Mezőség #3

Yuichi befolyásolta a Chanról szóló aggályokat, amik az imént törtek fel bennem, ahogy mélyen elgondolkoztam ezen. De ez van: ha túl sokat gondolkozok, kombinálok, különböztetek, akkor néha előfordulnak a tévedések. Most tévedtem úgy, ahogy, részben.
- Nos, ha úgy van, ahogy mondod, akkor nincs miért aggódnom, bár nem mintha nagyon bele akarok szólni a kapcsolatukba. Tulajdonképpen korábban ismertem meg Chant, mint Jay-t, akkor még egymást keresték, és Jay szerencséjére éppen ismerem Chant. Szóval ha nem találkoztunk volna Jay-el a cukrászdában, még mindig egymást keresnék. - Azért félre forgattam a szememet. - Ezt leszámítva én és Chan közötti viszonyról csak annyit mondok, hogy nálam egy kicsit lesüllyedt, de az már más esetek, és az egyik igen megalázó volt. Ekkor veszett el a becsületem. De ne aggódj, Channak semmi köze ahhoz a gyáva akcióhoz.
Gyáva, hátulütős akció... az ilyenek döntik porrá egy ember életét, becsületét. Nekem meg fontos a kapcsolatok, összetartások mellett a becsület. Akár engem, akár mást aláznak meg, nem engedhetem, hogy akár az apróbb, megmaradt becsületüket is elvegyék. A Fehér Viharfőnix megígértette velem, hogy vissza fogom szerezni azt, amit a nagypofájú kislányka és a tükörképem már elvett. A tükörképem és utó-réme már a múlté, őt legyőztem. Már csak az a kis vigyorgó bestia maradt.
Most már áttértünk a speciális kérdésemre. Yuichi képessége igen érdekes: érzelemtől függ, hogy akkor a kardja más színben foszforeszkál és más pontokat ad. Azért nehéz belegondolni, hogy ez a kedves, okos, nagyszerű ember milyen lenne igen dühösen. Ebbe a gyomor-szörnyetegem is beleborzongott.
Most, hogy már két őzünk is van, a mai napra biztos, hogy lesz nekünk ebédünk és vacsoránk is bőven. Már csak egy vadállatra kellene vadásznunk az ebédig. Amúgy tényleg lassan délre járt az idő, és biztosan a városokban már ebédelni vagy nassolni tértek a játékosok.
- Nem éhes még, csak íz ínyenc nevekre válaszol, inkább követel - nevetett Yuichi, és ez a mondat még az én számra is egy nevető mosolyt csalt. - bár nekem is összefut a nyál a számban. Mit szólnál, ha a következő vad után megfőznénk és megkóstolnánk azt a husit? Mondjuk délben elkészítjük amolyan kóstolónak. Meg volna még itt valami, jobb ha meg is mutatom. van egy dolog nálam, amivel nem tudok sokat kezdeni, de talán számodra hasznosabb lehet.
Elővett egy Gyenge Lassító Mérget, amit felém nyújtott. Kicsit meglepődtem, hogy egyből nekem ad valamit annak ellenére, hogy még nem ismerjük egymást annyira, mint ahogy kellene két barátnak. Az a fehér hajú srác, akivel Judy Lolita összefutott, tényleg csak egy szánalmas kis utánzat volt legtöbbször ellenkező jellemekkel. Ez az igazi Yuichi viszont lovagias. A gyomor szörnyem lelkesen morgott, és követelte, hogy fogadjam el az ajándékot.
- Óh... köszönöm. Nagyon kedves tőled - Mondhattam volna, hogy nem fogadhatom ezt el tőle, de nem tettem meg, mert egyrészt udvariatlan dolog lenne. Másrészt meg Yuichi túl kedves ahhoz, hogy tőle bármit is visszautasítsak.
Átvettem tőle a Gyenge Lassító Mérget és megköszöntem neki egy udvarias meghajlással.
- Remélem, egyszer még ez az üvegcse fogja megmenteni az életemet. No, akkor szerintem folytathatjuk is a vadászatot, mielőtt felbukkannak mások is, hogy levadásszák előlünk a legkövérebb vadakat.
Mosolyogva néztem rá a fiúra. Akárhányszor Yuichi szemébe nézek, ez az egész vadászat számomra olyan, mint egy életem végéig tartó mosolygó kalandozás. A szörny kéjesen dorombolt a hasamban.

