[Küldetés] Guild of Gods

Egy átlagos papiros, díszes betűtípus, részletesen kifejtett tartalom, és megadott hely és időpont. Ez bizony egy meghívó, méghozzá nem is akárhova, egy bálra. Kétszer is elolvastam, értetlenül vakargattam a fejem, mégis én miért kapok egy ilyen helyre meghívót? Csekély hőstetteim ilyen nagy port kavartak volna, hogy végre én is reflektorfénybe kerülhetek? Elégedetten bólogattam halvány vigyorral az arcomon. Egy ilyen lehetőséget nem szalaszthatok el, és egy kis szórakozás is kijár nekem...na meg persze az ingyen kaja...Fel is túrtam az összes eddig megvásárolt ruhámat, kiegészítőmet, rövidesen sikerült kiválasztanom egy többrétegű szoknyát amit gyorsan személyre is szabtam. Eltávolítottam az abroncs egy részét, ezzel lágyabbá téve az öltözetet, visszavágtam egy részét, és hozzácsaptam egy két masnit is. Tökéletes, és még aranyos is. Gyorsan a tükör elé rohantam és magamra öltöttem pár gombnyomás segítségével a kész terméket. Forgolódtam benne, tettem egy két kört, közben kerestem egy fehér balerina cipőt is. Sokkal furcsább volt benne sétálni, mint a megszokott bakancsban, de könnyebb is. Egy darabig csodáltam magam, de lassacskán befurakodott az az érzés az agyamba, hogy itt bizony valami hiányzik. Hosszas gondolkozás, és ruhacserélgetés közepette rátaláltam a hiányzó elemre ami nem más mint a combfix! Pont volt a készleten fehér, már nem is emlékszem mikor vásároltam ennyi ruhát, de legalább most hasznosnak bizonyulnak. Most a tükörből egy szép fodros ruhába öltözött lányka nézett vissza rám, tökéletes! Annyira elmerültem a játszadozásba, hogy még egy fátylat is a fejemre rögzítettem, pont úgy festettem benne mint egy menyasszony. De nem akartam túlságosan kitűnni a tömegből ezért azt le is vettem, és a helyébe egy fehér virágot tűztem fel.

Kétszer is ellenőriztem a címet ami a papíron volt, és sikerült elsőre odatalálnom. A bálteremben lehettek vagy százan, ha nem többen, mindenhol táncoló párok, a pincérek pedig tálcán szolgálják fel az italt. Az illatok gyorsan odacsaltak a roskadásig rakott asztalokhoz, amin mindenféle sütemény, hús és különféle köretek sorakoztak. Főleg a sütik érdekeltek, rögtön tányérra is tettem belőlük és elkezdtem falatozni, természetesen mint egy hölgy, nem mint holmi disznó módjára. Időközben már kezdett szorongató érzés magába keríteni, sok emlék tört fel a régi szép időkből amikor még gyakran jártam ilyen helyekre a családommal, hála az ő befolyásuknak... A tánctér mögé felállított színpadon folynak a készületek, ez kíváncsivá tett, ezért az asztalon hagyva az üres tányért átverekedtem magam a tömegen. Nem igazán tudtam kitalálni mire készülhetnek, valójában nem is volt rá túl sok időm ugyanis egy ismerős arc lépett oda hozzám egy csinos körülbelül velem egy magasságban lévő hölgyikével. Illedelmesen üdvözölt amire én egy bájos pukedlivel válaszoltam.
- Örülök, hogy megismerhetlek. - a meghajlásra meghajlással válaszoltam széles mosollyal az arcomon. - Szólíts csak Jun-nak. Nem is gondoltam volna, hogy itt fogunk összefutni. - De a csevej nem tarthatott sokáig, ugyanis egy férfi zengte be a termet. Először a színpad felé néztem, hogy ki is lehet az, különösebben nem törődtem vele, mivel nem ismertem, de amikor a hirtelen elsápadó senpai-ra néztem, volt egy olyan sejtésem, hogy itt valami nincs rendben. Csak nem a mikrofon idézte elő belőle ezt a hirtelen váltást.

