Re: [Event] Tükörkép

by **RenAi** Kedd Szept. 17 2013, 22:03

Kinyitottam a szemem és ismét a tükrös teremen találtam magam, de Jint most sem láttam sehol. Nem tudom mi történhetett vele, vagy hogy mégis hova tűnhetett. Fogalmam sem volt róla hogy most mégis mit kéne tennem. Azt hiszem folytatnom kéne mindent úgy ahogy van, de ez valami olyat indított el bennem ami a biztos pontot ingataggá tette. Nem tudom eldönteni mi a jó, az hogy ha komolyan és szorgalmasan minden akadályt leküzdve viszem véghez a terveim, vagy pedig ha lazán veszem lesz ahogy lesz, alapon folytatom tovább. Én eddig mindenkit képes voltam eltiporni csakhogy célt érjek, de Ő inkább csapatban játszott. Melyik a helyes, és melyik az ami mindinkább célravezetőbb. Hallgassak a megérzéseimre? Az majd segít, hisz eddig mindent magamtól vittem véghez, mindent én oldottam meg, nem volt más… nem kellett más, senki sem aki bátorítson, utat mutasson, mindig csak mentem egyenesen, pont oda amit elképzeltem. Ai nem képzelt el semmit, mégis egyenesen tartott a célja felé. Fura lány, azt hittem értem, de úgy néz ki mégis egyszerűen túlbonyolított az élete. Vajon tudom követni? Félek hogy a megrögzött szokások a tudatosságot is tévútra csalják, és azt hiszem az ilyen dolgokra születni kell.
~ Hehh, kishitűség? Mióta jellemző ez rám? ~ Kacagtam fel kínomba, bele fájdul a fejem ha a lány gondolatait és életvitelét próbálom megérteni, megfejteni. De azt hiszem talán a friss levegő jót tesz majd…

Kiérve a teremből ismét megcsapott a tömeg moraja, de most más volt, a levegő olyan hangokat terjesztett felém amiket most nem nagyon akartam hallani. A káosz hangjait. Elhaladtam a szobrok előtt, amiből Ren már darabokban hevert. Hát igen, elsőnek lenni sem épp fenékig tejfel, fogalmam sincs ki tehette de némi kárörvendés sőt némi hála is áradt belőlem a pusztító személye iránt. Nem tudom hogy én mit tettem volna, persze a felsorakoztattak közül nincs bajom senkivel sem, Rent nem csíptem csak, bár felfrissülve az emlékek valahogy színesebbé, gazdagabbá tették a múltat. Ismét lezajlott bennem az első találkozás, hogy kis híján csókkal végződött. Uhh csak Jin meg ne tudja!>< Felvillant az mikor Regit elraboltam majd az mikor nem ismertem meg az egyik párbajunk során a rövid hajával, majd megkíséreltem elrabolni a madárkáját hogy visszajuttassam igazi tulajdonosához. De bebizonyította hogy Ő bizony Ő az, pedig jobban örültem volna ha nem, sokat változott amióta nem találkoztunk. De sokat ám, a fejébe szállt a siker, de az sem örök és ahogy látom sikerült is ellenségeket szerezni magának. Továbblépve szembe álltam a saját szobrommal, a haját „megcirógatva” vagyis inkább végig simítva, mosolyodtam el, oly sok idő után. Ő lehet az aki a szívemben tátongó ürességet megtanítja betölteni. Teljesen kiérve a hangzavar még inkább sértette a fülemet. Nagyot sóhajtottam, és úgy döntöttem inkább haza megyek. Átgondolom a dolgokat és igyekszem végső elhatározásra jutni a további életemet tekintve. Végig sétálva az utcákon egy fura fazonra lettem figyelmes akit egy párduc követ.
- Ehh, egy állatidomár? – Kérdeztem magam előtt a fiúra emelve a tekintetem. Kerestem a nevét kisvártatva meg is láttam:
- Hellscream?...- Nem ismerős, de eléggé magasztos név és gothikus név, tuti nagy egóval rendelkezik. A fiú arcát fürkésztem, nem tudom miért de valahonnan ismerős volt, hiába törtem a fejem nem ugrott be. Majd rándítottam egyet a vállamon és tovább indultam, vagyis indultam volna de a fekete lángoló párduc felém kezdett el közeledni. Kicsit megtorpantam, nem tudtam mit is tegyek..: Szójak a srácnak h állítsa le az állatkáját, vagy csak szimplán hajdam figyelmen kívül?...Hmm, majd bevillant, ez egy remek alkalom arra hogy olyan legyek mint Ai, épp csak arra kell rájöjjek hogy mégis mit tenne most a helyemben. A kezem a szám elé emeltem és gondolkodóba estem miközben a „cicuska” felém közeledett. Majd bevillant pár gondolat. Hmm, valószínűleg valami édességgel próbálná lekenyerezni a fickót. Első lépés: Inventory, majd előhívtam pár csokit.
Második lépés: Hozzá vágom a sráchoz, rezzenéstelen, talán túlkomoly arccal.
- Egyél! – Parancsoltam rá. Majd folytattam.
- Köhöm..- Köszörültem meg a torkom.
- Mond, megsimogathatom a peted? – Kérdeztem. Próbáltam kedves lenni, de az emberek eddig annyira nem érdekeltek, most pedig próbálok érdeklődni… kommunikálni… - Ez olyan furcsa érzés… Nem tudom, szívem szerint sosem vesződtem idegenekkel, most meg csak úgy leszólítok egy srácot hogy játszhassak a petével. Fura, ez nem rám vall, nem tudom eldönteni hogy jó érzés-e vagy sem. Várom a srác válaszát, ha kapok ha nem, mikor közelembe ér Vergil merthogy ez a neve, a kezem kitartom hogy megszagolhassa meg sem rezzenek ha rám vicsorog vagy morog… ott állok mint egy szobor várva a reakciókat. Remélem jól csinálom, nehezebb ez mint gondoltam.