- Kagurának hívják. Egy magát istennek és vezérnek gondoló lány. Voltunk egy közös küldin, ahol kifejtettem a véleményemet egy-két dologról, aztán erre, mikor nem számítottam rá, kigáncsolt, visszacibált. Nevetve. És további ostobaságokat makogott azt bizonygatva, hogy ő jobb és okosabb. Igaz, hogy előtte azért megragadtam a kezét tudatva vele, hogy ne érjen hozzám. - Eltettem az ajándék-mérget, majd a további tízet is, amit szintén megköszöntem. - Amit tett, az egy gyáva, hátulról támadó dolog volt. Majd viszonozom neki a kedvességet egy tisztességes párbajjal, és visszaszerzem a becsületemet és tekintélyemet. Ő meg akkor végre megtanulja, hogy jobban tisztelje a nála idősebb, tapasztaltabb embereket.
Ezután nem is törődtünk ezzel többet, és a kedvesebb, vadakról esett szavak után mentünk tovább a kis "ösvényünkön" az erdősoron. Mivel most a vadak voltak fontosabbak, most volt okom rá, hogy ne Yuichire bámuljak. Nem tudom egyáltalán felfogni, hogy miért érdeklődöm ennyire iránta. A gyomor-szörnyetegem ezzel ellentétben a tetszését fejezte ki melegséggel, amit én éreztem is a mellkasomban. Aztán nem volt időm elgondolkozni azon, hogy miért is van ez, mert mikor a pusztán mentünk át, egy madarat láttunk elröppenni a fejünk felett, majd hat méterre tőlünk leszállt egy szikladarabra. Kisebb falat ugyan szó szerint, de annál nehezebb levadászni. De próba szerencse...
- Megpróbálhatom, de itt a gyorsaságra és pontos célzásra kell hagyatkoznom. - feleltem Yuichi kérdésére. - Úgy tűnik, azért mégis jobb, ha használom az elsődleges képességemet.
Mikor a Cseppkövet kezembe vettem, majd osonó pozícióban beleolvadtam a környezetbe. Így osontam el a következő, egyben harmadik zsákmányunkhoz, aki egyelőre mit sem sejtett az egészből. Csak ott állt a sziklán és tollászkodott. Lassan, nesztelenül közelítettem meg két méter közelségre, már dobásra készen. Ekkor a madár szárnyra kapott, és tovarepült egyenesen Yuichi feje fölötti irányba. Úgy tűnik a madár mégis rendelkezik annyi észleléssel, hogy felfogja: van valaki a közelében, aki a húsáért jött.
Még elég közel volt ahhoz, hogy gyorsan becélozzam, majd odadobjam a késemet. A Cseppkő egy darabig a levegőben pörgött, majd beleállt a madárba. A madár szépen lezuhant, egyenest Yuichi karjaiba. Utolsó pillanatban pontos célzás, és pont a legjobb helyre zuhant. Csakhogy a madár elpixelődzött, mire ott volt a fiú kezében. A zsákmány megint csak az én inventorymba került, a Cseppkő meg ott maradt Yuichi kezében.
- Nah, pont az utolsó pillanatban. - sóhajtottam kissé megkönnyebbülve. - A jómadárnak volt észlelése, és észrevett. Na mindegy, egy harmadik zsákmány pipálva. Ebédig még van időnk még egy utolsót keresni.

/A madár elkapását kidobtam. /

Visszavettem a Cseppkövem, miközben Yuichi örült a sikeremnek lelkesedéssel, majd visszafogottsággal. Még meg is kérdezte, hogy ő kell-e egyáltalán a vadászathoz, majd kijelentette, hogy igen, mielőtt válaszoltam is volna valamit. Ezen mosolyogtam egy kicsit, aztán tényleg hozzátettem.
- Ami azt illeti, tényleg kellesz, hiszen egyedül nem mindig jó vadászni.
A szörnyem egyetértően bólogatott.
Ezután csendben vártam, hogy Yuichi felmérje a terepet. Idő telt el, mire Yuichi már tudta, mi a következő teendőnk: egy etetőhöz hasonló tárgy állt a közelben, amit csalinak felhasználhatnánk. Ha abba belekerülne valami csaliétek, az állatok közül valamelyik előbb vagy utóbb odajönne enni. Majd Yuichi odamegy körülnézni, addig én elrejtőzöm. Persze az is előfordulhat, hogy a csatornamederbe is odamegy az állat megnézni, mi van ott, így Yuichinak könnyebb lesz felém terelni. A probléma az, hogy ezen sok minden bukhat, például az állat már messziről érezne minket, kivéve ha a szél éppen nekünk kedvez és a mederben való pancsikolás elveszi a szagunkat és a lépéseink hangját. Szerencsére jó felé fúj a szél. Yuichi már ki is eszelt valamit:
-  Jó megvan a terv és a szél is nekünk kedvez. Gyere velem egy rövid ideig a folyó mederben, belemegyek előbb természetesen én, hogy lemérjem, mélységét aztán szólok hogy jöhetsz, csak addig, hogy senki ne találja meg nyomaink, vagy illatunk.
- Jó terv. - bólintottam. - Csak vigyázunk, hogy ha kilépünk a mederből, akkor tócsanyomokat ne hagyjunk. Azt is simán észrevehetik a vadjaink. Kifelé osonva töröld meg a lábad.
Emellett abban is megegyeztünk, hogy a négyszáz métert követően én menjek ki a vízből, ő meg követ, majd negyven méterre kiugrik, ha a tákolmánynál ott vannak a vadak. Akkor ezek szerint valóban etető lenne? Etetők csak egy helyen van: védett vadterületeken. De lehet, hogy csak véletlen egybeesés az egész... de még így is ezen áll vagy bukik minden.
- Rendben, essünk neki. - viszonoztam a mosolyát, azzal készen álltam a megbeszélt taktikára. Szóval mártózunk egyet a vízben, aztán onnantól kezdve, én kimegyek a vízből és az erdőszegélyhez osonok, ahol majd meglepek egy vagy annál több állatot. Természetesen "láthatatlanul".

