Örültem a helyszínnek, hiszen nem gyakran járok Solvikban, pedig nem árt, ha ezt a helyet is jól ismerem.
Nem akartam túl korán érkezni, ráadásul akadt még egy apró elintézni valóm a céhben, úgyhogy végül az utolsó pillanatban tudtam elindulni.
Közben érkezett egy üzenet Leonardtól, de mivel már eleve csak néhány lépésre voltam a teázótól, ahol valószínűleg várt már, nem töltöttem az időt azzal hogy válaszoljak, hanem egy perccel később beléptem a hangulatosan berendezett terembe, és egy gyors pillantással felmére a terepet megtaláltam a szőke kardforgatót is.
- Örülök, hogy újra látlak - üdvözöltem az alkalomhoz és a helyhez is illő japános meghajlással, mielőtt elfoglaltam a helyemet.
- Remélem nem vártál túl sokat… - fürkésztem feltűnés nélkül, abban a reményben, hogy nem a kényelmetlenség jeleit fogom látni tükröződni az arcán.

Nem voltam teljesen biztos benne, hogy tényleg nemrég érkezett, de úgy tűnt, hogy egyébként el tudta magát foglalni, és valóban nem tűnt neki hosszúnak a várakozási idő.
A teasüteményes tál lehet panaszkodott volna, de hát azzal ki törődik? Főleg ha a kedves vendég ilyen jóízűen eszi, ahogy Leonard teszi épp most is.
Leonard első pillantásra nem volt otthon a teák világában, és a választása arra késztetett, hogy egy pillanatra megállítsam, mielőtt véglegesen rendel.
- Biztos vagy benne? Az a gyümölcs és virág nem éppen összeillő, mire megiszod rémesen keserű lesz a teád. - jegyeztem meg, megpróbálva nulla kioktató vagy derogáló, netalán lenéző hangnemet megütni, egyszerűen információt közölve a fiúval. Az arcomon közben egy pillanatra végighúzódott egy félmosoly, mert eszembe jutott, mikor magyaráztam utoljára a teákról... Nem volt nehéz a mosolyt eltüntetni, tekintve mi lett a történet kifutása...
A magam részéről egyszerű jázminteát rendeltem. Nem volt semelyik különlegességhez hangulatom... 
- Nem lett volna muszáj idejönnünk - jegyeztem meg miután a pincérlány távozott, figyelve a srác kissé esetlennek ható megjelenését. Valószínűleg az alap lazaságához képes most merev. Bevallom, irigylésre méltó, hogy még ez az állapota is természetességet sugároz, úgy, mint akinek semmi nem tud gondot okozni.
- Nem annyit mint szerettem volna - válaszolok a kérdésére, kissé keserűen, de alapvetően inkább beletörődéssel. - A céhünk kissé szétcsúszott, úgyhogy igyekeztem összekaparni. - magyarázom is meg a helyzetet. - És veled? Jól látom, hogy azóta boldog - vagy annyira nem boldog céhtag lettél az önkéntes rendőrségnél? - kérdezek én is, az utóbbi megjegyzést mindenféle negatív felhang nélkül, sokkal inkább elismerően.
Az arcomat észrevétlenül elöntötte a pír a lelkes dicséretözönre, de az ilyesmi egy ideje nem tud kibillenteni.
- Nem nagy dolog. Odakint is ezzel foglalkoztam, elég sokat, és bár a rendszer olykor megköti a kezem, de sokat tud számítani a gyakorlat. Illetve az a pálya amit programoztál olyan ötleteket hozott elő belőlem, amiket más körülmények között biztosan nem kockáztattam volna és kipróbálni sem tudtam volna. - fordítom a dicséretet a kreativitására - És a te mutatványaid ösztönöztek kreaívitásra. Nem sokon múlt a menő befejezésük - tettem hozzá elismerő tekintettel kísérve.

