Re: Teleport pláza

by **Suzume** Vas. Május 10 2015, 17:51

/Silver/

- Kislány! Látszik a szemén. – Vágtam rá rögtön egy mosoly kíséretében. A névadás viszont már nekem is problémát okoz. – Nem is tudom… én sem vagyok túl jó névadó. Lehetne talán… - Gondolkodtam el ám ezt egy hal csipogás zavarta meg. Üzenet méghozzá egy nem várt személytől. Nem akartam illetlen lenni de muszáj volt belekukkantanom és sűrű bocsánatkérés közepette meg is tettem. Az arcom viszont kissé elkomorult mikor végig olvastam a tartalmát. Idióta direkt mondtam, neki, hogy kerüljük a közvetlen találkozókat erre most… ááá, nem is idegesítem magam de kíváncsi vagyok mi lehet ennyire sürgős.
- Ne haragudj de mennem kell. – Bűnbánó tekintettel pillantottam a fiúra. Tényleg sajnáltam, hogy csak így itt hagyom de Nanako… ő nem itt él, Suzume előbbre való. – később találkozunk még. – Mosolyogtam és már használtam is a hazatérés kristályt…

/Bocs hogy ennyi ideig tartott és minőségben sem lett túl jó de akkor így ez is zárva. köszi a játékot/

by **Cearso** Szer. Május 13 2015, 20:25

Nem kellett sokat várnom, ahogy nézem a pontosság egyikünknek sem az ellensége. De azonnal rá is kell szólnom.
-Ne olyan hangosan. Hivatalosan nem vagyok céhtag. Ez is Anat egyik kis trükkje, amivel eddig félrevezette az embereket. Azt gondoltad eddig, hogy őrszem nélkül hagyja az olyan veszélyes embereket, mint te vagy Tachibana?
Van egy olyan sejtésem, hogy nem az igazat mondja, csak engem akar hazugságon kapni, bár lehet, hogy Anat tényleg egy ilyen tervvel állt elő, hisz azt már megtudtam, hogy a gondolkodásunk nagyon sokban hasonlitunk. És, lehet hogy előre látta volna, hogy ezt fogom lépni? Nem hiszem, ahhoz mindent előre látnia kellett volna tudnia. És ugyan ki tudta volna, hogy Suzume, vagy a Romlott ott lesznek a viadalon?
-Amúgy meg, nagyon különös. Nekünk azt mondta, hogy rajtunk kívül senkinek se fogja elmondani, hogyha valaki szándékosan oltja ki az életét, akkor ne tudjon túl könnyen felkészülni egy ehhez hasonló razziára, és ne legyen ideje csapdát állítania nekünk. Csak ezért mertem meglátogatni egy nálam magasabb szintű gyilkost. De úgy néz ki, hazudott nekünk. Pedig mi megbíztunk benne.
Mese habbal, már rég kitaláltam mindent, csak egy megfelelő indok kellett, hogy találkozzak vele. Anat halála pont kapóra jött. És a mesémet is eköré írtam. Erre bőven elég volt fél óra.
Anat nagyon sok marhaságot csinált az elmúlt időkben, és remélem ez azoknak is feltűnt, akik régebbről is ismerik a srácot.
-Nos, mint mondtam azért jöttem, hogy megkérdezzem van-e bármi közöd Anat halálához. Anat ezért küldött.
Kíváncsian várom a válaszát.

by **Kazuma** Szer. Május 13 2015, 23:44

A magyarázata elég nyakatekert volt ahhoz, hogy kételkedjek az igazában, de valahol még mulattatott is egy-két mondata. Úgy döntöttem belemegyek a játékba, míg megtudom mit is akar pontosan, aztán lesz még időm eldönteni, hogy elhiszem-e a meséjét. Talán egy dolog volt, ami ha nem is túl súlyosan, de a meséje mellett szólt. Nem tudtam róla, hogy Anatole, Makotoval is egyezkedett, de kettejüket ismerve könnyen elképzelhetőnek tartottam. Ilyesmit olyan nem találhatott ki, akinek köze sincs Anathoz, vagy Tachihoz. A másik lehetőség, hogy a kis íjászunk nem is Anatolelal állt kapcsolatban, hanem a lovag akar éppen valamilyen információkat szerezni tőlem. Mondjuk ezt a teóriát meg az gyengíti, hogy nem voltak a legbarátságosabbak egymással a viadalon. Persze ez még nem zár ki teljesen semmit. Bárkinek is legyen a magánnyomozója, elég furcsa módszerekkel dolgozik.
– Már mindent értek. - kezdtem bele a kezdetinél bizalmasabb hangnemre váltva. - Tehát téged bízott meg azzal, hogy szemmel tarts, mikor épp nem vagyok az orra előtt. Elég rosszul végezhetted a dolgod, ha most mégis tőlem kérdezed, hogy megöltem-e. Az persze nem lep meg, hogy Anatole nem részletezte neked, a terveit. Igazi mestere volt a hazugságoknak. Ezért is volt olyan népszerű. - mondtam már-már kedélyesen az utolsó mondatot. - Egy dolog azonban nem fér a fejembe. Te azzal gyanúsítasz, hogy megöltem őt, és eljöttél hozzám, hogy megkérdezd, én tettem-e? - egy pillanatnyi hatásszünetet tartottam. - Mégis milyen választ vársz tőlem? - tártam szét a karjaimat mintegy kiemelve az egész helyzet abszurditását. Komolyan nem értettem mit is szeretne ebből a helyzetből kihozni, de kíváncsian vártam. Egy ilyen kusza kezdés után, már érdekelt a folytatás is.

by **Cearso** Csüt. Május 14 2015, 00:32

-Éppen a szabadnapomon voltam. Annyira azért nem nézett hülyének titeket, hogy folyton ugyanaz a személy kövessen titeket. Az is lett volna olyan gyanús, mint az céhjelzés. Igazság szerint fogalmam sincs ki mikor és kit figyelt meg, a saját jegyzeteimen kívül. Így ha egyikünk véletlen lebukik, nem rántja magával a többit.
Igen, sikerült belekérdezni a logikai buktatómba, tehát megvan a maga esze, ez még jól jöhet később.
-Gondolj csak bele, Anat a viadal alatt halt meg, és rajtad kívül minden kétes kapcsolata ott volt a viadalon. Te kit gyanúsítanál? Persze ott van még a Sayonara, de róluk semmit se tudok.
Kazumáról meg tudom, hogy habozás nélkül kicsinálna, ha nem tetszene neki a mesém. De ennyi kockázatot megérhet még a dolog.
-Illetve Suzume, ha a kiesése után egyből arra szánta az időt, hogy kiiktassa Anatot, de őt ismerve inkább egy kocsmában heverte ki a vereséget.
Még mindig kiráz a hideg attól a csajtól, akárhányszor visszagondolok a küzdelmünkre.
-Az utolsó lehetőség, ami szerintem már az abszurdum kategóriába esik, miszerint valaki, aki részt vett a viadalon, felbérelt, néhány játékost, vagy a titkos céhét hogy intézzék el Anatot, amíg ő megkapja a tökéletes alibit. Nos, ennyire egyszerű, hogy mért téged látogatlak meg előbb.
Már vártam a kérdést, amit feltett. Nem csak azért kerestem fel, mert unatkoztam. A válasz előtt a maszkját nézegettem egy darabig, és azon gondolkozom, hogy vajon milyen érzelmek futhatnak át az arcán.
-Egyszerű. Az őszinte válaszodat. Az arénában felvállaltad a gyilkos énedet, tehát nem látok okot arra, hogy eltitkold, ha te tetted volna meg. Bár azt nem látom, hogy ez miért lett volna érdekedben, de ez nem bizonyítja azt, hogy nem te voltál.