Elidőzött szemem kézfején, ahogy visszavette a kést, majd jószerével bólintottam. Ez is rendben le lett tudja, egy pillanatra sem fordult meg fejemben más alternatíva, pedig ismeretlenként, és ha a gonosz gondolataim lennének előtérben, akár megtámadhattam volna, de ilyen még csak eszembe se jusson, attól, hogy az odakinti világ ezen gonoszságok körül forog, itt legalább lehet egy piciny nyugalom.
Szerinte is kellek, csak mosolyogtam, hogy a magányos vadászat helyett, mégis csak eljött, és annak ellenére, hogy kiderült Ő egy igazi vadász, az a féle, aki nem csak beszél róla, de tesz is érte és van látszata is.. addig én.. hajaj. "Bazsalyogtam tovább, addig én talán meg tudom zargatni a bozótot. Férfi létemre vajon, hogy tudnék feltűnni előtte úgy, hogy.. miket gondolok én! Alig látom két-három órája és máris hormon háború dúl bennem? Nem, elég! Szeretném megismerni, jobban, már tudok róla valamicskét, például azt, hogy egy lány, akit korábban ismertem csúnyán megalázta Judyt. Számtalan helyről jöhet a gonosz. Számtalan.
Ez után közöltem Judyval tervem és szerintem készen állt minden, hogy levadásszuk az ismeretlent. Mit meg nem adnék egy távcsőért, és akkor lehetnénk igazi társak vadászatban. Úgy kiegészíthetném, vadászathoz simuló képességeit, előrelátással. Bár azt még nem tudom, ő mennyire probléma megoldóképes. Azt mondta, hogy képes higgadtan gondolkozni, és a feladat elvégzésében igyekszik arra törekedni, hogy gyorsan és ügyesen megoldja. Vagy ezt már csak beképzelem?
Gyors, ügyes és pontos. Tetszik. Húztam széles mosolyra a szám és konstatáltam, hogy..
- Igen, le fogom rázogatni a lábam, de nyomot nem fogok hagyni, szerencsére el fognak pixeleződni a vízcseppek, nem marad sokáig mögöttem vizes a fű. Volna még egy valami, mivel ismeretlen mennyiségű vad lehet ott, valahogy a látásom akadályozza a játék, Te látsz esetleg ott most vadat? - kérdeztem érdeklődve. Látás jártasság nélkül ez valahogy messzi távnak számít. Esküdni mernék, hogy valami van a háttérben, hisz odakint kilométerekre ellátok gond nélkül és ott is legalább egy kilométerig képes vagyok mozgást felismerni, közelre, meg egész pontos képet tudok adni a látottakról. Itt ezt nagyon nem értem miért van.
Mikor készen voltunk és ő is rábólintott azzal a szép mosollyal, megindultam a víz felé. Remélhetőleg jött. Mivel zajt nem nagyon csaphattam, igyekeztem minél halkabban sétálni a vízben. Szólni akartam, de csak nem tettem, egy szikrányi esélyt nem akartam hagyni az állatoknak. Nem telt kevés időben, de elértünk a ponthoz, ahol Judy valószínűleg álcázta magát és útban volt féloldalasan az esetleges állatok mögé. Haladtam tovább a derékig érőre mélyült vízben. Hideg volt, de mást nem éreztem. A bakancsom már első pillanatban átázott, tudtam ez sem lehet igazán gond, Judynak meg remélhetőleg elég magasra felért a csizmája, hogy ne ázzon be. Kezemmel oldalam mellett sodortam a csillogó tiszta átlátszó vizet. Nem hullámzott, nem folyt, csak állt. A fentről érkező meleg, az alsó végtagjaimba áradó hideg egyaránt szétválasztotta és megsemmisítette, kellemes közérzetet teremtve. Ezzel a hellyel, mintha egy álom valósult volna meg, bármennyire is megvetem Kayabát.
Közel volt már, a térképen bejelölt hely és szívem elkezdett zakatolni. Hirtelen késztetést éreztem, hogy megnézzem a térképet, hol jár Judy, de nem tettem, bármennyire is ostromol a kétely, meg bízom benne, hiszek szavának, hogy ő fehér árnyharcos. Vajon mit kérdezzek tőle, mikor készítjük az ebédet? A gondolatot szétcsaptam azon nyomban palacsintasütővel, már ezen jár az agyam..
Elértem a kiszállási pontot elindultam a part felé, könnyedén kiemelkedtem a vízből és a főre érve leguggoltam. Berogyasztott térdekkel útnak indultam miután lecsaptam némi vizet bakancsomról. Ahogy vízszintesbe ért az erdő előtti tisztás, továbbra is rogyasztott térddel rohanni kezdtem, ahogy közeledtem a tákolmányhoz folyamatosan felegyenesedtem és kardom is készenlétbe helyeztem. Ténylegesen egy itató volt. Egy kút és körülötte három vályú. A vályúknál iszogató fenevadak.
Ahogy megláttam a közel másfél tucat farkast, legyökerezett lábam. Ezek sokkal nagyobbak voltak, mint az első szinten lévők és az első néhány már ki is szemelt magának sós húsnak, ami után még jobban fog neki esni a víz. Kardom magam elé tartottam, vártam. Rohamozó farkasokkal néztem farkasszemet, és vártam az utolsó pillanatig.


/18 farkaska (12 életerő 10-es gyorsaság, 6-as fegyverkezelés és 5-ös sebzés jellemzi őket, minden más statjuk elég gyengus.