by **Noxy** Csüt. Szept. 19 2013, 11:27

Judy Lolita csak figyelte, hogy az általa kiszemelt srác a koncertről mennyire rámászik egy másik csajra, aki éppen egy másik sráccal enyelegtek. Bár látszólat a csaj kapott már egyet és mást. Láttam én is, és Judy Lolita is, ahogy a fekete páncélos miként reagál rá, és hogy felé dobja a csaj szobrát, és Mirika "mása" is lelökte a színpadról. Most meg lenyúlta a csajt a Ren helyét átvevő srácocska.
Elborzadtam, mikor Judy Lolita erre fogta magát, és az incidens után odament a sapkás fiúhoz, hogy rámászhasson egy kicsit, ha már elvesztette az a másik rámenős csajt.
- Ne szomorkodj, helyes sapkás-körszakállas nagyfiú, a legtöbb ribanc jön és megy! De itt vagyok én neked, bizony! Engem nem fog lenyúlni tőled csak úgy akárki!
Azzal közelebb lépett szegény megalázott sapkás fiúhoz, és a lehető legcsábosabb, de annál cukibb tekintettel nézett rá. Brrr!!!!

A cukis-csábos Lolita:

~ Kérlek, Lolita, légyszíí, légyszííí, légyszíííííí! Hagyd már békén ezt a srácot! Őróla azt tudom, hogy van már neki barátnője!
~ Ugyan már, Judy-neechan! Nincs itt a kis hülye barátnője, hogy elvegye tőlem, vagy bármely más hozzá nem illő csajtól, hihihih!
- Amúgy nagyon cuki a sapid! De sokkal helyesebb vagy te még a sapidnál is! Mondd csak, még minél vagy helyesebb? Annál a koncertes szőke srácnál, aki lenyúlta a csajodat? Vagy mindenki másnál egész Aincradban? Vagy egész világon? Akkor te vagy a világ leghelyesebb pasija! És én lennék a világ leghelyesebb pasijának a cuki kis loli barinője! Ígérem, én nem foglak úgy itt hagyni, mint az a buta ribanc a szőke fiúért! Pedig sokkal jobban nézel ki nála! Bár ahhoz, hogy a szöszi lenyúljon tőled engem is, ahhoz keményebben meg kell dolgoznia ám! Bizike!
Megrebesgette a szempilláit, azaz az én szempilláimat. Tessék, ennyi, vége. Azon kívül, hogy tudok olvasni a gondolataiban, mivel belé olvadtam, mást nem tehetek. Ez a csaj meg minden büszkeségemet felrúgja. Ha valaha túlélem az egészet, és nem kell osztozkodnom a tükörképemmel, hogy fogok ezek után így céhtársaim és barátaim szemébe nézni?! Ki fog engem röhögni mindenki, már akik felismertek engem ebben a Judy Lolita verzióban a lassan lepusztuló vidámparkban. Ez a hülye meg itt illegeti magunkat a sapkás srác előtt, akit ugyanúgy lekapná, mint azt a fehér hajú srácot, hogy megalázza szegény Chant. Szóval ki a csöcsök, ki a segg, ki a báj... könyörgöm, segítsen rajtam valaki!
Egyszer csak hallom, hogy néhány játékos fájdalmasan sikít, nyög (fájdalomérzet-mentes világban ezt hogy???). Erre még Judy Lolita is felkapta a fejét, de addigra ott volt már egy teljesen gót csávó, akit körberöpködtek a denevérek, miközben olyan vijjogó hangokat adtak ki, amitől valóban fájdalmat tudott okozni mindenkinek, aki a közelében volt. Körülötte a fekete párduca gyilkolt és mászkált össze-vissza. Lassan jöttek, de mégis olyan hirtelen itt voltak, olyan hirtelen, hogy Judy Lolita megijedt tőlük, és a sapkás sráchoz bújt. Mint a fehér hajú srácnál, éreztem ezt a zavarba-ejtő simulást az ellenkező nemhez. Ha én irányítanám, inkább messzire elmentem volna, ahogy logikusabb lett volna. Messzebb a sráctól, meg ettől a macskás-denevéres alaktól is, akinek még a puszta jelenléte is hátborzongató. A közelünkben volt, úgy éreztem a fájdalmat (Judy Lolita is), ahogy lassan egy éve a játék fogságában tartózkodás óta nem. De egy jó dolog van az egészben: még tudok fájdalmat érezni, és ha fájdalmat érzek, ez azt jelenti, hogy ember vagyok. Egy szabad ember, akinek valahogy ki kell törnie tükörképének "fogságából".
A fekete párduc hirtelen ott termett, hogy végigmérjen, megszaglásszon. Judy Lolita ettől jobban megijedt.
- Védj meg ettől a ronda macskától, helyes sapkás fiú! Nagyon félelmetes!
~ Játszod itt magad mindenki előtt, és dührohamokat produkálsz csak azért, hogy megkapd, amit akarsz, és erre tessék, beijedsz egy rakás denevértől és egy párductól!
~ De hát olyan ijesztőek! És nézd a srácot is! Félek tőlük!
~ Én veled ellentétben nem riadok vissza ezektől. Egy jó harcos legyen annyira bátor, hogy szembeszálljon a félelmeivel. Én már egy dedós vörös indikátoros lány nyakát szívtam, úsztam a vérmedencében, legyőztem Tenebrát, elviseltem életem legnagyobb élelmét illúzióban, hagytam magam megaláztatni egy okoskodó, egoista kis picsával, rendre intettem egy másikat, aki rémhisztis volt, megölt majdnem kétszer egy boss, bezártak egy tó alatti cellába, Rennel megszenvedtem egy KT-t, és mindennek a tetejébe szembe is kell szállnom egy rakás vörös indikátoros őrülttel, akiknek élete vágya körbeölni minden más játékos ebben a kib*szott játékban, mert a valóságban nem tehették meg, vagy csak ilyen agyi betegek, hiszen mindenkiben ott él még a gyilkos ősember! Szégyen és borzalom, hogy te, aki szintén vörös indikátoros, ilyen gyáva alak vagy! Gyáva! Bezzeg arra van cseppnyi ész az üres fejedben, hogy hisztirohamban bántsál másokat és játsszad itt a kis ribancot minden második csávónak, akiről néha azt is hiszed, hogy cukik vagy helyesek! Kíváncsi vagyok most, hogy a te kis sapkás barátocskád mit fog ehhez szólni, kisanyám!
~ Hagyd abba, hagyd abba, hagyd abba, HAGYD ABBA!!!
Persze csak gondolatban üvöltött már velem, de toporzékolt. Aki ezt látja, biztos azt gondolja, hogy azért csinálja, mert ennyire fél a lassan tőlünk eltávolodó macskától és a denevéres sráctól. Könnyeit a sapkás srác vállain áztatta.
- Jajj, sapkás fiú, segíts! Olyan goni belső gondolatok járnak a fejemben, és olyan goni a belső hangom is! Állandóan bánt engem, és én nekem meg vele kell osztozkodnom! Mit tegyek, hogy elhallgattatsam örökre ezt a buta Noxiát?!
Közben olyan bociszemeket vágott, mint amilyet eredetileg én se bírtam volna vágni, de persze talán azért mert én nem szoktam sírni.