by **Kazuma** Csüt. Május 14 2015, 01:18

Érdekes volt hallgatni az eszmefuttatását, de az alapján amit hallottam, kihagyott egy fontos személyt, vagy inkább személyeket a listáról.
– Felvállaltam a gyilkos énemet? - mondtam olyan hangsúllyal, hogy rögtön érezhette, milyen nevetségesnek találom a mondatot. Felrémlett előttem Shibuya arca, ahogy mindenre elszántan megindul felém. - Ebből nem fogok ügyet csinálni. - vontam meg a vállam. - Meg akart ölni, egyszer majdnem sikerült is neki. Vagy ő, vagy én. - néztem komolyan Cearso szemeibe. Vártam egy pillanatot, de aztán hanyagul odavetettem neki. - Anatolet nem én öltem meg. Értékes üzlettárs volt annak ellenére, hogy a halálára már lehetett számítani. Ha esetleg érdekel, akkor elmondhatom, hogy az utóbbi pár napot 18. szint kitisztításával töltöttem. Több értelme van, mint megölni egy bolondot, vagy kényelmesen ücsörögni a viadalt nézve. - fejeztem ki a véleményemet, ami persze nem teljesen fedte az igazságot. Higgye csak azt, hogy most látom először. Végül kicsit magamba mélyedve elgondolkoztam.
– Megvannak a saját gyanúsítottjaim. - az arcára pillantottam, és már vártam a kérdést, de ha fel is akarta tenni, megelőztem végül. - Persze ne gondold, hogy el is mondom. Anatole is hazug volt, de azért volt benne tisztesség. Ebben többé-kevésbé hasonlított hozzám. Nem adok ki információt, sem róla, sem pedig a halálával kapcsolatban. Tehát más egyéb óhaj-sóhaj? Esetleg Anatole tervezett valamit üzenni nekem a halála esetén, vagy csak azért kérte, hogy találkozz velem, mert érdekelte, hogy én öltem-e meg? - néztem rá várakozóan. Továbbra sem tudott meggyőzni arról, hogy igazat beszél. Az ellenkezője gyanúsabbnak tűnt, de fogadni egyikre sem mertem volna. Mondjuk, ha sokáig beszélgetünk még, és hazudik nekem, akkor előbb-utóbb biztosan lebukik

by **Cearso** Csüt. Május 14 2015, 14:33

Állom Kazuma tekintetét, ennyivel nem éri el, hogy megváltoztassam a véleményem.
-Anélkül is meg tudtad volna ölni, hogy erre felhívod egész Aincrad figyelmét. Vagyis igen, felvállaltad.

-Nekünk nem gyanúsított kell, hanem maga a tettes. Spekulációim nekem is vannak.

-Anatnak már csak egy kérése volt, arra az esetre, ha nem te ölted volna meg, hogy kutasd fel a gyilkosát, de gondolom ezt Anat kérése nélkül is megtetted volna.

-És mint leendő céhtag, én biztosítalak róla, hogy segítek neked Anat gyilkosa ellen, ha esetleg szükséged lenne rá.
Bár nem hiszem, hogy bármikor a segítségemet fogja kérni, de biztos, ami biztos. Bár ha nem látta a viadalt, nem is igazán tudhatja, hogy mennyire hatalmas köztünk a szintkülönbség. Ez is a hasznomra lehet majd egyszer.
-Nos, én ennyit akartam tőled, tehát ha megengednéd én távozok is.
Ha nem állit meg, akkor előveszem a Hazatérés Kristályomat.
-Artes Limen.
Ha ez sem győzi meg arról, hogy Arteses vagyok, akkor semmi. Nem Kazuma a gyilkos, tehát nagyon jó szövetséges lesz, majd egyszer, ha Artes-t vissza tudjuk emelni az Anat halála előtti fényébe.

by **Kazuma** Csüt. Május 14 2015, 15:28

– Meg tudtam volna. - bólintottam. - De akkor nem sokan érthették volna meg az üzenetet. Üres spekulációnál pedig több van nálam, és amint sarokba szorítottam, megismerkedhet a késemmel. - állítottam teljes komolysággal. Anatole és Shukaku hülyeségei miatt, majdnem teljesen biztos voltam a dolgomban, így akár könnyen hasznot is húzhatok a halálából. Barát a végsőkig, nem igaz? Kicsit elgondolkoztam akarok-e bármit is mondani még az íjásznak és végül is, akadt egy jó dolog.
– Még két apró jó tanács. Amennyiben valóban te lennél Anatole utódja, megtehetnél valamit. Tartsd rövid pórázon Shukakut és a bestiáját, különben lehet, hogy te is hamar követni fogod Anatolet. A másik tanácsom pedig az lenne, hogy amennyiben lehetséges, ne hazudj nekem, vagy pedig legyél benne nagyon jó. Nem szeretem, ha valaki hazudni próbál nekem. - néztem egyenesen a szemeibe, hogy lehetőleg minél kényelmetlenebbül érezze magát. Biztos voltam benne, hogy nem a teljes igazságot osztotta meg velem.
– A nem túl távoli viszontlátásra. - köszöntem el, egyértelműen kifejezve a távozási szándékomat.
A szavainak elenyésző részét hittem csak el. Azt még el tudtam képzelni, hogy Anatole kirendelt valakit a követésemre, de azt már nehezen hogy ő lett volna az. Túl rövid határidőt szabott feltehetőleg azért, hogy ne nagyon tudjak utána nyomozni, arról nem is beszélve, hogy akkor kicsit jobban ismert volna ennél. Ráadásul az íjász túl gyenge, és bár van némi érzéke a hazudozáshoz, de még korántsem tökéletes. Ez egyszerűen túl sok volt ahhoz, hogy csak véletlen legyen. Az azonban biztos, hogy valamiféle kapcsolata volt a vezérrel. Nos, egyelőre menjen csak, de ha nem lesz ügyesebb ebben a játékban, hamar kieshet.
Végül Katha üzenete is befutott Cearról, még ha késve is, de némileg megtámogatva a vele kapcsolatos kételyeimet. A terveim innentől tiszták voltak. Már tudom mire lesz szükségem a végrehajtásához, bár lesz benne pár veszélyes buktató. Anatole belebukott a terveibe, de így legalább tudom, mit ne csináljak. Kezdetnek viszont, jöjjön a legfontosabb lépés. Kiválasztottam a két legmegfelelőbb személyt, és meg is kapták mindketten a személyre szabott üzeneteiket, majd elkezdtem készülődni. Mostantól minden a gyors reagáláson múlik.