// végül ennél jobb képet nem sikerült találnom  //

A figyelmem a színpad iránya felé terelődött, amikor a borostás férfi ismét beleszólt, értetlenül figyeltem ahogy visszaszámol majd közben az egyik előadó előre sétált kezében pedig jó néhány ismerős tárgy csillogott.
- Kristályok...- mire feleszméltem már hajította le, az ismeretlen kristályok tömkelegét. - Mindenki menedékbe! - kiáltottam fel a mögöttem lévő étkező asztalt pedig fel is borítottam. De mielőtt még bármit is tehettem volna, hogy elbújhassak a semmiből egy hatalmas raj denevér tűnt fel, amiket jó néhány farkas követett. A békés bálterem hangulata rövidesen megváltozott a levegő fagyossá vált és a padlón alig lehetett megállni annyira csúszóssá vált. Ha nem egy ilyen helyzetben ismertem volna meg ezeket a különös kristályokat azt mondanám, hogy érdekes és jó néhány kérdéssel bombáznám a feltalálót. De a több tucatnyi fekete ruhás alak jelenléte inkább félelmet kelt bennem mint kíváncsiságot.
- Mégis miféle alak tesz tönkre egy báltermet és próbál megölni több száz idegent a saját szórakoztatására? - néztem fel a színpadra. Minden perccel amit itt töltök egyre inkább úgy érzem megbántam hogy ide jöttem. Inkább maradtam volna otthon...Ehelyett a felénk közeledő maszkos alakoktól próbálok minél távolabb kerülni. A felborított asztal tökéletes védelmet nyújthat, egy könnyed mozdulattal mögé is kerültem hála az akrobatika képességemnek. A Senpai-ra pillantva jobban átjár a félelem érzése, ha egy hozzá hasonló neves céhvezért ennyire megráz egy ilyen szituáció akkor rosszabb a helyzet mint amilyennek tűnik. Már éppen a felszereléseimet bújom amikor végre kapok némi instrukciót.
- Én is pont ezt akartam javasolni. - válaszoltam vissza, habár ez cseppet sem volt igaz. Szégyen a futás de hasznos, főleg ha nem akar az ember egy életre üldözötté válni hála egy indikátorszínnek... Kikaptam a Hazatérés kristályomat, és mellé egy meglepetés Hullám Kristályt is. Jó erősen megmarkoltam és egy hatalmasat lendítettem remélve, hogy a tömeg közepébe sikerül behajítani.
- Akkor a főtéren találkozunk! - szóltam, és sietve aktiváltam a kristályt.

A teleportálás sikeres volt és pillanatokon belül a főtér közepén találtam magam. De nem érezhettem magam sokáig biztonságban ugyanis sorra érkeztek meg további alakok szintén báli ruhákban és öltönyökben hatalmas pánik szerűen csordákba tömörülve menekültek amerre csak tudtak. Nem foglalkoztam különösebben velük, nyomorogjanak csak ha nincs annyi eszük, hogy felváltva menjenek a sikátorokba ahelyett, hogy egymást nyomják szét... Egyre több és több kérdés vetődött fel bennem. Mégis kinek állt szándékában egy tömeges mészárlást megszervezni? Mi haszna lehet belőle? Na meg persze, az hogy vajon még veszélyben vagyok e...Lassan kezdett minden elcsendesedni, elkezdtem sétálni a macskaköves utcán, rejtekhely után kutatva, innen túlságosan messze van a lakásom, és valószínűleg nem véletlenül támadtak ránk, végezhettek előzetes nyomozásokat is. Nem telt sok időbe mire kék pixelek milliói kezdtek világítani az utcákon. Nem bíztam a dolgot véletlenre gyorsan bebukfenceztem pár láda mögé amit valljuk be elég nehéz volt balerina cipőben és szoknyában.Hangtalanul lapultam a dobozok között, fél szemmel kinéztem, és a sejtésem beigazolódott. Utánunk jöttek a maszkos alakok. Vártam egy kicsi, hogy elmenjenek, utána pedig velük ellentétes irányba kezdtem rohanni minél hangtalanabbul. A távolban két ismerős alakot pillantottam meg, mielőtt közelebb értem volna letöröltem a nagy menekülés közben szememből kiszökő könnycseppeket. Habár az arcpír elég sok mindent elárulhat.