by **Askr** Csüt. Szept. 19 2013, 12:47

Hamar rá kellett jönnöm arra, hogy egyáltalán nem való nekem ez a hely. Mit is keresek én itt? Óh, igen - a gyilkolás. Mivel már az is elég fárasztó volt, hogy kikászálódjak abból az átkozott tükörből, jobban tenném, ha egyelőre pihennék, és utána kezdeném el az öldöklést. Szabad akarok lenni.
~ Egy valamit kérdeznék tőled... ~ Na, ez is jókor szólal meg. Mint mindig. Egy pillanatig nem is veszek tudomást Hope mondandójáról, de aztán meggondoltam magamat.
~ Mit akarsz? ~ Nemigen akartam időt fecsérelni erre az ostobára. Igen, ostoba. Egy nagy rakás bolond, aki menekül a problémái és az érzései elől.
~ Miből gondolod azt, hogyha megölöd őket, akkor jobb lesz neked? ~ Igen szórakoztató kérdés volt ez, egy igen szórakoztató válasszal. Bolond egy kölyök, de tetszett az éretlensége is.
~ Szabad leszek. Elég ennyit tudnod. ~ És Hope nem akart többet tudni. Pedig igazán szórakoztatott a téma, bár nemigen látszott meg rajtam. Jót szórakoztam Askrön. Hallottam a meghökkent, dühös morgását, és pont ez az, amit élveztem benne. A fiú mostanában elég labilis lett, amit én ki tudtam használni. A megtört, bizonytalan embereket könnyű az orruknál fogva vezetni, és aki irányítja őket, azé a hatalom. Igen, a hatalom. A szabadsághoz vezető úton hatalmat kell magammal vinnem, különben elbukok. És a hatalomszerzési terv legjobb szervező helye nem más, mint a Dicsőség palotája. Úgy ám, nem kell nekem más, csak csend és nyugalom ahhoz, hogy megpihenjek, mielőtt tényleg nekilátnék annak. Sköll, a mindig segítőkész és cserfes fehér farkasom mintha tudta volna, mire gondolok, úgy szökkent előrébb, akár egy gazella - kecsesen, szolgálatkészen. Fekete villámként suhantam el mellette, ő pedig fehér fénypompában tündökölve zárkózott fel. Versenyeztünk, ki a gyorsabb. Csupán játékból, semmi kihívás, erőfitogtatás - az a gyengék sportja. Így is tudtam, tudtuk, hogy nálunk nem lehetnek jobbak. Nincs ranglista az első tíz játékosról, mert mire hangoztathatják hírnevüket, addigra írmagjuk sem lesz. Elpusztítom őket, ha az utamba állnak.
Jég és sötétség. Ezzel a két dologgal asszociálhatnám magamat, de félreismernek az emberek. Nem vagy rossz - annyira. Én csupán annak az ostoba fiúnak a másik fele vagyok, aki azért él, hogy ő létezzen. Fény nélkül nincs sötét, ahogy sötét nélkül nincs fény. De nekem ebből elegem volt. Kinek ne lenne elege abból, hogy egy szűk ketrecbe zárnak valakit, aztán egy szakadék legmélyebb bugyrába hajítják. Nos, ilyen voltam én, és jó néhány másik lény. Az emberek mohók. Nekik mindig több kell, függetlenül attól, hogy melyik lényük jelenik meg az általunk ismert világban. Fény vagy sötét, ez teljesen mindegy. Az emberi mohóság nem ismer határokat, és ha nem én, akkor ki bünteti meg őket? Fekete villám. Inkább ez lennék, és ez is vagyok. Ahogyan beléptem a jéggel átfagyasztott terembe, derűség fogta el márvány kemény szívemet. Nem olvasztotta meg, egyszerűen megtöltötte egy számomra rokonszenves érzéssel, mégis az a benyomásom támadt, hogy ennek az aurának a forrása sokkal másabb volt nálam. Az az alak ott ült, a megsemmisített szobor helyén, mint valami nagyságos úr. Nem szóltam hozzá, fél szememmel azonban felmértem őt, és a fenséges macskáját. Sköll is jól megnézte magának, aztán a sarokba mentünk, én a fejemmel a hideg falnak dőltem, s lehunytam szememet. Álmodtam - egy szebb világról. Ahol a fény és sötét meg tudott osztozni, és senki sem marakodik, ám ehhez pusztulás az egyetlen út. Mindent elpusztítani, aztán újraalkotni. Igen, ez a megfelelő út a tökéletes lelki üdvömhöz. Miközben ezen mosolyogtam, hirtelen olyan fájdalom fogott el, ami egy ilyen világban természetellenes. Tudtam, mit jelenthet ez: ő az. Sköll lehajtott fejjel, tágra nyílt szemmel, acsargóan morgott a vadmacskára, mint amikor egy alárendelt farkas vissza akar feleselni az alfájának. Térdelve feszülten néztem őrá, miközben tovaballag. Könnyen jött, könnyen ment, de nem tudtam elfelejteni azt a fájdalmat, amit okozott. Itt nem lehetséges. Ez virtuális börtön, mégis éreztem. Végre egy érzés, ami az igazi világból eredt. Rossz volt, fájt, meg minden, de legalább éreztem. A saját bőrömön. Ahogyan eltűnt, elmosolyodtam, majd Askrnek címeztem ezt a kérdést:
- Szóval ilyen érzés odakint lenni, mi?