by **Rosalia** Pént. Május 15 2015, 13:24

Kazu: Bőr Cipő
Cear: Irányítópálca

by **Hinari** Csüt. Okt. 01 2015, 15:59

Tachi

Nestor adta át a kis cetlit. Azt mondta, a szél már majdnem lefújta a céhház ajtajáról, de nem látott senkit a környéken, így valószínű nem most tehették oda.
Fáradtan botorkáltam haza a bossról. Azt hittem, ma már csak pihenni fogok.
Maga a papírdarab nem volt nagy, a rajta lévő betűket azonban felismertem, s rögtön lesápadtam, mert nem tudtam, mire érti – azazhogy nem akartam tudni. De tudtam. Tudni véltem. A céhtagok között sem találtam meg már, s az volt a szerencsém, hogy a barátlistámon ennek ellenére rajta volt. Keresgettem is egy darabig, de vagy eddig feltérképezetlen területen járt, vagy nem is volt sehol egyáltalán. Kiszáradt torokkal rohantam vissza a városba, egyetlen szót mondogatva közben, néha szinte ordítani akartam, beleordítani a megszeppent tömegbe. NEM! Te nem, nem, nem, miért!? Ha a feladat nem kötött volna úgy le, hogy elesés nélkül a kastélyhoz érjek, bizonyára már rég bőgtem volna. Nem sírni. Szédültem. De amíg nem tudtam bizonyosat, maradtam. Berontva a csöndes épületbe, s mély lélegzetvételekkel torpanva meg s állva még jópár percig a név előtt. Nem volt áthúzva. Szophie még élt. De mi történhetett?
Nem úgy ismertem meg, mint aki feladja… de nem is ismertem őt egyáltalán. Mindig új volt, mindig más, kiszámíthatatlan. Mibe keverted magad, magunkat? Némán, lassú léptekkel sétáltam ki az épületből. Akkor írta, amikor tudta, hogy nem leszek otthon. Nem akart találkozni, nem akarta elmondani nekem. Mindez rendkívül fájt – ezzel a fájdalommal indultam el hazafelé, s lábaim maguktól vittek, nem néztem semerre sem, csak magam elé. Voltam is meg nem is, nem értettem, s csalódott voltam, úgy éreztem, elárult. Kilépett a céhből és nem akar látni. Mégis üzent, nem hagyta szó nélkül. Mégiscsak számítottam neki ennyit. Azt vettem észre, hogy kezeim ökölbe szorulnak, tekintetem megkeményedik s én lelassulok, fokozatosan, ahogy az új gondolat szöget ütött a fejembe. Megálltam. Elővettem a kiskönyvemet, beütöttem a rajta lévő koordinátát. Oda kell mennie először. Ha pedig nem, addig fogok várni, amíg elő nem kerül. Ezt most, ezúttal most ezt nem, nem fogja megúszni. Válaszokat akartam. Azokhoz pedig egyetlen ember is elég volt nekem: csupán jól kellett választanom.

Hármas lopakodással, karba tett kézzel támasztottam az egyik falat, félhomályos sarkon, megfelelő rálátással a házra. Akár be is mehettem volna, hisz Falat s Yaru, mindenki ismert már, beengedtek volna. De nem. Még nem.
Megvártam, amíg hazaér, amíg kinyitja az ajtót, s amint megfordul, hogy becsukhassa, ott leszek az ajtófélfánál, ugyanolyan karba tett kézzel, mint most, ám ennél jóval hidegebb pillantással illetve őt. Természetesen magamon a vértemmel és övemen a kristállyal. Ez volt a terv - de persze felkészültem minden másra is.
Nem terveztem elszalasztani talán az egyetlen lehetőségem.

by **Tachibana Makoto** Csüt. Okt. 01 2015, 16:48

Hinari

Semmi különös nem volt abban, hogy Szophie nem volt ott a harcon. Mostanában amúgy is ritkán találkoztunk, többnyire valahol a védett területen kívül csatangolt. Nem zavartam, hadd tegye. Ő sem szólt bele abba, amit én csinálok, nem is tudott róla, ahogy én se róla. Azonban ezzel nem is volt probléma. Mikor együtt voltunk, mindketten boldogok voltunk, tettük, amit a szerelmesek tesznek, még úgy is, hogy a koboldok miatt most ideiglenesen ide kellett költöznünk.
Abban se volt semmi különös, hogy nem ide jártam éppen "haza". A féltucat búvóhelyem közül nyilván ott töltöttem a legtöbb időt, amiről Szophie is tudott, most azonban éppen nem itt laktam. Most is csak azért látogattam meg a helyet, hogy Némót és Falatot megetessem. Bár szerelmem is gondoskodott róla, de jobb volt úgy, ha én is ellenőrzöm, megkapták-e a kedvencüket a petek, nehogy elvaduljanak :]
- Nahát... mi járatban, Hinari-chan? :] - kérdeztem, miközben beljebb léptem a lakásba - Majd csukd be az ajtót - kértem, rá se pillantva. Az időzítés egyértelművé tette, hogy várt rám. És lesben tette, nem éreztem a jelenlétét. Azonban itt biztonságban voltam még akkor is, ha olyan elvetemedett ötlet járt volna a fejében, hogy most véget vet a játékomnak.
- Fáradj beljebb, kérsz valamit? :] - kérdeztem, noha abban se voltam biztos, van-e egyáltalán valami ehető a tartósításra szolgáló dobozokban, ami a hűtőszekrénynek felelt meg ebben a világban. És úgy fest, a lánynak szerencséje volt, volt süti az asztalon :] Viszont amikor közelebb értem hozzá, és megláttam, mi van ráfirkálva, egy pillanatra elszorult a torkom. Ez az ő kézírása volt minden kétséget kizáróan.
- Azt hiszem mégis rosszkor jöttél, nem alkalmas a pillanat - közöltem a kardforgatóval érezhetően sötétebb tónusban. Kavarogtam bennem a gondolatok, úgy voltam vele, hogy elküldöm Hinari-chant, és késlekedés nélkül kutatni kezdek Szophie után.

by **Hinari** Csüt. Okt. 01 2015, 17:33

A tőle megszokott higgadtsággal üdvözölt, látszólag vagy nem véve észre, vagy nem foglalkozva a belőlem áradó hidegséggel. Biccentettem, és becsuktam utána az ajtót, egyelőre nem szólalva meg; még kivártam. Hogy tulajdonképpen mire? Talán kíváncsi voltam, mit tesz, talán csak halogatni akartam a témát. De igazság szerint nem akartam beszélni. Nem tudtam volna. Úgy nem, ahogy kellett, ahogy ővele általánosságban kell. Alig voltam bent két másodperce, a hátát néztem, ahogy beljebb lép, és máris éreztem, hogy elönt a nyers harag. Ő tehet róla. Ám ezt kimutatni… a legkevésbé se lett volna ésszerű. Mélyen beszívtam a levegőt, körülnézve a házban, hogy addig is elfoglaljam magam valamivel. Tachibana kérdésére már nem is emlékszem, válaszoltam-e bármit is. Lehet egy fejrázást kapott, de valószínűbb, hogy még annyit sem. Aztán az asztalra pillantott; én nem oda figyeltem, s amúgyis kitakarta előlem a sütemények nagy részét. Nem voltam éhes. Ám érdekelt, mikor veszi észre a hangulatom. Mikor jut eszébe, vajon miért vagyok itt, mikor kérdez, mikor vesz rólam tudomást egy a mostaninál kissé komolyabb kontextusban. Vártam. S ahogy változott a hangja, úgy vált láthatóvá belőle egy eddig általam még nem ismert darab. Nem hatódtam meg különösképpen. Jól játszik. Mindigis jól játszott. Miért lenne most másképpen?
- Nos, ennél alkalmasabb nem lehetne – közöltem vele szárazon, egy centit se mozdulva. Azazhogy mégis, de inkább előre, átnézve a válla felett, tekintetem az édességeken tartva rezzenéstelen arccal. Legalábbis megpróbálkoztam vele. Persze nem ment. Ő se kapott magyarázatot. Bár egy szóval mégiscsak többet, mint én…
Csak néztem őket. Az írását én is felismertem, s ha a lovag felém nézett, egyik kezemben még ott volt az összegyűrt papírlap, azt markoltam szorosan, azon vezetve le a feszültséget, egy ideig még. De a maradékot a fiú fogja kapni. Hiszen ha valakinek, neki köze volt mindehhez. Csak azt nem tudtam még, hogy hogyan. A harmadik sütemény talán megadhatta a választ…