Észrevettem, hogy Yuichiban nagyon sok minden vívna egymással háborút, de nem törődtem vele. Hozzászoktam, hogy vannak akik zavarban érzik magukat például egy dicsérettől. Yuichiről azért nem állítanám, hogy ilyen lenne, de mégis... kezdek nagyon aggódni érte. Az aggódásomat a szörnyeteg jó jelnek vette, és még kéjesebben dorombolt. Hogy hagyhatná abba a dorombolást ez az akármi, ami ráadásul csak képzeletbeli! Ha ez így folytatódik, félő, hogy a végén Judy Lolita visszatér ennek a szörnynek a formájában. Eleget vesződtem vele, úgyhogy jobb, ha végre békén hagyna, különben a lelkem Fehér Viharfőnixe nem áll jót magáért, én aztán főleg nem.
Yuichi  kérdésére csak fejet csóválva megvontam a vállam:
- Innen még én se látom, mik vannak ott. Nem vettem még látást.
Mivel már megbeszéltük a taktikákat, el is indultunk a végrehajtására. Yuichi még a mederben úszkált, mikor kijöttem a vízből, megtörölgetve szárazla a lábaimat elindultam az erdősávhoz. Valóban pixelekké hullottak a cseppek is. Kayaba úgy tűnik még ezt se tudta elevenebbé tenni.
Mikor az erdő szegélyéhez értem, belenéztem a térképbe, hogy hol jár Yuichi. Még mindig a medernél mászkált egy darabig, aztán már térkép se kellett, mikor láttam kijönni az itatóhoz. Mindezzel nem is lett volna nagyobb baj, de sajnos ott nem is akármilyen állatok voltak: farkasok. Azok a farkasok, ami az első szintűeknél sokkalta nagyobbak voltak, és agresszívebbek. Mind a tizennyolcan észrevették Yuichit, és ahelyett, hogy a terv sikerülhetett volna, fordítva sült el. A dögök mind Yuichi felé iramodtak, hogy a személyében meglegyen nekik a mai ebédadag. Azt már nem! Nem ácsoroghatok itt, miközben szegény Yuichi tizennyolc vadállattal viaskodik!
Elhagytam a helyemet, és a fiú védelmére kelve megrohamoztam a farkasokat hátulról. Tekegolyóként nekiütköztem a farkasoknak, és néhányuk szépen fel is borult. Ideje aktiválni a második speciális képességemet. Ha sikerül, és eltalálom őket, fele annyit sebeznek. A háttérben hallani lehetett furcsa módon a csattanó hangokat, amik a tekebábuk felborulása okoz. Úgy tűnik, valamelyik készítő éppen nézi a csatajelenetünket, és a poén kedvéért benyomott egy kis hangot, hogy élethűbbé tegye a dolgot.
Mivel vagy heten még vergődtek, gyorsan előkaptam a késeimet, és egy-egy vágást intéztem négy különböző farkasnak, amik nekem rontottak. Nem tudtak sebezni, egyelőre. Túl gyors vagyok hozzájuk képest. Pillanatok alatt pixelekké robbantak.
- Van még kutyuli, aki kikezd velünk? - kérdeztem a megmaradt pár farkasoktól, csak úgy a vicc kedvéért.

// A sebzésem kétszer 13, és kétszer támadtam. Dobtam a második speckómra:)//

The member 'Judy Noxia' has done the following action : Kockadobás

'6-os dobókocka' :

Váratlanul ért a felismerés, hogy nem csak gyámoltalan vadak lehetnek itt, és amit Judy korábban mondott úgy tűnik bebizonyosodni látszik. Az éjszakák is veszélyesek lehetnek, estére tényleg fán alvás lesz. Méregettem a rohamozó farkasokat.
- Nem esztek belőlem - húztam össze a szemem és mondtam a farkasoknak. Azzal beindultam, a szemből érkező farkos szájánál szúrtam a b a kardom és húztam végig oldalán, nem is figyeltem oda, hogy ez elég volt-e neki, máris fordultam a következőre. Szabdalóm átlendítettem fejem fölött és egy csapással hasítottam volna szét koponyáját, azonban pixeleire robbant. Elkiáltottam magam - Hiko Niji! - és bal kezembe is előkerült másik kardom. A következő és még két farkast szabdaltam le, ekkor már láttam megérkezett Judy is és ő is aprította a farkasokat.
A farkasok felé intézett kérdése megmosolyogtatott. Közel fele falka elhullott és maradék is földön fetrengett Judy előtt. Odaléptem mellé.
- Nem jött be számításom, igaz az sikerült, hogy volt itt valami, de nem pont olyan vad, mint ami nekünk kellene.
A farkasok felkeltek ránk vicsorogtak, de nem mozdultak. Még mindig létszámfölényben voltak, azonban a jelentősen megcsappant létszámuk módosíthatta programjukat, vagy Judy kérdése hatott rájuk, de eliszkoltak. Az erdő sűrűjében elvesztek.
Ha Judy utánuk indult volna, a bal kezem vállára tetem volna és csóváltam volna fejem, hogy ne, nemszükséges. Azonban én magam semmiképp sem akartam üldözésükre menni. Az itató és a tisztás környéke nyugodt volt és zajtalan. Talán túlságosan is.
- Köszönöm - mondtam és mosolyogtam rá a lányra. Következő szavaim, nyelvemen kialakultak, de nem jutottak el nyelvem hegyéig, csak egy apró sípoló hang. Velőt rázó ordítás jött a közelből és egyre erősödő kolosszális erejű morgás. Tőlünk kicsit balra az egyik fa mögött megbújt egy nagyobb árny. A bozót takarásából kiugorva egy farkas vetette lábnyomait a tisztásra. Azonban ez a farkas hatalmas volt. Gerince valahol tíz láb magasban tornyosult fölénk. Mancsa, mégha Judy feje mellé tenném az enyém, akkor is nagyobb lenne kettőnkénél. A háromméteres négylábú fenevad irdatlan hosszú volt. Acsargott ránk, mögötte a bozótból kinéztek az alacsonyabb társai, és mind morgott. Hangzavaruk betöltötte a tisztást és odakint minden bizonyára most elfutnék, ha egyedül lennék. Itt biztosan elteleportálnék, ha egyedül lennék. Azonban a vadászok vadászokkal néznek szembe.
- Azt hiszem itt a nemes vad, amire vártam - mondtam Judynak és rohantam a szörny felé. Amíg nem ember kerül utamba, könnyedén fellépek bármi ellen. Támadást indítottam ellene. Elrugaszkodtam és egyetlen vágást ejtettem, pofázmányán, mire ő válaszul, beletaposott a gyepbe.