by **Mirika** Csüt. Szept. 19 2013, 16:58

A rengeteg doboz és tereptárgy között egyszerű volt elrejtőzni, jelenlétemet könnyedén elfedhettem velük. Észlelésem idejében jelezte a közeledő embereket, és elegendő időm volt rá, hogy megfelelő rejtekhelyet keressek. Szinte simultam a falhoz, miközben egy-egy technikai személyzetis elsétált mellettem, bár nem is volt rá szükség, hiszen nem kerestek. Akkor sem fedeztek volna fel, ha történetesen nem fordítok ekkora figyelmet a rejtőzködésre. Azonban nem kockáztathattam meg, hogy kidobjanak innen, mikor olyan közel voltam a célomhoz. Réges-régen ugyanerről álmodoztam, csak a céljaim voltak teljesen mások, ahogy a módszereim is különböztek volna a mostanitól. Arra a csínyre nem kerülhetett végül sor, hiszen a valós világban sosem jutottam el Ren egy koncertjére sem, most azonban megadatott számomra a lehetőség egy sokkal jelentőségteljesebb tettre. Megfizetek azért, amit velem tettél...
Ezúttal egy tarkopasz fickó haladt el mellettem, és bár rossz helyen torpant meg, végül tovább sétált. Helyes, nem szerettem volna idejekorán bemocskolni a késemet idegen pixelekkel, pedig már emeltem az elegáns, finoman megmunkált Démonkarmot. Leengedtem a tőrt, de a következő pillanatban megrezzentem a vérfagyasztó kiáltástól, ami pont onnan jött, amerre a férfi igyekezett. Hozzálapultam a falhoz, nagyobb volt bennem az óvatosság, mint a kíváncsiság. Észlelésem ezúttal nem jelzett, pedig már hallottam a lépteket, melyek felém közeledtek. Kínosan lassan telt az idő, kisvártatva azonban én is megéreztem azt, ami valószínűleg kiváltotta az iménti hangot. A csontig hatoló fájdalomtól görcsbe rándultam, lábaim nem bírtak megtartani. Eltorzult arccal puffantam a földön, miközben csupán annyira tudtam figyelni, hogy ne kiáltsak fel túl hangosan, de a nyüszítés tisztán hallatszott így is. Ajkamba haraptam, talán a vér is kiserkent volna, ha létezett volna olyan ebben a világban. Ha nehezen is, de kinyitottam a szemem, rákényszerítettem magam. Mellettem egy baljós alak sétált el, oldalán egy párduc lépkedett, őt magát pedig sikító hangot kiadó denevérek vették körül. A felismerés még váratlanabbul csapott belém, mint az imént a fájdalom. Ren! Félelmetesen hasonlított rá, de ez mégsem lehetett ő. A fájdalom lassan csillapodott, ahogy távolabb került tőlem, mégis kimerültnek éreztem magam. Alig kaptam levegőt, ám mégis inkább a bizonytalanság lett úrrá rajtam. Ez nem lehetett Ren, elmém megtagadta a beazonosítást. Tétován néztem utána, miközben kerestem a földön a késemet, mely kiesett a kezemből, miközben a földre zuhantam. Mire kitapintottam a markolatát, addigra feladtam annak a lehetőségét, hogy ezt az alakot megtámadjam. Megigazítottam a szemüvegem és lekuporodtam a fal tövébe. Nyalókám is kiesett a számból, épp most pixeleződött el mellettem. Eh...
Mélyeket lélegeztem és becsuktam a szemem. Remélhetőleg senki sem fedezte fel az ittlétem, így véghez tudom vinni küldetésemet, amint megtalálom az gazi Rent. Ellazítottam magam, hogy a remegésem is elmúljon, ám mikor kinyitottam a szemem, hogy lehívjam a menümet egy új nyalókáért, a démonpárduc sárga szemei néztek velem farkasszemet. Megilletődtem, de lévén nem volt hová hátrálnom, ez a reflex most elmaradt, csak kicsit jobban összehúztam magam. Csupán szaglászott, így feszültségem végül elmúlt.
- Egymás ellentéteinek tűnünk, de vajon belül ugyanolyanok vagyunk-e? - kérdeztem a vicsorgó állatot, indikátora alapján pet volt. Minden bizonnyal az előbbi alaké. Félelmetesnek és veszélyesnek tűnt, míg én ártalmatlannak. De vajon ő is olyan vérszomjas, mint én? Tele van gyűlölettel? Egyvalamiben azonban biztosan különböztünk, hiszen neki volt egy társa. Mégsem irigyeltem egy cseppet sem, nekem nem volt szükségem senkire és semmire. Már nem.
Tekintetem elsötétedett, majd óvatosan talpra álltam, vigyázva arra, hogy ne provokáljam a párducot hirtelen mozdulattal. Nem engedhettem meg magamnak egyébként sem, hogy kitérőket tegyek, folytatnom kellett a közeledést a színpad felé. Ám ahogy a vászon egy szakadásán átnéztem, olyasmin akadt meg a tekintetem, ami egyáltalán nem tetszett. Megérzés volt csupán, hogy oda kell néznem, és nem hazudott. Mondhatni hatalmas szerencsém volt, hogy pont kiszúrtam, de Fortuna mindig is az oldalamon volt, ha jelentéktelen dolgokról volt szó, szóval miért is csodálkozom? Félre kellett dobnom a tervemet.
- Angelic Sense - motyogtam magam elé, képességem aktiválása pedig különös színekbe vonta a világot. Felfokozott érzékeim által a világ lelassult körülöttem, így vészhelyzetben mindig időben reagálhattam. Márpedig most vészhelyzet volt... Gyorsaságomat kihasználva termettem Anatole mellett, még éppen időben a Sense vége előtt, és a szőke mitugrász vágásait két ügyes mozdulattal védtem ki. A pengék csattanása bezengte az egyébként zajos környéket, az imént még a színpadon szónokló fiúra pedig gyilkos tekintettel meredtem.
- Ha akár egy ujjal is hozzá akarsz nyúlni ehhez a férfihoz, ahhoz előbb engem kell levágnod Ti férfiak mit esztek egy ilyen ribancon? - döntöttem a fejem a szőke hajú lány felé, majd rásandítottam Anatolera is, mielőtt visszafordultam volna és egy könnyed lépéssel a fiú füléhez hajoltam.
- Csak én tehetek kárt Anatoleban, ezt egyszer és mindenkorra jegyezd meg, ha nem akarsz bajt. Különben is, az őskorból jöttél, hogy ilyen barbár módszerrel akarsz magadnak lotyót szerezni? A következő az lett volna, hogy leütöd a bunkósbottal és elviszed a barlangodba? - suttogtam a fülébe, majd felkuncogtam és eltávolodtam tőle. Eh, kellemetlen, hogy kénytelen voltam rivaldafénybe lépni, de nem tehettem mást. Anatole-t én fogom megölni, és senkivel sem osztozom ebben Neutral