by **Tachibana Makoto** Csüt. Okt. 01 2015, 18:11

Kerestem az elmémben a magyarázatot. Legalább nem tagadtam, amit láttam, képes voltam megőrizni a józan eszemet. A jelek, az utalás egyértelmű volt, értelmeztem és felfogtam. A miértre azonban hiába kerestem a választ. Nem volt miért. Boldog volt mellettem, és szüksége volt rám. Azonban a szeszélyes bolondériáihoz képest ez meredek húzás volt. Túl meredek, nem tudtam elhinni, hogy csak azért tette volna, mert megteheti. Valaki után ment volna? Válaszokat akartam, de azokat nem itt álldogálva fogom megkapni. Viszont a szöszi barátnője akadályozott ebben.
- Kérlek, távozz... - ismételtem meg a kérésemet most már köntörfalazás nélkül, de még udvariasan, és a hangom is higgadt maradt. Természetesen, a nyugalmamból nem fog kibillenteni semmi. Még ez sem. Lehívtam a menümet, meg kívántam keresni a térképemen Szophiet, így odébb léptem az asztaltól, hogy megszabaduljak a mögöttem pipiskedő nőtől. Nem tüntette fel a minimap a helyzetét, ahogy a közös inventory sem volt elérhető. Viszont a neve nem volt szürke. Tényleg megtette... Fel kellett vennem a kapcsolatot Blackbirddel minél hamarabb. Eszembe se jutott, hogy Hinarinál keressem a válaszokat, ő talán még nem is tud róla, és biztos voltam benne, hogy nem osztott meg előre vele semmit, mert akkor megakadályozta volna. És hogy én megakadályoztam volna-e? Nem tudom. Egyik részem elfogadta a döntését, tudomásul vette és levonta az ideillő következtetéseket. A másik részemben viszont a tehetetlen düh tobzódott. Szerencsére ezt a másik részt régóta elzártam, és bár Szophie elfordította a kulcsot a zárban, ami őrizte ezt a kaput, kinyitni nem nyitotta ki még. Ami pedig a résen kiszivárog, azt vissza tudom zárni. Hinari előtt pedig különösen nem engedhetem meg magamnak, hogy bármit is kimutassak abból, ami ott lakozik.

by **Hinari** Csüt. Okt. 01 2015, 18:41

Hogy lehet ennyire higgadt? Ordítani tudtam volna. Én nem hittem. Szophie nem tehette meg. Ő nem. Éppen ezért, nem is gondoltam rá elsőre, s nekem több idő kellett, mint a lovagnak, hogy meg is lássam, amit nézek. Fogaimat szorítottam össze, s éreztem a bizsergést, ami annak nyomán keletkezett. Kicsit talán jól is esett. Csillapítani tudta a fejemben tobzódó kérdések sokaságát, amikre, hiába akartam, Tachibana sem volt hajlandó megadni a választ.
- Nem.
Rá se néztem. Hová udvariaskodik még? Miért nem érti meg, hogy legalább annyira jogom van tudni, mint őneki? Lehet ő tudja is. Tudnia kell valamit, máskülönben… ilyen nem történhetne. El akarta veszíteni? Fontos volt-e egyáltalán neki? Utána mehetsz… Úgy kellett egymáshoz préselni ajkaimat, hogy ne mondjak ki semmit. Hirtelen fordultam szembe vele, két kezemet nekitámasztva háttal az asztalnak, úgy nehezedve rá. Nyilvánvalóan nem akarja, hogy itt legyek. De vajon meddig menne el, hogy el is érje ezt? Ki is, milyen is ő valójában? Mit tud ő, hogy Szo őt választotta?
- Azt hiszem, pontosan tudod, miért vagyok itt – mondtam neki, nyugodtan, de hűvösen nézve bele a szemébe – És azt is sejtheted, hogy nem leszek hajlandó elmenni addig, amíg meg nem kaptam a válaszaimat – tettem hozzá, bár Tachibana nem volt ostoba, így valószínű semmi újat nem mondtam neki. Máskor talán sajnáltam volna egy kicsit, hogy ilyenkor zavarom, most azonban eszembe sem jutott; kérni sem. Nem voltam abban a hangulatban, hogy ő vagy az érzései bármennyire is számítsanak. Farkasszemet néztünk, és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Mit kérdezzek? Egyáltalán tud nekem bármit is mondani? El fogom-e fogadni, bármit is mond? Sóhajtottam, elhúzva a szám szélét.
- Szóval, tudsz bármi előzményt? – próbálkoztam eggyel, de csak eggyel kedvesebb stílusban. Nagyon erősen kellett türtőztetni magam, hogy ne essek neki. Hogy ne lássa rajtam a gyűlöletet és a dühöt, melynek kitöréséhez egyetlen rossz szó elég volt most – márpedig egy kicsit sem bíztam benne, hogy megteszi nekem azt a szívességet, hogy együttműködik.

by **Tachibana Makoto** Csüt. Okt. 01 2015, 19:14

Ránéztem a lányra, most először vettem rá a fáradságot, hogy kiszakadjak a fejemben kavargó gondolatok közül, és elszakítsam a láncokat, amikkel megpróbáltak lefogni. Ideges volt és feszült, tehát tudnia kellett róla, hogy mi történt. A kezében egy papírlapot gyűrögetett, az állkapcsai pattanásig feszültek, a tartása fenyegető volt. Visszafogta magát, ahogy én is, csak amíg én leplezni tudtam a bennem tomboló érzelmeket, ő erre képtelen volt.
- Akkor maradj. Nekem nincs miért itt maradnom - feleltem pont úgy, ahogy azt tettem volna mondjuk két és fél éve. Szemernyi érzelem nélkül, flegmán. Mióta ismerjük egymást, nem láthatott még ilyennek. Voltam szemtelen, voltam kedves, voltam együttműködő, meg könyörtelen is, de mindig volt valamiféle érzelem az arcomon. Ha más nem, akkor egy félszeg, provokáló vigyor. Most viszont semmi. Elléptem a szöszi mellett és útnak indultam kifelé. Csak a karkötőt kaptam fel az asztalról, amit Szophie ott hagyott, de nem tudtam, mit akarok vele kezdeni. Talán kihajítom, talán elteszem emlékbe. Még át kellett gondolnom, mit kezdjek azzal, amit a lány tett.
- Valóban erre szeretnél választ kapni? - vetettem oda az értelmetlen kérdésére. Még egyszer visszanéztem rá, a tekintetem egyértelműsítette, hogy a kérdése végtelenül ostoba volt. Aztán kiléptem az ajtón. Nem volt maradásom, válaszokra volt szükségem, hogy megérthessem. Nem visszafordítani kívántam, meg nem történtté tenni, csak a miértekre kerestem a feleletet. Ennyit tudtam tenni, és ha a kulcsok a kezemben lesznek, akkor eldönthetem, hogy viszonyulok a továbbiakban a lányhoz, aki a feleségemnek mondhatta magát egészen eddig.

by **Hinari** Csüt. Okt. 01 2015, 19:50

Elképedve néztem utána. Semmi. Legszívesebben felpofoztam volna, ám mégse tettem. Megint játszik? Ám volt benne valami ezúttal, ami nem volt játék: az az egy mozdulat, ahogyan azt a karkötőt felkapta mellőlem. Csak emiatt nem kiabáltam rá még. Megakasztotta a kitörni készülő indulataim, s zavartan ráncoltam a homlokom, mert amit eddig ténynek hittem, talán mégsem volt az. Talán számított neki is valamit, talán őt is váratlanul érte mindez. Talán…
Persze mire észbe kaptam, ő már félúton járt kifelé menet, így gyorsan ellöktem magam az asztaltól, és utána eredtem. Nem kívántam egy pillanatra sem szem elől téveszteni, habár még át kellett gondolnom pár dolgot, mielőtt számon kértem volna. Egy részem kitartott az eddig megismertek mellett: neki semmi sem szent, semmi sem zökkenti ki, és imád játszadozni mások érzéseivel. Talán éppen most is ezt tette velem, s már csak az arcán megjelenő vigyorra vártam, ami annak rendje és módja szerint idegesített volna fel ennél is jobban, hisz ezt akarta, s ő általában elérte, amit akart. Most viszont nem is foglalkozott velem, s amiért pár pillanattal ezelőtt még dühös voltam, mostmár csak egy újabb darabja volt a mozaiknak, amivel bővíthettem a róla kialakult képet. De nem állhatta meg a kérdése nélkül. Miért kérdez olyasmit, amire tudja a választ? Kicsin múlt, hogy ne csattanjak fel. Adtam magamnak némi időt, s pár gyors lépéssel felzárkóztam mellé.
- Ami azt illeti, tudni szeretném, volt-e bármi részed benne, közvetlen vagy közvetett, a lényeg ugyanaz – feleltem tárgyilagosan, ám a hangomból érződött a tettrekészség: igen, én nem fogom szó és cselekedetek nélkül mindezt annyiban hagyni. Ezt neki is tudnia kellett, éppen ezért nem is titkoltam. Ahogyan a saját álláspontomat sem, hisz azt is tisztán hallhatta, hogy van véleményem a helyzetről, bármennyire is legyen az negatívan elfogult. Nem érdekelt. Ha itthon maradt volna, ez nem történik meg… ha nem költözött volna el…
Mélyen, gondolataim egy nagyon kicsi szegletén azonban motoszkált valami más is, fuldoklott a sok kétségbeesett tény és bizonytalanság között. Ellentmondást nem tűrően fúrtam tekintetem a lovag szemébe, követelve tőle a válaszokat. A foszlány pedig elhalt, mielőtt kimondhatta volna az igazat...