/ Wolfmother (indikátor piros, életerő zöld); Yuichi (indikátor zöld, életerő zöld, páncél hiányos); Judy (indikátor zöld, életerő zöld, páncél teljes)

Yuichit nem kellett nagyon félteni, elbánt a farkasok egy részével, miközben megérkeztem. Mégis ha nem jöttem volna, tizennyolc farkassal azért mégsem tudna egyedül elbánni, de ha itt vagyok én is, akkor úgy már könnyebb legyőzni őket, többnyire. Szegény srác páncélja szépen tönkrement a farkasok támadásában.
A vadak eliszkoltak. Azt hittem, hogy a viccből feltett kérdésem rémisztette meg őket. Aztán belegondoltam, hogy ezek a bestiák túl ostobák és túl megprogramozott lények voltak ahhoz, hogy az ilyesmitől megrémüljenek. Azt hiszem lesz itt valami igen nagy baj... ne igyunk előre a medve bőrére!
- Szívesen - viszonyoztam egy kedveskedő mosollyal a fiúnak, rátettem a kezem a vállára. Yuichi mondott volna még valami, de szavai a torkába akadtak. Ha én is mondtam volna még valamit, én se tudtam volna szólni a meglepetéstől. Az erdőt bezengte egy földet rengető üvöltés, és a fák közül kilépett egy hatalmas farkas. Olyan hatalmas, amilyet eddig még nem is láttam, pedig sok pár nála nagyobb dolgot is megismertem már azóta, amióta be lettünk ide zárva. A kisméretű társai a bokrok mögül kukucskáltak. Figyeltek abban reménykedve, hogy talán a főnökük majd szépen ellátja a bajunkat, amiért kikezdtünk a falkájával.
Kezem még mindig Yuichi vállán volt. Mikor a döbbenet után ezt észrevettem, kicsi zavarral levettem róla.
- Azt hiszem itt a nemes vad, amire vártam - Ezzel Yuichi már meg is rohamozta a farkast.
- Veled tartok, drága jó partnerem! - szóltam utána. Hogy ezeket a szavakat mi késztette belőlem, nem tudom, de most fontosabb volt, hogy megpróbáljak segíteni Yuichinek. Igazán bátor ez a fiú, meg kell hagyni. Tényleg megvan neki minden tulajdonsága, amit én szeretek látni egy férfiban. Azt hiszem, lassan kezdem felfogni, hogy mi is az a gyengéd érzés, amit érzek iránta az első látásre. Nos igaz, hogy nem akartam bevallani magamnak, hogy tetszik a fiú, de a szörny a gyomromban zsigereimet marcangolva harcolt azért, hogy hagyjam elterjedni az érzéseimet.
Siettem is Yuichi segítségére. Roham közben aktiváltam a második képességemet. A testem megtelt feszültséggel, és mikor nekimentem a nagy farkasnak. Ha a dög hozzámér, vagy én érek így hozzá, akkor szépen leszedi róla a sebzésének a felét /egy körre/. Képességem mellett először az egyik mancsába, majd a hasába intéztem egy vágást a Cseppkővel és az Oldalkarddal.

Csak most vettem észre, hogy ezt a nagy bestiát Wolfmothernek hívják. Ez akkor nem is falkavezér, hanem farkasanyuka. Biztos látta, hogy a "kicsinyei" egy részét önvédelemből semmivé tesszük, így visszahívta a megmaradtakat, hogy maga intézzen el minket. Így már világos, bosszút akar állni a megölt farkasokért. Hiába állhat rajtunk bosszút, először is a "kölykei" kezdtek ki velónk, másrészt meg éppen vadászaton vagyunk, és számunkra ő már egy nemes zsákmánynak számít, ahogy Yuichi mondta. Meleg érzés fogott el megint a gyomromban, a szörnyetegem jólesően mártózott benne. Természetesen tudok uralkodni az érzéseimen, főleg amikor csatába vonulok. Nem szabad, hogy az érzelmeink eluralkodjanak rajtunk, mert az ellenségeink ezt észreveszik, és vissza is élnek ezzel. A Wolfmother azért elég primitív volt ahhoz, hogy felfogja a belé programozott állati ösztöneivel, egyáltalán mi is a gyengéd érzés.
Yuichi utasítására már mentem is bevégezni a dolgom. Amíg ő elszórakozik a Wolfmother fejével, én a testét támadott. Ahhoz képest, hogy kicsit nehéz a dolgunk vele, elég sokat vonyított. Mit csinál ez az állat? Ez valami programhiba lenne már megint. Régebben engem is elértek a bugok egy rövidke időre, de aztán alábbmaradtak. Néha már hiányoltam is őket, viszont nem vetne rám túl jó fényt, ha pont a társaságban következne ez be ismét, főleg Yuichi előtt.
A lábait vagdostam. Egyszer jobbra, egyszer balra, a farkasanyuka mindig felkapta a mancsait, akárhányszor belé vágtam. Hmm, tulajdonképpen visszaélhetnék ezzel a lehetőséggel... olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, támadtam mind a négy lábát. Addig szökdécseltettem meg a vágásaimmal, amíg végre elszédül, és felborul. Az életereje fokozatosan csökkent, mégis nehezen jutott el a vörös zónáig. Éppen hogy ezt elértük a támadásainkkal, a Wolfmother végre valahára felborult. Pont úgy, ahogy terveztem. A bokorból leskelődő kisebb kompánia döbbenten figyelte, miként győzzük le szép lassan az "anyukájukat". Egy-két dög már menekülésre is fogta a dolgot.
Most már nincs más hátra, mint megölni végleg. Ezt már inkább Yuichinek akartam meghagyni, had élvezze ő is a győzelem ízét a vadászatban.
- Na hajrá, Yuichi, intézd el, amíg vergődik! - szóltam az én jó vadászpartneremnek.