by **Hinari** Csüt. Szept. 19 2013, 18:34

Unottan sétáltam ki az összetört szobrok csarnokából, mit már egy picinykét se lehetett dicsőségesnek nevezni, és bár fél szemmel láttam, amint valami karok nyúlnak felém, ám elérni képtelenek voltak. Ez a szörny komolyan azt hiszi, hogy csakúgy hagyni fogom magam? Érdekes szemlélet, de semmiképpen sem ebbe a világba való, itt a játékosok maguk döntik el, mikor csinálnak és mit, meg a pontok. A hónyuszi viszont sehol sem volt hozzám képest, ilyen téren sem, így csak egy lekezelő pillantást vetettem felé, és kerültem ki a próbálkozásait, félrebillentett fejjel nézve, amint képes a képességével szobrokat emelgetni. Megvontam a vállam, ha ennyire bizonyítani akar, felőlem megteheti, csupán értelmét nem láttam, bizonyosan önmagával sincsen teljesen jóban, ha a külvilág felé ezt az agresszív arcát mutatja. Intettem neki elköszönésképpen, majd faképnél hagytam, hiába, érdekesebb szórakozást kellett keresnem ennél. Valamit, ami kihívást is jelent.

Így állapodtam meg végül a borostás fazonnál, aki baromira nem a színpadon állt, minek is tette volna, jól volt ő úgy, ahogy volt. Tetszett is, naná, megvolt minden, ami csak kell, odasimulás, készséges beszéd, és be is kapta a horgot rendesen. Látszólag vagy sem, egyelőre nem érdekelt, hagytam, hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogy azoknak alakulniuk kell, nem szóltam semmit, csupán elmosolyodtam, igen, tudtam én a bájos énemet is mutatni, mindig azt, ami éppen a leginkább szükséges volt ahhoz, hogy elérjem, amit akarok. Eközben egy szürke kisegér is feltűnt, szemüvegben és késekkel, biztosan irigykedett ránk, hiába, volt is oka rá, ő ebben az életben biztosan nem kaphatná meg azt, amit én… de egyvalami feltűnt, az ábrázata, nem is tudom hogy dühös volt-e, vagy csak mérhetetlenül elkeseredett, mindenesetre kezdett érdekelni, lám, máris lett egy potenciális jelöltem, aki tökéletes lesz pár elvégzendő feladatra. Na de ne haladjunk ennyire előre, először a bájgúnárt kell összeszedni, a copfost csak egy pillantás erejére méltattam tekintetemmel, majd vissza is fordultam a kiválasztotthoz, nem megfeledkezve róla, a színpadon álló kölyöknek mennyire nem tetszik, amit mi itt csinálunk. Nem baj, főjön csak a maga levében, úgyse mer csinálni semmit sem. Nicsak, erre nem megmozdul, persze nem törődöm vele, el vagyok foglalva a fiúkámmal, aki nemcsak jóképű és sármos, de rendkívül lovagias is, bizony. Az az irigy lányka fellökött, ő azonban erős kézzel tart, mint egy igazi férfi. Még a végén felajánlom neki, hogy dolgozzunk együtt, ahelyett, hogy csak kihasználnám, igen, lehet ez lesz belőle, legalább meglesz a móka éjjelente is, és nemcsak erre az estére. Egész jól összejöttünk, hagyom, hogy magához szorítson, adom a gyengébbik nemet, aki annyira csodálja őt, mondjuk azt el kell ismerni, van egyfajta kisugárzása, dehát kinek legyen, ha nem őneki? Behunytam szemeim, és átadtam magam az érzésnek, vártam, hogy folytassa, ám valami meglökte a párosunk, ezúttal viszont nem én voltam a célpont. Kénytelen kelletlen pilláztam a srác mögé, aki már el is hajtotta a gyereket, mondhatom, szép, ez is a legjobbkor tud minket megzavarni. Egy fújással hátraparancsoltam egy az arcomba szökő tincset, majd egyszerre fordultunk egymás felé, ő már a hajamat igazgatta, én pedig karommal átöleltem a nyakát, így alig volt köztünk pár centi. Éreztem a leheletét, és kívántam őt, jobban, mint bármi mást.
- Hát persze, tigris – feleltem mosolyogva, arcomon egy másodperc erejéig sem láthatott semmiféle hátsószándékra vagy félelemre utaló jelet, hiába, aki ennyire tapasztalt már, mint én, az mesterfokon műveli az ilyesmit. Magamban viszont memorizáltam az információt, nem lesz egyszerű, de pont ezért olyan izgató. Egy feladat, mi próbára teheti a képességeimet… és én állok elébe! Közben már hajolt is felém, hát sokáig nem tartott a vasszigor, ezen kuncogtam is, majd szó nélkül csókoltam vissza, még nem is tudom mennyi ideig. Édes volt és kellemes, ám mint mindennek, ennek is vége szakadt, s már a szemeimet forgattam volna, hogy tényleg nem bírnak békében hagyni minket. Ribanc? Ez a szó kiakasztott, bár kívülről nézve lehetett benne igazság. Sőt mitöbb, innen nézve viszont bóknak tűnt, helyes, ezek szerint színésznőnek is első osztályú vagyok, ezt jó tudni. A többiek azonban más reakciót vártak, és nekem ennek kellett megfelelnem most.
- Ó, de édes, hát nem védeni akarja a copfoska a tigrist? Inkább menj vissza a játszótérre – néztem a pápaszemesre, ám csak ekkor esett le, hogy a „mindenkinek segítek” srác is itt van már, egész közel a kis csoporthoz, kezében élesen villantak a kések. A kiscsaj is a tartott magánál kettőt, heh, hát ezek komolyan harcolni fognak? Értelmetlen, a borostás úgyis az enyém, ez nem is kérdés. És még sugdolóznak is, mi ez, az ovi, a „csakazértis”, hogy más ne hallja? Hát, legyen boldog vele, legalább a szöszke srácnak is kijut a jóból, bár továbbra sem értem, miért nem kapta el a lánykát, amikor lehetett. Amatőr. A kérdésére természetesen nem feleltem, próbálkozzon csak, a világért se cserélnék le rá egy több hasznot rejtő férfit… vagyis, de, talán a világért igen. Sőt, még a világ se kéne, csak mindennél nagyobb befolyás, mondjuk Aincradon belül, igen, ezért bőven megérné, bizony. Viszont ennek az esélye sem állt fent, így maradtam az eredeti tervnél. Hozzábújtam újra, majd egy játékos mozdulattal levettem róla a sapit, és a saját fejemre tettem, pózolva is benne egy kicsit:
- Na, hogy tetszik? – kérdeztem incselkedve– Óóó, nézd csak, itt egy cicus. Vajon az én nagy és erős tigrisem legyőzi azt a másikat? – néztem a szemeibe árgus szemekkel, és mutattam a feketepárduc felé, mi vészesen közelített felénk. Nem is hittem volna, hogy ennyire jól választottam szerepet, a megvédendő, buta liba tökéletes volt, így nem kellett részt vennem az esetleges összetűzésekben, és a háttérből figyelhettem meg mindent, kitalálva az ellenség képességeit és erejét, mielőtt magam is beszállnék. Márha megéri beszállni. Meglátjuk, mi lesz most, ha túl erős, inkább nem kockáztatok, viszont ha van esély rá, hogy a tigrisem győzedelmeskedik, akkor bizony segítek neki, persze nem full erővel: addig jó nekem, amíg mindenki azt hiszi, hogy gyenge vagyok és sebezhető. Elég csak egypár lépés, hogy bizonyítsam neki hűségemet, talán úgy intézem, hogy lássa, mennyire a szívemen viselem a sorsát, mégis neki kelljen végül megmentenie engem. Igen, ez beválhat. De ez még mind a jövő zenéje. Egyelőre arra vagyok kíváncsi, mit lép a férfi, szembeszáll-e vele, vagy netán elmenekül? Egyáltalán, maga az állat mit tervez? Legjobb lenne, hacsak simán elmenne mellettünk: nem tetszik a morgása és a lépései, ahogyan közelít. Van benne valami ijesztő…

judynak:

by **Hayashi Yuichi** Pént. Szept. 20 2013, 15:28

Semmit mondó arcom továbbra is jól rejtette, mit is akarok tenni a lánnyal. A tükörkép túloldalán álló nyápic alak gondolataiban keresgéltem, holmi erkölcsről, moralitásról, meg jókedvről találtam a legtöbb képet. Pár gyerekkori béna szerelemről, meg a játszás iránti kifogyhatatlan, de visszafogott kedvről. Pusztulat, még jó hogy kinyiffantottam, így legalább ez a világ, kapott egy sokkal őszintébb embert, aki csak ölni akar, egyszerűen. Hideg közönyben néztem végig a Chan nevű lány testén, könnyedén be lehetett látni ruhája résein, nem takargatta azt, amibe hamarosan belefog hasítani pengém és szép lassan lenyúzom róla a bőrt. Ahogy tekergettem a topját semmivel sem adott több örömöt, mintha sétálnék a földön. Az igazi öröm az, amikor fröcsköl a vér, és halálhörgés vesz körül. Beszélt hozzám, igazán lényegtelen mit, be akartam fogni a száját addig sem hallanám idegesítő hangját. Beleharapni alsó ajkába, amit ő félre fog érteni, de legalább megkapom, amit akarok, a húsa ízét. Azonban mikor már közel odáig tekertem a topját, hogy lassan leessen róla, közénk lépett egy lány. Először a mezítelen hátára lettem figyelmes és a felém fordított formás fenékre. Hosszú vörös haja zuhatagként takart hátából és adott egy misztikumot, hogy bizony milyen lehet, mikor kitépem a lapockáját. Igen erős rostok tartják azt a csontot, de megvan az erő hozzá, hogy megnézzem milyen fehér is a csontja. Azonban többen vannak jobb, ha kivárok. Papolt valamit a Chan nevű lánynak, hogy nem így kell pasizni. Rezzenéstelen szám találkozott a hirtelen megforduló lányéval. És máris nedves nyelvét éreztem sajátomon. Nagyon jól csókolt, viszonoztam csókját, és míg számban volt a nyelve, fogaimmal utána kaptam, akarom, hogy egy darabja itt maradjon nálam. Ajkai előtt csattant fogam, és a kihagyott lehetőséget vizslattam szememmel. Testét folyamatosan hozzám passzírozta és bal kezemmel segítettem megemelkedett combját. Belekarmoltam, hátha véréhez jutok. Ez sem sikerült, továbbra is hulla nyugalommal figyeltem a lányt, és kerestem a bénábbik én tudatában. Semmi infó erről a vöröskéről, de találtam benne egy másik vöröskét. Barátnője volt, még meg nem is olyan túl régen, pár napja, hagyta magára. Az jó! Megkeresem, felmelegítem az elfeledett kapcsolatot és megölöm. Had fájjon az emlékének. Ezzel a vöröskével vajon mit csináljak. Néztem kerek fenekét, és riszáló csípőjét, ahogy távozott. Chan után megölöm, de előbb elszórakozom vele, ahogy vele is fordultam a jó srác barátja felé. Szavai magabiztosságra utaltak, és Chan már a múlté, így kevésbé lesz izgalmas. Hamarabb megölöm, meg fogom enni, jól mondja.
- Na, gyere – mondta szám rezzenéstelen mimikával és jobb karommal máris átkaroltam a lány válla felett. – Nagyon jól áll a fekete szín, nem így emlékszem rád – hazudtam könnyedséggel az emlékképek közötti lány sokkal inkább ölhetőbb, ez a valami itt a jobb oldalamon, cseppet sem szép és a fekete nem áll neki jól. Erősebben megsimogattam vállát, és lejjebb csúsztattam kezem testén. Derekát közelebb húztam magamhoz és bal tenyerem becsúsztattam a ruhája telt keblei alatti résen. Mielőtt még lejjebb juthattam volna, jött egy férfi sétált felénk. Denevérek repkedtek körülötte és nyomában pusztulás zűrzavar és káosz. A belépője nem rossz, de nem nagy szám, és a macskája gagyi. Úgy felboncolnám azt a cicát és elébe tenném Channak. Emlékek szerint szereti a macskákat, talán kissé elborzadna, ha meglátná a kitépett belű élettelen állatot.