by **Tachibana Makoto** Csüt. Okt. 01 2015, 20:14

Bolond lettem volna, ha arra számítok, hogy nem jön utánam. Nyilvánvalóan nem fog tágítani, amíg nem hall válaszokat. Olyan válaszokat, amik megfelelnek a számára. Azonban most nem azon jártattam az agyam, hogy milyen válaszokat adjak a szájába, nem volt hozzá agykapacitásom. Azokon az alakokon gondolkoztam, akik segíthetnek: Blackbird volt az egyik, a másik pedig a börtönkristályt forgalmazó játékosok. Mégis, ahogy Hinari-chan loholt a nyomomban és próbálta tartani a lépést az öles lépteimmel, az kifejezetten mókás volt. Mint valami pincsi, aki nem kíván lemaradni a gazdájától. Minden áron el akarta érni, hogy szembe fordulhasson velem és a szemembe nézhessen. Hát legyen. Megtorpantam, hagytam hogy elém állhasson. Újabb pillantást vetettem rá, de most csak egy piócát láttam benne, aki értelmetlen gondolatokat és szavakat szipolyoz ki belőlem.
- Ha nemleges választ adok, azt nem fogod elhinni. Te azt kívánod, hogy részem legyen benne, minél nagyobb, annál elégedettebb leszel, függetlenül attól, hogy igaz-e vagy sem. Hát tessék: én vettem rá, hogy megöljön valakit, és én adtam a börtön kristályt annak a kezébe, aki bosszút kívánt állni rajta. Vagy azt szeretnéd hallani, hogy én magam küldtem börtönbe? - tettem fel a kérdést cinikusan, miközben fölényesen a lány szemébe néztem. Ez vajon kielégíti a válaszokra szomjazó elméjét? Természetesen, hiszen ezt kívánta hallani.
- Nos, mit fogsz tenni velem? Védett zónán belül vagyunk, párbajt nem kezdeményezhetsz a jóváhagyásom nélkül, és így nem tudod használni azt a kristályt sem, amit az öveden cipelsz - érdeklődtem. Provokáltam. Azt kívántam, hogy boruljon el az agya és támadjon nekem, hadd kerüljem el minden túl nagy lendülettel indított suhintását, aztán hadd verjem ki a kezéből egy jól irányzott mozdulattal a kardját. Ez talán segítene neki megnyugodni, és akkor megszabadulnék tőle.

by **Hinari** Csüt. Okt. 01 2015, 21:46

Miért nem tudna egyszer, csak egyszer komolyan venni? Csak egyetlen mondat erejéig. Csak egyszer! Bent tartottam a monológja közben beszívott levegőt. Nem is vettem észre, hogy nem engedtem ki. Gyűlöltem, hogy még ebből is viccet akar csinálni, hogy nyilvánvaló hazugságokat vág hozzám rendes válasz helyett – sőt, szánt szándékkal vágja úgy a fejemhez őket, hogy még a vak is lássa, hogy azok. Ott voltál te is a bosson! – akartam volna ordítani, minél hangosabban, hátha akkor magához tér. Hátha akkor végre őszinte lesz velem. Csak egyszer. Egyetlen egyszer, legyen már ő is rendes ember! Legalább most… A benn tartott levegő azonban nem engedte, hogy kifakadjak. Meglepetten fújtam ki, szemeimben élesen villant az utálat, ahogy egyre kevesebb higgadtsággal tűrtem a hozzám intézett szavait, melyekből csakúgy csöpögött a gúny.
- Miből gondolod, hogy nem fogom? – halkan, alig hallhatóan kérdeztem vissza, számonkérőn, de nem méltatva több pillantásra – Miből gondolod, hogy elégedett leszek? Mit tudsz te rólam és arról, hogy mit gondolok!? Mit tudsz te bármiről is, vagy ha tudsz mindent, és olyan biztos vagy ebben, ezt miért nem tudtad előre!? – úgy emeltem a hangom s tekintetem reá újra, ahogyan egyre jobban és jobban magával ragadott a tehetetlenség dühe, s Tachibana itt volt, s gyűlöltem őt emiatt is, miért nem képes egy kicsit is kiakadni? Miért csak engem érdekel ez? Őt miért nem…?
Beharaptam ajkaim, elfordítva pillantásom. Ostobaság volt bármit is kérdezni tőle. Naiv voltam, hogy azt hittem, bármit is fog segíteni, pont ő, pont énnekem. Nevethetnékem volt. Hiszen ő csak magával törődik. Hogy gondolhattam, hogy ezúttal másképp lesz? Hogy Szophie miatt, képes lesz máshogy viselkedni? … Ha volt is benne része, sosem fogja elárulni. Amúgyis igaza volt: itt nem tehettem vele semmit, ha akartam volna se. Ám nem ismert, ha azt hitte, ennyivel el van intézve. Voltak módszereim. És az a kristály, amit oly jóízűen emlegetett fel, egyszer még használva lesz.

Az egész karom beleremegett, olyan erővel szorítottam az ököltartáson. Nem hagyhattam elmenni. Egyetlen lépést sem. És rajtam volt a vértem. Mégcsak megállítani sem tudott volna. Ez így túl könnyű… Lassan emeltem fel a fejem, íriszeimből valami mást olvashatott ki, olyasvalamit, amit talán még soha senki más nem látott bennem. Ha önmagam lettem volna, talán megijedtem volna attól a higgadt és mély dühtől, ami szemeimben hullámzott: mint a megfontolt víz, egyenletesen és lassan mosta a partot, nem törődve az ellenállással, hisz jól tudta, hogy erősebb. Ez a részem tudta. Csöndes és nyugodt volt – de a legkisebb rázkódásra özönvízzel árasztotta el a partot.
- Mondd, hogy nincs közöd hozzá – néztem rá, hűvös higgadtsággal ejtve ki minden szót. Három-négy másodperc nem telt el az előző kifakadásom óta, de érezhetően változott a légtér; nehezebb lett, s én szakaszosabban vettem a levegőt – Mondd, hogy nem tudtál róla. Mondd, hogy szereted őt, ahogy karácsonykor is megmondtad – végig őt néztem, kezemet a Katana markolatára helyezve - Mondd, hogy nem tehetsz róla… Mondd, hogy nincs igazam! – a legvégét már szinte ordítottam, könnyes szemekkel. Kérlek mondd… a saját érdekedben.
Ha nem mondod, lehet meg foglak ölni…