Yuichi megtette a tőle telhetőt, mikor szóltam neki, hogy itt a megfelelő pillanat. Érdekes módon a dög mégis kitért előle. Ráadásul kicsit furcsálltam, hogy folyamatosan  vonyított. Aztán még azok az obszidián oszlopok... itt mi a fene történik?
Mielőtt bármit is tehettem volna, hogy a fiú segítségére siessek, egyszer csak jöttek az újabb váratlan dolgok, amit a farkasanyából egyáltalán nem néztem volna ki. Olyan könnyedén, lágyan beszélt nőies , mintha egy színházban lenne. Mégis úgy tűnt, mintha gúnyolódott volna, mikor kijelentette hogy tetszem Yuichinak, és ezért emlékezteti őt, mármint a farkasóriást a megboldogult férjére.

Első reakció:

Nemhogy a Yuichi volt megdöbbenve, még én is úgy néztem rá a mobra, mint aki életében először látott volna farkast. Ám vele ellentétben én nem dadogtam, még csak meg se nyikkantam. Olyan voltam, mint egy lefagyott Windows 95-ös.
PUKK! Az oszlopok pukkantak és a farkas először egy árnyalakos nő alakjában volt, majd pillangóként elszállt az erdő irányába. Tisztán hallottam, amint a "Bábuci-bááá, két szerelmespár" című gúnydalt énekelte, ahogy elment.
A szörny lelkesen bólogatott a pillangó-kisasszony megmozdulásaira, miközben jómaga megdübörgette azt a bizonyos valamit a testemben, mitől éreztem azt a melegséget, amit nem éreztem még sose ezelőtt. Jó, talán egy nagyon picikét akkor, amikor a vidámparkban találkoztunk először Yuichival. De ő egy fehér hajú szadista volt, én meg egy üresfejű, szánalmas lolita, aki cukinak, hercegnőnek és mindennek hitte magát, miközben ha kellett, akkor dührohamában gyilkolt, ha nem kapta meg azt, amit akart. Érdekes... Yuichi miért nem emlékszik ebből semmire? De tényleg... talán valahogy nem bántam, hogy a véletlen kétszer is összehozott minket, akár magunk vagyunk, akár nem. Eme gondolatok dorombolásra késztette a szörnyemet.
Az incidens után csak néztem Yuichira, még mindig ugyanabban a pozícióban, mint eddig. Ami Yuichit illette, ő is hasonló helyzetben volt, ámbár ő nem meredt kővé, mint ahogy én. Őt is annyira meglepte a farkas-pillangó-asszony, hogy a pirosló orcájával, zavart beszédével már rám se mert nézni. Nem hibáztatom, a helyében én is ennyire megzavarodnék. A szörnyem kéjesen dorombolt.
- Nem találok szavakat. Köszönöm segítséged a harcban... és amit mondott... - Végre rám nézett. – van benne árnyalatnyi igazság.

Második reakció:

- Tényleg? - szólaltam meg végre. Az az érzés, amit eddig éreztem, mostanra háromszorosára nőtt. A sors akarhatta még ezt is: hát ez... ez nagyon-nagyon káposzta! Éppen hogy alig ismerjük egymást, és alig pár óra eltelik, már a levegő szikrázik közöttünk. Teljesen más, könnyed értelemben. Egy kérdés: miért gondoltam ilyesmire monst, mint a káposzta?
- Tudod - kezdte Yuichi, de nem tudta befejezni a mondatát, mert a zavart állapota befolyásolta őt fizikailag. Méghozzá egy csapta képében. Még egy váratlan fordulat: annak ellenére, hogy nincs nekünk fájdalomérzetünk ebben a virtuális fogolytáborban, Yuichi erdőrengetően felordított. Hangjára a bokorból leskelődő farkasok mind elmenekültek, a madarak felreppentek az égbe, más játékosok egymás nyakába ugrottak ijedtükben, a kisgyerekek elsírták magukat, a holtak felriadtak holtálmukból, a bugok megszűntek ijedtükben, felrobbant néhány játékos Nerve-Gearje, Kayaba Akihiko monitor figyelése közben ijedten leesett a székéből és lábát törte... na jó, igazából csak a madarak és a farkasok igazak ebből az egészből, bár mint minden játékos, kívántam Kayabának hasonló balszerencséket, amivel minket ítélt el azzal, hogy az ördögi játékába bezárt bennünket. Yuichi csapott a kezével ijedtében. Majdnem engem ütött le véletlen, de szerencsére meg sem történt ez. Az ilyesmit nem veszem magamra, mert váratlan esetekben, váratlan reakciókban, főleg ilyen események közepette előfordul az ilyesmi.
Yuichi nekiesett, hogy leszedje a lábáról a csapdát. Nem sikerült neki. Egyedül így meg soha nem fogja leszedni ezt... úgyhogy...
- Várj. Majd én leszedem.
Leguggoltam mellé, és megragadtam a csapda mindkét csapó-szélét. Szerencse, hogy erre árnyharcosként már képes vagyok, mint íjászként. Íjászoknak sajnos nincs erőpontjuk. Addig feszítettem a csapdát, amíg Yuichi kihúzhatta belőle a lábát, aztán elengedtem hirtelen. A csapda nagyot csattant a földön. Belerúgtam a kis folyóba, hogy más ne járjon úgy, mint szegény Yuichi.
- Jól vagy? - néztem rá kis aggodalommal. - Van nálam egy gyógyital, amit nemrég kaptam egy küldetésből. Igyál abból, és mindjárt jobban leszel.
A fiú felé nyújtottam azt a kis üvegcsét, és ha elfogadta, vagy nem, akkor felnézek az égre. Már elmúlt dél. Lehet, hogy már kora délután is lehet. Talán ilyen sokáig osontunk egy kicsit a csata előtt, vagy eddig viaskodtunk az ál-Wolfmotherrel?
Megint ránéztem a fiúra. Nem bírom ki azt a pár másodpercet anélkül, hogy rá ne nézzek Yuichira. Tehát tényleg igaz a mondás, hogy vannak szerelmek első látásra?
A mob szavaiban tényleg volt valami, és én részemről is elég kölcsönösek az érzelmek.
- Szerintem telepedjünk le valahová enni. Pihennünk kellene, hogyha még az esti vadászatkor megkíséreljük elfogni az erdő egyik legkövérebb vadját. Ám arra a dologra visszatérve... - Kicsit zavart voltam. - Neked van párod odakint, vagy idebent?
A szörnyetegem kapzsin szaglászott.