Nem bírom, felnevetek az emlékre. Lehet korábban kellett volna ezeket a pillanatokat felidéznem?
- A társamnak ezt kérjük - böktem az itallapon az egyik legfinomabb, de nem kifejezetten drága teára. Azt hiszem, illeni fog Leonardhoz.
Amiatt nem aggódom, hogy kifogásolni fogja. Látszik rajta, hogy bármit megkóstolna.
- A nagyanyámnak fontosak voltak a teaszertartások, így én is sokmindent mgtanultam - bólintottam mosolyogva. Hiába, a hagyományhoz ragaszkodó család Japánban már csak ezzel jár.
Bár nem úgy tűnik, mintha egyáltalán nem zavarná a hely, de mivel nem az látszott rajta, hogy menekülni lenne kedve, csupán a helyzte idegenséeóge, egy bólintással ráhagytam. Talán a nap végén már ennyire sem fogja zavarni egy ilyen hely, ki tudja.
Enyhe pír jelenik meg az arcomon a dicséretre. Oh igen, tudom, hogy milyen nagynevű céh az Artes - különösen ezen a néven - épp ezért kételkedem nagyon, hogy hosszú távon jól kézben tudom tartani.
- Nem mondanám magam fejesnek - hárítom a “titulust” - De sajnos a régi tagjaink... már nincsenek közöttünk, és valakinek a kezébe kellett vennie a dolgokat, hogy az újabbak ne kallódjanak el. - fejtettem ki a keserű igazságot.
Mosolyogva hallgatom, ahogy lelkesen magyaráz az igazság ligájáról.  Amikor hirtelen elhallgat felkuncogok.
- Tiszteletre méltó céh az biztos. -  szélesedik kicsit a mosolyom - Hinarit pedig meglepően... közelről volt alkalmam megismerni. Szerencsések vagytok, hogy ilyen lelkiismeretes vezéretek van - teszem hozzá. Kíváncsi lennék mi a véleménye rólam azután, hogy akkorát hibáztam abban a helyzetben... Azóta csak futólag találkoztunk, és a frontot érintő pm-eken kívül nem is kommunikáltunk...
- A japán középiskolákban nem is olyan különleges, mint tűnik. De szerettem csinálni - mondom  pár pillanatig elrévedve a “gondtalan” évek emlékébe.
Meglepődtem, de teljesen pozitív értelemben. Kiderlt, hogy a laza, játékos stílusa ellenére, amit az arénában is láttam, nem tekinti játéknak a harcot... Ez nagyon fontos Aincardban, hiszen az életünkkel “játszunk”. De így nem félnék rábízni, hogy velem együtt harcoljon az életünkért.
- Így van, ha valaki olyan rázós körülmények között feltalálja magát,  az bárhol megállja a helyét. - értettem egyet, úgy általában is a véleményével. Rengeteg múlik a kreativitáson, és ha őszinte akarok lenni néha éppen emiatt nem tudok átlendülni bizonyos helyzeteken.
Közben megérkeztek a teáink, úgyhogy kiváncsian figyelve Leonardot, a magamét lassan kortyolgatni kezdem.

Elmosolyodtam, és bólintottam. Igen, nagyon jó volt. A legjobb dolog, amit akkoriban csinálhattam.
- Igen. Nagyon sokat jelentett nekem - öntöm szavakba is az érzést, aztán együttérző tekintettel hallgatom Leonard történetét.
- Nekem is megpróbálták kijelölni az utamat - osztottam meg vele, jelezve, hogy értem miről beszél - Aztán megtaláltam a sajátomat, és egy idő után elfogadták a döntésemet. - tettem hozzá, közben megpróbálva kitalálni, hogy vajon véletlenül történt-e, hogy nem lett elég alkalmas személy.  Végül inkább nem döntöm el a kérdést, bár van sejtésem. Nem kell nekem mindenkiről mindent biztosan tudni akkor sem, ha nagyon is jó lenne sok esetben.
- A céhvezérnek feljogosítás kell a többiektől. Nekem nincs ilyesmim. De igyekszem - reagálok, aztán... Aztán csöndben maradok. Több okból. Nem érzem úgy, hogy dicséret járna azért, amit csinálok.  Sem fényezés. Sem bármiféle elismerés. De... jól esett, hogy így gondolja. Picikét még azt is közel elhiteti vele, hogy talán mégsem vagyok annyira tehetetlen, mint érzem magam. Hogy tudok tenni olyat, ami segít előbbre jutni ebben az istenverte játékban, ami mások szerint is hasznos. Talán.
Az arcát nézve egyrész elnevettem magam, másrészt rájöttem, hogy sikerült félreérthetően fogalmaznom. Ez utóbbit korrigáltam is gyorsan.
- Igen közelről. Azóta se tudom pontosan hogy történt, de egy Ophelia nevű nővel való találkozás után az Ő avatarjával ébredtem fel, a JL palotában. - azt, hogy a párja mellett, azt inkább nem említem. Amilyen mulatságosnak hathat a helyzet, amiről beszéltem, annyira válik a témától komorrá, és komollyá az arcom. Nem, még mindig nem bocsátottam meg magamnak, mai ott történt.

Végül a harcra terelődik a szó. Az érintésére és a kijelentésére elmosolyodom és bólintok. Látszik, nincs miért tagadni.
- Van olyan Ismerősöm, aki a bolondok elmaradhatatlan szerencséjével élte túl - [color:756c=990099] jegyzem meg - Te olyannak tűntél, aki humorral és mókázással oldja a feszültséget, és tereli el az ellenfél figyelmét - Igen, valahogy így ahogy a mellékelt ábra is mutatja. Játékosan rákacsintok, aztán kortyolok a teámból. Egyre kiváncsibbá tett ez a srác. Vajon mi az, ami kibillenti a bolondozásból?