by **Tachibana Makoto** Pént. Okt. 02 2015, 15:13

Nem tehettem róla, önkéntelenül is elemezni kezdtem magamban a viselkedését. Mondhatni szakmai ártalom volt, nem tudtam megállni, hogy ne határozzam meg, milyen tettek vezethetnek ahhoz, hogy megszabaduljak tőle. A labilis lelkiállapota érhető volt, a sokkhatás következménye. Voltaképpen nekem is így kellett volna viselkednem, csakhogy én megtanultam irányítani az érzelmeimet. Ha elragadnának, akkor kiszámíthatatlanná válnék, és könnyen követhetnék el olyan hibákat, amelyek visszafordíthatatlan következményekkel járnának. Hinari-chan is épp egy hibát követett el: az idejét vesztegette. Ezt valószínűleg ő is tudta, mégsem engedte el a kényszerképzetét, görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy információt nyerjen tőlem.
- Az, hogy dühössé váltál, bizonyítja az igazam - jegyeztem meg szenvtelenül. Álltam a pillantását, ha az övében a vihar előtti csend tükröződött, akkor az enyém a tükörsima óceán mutatkozott meg, melyet még a legenyhébb szellő sem fodroz. A köztünk lévő különbség elsősorban most mutatkozott meg. A lány hiába volt többnyire kiegyensúlyozott és higgadt, a lelke instabil alapokon nyugodott, és ha ez az alap megsérül, elveszti a nyugalmát. Márpedig most megsérült, hiszen elveszítette az egyik tartópillérét. Engem viszont nem lehet ilyesmivel kizökkenteni, hiszen nem hagyom, hogy ezeket az alapokat mások tartsák. Ennek köszönhetően tudtam most arra koncentrálni, hogy képes legyek olyan célokat meghatározni, amelyekkel előrébb jutok.
- Ha bármelyikre válaszolok, az változtat bármin is? Visszahozza Szophiet, ha azt mondom, nincs közöm hozzá, vagy hogy nem tehetek róla? - kérdeztem hűvösen a lánytól. Már a kardját markolászta, én azonban meg se rezzentem a könnyes szeme láttán. Talán ha más körülmények között lettünk volna, akkor magamhoz ölelem, de ez most felesleges és rossz hatásfokú tett lett volna. Ez nem az én dolgom volt. Én válaszokat kívántam keresni a magam számára.

by **Hinari** Pént. Okt. 02 2015, 21:11

Egyáltalán nem értette, s én már nem tudtam, mi idegesít jobban, a szavai, vagy az egyszerű jelenléte. Hogy igaza lenne? Mégis miben? Ha nem fogta fel, mi dühített fel, még kevésbé érdekli ez az egész, mint elsőre hittem. Összeszorítottam a fogaim: van-e egyáltalán értelme beszélgetnem vele? Mégis mit akarok elérni? Azt tudom. De Tachibana cseppet se volt együttműködő, s olyan feltevéseket vágott hozzám, ami nem illett bele a szituációba. A hazugsága dühített fel. A nemtörődömsége. És nem volt igaza. Nem volt…
Nyeltem egyet, mielőtt válaszoltam volna, mégse mondtam utána se semmit. Nem tudtam emberként tekinteni rá. Most vesztette el a szerelmét. Vagy soha nem is szerette? Egy másfajta erő lett úrrá rajtam, hirtelen lecsapó, mint a villám, mégis nyugodt, mint a lágyan hullámzó tenger. Állta a pillantásom, de nem is vártam kevesebbet tőle. Vajon mi a célja ezzel? Ütemtelen, zavart légzésem éles ellentétben állt nyugodtságával, ahogy válaszadás helyett újakat kérdezett. Erősen tartottam a Katanát, pillantásom nem szakítva el róla, fürkészőn nézve rá, de szemeimből nem távozott a sötétkék harag. Neki tényleg fogalma sincs…
- Nem hozza vissza.
Ebben egyetértettünk. Léptem egyet feléje.
- De elfelejted, ki vagyok – folytattam, megremegve a düh újabb hullámától, mely utálatba csapott át, végleg lerombolva az ésszerűség falát, csupasz mezőket hagyva maga után, melynek közepén ő állt, egyedül ő, velem szemben – Vajon hagynom kéne téged elmenni, ha bármi közöd is volt hozzá? – tettem fel a kérdést fölényesen, ám elcsuklott a hangom az indulattól. Ne… most ne, most nem szabad! Megöleted magad… Nem hallgattam rá. Kihúztam, végre kihúztam a Katanát a tokjából, és két kézbe fogtam, hegyét a lovag torka felé irányítva – Szophie szeretett. Tényleg szeretett téged! – kiabáltam. Karommal töröltem le könnyeim – Sosem ártottam volna neki… - torkom szúrt és égetett, s képtelen voltam tovább beszélni. Erőnek erejével nyeltem vissza a növekvő gombócot – Most viszont… - hidegen pillantottam rá. Mostmár nem védte senki. Egyedül volt. Miatta hagytál ott… miatta, aki egy könnycseppel nem sirat most téged! ~Hagyd abba! Így nem lehet harcolni!~ Egy elutasító mozdulattal hessegettem el a gondolatot, kimért utálattal fordulva szembe a lovaggal, úgy, hogy a védett terület határa őmögötte legyen – Számít-e neked bárki is magadon kívül? – kérdeztem költői felhanggal - Mennyi embert, ártatlant öltél meg vajon, puszta játékból, mi? Mennyit, mondd!? – fogaimat csikorgattam - És most elárulod őt is...
Nem értettem. Ezt az embert hagytam eddig idefent? ~Hiszen számított neki…~ Nem! Vele is csak játszott… ha vele is csak játszott… nyugodtan utána mehet.

by **Tachibana Makoto** Szomb. Okt. 03 2015, 00:12

Megengedtem magamnak egy mosolyt. Megmosolyogtató volt ugyanis a reakciója. Elfelejtem, ki ő... Egy törékeny, idegileg labilis fiatal lány, aki képtelen a racionális gondolkodásra a legfontosabb pillanatokban, és hagyja, hogy az érzelmei dróton rángassák. Ez volt ő, és nem az Igazság Ligájának vezére, aki fenyegetést jelent azokra, akik rossz fát tesznek a tűzre. Teljesen hidegen hagyott a fenyegetőzése, vagy az, ahogy a katanája fémesen búgó hangon előbújt, és hegyét a torkomnak szegezte. Ártalmatlan volt, itt és most nem tudott nekem semmivel ártani. Ebben az idegállapotban akkor se tudna, ha nem a város közepén lennénk.
- Most viszont, hogy nem látja, szíves-örömest eltávolítod a képből a szálkát a szemedben. Végre fogást találtál rajtam, van rá kifogásod, hogy bezárj, vagy akár megölj - mondtam egyhangú monotonitással. Ennyi voltam csupán, egy bűnbak, akin levezetheti a feszültségét önnön kudarcát érezve. Közelebb léptem, hogy csupán néhány centi válassza el a torkomat a kard pengéjétől.
- A fő különbség köztünk az, Hinari-chan, hogy te múlt időben beszélsz... már lemondtál róla. Úgy kezeled, mintha valami rossz és visszafordíthatatlan dolog történt volna. Pedig ő csak egy döntést hozott - villantottam rá a lányra vörös íriszeimet. Lassan, kimérten beszéltem. Majd kikerültem, és tettem még két-három lépést. Az rajta áll, hogy követ-e, és ragaszkodik-e hozzá, hogy előttem maradjon.
- Nem ismersz engem, és nem ismered Szophie-t sem. Nem tudod, mit miért teszünk, mégis ítélkezel felettünk és a döntéseink felett - folytattam, majd ha kellett szembefordultam vele, ha nem, akkor szimplán újra lepillantottam rá.
- Van közöm az eltűnéséhez - közöltem hidegen, majd egy rövid hatásszünet után tettem hozzá - Pont annyi, mint amennyi neked.

