[Boss]

Tehetetlen voltam. Tehetetlenül néztem, ahogy Illfang a 4. fázisba lép és berserk módra vált. Úgy éreztem, a káosz szabadul el, de nem jött ki hang a torkomon, hogy koordináljam a többiek mozgását, a switcheket... Francba, még csak én sem tudtam megmozdulni, hogy magam vessem a boss elé! Teljesen lebénultam, mintha moziban néztem volna végig, ahogy Mizuki-chant is pixeljeire zúzza a kobold. Egyedül Kota volt az, aki meg tudta őrizni a hidegvérét, az ő összeszedettsége volt az, ami kirántott a sokkból. Újabb nyilat vettem elő, és illesztettem a helyére, majd az ideget magam felé húzva céloztam, de ekkor olyan látvány tárult a szemem elé, amely örökké bele fog égni az emlékezetembe. Tágra nyílt pupillákkal, pánikolva üvöltöttem Rinnek, hogy switcheljen Kotarouval, de már késő volt. Apró szilánkokra tört a fiú, mint valami fénylő porcelánváza. Legszívesebben sikítottam volna, de mégsem. Valami megakadályozott. Furcsa higgadtság lett rajtam úrrá, és mintha mindent lassított felvételben láttam volna. Tekintetemből eltűnt minden rám jellemző érzelem, és mélységes sötétség, harag és gyűlölet váltotta fel.
- Hokushin, Ranmaru! Használjátok a kristályotok és tűnjetek el innen! MOST! Rin, ha nem találok, switchelj velem! - kiáltottam önkívületi állapotban, majd dühből kaptam fel újra a fegyverem és tartottam azt célra. Az indulattól remegett az íj a kezemben, de alig volt tőlem egy köpésnyire a szörnyeteg. Mondhatni ütéstávolságban voltam. Ilyen közelről nem téveszthettem.
- Dögölj meg... - motyogtam a fogaimat szívva, vettem egy nagy levegőt, és útjára engedtem a ragyogó nyílvesszőt.