- Anat! Mii-chan! - álltam meg előttük próbáltam levegőhöz jutni, - Szóval nektek is sikerült elmenekülnötök. - nyugodtam meg. Közben Anatole-senpai szorosan magához ölelt, mint egy aggódó apa aki biztonságban tudhatja a lányait.
- Nyugalom, - veregettem meg kicsit pánikba eső férfi vállát. - A kapkodás figyelmetlenséggel jár! - osztottam meg a bölcsességem, habár le sem tagadhatnám, hogy ugyanúgy pánikolok mint ők sőt talán még jobban. Lenyitottam a térképem és egy jól eldugott fogadót kezdtem keresni, és keskeny sötét mellékutakat.
- Mi lenne ha meghúznánk magunkat egy fogadóban és ott döntenénk el, hogy hogyan tovább. Betörni nem tudnak, és nem hinném, hogy van nyomkövetés vagy hallgatózás jártasságuk ezeknek a maszkos alakoknak. - vetettem fel az ötletet.

Egy kicsit vártam mielőtt még bármit is cselekedtem volna a fogadós ötletem elhangzása után. Mii-chan is belement az ötletbe, ami érthető, bizonyára ő sem szívesen menne haza egyedül, sötétben, veszélynek kitéve. Na és persze, aggódva, hogy mi is van a  többiekkel. Hatalmas kő esett le a szívemről, közben úgy tűnt Anat is belement. Épp a térképet böngésztem lehetséges "búvóhely" után kutatva amikor felhangzott a meglepő kijelentés tőle, meglepetten fordítottam felé a fejem. De mielőtt még kérdőre vonhattam volna a több jelentésű javaslatát, gyorsan folytatta is és számomra egy teljesen új értelmet nyert a dolog. Kivételesen nem sok ruha volt nálam, de egy pöttyös térdnadrág és egy hozzá passzoló inget gyorsan ki is választottam. Kicsit félrefordultam, a többiektől és villámgyorsan lecseréltem a szép báli ruhámat, a könnyedebb viseletre. A cipőt csak utólag vettem át, amikor már mindenki átöltözött, hozzá pedig egy térdzoknit is felvettem. A fogadóhoz érve, Anat megtörte a csendet, csupán két szót mondott, igaz, hogy nem olyan régóta ismerem, de minden bizalmam elnyerte már így is. Bólintottam a dologra, és a fogadóshoz sétáltunk. A fogadós meglepetten nézett végig rajtam, amikor összetalálkozott a tekintetem, egy mosolyt intéztem felé, hogy minden rendben van, ezzel a kétes helyzetet próbálva kicsit lecsillapítani. Sietve, de hangtalanul rohantam a szobánkba.
- Eddig egészen könnyen idejutottunk. - fújtam ki magam. - Remélem a fogadós nem annak az alaknak az egyik beépített embere volt... - a történtek után már nem tudok kevésbé gyanakvó lenni... A szoba bútorzata pillanatok alatt helyet cserélt. Csak forgattam a fejem, jobbra, majd balra miközben Anat az ajtó elé épített egy kisebb barikádot. Először csak egy kis asztal, majd a hozzátartozó szék, néhány apróság, és végül egy éjjeli szekrény is...és a többi... A függönyt is hihetetlen sebességgel elhúzta. Amikor végzett a dolgokkal jutott el a tudatomig, hogy ez nem is olyan hülye ötlet. A kemény munka végeztével lehuppant egy karosszékbe, és elkezdett mesélni végre arról az alakról aki a mikrofonba beszélt. Lehuppantam az ágyra és törökülésben hallgattam végig ahogy meséli megkönnyezve a történetet.