- Nem tetszik nekem ez a fickó, azt a macskát meg meg akarom ölni – nézek a lányra, hideg semmit mondó arccal – te mit gondolsz, szépség - kacsintottam rá. Válaszolt is bár nem szavakkal, testtel. szorosan hozzám bújt és taszított hátra. Félelmet érezne? Jó erőben volt a kislány, még engem is hátrébb tudott tolni, ez minimum fél kezébe fog kerülni, de ahogy mellém ért a srác alig pár métere ment el tőlem, de engem is átjárt egyfajta félelem. Megöleltem áldozatom és szokatlan érzés járt át. Életemben először távol akartam lenni attól a szörnyről. Egy szemre való csajszi kiugrott elé, hogy bizony az övé akar lenni, hangosan kiabálta, de csak elégett és elpixeleződött. Tág pupillákkal és kedvetlenül néztem, ahogy a bőre foszladozik a tűzben, majd hamu helyett, színes pixelekre bomlik a lány. Egy játékossal kevesebb. Ezt a játékot hívhatnák úgy, hogy ’9999 halott, azaz a pixelháború’ sokkal találóbb neve lenne. Éreztem, hogy belém karol, és könnyed szavai megleptek, ahogy az is hogy valami gombóc van a torkomban. Kerestem a gondolatai között az eredeti yuichinek, félelem. Ő sosem félt, mielőtt belépett ide. Itt tapasztalta meg a félelmet, ez lett volna az? Búgva válaszoltam, áldozatomnak, miközben a finom nyakat néztem, és ahogy korábban ő megnyalta ajkát ezúttal én, bár ő egész másra szomjazhatott. Vajon testi örömöknek akar élni a régi yuichival? A testtartását elnézve igen. – Nem tudom, hogy ki lehet, de a nap végére, csak egy halott lesz a többi közül – válaszoltam teljes nyugalomban. Arcomról bármit is szeretne leolvasni, nem fog neki menni. – Igen menjünk tovább. Kezemmel kicsit a derekán löktem, de megindul volna e nélkül is. Útközben a fősátor felé, megpillantottam a csókos lányt, ahogy már mást ostromol, várj egy kicsit és jövök, jól fogsz szórakozni.. egy darabig. Voltak még itt minden félék. Legtöbben a színpad körül tartózkodtak, amerre batmen szálldogált. A fősátor viszont, már nem volt messze, kicsivel a színpad mellett. Szótlanul ballagtam mellette, nem kellett már terveznem, rögtönözök. Gyerekkoromban elég anyagot megszereztem, hogy hozzáértő legyek a szadizmus terén.
Mielőtt elértük volna a sátrat, megállított Chan és sokatmondóan megcsókolt, nem engedtem, hogy messze menjen – sokat nélkülöztél Jay miatt ugye? – borzoltam tovább a kedélyeit, emlék szerint Jay és Chan együtt voltak, Yuichi meg nem akart semmit Chantól csak barátok lenni. Szánlak halott kistesó. Visszacsókoltam és ajkába beleharaptam, falni akartam a lányt, elevenen felfalni. Teljes erőből megszorítottam karját, és lecsúsztattam mellei mellett két oldalt az oldalán. Megemeltem, hogy fel tudjon ülni ölemben és körbefonjon combjaival. Készséggel válaszolt teste, és csípője is begyakorolt mozdulatokkal már hozzá nyomta ágyékomnak. Ez a Chan sokkal izgalmasabb, mint aki a fejemben van. Ahogy így voltunk elkezdett vetkőztetni. Bal karommal feneke alá fogtam fél kézzel megtartottam, közben jobb kezemmel kihúztam kardom hüvelyéből. Lábam mögött elrejtettem és beleszúrtam a földbe. Leereszkedtem a földre és kiterítettem magam előtt a lányt. – Szórakozgassunk kicsit, igaz nem jutottunk el a sátorig, nem baj, annál többen látják, miért ne jöjjenek a közelembe – sokat sejtető gonosz szavakkal hajoltam hozzá közelebb és a szeme alatti tetováláson húztam végig ujjaim. Az ő két keze szorgosan cibálta le rólam a nadrágot, míg én ujjammal erőseben megnyomtam a puha bőrt. Kinyomom a szemét elsőnek, jobban jár, ha innentől csak a tapintásra gondol. Balkezem mutató ujját a bal oldali járomcsontjára helyeztem és lassan csúszott lefelé ujjam a mosolyától és örömében duzzadó pofiján. Közelebb hajoltam jobb füléhez, bekaptam fülcimpáját és közben éreztem, igen megtalálta, amit keresett eddig odalent. Fülébe súgtam – most meghalsz.