by **Hinari** Szomb. Okt. 03 2015, 01:16

- Nem érdemelnéd meg? – kérdeztem csakúgy, mint aki éppen tényleg kíváncsi a másik válaszára – Legalább egy, ha nem több embert öltél meg. Vagy úgy gondolod, hogy neked következmények nélkül lehet? – talán jól is gondolhatta, hiszen eddig bármit megcsinálhatott, s ez zavart is, igen. Nagyonis. Most azonban, szinte érezni véltem, hogy szakadnak el a kezemet megkötő kötelek – s az ezt követő felszabadultság óriási megkönnyebbüléssel töltött el. Hogy Szophieról ő tehet, márha tehet róla… hogy haragudtam rá, gyűlöltem őt emiatt… az csupán erősítette az alap érzést bennem; tetézte, és nem alapköve volt – s mostmár nem volt mi visszafogja sem. Tachibana pedig számon kérte rajtam, sőt, még az én bűnömnek állította be a felfogásom… önkéntelenül húztam mosolyra a szám. Azt hiszi, nem nyerhetek ellene? Lebecsült, ahogy sokan mások tették azt őelőtte. És mind hibáztak.
Hihetetlen volt, még a fejemet is megráztam, döbbenten hallgatva szavait. Megölt egy embert. A börtönbe száműzték, ahonnan szinte semmi esélye nem lesz kijutni. Lehet, meg is fog halni odalent. Hogy lehet ezt nem rossznak és visszafordíthatatlannak kezelni!? Dühös lettem. Szavai jól jellemezték; nem volt szükségem több bizonyítékra. Ellépett mellőlem; s én csupán a sarkammal fordulva követtem a mozgását, ám utolsó szavai olyannyira átlépték a határt, hogy villámgyorsan, gondolkozás nélkül fordítottam a fegyveremen, és annak lapjával, beleadva minden erőpontom, küldtem oldalba őt, nem igazán törődve a lila fallal: nekem a hátralökő erő volt az, ami kellett. Hisz nem volt nagy a falu; még három-négy ilyen, és kint voltunk a védett övezetből. Sötét pillantással léptem eléje, s kapta a következőt; nem hagytam felállni, és külön figyeltem rá, hogy ne legyen ideje elővenni a kristályát sem. A gyorsaságom most is a segítségemre volt, s külön örültem a passzívomnak is, ami nem hagyta, hogy a kelleténél több támadást kivédjen – ha egyet-kettőt hárított is, az összeset úgysem volt képes. Tulajdonképpen még pihenni is volt időm közben: a Freyától tanult egy másodperces full felszerelkezés miatt statjainkban olyan különbségek keletkeztek, amit aligha tudott bármivel is ellensúlyozni. Meghát, időt sem hagytam neki rá: utáltam ezt csinálni. Gyűlöltem.
Végezni akartam, lehetőleg minél hamarabb, felesleges szavak nélkül.

by **Tachibana Makoto** Szomb. Okt. 03 2015, 14:39

Képmutatás. Vádló szavakat kaptam, de ebből a szempontból köztünk csupán annyi volt a különbség, hogy más volt az indikátorunk színe. A szöszi csak egy önjelölt igazságosztó volt, aki a labilis idegállapotát tekintve legalább annyi kárt okozhatott eddig, amennyi hasznot hozott a tevékenysége. Hogy mi az arány, az lényegtelen volt, én is csak vádaskodnék, ha bármi konkrét következtetést levonnék. Nem tudhatom, ahogy ő sem tudhatja, hogy hány embert szabadítottam fel, és miért tettem. A valóságban erre való a bíróság, hogy felderítse és kiszabja a büntetéseket. Az önjelölt igazságosztókat pedig ugyanúgy büntetik, mint a valódi gyilkosokat.
- És vajon te hány ember halálát okoztad azzal, hogy kristályt használtál rajtuk? Neked miért lehet? Mert talán te azt mondtad? :] - vigyorodtam el, most először gúnyosan. Visszás és nevetséges volt a képmutatása. Most, hogy nincs itt Szophie. Elfogult volt. Ha valóban az lett volna, akinek vallja magát, akkor nem hagyta volna, hogy befolyásolja ilyesmi. Azonban mindezzel nincs semmi baj. Az ember így működik, ő sem volt különb másoknál, se jobb, se rosszabb.
Végre a húr is elpattant. Hatottak a szavaim, melyeket valójában fel sem fogott. A fele egyik fülén be, a másikon ki, csak azt hallotta meg, amire szüksége volt. Lám, ugye hogy igazam volt az imént? :] Csak azt várta, mikor ejtem ki azokat a bűvös szavakat, melyeket kifogásként használhat arra, hogy megtámadjon. Tisztában voltam vele, hogy jóval erősebb és gyorsabb, mint én voltam. Azonban felkészülten vártam, pontosan tudtam, mit kívánok tenni, mivel tudom lefegyverezni. Megalázni. A mozdulata gyors volt ugyan, de széles. A düh és a gyűlölet vitte előre, nem a precizitás. Hideg fejjel bármikor el tudott volna találni, akkor nem vitt volna bele felesleges erőt a csapásába, és ezáltal nem vesztett volna értékes tizedmásodperceket. Elrugaszkodtam, és egy könnyed hátra szökkenéssel tértem ki az első svung elől. Nagy lendülettel zúgott el előttem a fegyver, és pontosan ez a lendület volt az, ami esélyt adott nekem. Gyors volt, de nem elég gyors. Le tudtam követni a mozgását, és ez elég volt számomra. A gondolatomnál nem volt fürgébb, így mielőtt a második csapása elérhetett volna, az útjába került egy, a felsőtestemmel azonos méretű pajzs. Azt hiszem először csapott össze a legendás kardja az én legendás pajzsommal. Csakhogy a pajzsom mögött nem csak az én, de a képességem ereje is ott volt. Abban a pillanatban, hogy nekivágódott a fémlapnak a penge, Hinari-chan érezhette, hogy a támadás ereje nem engem lök vissza, hanem őt. Elveszítette a kezdeményezést, a fogásának a kardján pedig az ellentétes erőhatástól lazulnia kellett. Ez volt az a pillanat, amikor előrelendültem, és egy precíz, hidegvérű csapással megkíséreltem kiütni a kezéből a katanát. Kifejezetten a kardra céloztam, hogy ne találkozzak a lila erőtérrel. Ez volt az egyetlen esélyem, még egyszer ez a trükk nem fog működni.