- Hát... Nem is tudom mit kellene most mondanom... - tekintettem félre, kicsit elcsendesedtem, hogy összeszedhessem a gondolataimat. - Szerintem mindenki követhet el hibákat, ne emészd magad a múlton, főleg egy olyan dolog miatt ami nem a te hibád volt. - próbáltam megnyugtatni. - Viszont... hogy ha most tényleg bosszút akar rajtad állni, akkor valószínűleg nem fog annyival megelégedni, hogy megöljön téged. - sápadtam el a gondolattól. Ez a Pierre talán képes lenne a bosszúért kiírtai egy egész céhet. - De ne aggódj, én soha sem hinnék el akármit egy olyan alaknak akit nem ismerek. Főleg nem egy olyantól aki majdnem megölt... - gondoltam itt vissza az elmúlt pár perc/óra eseményeire a bálteremben.
- Én még sosem találkoztam vele, legalábbis szerintem nem... fogalmam sincs mit tehetnénk. - csóváltam a fejem Mirika gondolatára. Meggondolatlanság lenne, nekünk felkeresni ezt az alakot, úgy hogy nem tudunk róla szinte semmit.
- Mii-channak igaza van! - bólintottam, amikor Anatot próbálta közénk csalni az ágyikóba. - Fáradtan megannyi esélyünk sem lesz ellene ha megtalál minket. - sétáltam oda hozzá, és próbáltam az ágy felé húzni. - Egy székben amúgy sem tudnál aludni.

A szoba kezdett úgy kinézni mint egy menedék, ahol túlélhetjük a háborút. Úgy festett, hogy ide nem hogy be, hanem kimenni is lehetetlen és még egy ilyen tökéletes védelmet is tökéletesítget. Nagyon rossz érzés volt, látni a megrendíthetetlen férfit félni. Épp az ablakkal bíbelődött amikor közelebb léptem hozzá, és a vállára tettem a kezem.
- Senpai, most már tényleg minden rendben lesz, gyere feküdjünk le. - és az ágy felé kezdtem húzni, - Amúgy sem áll jól ha ráncolod a szemöldököd. Mosolyogj - próbáltam én is rámosolyogni, de közben rájöttem, hogy hiába próbálkozok lehetetlen, hogy egy ilyen szituációban bárki is mosolyogjon, főleg, ha még közös múltja is van az illetővel.
- Én nem ítélek el miatta, véletlenek mindig vannak, még ha olyan súlya is lesz ami épphogy nem roppant össze. Csak hagyd, hogy segítsünk lezárni a múltad. - Próbáltam vigasztalni, tényleg az lenne neki a legjobb, ha egyszer és mindenkorra megoldanánk a helyzetet, habár fogalmam sincs mit tehetnénk. A halottak nem térnek már vissza. Egyetlen halott sem... Sosem viseltem túl jól ha a szemem láttára hal meg valaki, főleg azóta amióta ebben a játékban vagyok. Akár egy szóval is, életet menthettem volna, de túlságosan magammal foglalkoztam abban a kísértetházban is, és végül a szemem láttára halt meg valaki, soha többé nem akarok olyat látni, nem akarok tehetetlen lenni. Mindent meg fogok tenni, azért, hogy ez ne ismétlődhessen meg.
- Mirikának igaza van. Mindenkinek vannak titkai, - sóhajtottam. - Én örülök, hogy elmondtad, még ha most rögtön nem is tudunk segíteni, de legalább a lelkednek könnyebb lesz valamennyivel. Ez a Pierre szórakozásból ölt, amíg te csak egy véletlen miatt. Semmi hasonlóság nincs köztetek. - Nem tudom mennyire segítettem a szavaimmal, vagy egyáltalán segítettem e vele. De ez mindenkire igaz, én sem vagyok gyilkos azért mert nem voltam elég gyors, vagy elég bátor. De most sokkal inkább a pihenésre kell koncentrálnom, ha fáradt leszek, semmiben sem lehetek hasznára Anatnak, sőt csak hátráltatnám. Elfordultam, egy pillanatra, amíg a többiek is átöltöztek, én is magamra húztam egy jókora pólót. Mindig is szerettem olyan ruhákban aludni amik sokkal nagyobbak mint amilyenre szükségem van. A kinti világban is gyakran aludtam valamelyik bátyám pólójában...