Megtettem azt, amit meg kellett. Kiszabadítottam Yuichit a csapda fogságából, amely már azóta a meder mélyén bánta azt, miért gyártották. Yuichi elfogadta az italt, amit egy pillanat alatt megivott. Ettől vissza is nyerte erejének nagy részét. Egy jó ideig csak néztünk egymásra. Már tisztán tudtuk egymásról, azt, amit már tudni kell. Emellett már elég éhes voltam... összefut a nyál a számban már egy jó ideje, és ez szó legszorosabb értelmében értve.
Végül közös egyetértésre jutottunk: itt maradunk ebédelni.
- Gyorsan végzünk, ha én megcsinálom az őzpörköltet, amíg te megcsinálod a szószt - javasoltam a fiúnak, közben egy-két nyálcsepp lecsurgott a számon. Megtöröltem a számat, de úgy tűnik egyre több nyál termelődik. Mikor a fiú megérintett, megint valami bizsergés járta be a testem, amire a szörnyem még jobban rázendített a dorombolásra. De azért rögtön levette, mintha ettől zavarba érezné magát. Kicsit én is zavarban voltam, de jólesett az az érintés. Megint megtöröltem a számat.
Átvettem Yuichitól a sisakot, csináltam egy kis tábortüzet, aztán nekiestem az őzpörköltnek. Hogy a főzőcskézést is hangulatossá tegyük, ideje végre közelebbről is megismerni egymás tulajdonságát.
- Nos, ha volt is legalább egy szerelmed, elég szerencsés fickó vagy - mondtam a fiúnak, bár hangom kicsit bugyborékos volt. - Nekem se voltak komolyabb kapcsolataim, de még szerelmem sem. Ha nagyon pasizós lennék, akkor is nagyon válogatnék. Nem szeretem a felvágós, hősködő szépfiúkat, meg a nagyon agresszívakat, a lusta bulizósokat sem. Magamat olyan okos, ügyes, őszinte, kedves fiú mellett képzelném el, mint te. - Nah, ezt azért túl korai lett volna mondanom. Fene tudja mit hoz a jövő. - Bocsánat, ne vedd tolakodásnak. Én... - Elcsuklott a hangom, mert nagyon elkezdett folyni a nyálam. A fene egye meg! Pont a legrosszabbkor. És éppen akkor, mikor, éppen főzöm is az őzpörköltet. Az a szerencse, hogy nem csöpögött bele az ételbe. Nem is az a legnagyobb probléma, hanem az, hogy épp akkor kell valami nyálrohamnak történnie, amikor éppen a frissen megismert új barátommal (vagy több, mint barát első látásra) beszélgetek. Nagyon cikis helyzet!
Elővettem az inventorymból az egyik kendőmet, ami éppen az ilyen balesetekre volt félrerakva. Szorosan a számhoz tartottam, hogy a nyál ne folyjon vagy csöpögjön oda, ahová éppen nem kellene. Nagyon szégyelltem magam ettől. Csak nem egy újabb bug?
- Egek! Ezer bocsánat! Nem tudom, mitől van ez, máskor nem szokott ilyen előfordulni - szabadkoztam rózsaszín orcával, szavaim szinte dünnyögések voltak a kendőből. Még ettől is sok nyálam gyűlt össze, majd folyt ki a számból egyenest a kendőbe.