by **Hinari** Szomb. Okt. 03 2015, 15:39

Ugyanúgy kérdésre kérdést, nem szakította meg ő sem a körforgást. Azt hitte ő is, hogy mindent tud, hogy ismer, hogy jól hiszi, amit hisz. Vajon felelnem kéne-e neki? Ő sem tette soha. Esélyt sem adott magának. Végül válaszoltam, arcomról azonban nem tűntek el az előző másodpercek hatásai, ott volt minden, a hullámzó tenger és annak mély gyűlölete. Hangom azonban halk volt. Nem volt kérdés, hogy így is hallja.
- Nem – íriszeimet az övébe fúrtam – Ha így állnék hozzá, egyetlen piros indikátoros nem lenne idefent – tettem egy lépést felé – Csak nézz körül – tártam szét a karjaim – Vannak. Én csak azokat küldöm le, akik bizonyítottan, saját akaratukból öltek – és a leküldésükkel legalább egy, de inkább több emberi életet megmenthetek.
Úgysem hitt nekem, ám mindez nem volt lényeges most. Megadtam neki a választ, s ha nem hitte, az az ő gondja volt. Én soha. Soha nem ítélkezek előzetes megfigyelések és bizonyítékok nélkül. Hogy ő? Ő talán más volt. És amit mondott. Valóban meghalnak lent. De megadom nekik az esélyt rá, hogy ne tegyék, ha telik erőmből még. Minél több embert megmenteni. Hidegen néztem a szemébe, ami nem tudott mást, nem látott mást, csak bizonyosságot az igazára. Nem folytattam. Vártam a kérdését. Vártam az ellenpéldát, melyből egy volt csupán, s ő itt állt előttem, s egyetlen bűne talán, hogy elvette őt. De vajon el lehetne-e képzelni róla, hogy véletlenül ölt? Nem bánt meg semmit. Le akartam törölni az elégedettséget az önfeledten vigyorgó arcáról.
Kerülte az első suhintást, én pedig összeszorított fogakkal léptem előre, hogy megfogjam a célpontját vesztett penge lendületét. Bal lábamat előrecsúsztatva támasztottam ki, s fordítottam a csuklómon, alulról folytatva a kombinációt, amikor előhívta a pajzsát. Éles csattanás, fegyver és pajzs, a lila fal nem észlelt emberre irányuló támadási kísérletet – az erejét azonban megéreztem, s lökött is hátra, az egyensúlyomat viszont stabilan tartottam, nem tudott kizökkenteni. Két lábbal csúsztam, engedve az erőnek, melyet átvezettem magamon, a Katana hegyétől a sarkamig futott át rajtam, felkavarva a talpam alatt tobzódó port. S már támadott is. Nem lepett meg: Tachibana nem volt az a menekülős fajta. Egy oldalra lépéssel tértem ki az útjából, s vettem észre, hogy tulajdonképpen nem is rám célzott. Mint a torreádorok, emeltem el a Katanát is előle, s a sarkamon fordulva, ezúttal a penge élével vágtam feléje oldalról, a pajzsának külső élére célozva, hogy onnan rögtön tudjam azt a teste felé irányítani. Mostmár beletettem a súlyemelésem is.
- Nos, mi legyen? - emelkedtem fel a harci tartásból, pillantásom hűvösen tartva rajta továbbra is - Lejátsszuk odakint, vagy hajlandó leszel végre komolyan venni, és elmondani az igazat? – a célzás egyértelmű volt, ha lekövette tekintetem, ami az indikátora felé siklott. A Katanát azonban nem engedtem le; az, hogy az előbb ki tudtam térni az útjából, is a koncentrációmnak és a maximális figyelmemnek volt betudható. Érdekes mód nyugodt voltam. Forrtam a dühtől, de már nem mart duplán a tehetetlenség: az egyik jelenléte kioltotta a másikat, azt, amely már régóta zavart – s most ezt éltem ki, felszabadultan készülve egy esetleges ellentámadásra. Semmit sem tudtam tenni Szophie döntésével, ám a lovag kérdését elintézhettem végre. Ez járt a fejemben, ideiglenesen félretéve a kétségbeesést, mit az élni akaró énem oly erősen fojtott el bennem harc közben. Minden harc közben. Tulajdonképpen ezért is voltam életben még. Rossz hír annak, aki könnyedén akar elintézni...

by **Tachibana Makoto** Szomb. Okt. 03 2015, 16:59

- Nahát... most itt vagy, és puszta indulatból cselekszel, bármiféle bizonyíték nélkül :] - csóváltam meg a fejemet. Provokáltam, de egyben igazam is volt. Nem ismert. Senki sem ismert elég jól ahhoz, hogy megállapítsa, mit tettem és milyen indíttatásból. Még Szophie se. Megtartottam magamnak az okaimat, másnak nem volt joga hozzá, hogy ítélkezzen felettem. Különösen nem egy olyan elfogult és képmutató személynek, mint amilyen Hinari-chan is volt. Hiszen ő olyan volt, mint bárki más. Valaki, aki a romlott, gyarló emberi normák között nevelkedett fel, és magába szívta azokat, nem lehet képes megérteni, józanul felfogni az én tetteimet, meglátni az értelmüket.
Ami a támadásomat illeti, az nem sikerült. Az időzítésem jó volt, de ezek szerint a pontjai túl jó reakcióidőt adtak neki. Azonban a célját így is elérte, visszanyerte a józan eszét, és felemelkedett a fátyol az elméjéről, a vak düh fátyla. Most már talán képes lesz meghallani engem. Mihelyst visszanyertem az egyensúlyom, kihúztam magam, és visszaeresztettem a kardomat a hüvelyébe. A pajzsom is visszakerült a csuklómra, karkötőként. Nem volt célom harcolni vele, most is csupán védekeztem.
- Mindkettőnk idejét pazarlod. A semmitmondó szavaimra vágysz? Nem leszel előrébb, csak mert én mondok valamit, ami vagy megfelel az elképzeléseidnek, vagy nem. Ha csak a felét is meghallottad volna annak, amit eddig mondtam, már rég ismernéd az igazságot - feleltem újra a kérdésére - Nem fogok vigaszt vagy támpontot nyújtani számodra, az én feladatom nem ez ebben a történetben. Keresd magad a saját válaszaidat, és én is keresem a magamét - tettem hozzá. Elképzelhető, hogy most meghallott. Nem feltételeztem róla, hogy a sorok között ne tudna olvasni, vagy ha mégis, akkor sokkal ostobább, mint azt mutatja.

by **Hinari** Szomb. Okt. 03 2015, 18:35

Te más vagy. Te… Nem tudtam mit kezdeni a gyűlölettel, amit irányába éreztem. Mégha igaza is volt. Mert itt voltam, indulatból cselekedtem, és olyan szorosan markoltam a Katanát, hogy a penge is beleremegett. És így is támadtam meg. El akartam tüntetni innen. El a szemem elől. A pontjaimnak és a fegyelmemnek köszönhettem, hogy nem lett belőle nagyobb baj. Beharaptam ajkaim. Nem támadott. Patthelyzet.
Persze a Katanát nem tettem el. Nem bíztam benne. Kifújtam a levegőt, egyszer, többször. Semmi bizonyítékom nem volt ellene. És ezt ő is jól tudta. Újra szétáradt bennem a tehetetlenség, újabb hullámot indítva, ám ennek a dühnek már nem volt célpontja, nem volt hová, kire ráereszteni. Bennem örvénylett, de már képes voltam tisztán látni annyira, hogy ne ordítsam ki, hisz az előzőnek sem volt semmi értelme. Fájdalmasan szorítottam össze ajkaim, s a földet néztem magam előtt, a fegyvert eresztve csupán lejjebb. Nem fog semmit se mondani. Nem fog segíteni, meg is mondta, de miért is vártam tőle ezt, miért reménykedtem benne egy pillanatig is? Érinthetetlen volt. Számomra, ebben a pillanatban legalábbis biztosan. Nehéz volt belátni, de muszáj voltam. Szám szélét keserű mosolyra húztam, s visszacsúsztattam a kardot a tokjába, úgy pillantottam fel rá újra, többé-kevésbé elfogadva a vereséget, hisz kénytelen voltam.
- Gondolom azt sem várhatom, hogy szólsz, ha bármit megtudsz – tettem fel a költői kérdést, megtartva a keserű félmosolyt, s nem számítottam pozitív feleletre. Külön utak, hm? Elmélyülten néztem őt, próbálva belelátni a tettek, szavak mögötti gondolataiba, de legalább olyan magas falakba ütköztem, mint Szophienál. Ha másban nem is, ebben hasonlítottak – Ne érts félre. Én se fogok – mondtam még, majd hátat fordítottam neki, és szó nélkül indultam el az ellenkező irányba. Nem volt jó érzés, nem tudott megnyugtatni. Énem egy része viharos tengerként háborgott, egy másik máris a lehetséges fogásokat kereste és dolgozta ki a lovag ellen. A többi azonban csöndes volt, némán merülve bele a nyers keserűségbe és fájdalomba, ami a lépésenként mélyülő hiányérzettel lett egyre sötétebb és visszafordíthatatlanabb…

Köszi a játékot ^^

by Ajánlott tartalom