- Senpai, feküdj csak középre, - mutattam az ágyra. - Úgy lenne mindenkinek a legkényelmesebb, és így te sem lógnál le az ágyról. -gondoltam itt arra, hogy közülünk ő a leghatalmasabb, és Mirikával körülbelül azonosak a méreteink, ezért biztos vagyok benne, hogy neki sem jelentene gondot ez a felállás. Anat lefekvés előtt még egy jóéjt puszit is adott, válaszul visszamosolyogtam és annyit mondtam, hogy
- Jó éjt. - és, leoltottam a világítást. Elalvás után, a párna szerepét egyre inkább kezdte átvenni Anat.

Sikerült megtalálnom a számomra legkényelmesebb pózt az ágyon, úgy, hogy a többiek is rendesen elférjenek. Fáradtan hunytam le a szemeimet, hogy kialudhassam a fáradt és cseppet sem normális napot amit megéltünk. De mielőtt még ezt megtehettem volna valami hatalmas rám vagyis inkább ránk esett.
- UWAH! - nyögtem fel és ha nem hallom, Mii-chan aranyos kuncogását akkor lehet rá sem jöttem, volna, hogy ő volt az aki ránk vetődött. Pillanatok alatt felültem az ágyon, és egy hatalmasat ásítottam, közben résnyire kinyitott szemeimen keresztül figyeltem az aprócska társaság mozzanatait.
- Szerintem, nagyon menő vagy érzelgősen is Senpai. - közben ismét ásítottam, de mivel az illem is azt diktálja ezért gyorsan a szám elé kaptam a kezem. - és Mii-chan is nagyon aranyos volt. - törölgettem a szemeim, miközben feleszméltem, hogy annak ellenére, hogy alig ismerem, ma már többször is tudat alatt elkezdtem becézgetni. Gyorsan felkaptam a fejem, és a lány felé fordultam, lábaimat magam alá küzdöttem, hogy kényelmesen meghajolhassak.
- Bocsánat, rossz szokásom, hogy mindenkivel rögtön, elkezdek tegeződni, vagyis inkább becézgetni... - a fáradtságtól már azt sem tudtam mit mondjak, inkább hagytam a további formalitást és felnéztem. - Nyugodtan szólj ha zavar, hogy így szólítalak. - majd visszamásztam a takaró alá, és próbáltam felvenni azt a pózt amit azelőtt is sikerült, mielőtt még Mii-chan ránk ugrott volna. Kényelmetlenül forgolódtam, igazgattam a párnát, vagy éppen a lepedőt, mire sikerült ismét kényelembe helyeznem magam.
- Jó éjt. - habár már elég régóta sötét volt a szobában, és a csend is tartósan fennmaradt, szóval lehet elkéstem vele. A takarót az orromig húztam, és úgy forgattam a szemeim, a szoba egyik sarkától a másikig. Furcsa érzés volt, egy olyan szobában aludni, ahol minden össze vissza van, az ablakon szinte semmi fény nem szűrődik be, hála a függönyöknek, és az ajtó előtt is akkora barikádot épített Anat, hogy csoda lesz ha kijutunk rajta. A sötét szoba szemre vétele után már olyannyira elnehezedtek a szemeim, hogy rögtön mély álomba merültem. Ahogy az utóbbi időben is történt most is álmatlanul telt az éjszaka, mint ha csupán lehunynám a szemem és kinyitnám, csak annyi a változás, hogy lényegesen sok idő eltelik a két pillantás közben. Egy hatalmas puffanás ébresztett, de erre a zajra még nem nyitottam ki a szemeim, majd Mii-chan hangja keltett fel végleg miközben valamit nagyon hevesen magyaráz. Lassan toltam fel magam az ágyon, jó néhány tincs korlátozta a látásomat, felültem az ágyon, fáradt szemeimbe ökleim ágyaztam, és próbáltam felfogni mi is történt.