Amíg nekem a nyálam csöpögött rendesen, Yuichinak a vére kezdett folyni, miközben nekilátott a szósz elkészítésének. Csodálkoztam is rajta, mert ez egy olyan játékvilág, ahol a fájdalomérzetmentesség mellett még vérünk se szokott igazán folyni, csak a pixelek. Nem gondolkoztam el azon, hogy lehetett ez, mivel én azzal voltam elfoglalva, hogy elkészítsem a pörköltet, valamint a számhoz tartsam a kendőt, amíg folyt a nyálam. Kicsit teljesen összezavarodtam. Vagy a főzőcskézés mellett járó problémával, vagy az éhségtől, vagy attól, hogy Yuichi olyan szemekkel néz rám vérző orrával, mintha fel akarna falni (a szörnyem örül ennek)... kondenzcsík... kondenzcsík... miért jtu ez az eszembe? Talán kellene nekem? Mire is kell? Valamire, de nagyon kell az a kondenzcsík!
Arra járt egy nyúl. Ránéztem, aztán megszólítottam.
- Nyúl! Kellene nekem egy kondenzcsík! Indulj el a boltba, és vegyél kérlek nekem egyet. Kapsz egy répát, ha megteszed.
A nyúl néz.
- Hmmm. Akkor két répát kapsz, és nagyokat.
A nyúl mozgatja az orrát, és vakaródzik.
- Na jó... tízet kapsz! Tíz, nagy, ropogós répát.
A nyúl elügetett.
Magamhoz tértem. A nyálam már nem folyt, elvehettem a kendőt a számtól. Egy biztos: vagy a Yuichi ejtett zavarba, vagy az éhség tette ezt velem. Furcsa dolgok történnek ebben az erdőben. A tündérpillangóvá átalakuló farkasmama után már ezen nem is tudnék csodálkozni, mégis továbbra is furcsa dolgok és bugok áldozataivá válunk. Ezt az erdőt valami igazán titkos, misztikus dolog fedi körül.
Nem törődtem vele, hogy Yuichi talán nem volt egészen őszinte azt illetően, hogy volt neki valakije, vagy valakijei. Engem az ilyen múltak nem érdekelnek, és nem is tesznek engem féltékennyé. Ha mégis mostanáig van ilyen kis drámai esemény a fiú körül, azt majd ő eldönti, hogy mit akar igazából. Nekem fontos, hogy boldog lehessen azzal, amit szeret csinálni, és azzal, akit igazán szeret. Lehet, hogy talán ezt a vidámparkos dolgot előbb vagy utóbb meg kell említenem neki. A kérése volt az, ami igazán kizökkentett ebből az egészből. Senkinek, de még Channak, Kurokotonak, vagy bármelyik más közelebbi barátomnak soha nem meséltem magamról igazán, és mostanság sem nagyon akartam ezt. Valahogy mégis úgy éreztem, hogy ideje végre valakinek mesélnem magamról. Miközben folytattam a pörkölt készítését, belefogtam.
- Tulajdonképpen az igazi nevem Judy Sarnatrina, és én egy művész vagyok. Legalábbis még nem teljesen hivatalosan, mivel még végzős egyetemista vagyok Tokio egyik legnevesebb művészeti akadémiáján. Érdekes, mert magyar származású vagyok, brit és japán állampolgársággal. Az igazi szüleim születésem után meghaltak egy balesetben, és brit házaspár fogadott örökbe, akikkel alig négy-öt évvel ezelőtt költöztünk Japánba munka és iskola miatt. Emellett keleti harcművészetekkel is foglalkozom odakint, mint hobbi és sport. De ez nem látszik most rajtam, mert az ilyesmit legátol a játék. Majd talán sikerül az akrobatikámat felhúzni annyira, hogy visszanyerhessem régi valós formámat. De legalább még mindig ugyanúgy tudok rajzolni és írni. Most sok mindent nem tudok csinálni küldetéseken és bossolásokon kívül, viszont egy Viharmadár Páncélja nevű páncélboltot vezetek egy harcos segédletével.
A táncos mulatságok megemlítésére könnyed pirrel az orcámon elmosolyodtam.
- Igen, szeretek táncolni. A nagy zajos, modern, dübörgős bulikat nagyon utálom, de az olyan táncos mulatságokat mindig is szerettem. Két éve a nevelőszüleimmel voltunk egy velencei jelmezmulatságon, amire az apám főnöke hívott meg minket. Életemben az volt az első és egyetlen olyan élmény, amit soha nem felejtek el, és olyat többet nem is élhetnék át. Reneszánsz kor, szép hosszú, uszályos báli ruhák, azok a könnyed olasz zenék, fényes bálterem... néha szívesen élnék a régebbi korokban, amikor még az emberek normálisabban beszéltek egymással, a lányok erkölcsösebbek voltak, még a KA-hoz hasonló emberek is tisztességesebbek voltak a maiakhoz képest... és mikor még egyáltalán nem létezett egy olyan gép sem, aminek feltalálása nélkül nem lenne most SAO.
Eszembe jutottak a nevelőszüleim. Őket is már nagyon régóta nem láttam. Legutoljára egy szerverleállás során találkozhattam velük, akkor is csak alig öt percre. Ha nem lett volna olyan kockázatos, hogy levehessem magamról a NerveGeart, akkor talán fogtam volna azt az ördögi ketyerét, kivágtam volna az ablakon, s Annáékkal maradtam volna. De ez az egész rólam és az életemről szólt. Ha én is és ők is szeretnék, ha élve és teljes épségben visszatérnék hozzájuk, akkor muszáj elérnem a századik szintet, addig nem juthatok haza semmilyen körülmények között sem, de még a szerverleállás esetén sem. Belépésemmel KA idekötött engem. Amíg nem jutok el a csúcsig, addig KA szánalmas kis játékszere vagyok, akit saját kedvére meg is ölhet. Sajnos Yuichi is az ő bábja, akár a céhem minden egyes tagja, Mogorva a boltomban, az összes játékos Aincradban. Jon a nevelőapám annyira vissza akart kapni, hogy képes lett volna erőszakkal levenni a fejemről a sisakot, vagy elvágni a zsinórokat. Szegény pont akkor törte el a lábát nem verekedő-típusú dulakodás közt, mikor a szerver ismét elindult, és újra itt találtam magam a virtuális valóságban.
Nem sírtam el magam, de a szemeim így is csillogtak. Szomorúan levettem a tekintetem YUichiéról, és kevertem tovább a pörköltet az üstként szolgáló sisakban.
- Bocsánat, csak ezek az emlékek... nem érdekes. Éppen ezért sem szoktam nagyon beszélni magamról másoknak. Senki nem ismer engem igazán, de még a legjobb barátaim sem. Mégis úgy érzem, hogy azok se igazán foglalkoznak velem, de elvárják, hogy én foglalkozzam az ők problémáikkal. Lehet, hogy nem éppen az intellektuel hozzáállásaim az oka, hogy nem barátkoznak velem... bocsáss meg Yuichi, remélem, nem nyomasztlak el.
A szörnyem morgott.

Akae

Kód:

Kedves Akae!

A Szafari Nyugati részének bejáratánál várunk rád egy kis sétálgatásra. Most megmutathatnád, hogy hogyan tudod használni a fegyvered.

Üdv: Shu és Timidus