- Semmi baj Mii-chan én is szeretlek. - válaszoltam neki, habár a félig meddig elkapott szavakból nem igazán tudtam kikövetkeztetni, hogy hozzám vagy éppenséggel a Senpaihoz beszél e. Jobb kezemmel az arcomba bomló hajszálakat, próbáltam a fülem mögé tenni, és a rakoncátlan tincset pedig, a már megszokott hajcsattal rögzíteni.
- Jó reggelt. - szálltam ki az ágyból és nyújtóztam ki magam. - most már kihúzhatom a függönyöket? - kérdeztem a többiek felé fordulva, fáradt hangon.

Gyorsan érkezett a válasz Anattól, jól feltételeztem, hogy ők sem szívesen fekszenek a sötétben, főleg ha már reggel van. Meg talán nagyobb feltűnést okozna, ha behúzva hagynánk fényes nappal. Kiszálltam az ágyból, és elkezdtem nyújtózni, majd lassú léptekkel odabattyogtam az ablakhoz és egy könnyedd mozdulattal széthúztam a függönyt. Az ablakon betörő hirtelen fény, a sötétség után kicsit marta a szemem, de mégis jól eső érzés fogott el közben észrevettem valamit az ablakon, leakasztottam róla a tárgyat amit korábban Anat rakhatott rá, elővigyázatosságból. Nem vizsgáltam meg alaposabban mi is lehetett az, gondoltam gyorsan visszaszolgáltatom a jogos tulajdonosának, illetve illetlenség lenne, csak úgy mások cuccait nézegetni. Amikor megfordultam, Anat felsegítette a földön ücsörgő Mirikát, pár másodpercig fel sem fogtam igazán, miért lehetett ott. Majd amikor átfutottak gondolatok az agyamon odasiettem hozzájuk.
- Ugye nem én túrtalak ki titeket az ágyból? - Ez tűnt a leglehetségesebb magyarázatnak, sosem aludtam korábban másokkal egy ágyban, és kitudja milyen mozdulatokat teszek álmaimban. Azon sem lepődnék meg ha, akár Anatot is lelöktem volna csak ő visszamászott...de ha visszamászott akkor Mii-chan mért nem tette? Közben tapogattam két kézzel a bilincset, amit az ablakon találtam, amikor lepillantottam a említett eszembe jutott, hogy mit is akartam vele.
- Tessék Senpai, azt hiszem ezt a tiéd. - A reggeli rémes rövidtávú memória...csoda, hogy nem tettem le valahova, hogy aztán itt felejtsük az én hibámból. A szoba légköre máris kellemesebb volt, a napfénnyel, vajon megharagudnának ha az ablakot is kinyitnám, hogy egy kis friss levegőt is szívhassunk? Ismét visszasétáltam az ablakhoz, visszanéztem, egy pillanatra de úgy tűnt valamit négyszemközt beszélnek meg a többiek, ezért nem is zavartam őket felesleges kérdésekkel, és kitártam az ablakot. A függönyt szépen megigazítottam, amire semmi szükség nem volt, a szoba rendetlen stílusából kilógott. Amikor Anat elkezdett beszélni, megfordultam és az ablaknak támaszkodtam, élveztem ahogy a friss levegő végigsuhan a hátamon. Kicsit megmosolyogtattak a gondolatai, teljesen igaza volt, én sem akartam örökké bujkálni, egy gyáva alak miatt aki csak több száz emberrel mer megtámadni néhány játékost.
- Tetszik a csapatnév. - léptem közelebb hozzájuk. - és ez már csak természetes, hogy segítek, végre megmutathatom mit is tudok Senpai. - mosolyogtam rá. - Remélem nem leszek nagyon a terhetekre. - Ha engedték, csatlakozok hozzájuk egy hármas kézfogásra, és egy csatakiáltásra is.
- Szerintem a bálterembe kéne mennünk, ha mást nem is néhány nyomot talán találhatunk ott, ami alapján megtaláljuk Pierréket.