by **Lizbet** Kedd Szept. 24 2013, 17:49

A fura kinézetű idomár ignorál mindent és mindenkit, csupán azokat pusztítja el, akik a lába elé kerülnek, őket nem kíméli. A petje azonban más tészta. Ha ingerlitek, hirtelen mozdulatokat tesztek a közelében, hangoskodtok, akkor egyből vicsorogni, morogni kezd. Amelyikőtök nem így tesz, hanem csendben marad, szobrot játszik, vagy éppen halottat, kis szaglászás után tovább halad.
Azt már észrevehettétek, hogy nem csak ti szabadultatok ki a másik énetek elnyomása alól, hanem szinte mindenki. Egyre több vörös indikátoros jelenik meg, rengetegnek közülük, pszichopata, gyerekgyilkos feje van, meg egy-két debil is, akik vérre szomjaznak.

Tehát, ha tovább ingerlitek a cicát, nektek ugrik, ha nem akkor csak bekerültök vörösek forgatagába. Amire számítani lehetett, kitört az abszolút káosz, mindenki támad mindenki, titeket is megtámad egy rakat vörös meg a cica(már akinél) Mit tesztek? Elszaladtok, harcoltok, mást áldoztok fel, hogy ti megmeneküljetek?

Szólimit: 500
Határidő: Szeptember 30

by **Chancery** Szer. Szept. 25 2013, 13:07

-Leptys, te ugye az ellentétem vagy...
Igen.
-Akkor szerintem nem fogsz örülni a végkimenetelnek...
Leptys nem válaszol, feltételezem, nem is tudja, miről beszélek. Jobb is. Ez egy olyan oldalam, amiről valójában senki nem tud, hiába tartom természetesnek. A továbbiakban félrehúzódom saját elmémből és üres gondolatokkal nézem végig a borzalmat, ami történik.
Másik énem kaján mosollyal élvezkedett kínzatásom minden percében, kéjes hangja bántotta a fülemet, de igyekeztem minden érzelmet kizárni magamból, ami valljuk be, egy magamfajta szenszitiv embernek nem könnyű móka. Leptys tovább kellette magát Yuichinak, aki a jelek szerint be is kapta a horgot. A mélypontot számomra másik énem rögtönzött "öltánca" adta meg, és a kétségbeesés hulláma végleg elsöpört. Kész, vége, megcsaltam Jay-t, és ezt a szégyent sosem fogom magamról lemosni. Már csak abban reménykedem, hogy helyessé válik a teóriám a folytatást illetően, ugyanis lettek kétségeim.
-Szórakozzunk. -nyalja meg Leptys érzékien szája szélét, de érzem, hogy a mondat második fele gyanúra ad okot még számára is. Yuichi meg mégis miről beszélhet? A szex még nem ok arra, hogy valaki ne menjen oda az élvezkedő párocskához diskurálni, vagy a jelenlegi helyzetet elnézve, még rosszabbat tenni... legalábbis szerintem.
Leptys viszont lehunyta a szemét, úgy döntött, nem foglalkozik többet a dologgal, és inkább átadja magát az élvezeteknek. Bár Leptys a jelek szerint jobban szereti, ha ő lehet felül, nem ellenkezik, a célja, hogy fájdalmat okozzon nekem és Jaynek mindennél nagyobb a szívében. Legszívesebben térdelve imádkoznék, hogy legyen végre vége mindennek.
Ám végül félelmem alaptalanná válik, mikor Leptys megérzi fülén a harapást. Undorítónak és taszítónak tartja, látom, érzem, hogy legszívesebben most lelökné magától a férfit és faképnél hagyná. Hát mégis igaz a teóriám. Te tényleg az ellentétem vagy, és most kivételesen elnevetem magam a gondolatra. Ismerem minden gyenge pontját, hogy mit szeret, mit nem, és ezzel nagy valószínűséggel a malmomra hajthatom majd a vizet a jövőben.
Persze a fekete leves még hátravan, érzem, mikor Yuichi a halált emlegeti.
Túl korán örültem... főleg, mikor Leptys elmosolyodik, és iménti nyugodtsága visszatér a szívébe.
-Hajrá. Nem bánom, ha a te kezed által jő el.
Az ellentétem. És én NEM AKAROK MEGHALNI!
Leptys örömteli nevetése a fejemben ismét kínoz, széttépi minden egyes idegszálam fülsértő hangja, és az öröme, ahogy átcsap rajtam, mint a tenger tajtékzó hulláma. Fuldoklom, de valami nyugalom mégis eltölt belül. Yuichi számomra a nem létező bátyjám, talán senki nem volt még életemben, akit így szerettem volna, mint őt, tesvéremként, és ha az ő keze által kell meghaljak, azt talán ugyanúgy nem bánom, mintha Jay tenné meg ugyanezt. Illetve persze, hogy részben bánom, hisz élni szeretnék, de remélem, neki emiatt nem lesz lelkiismeretfurdalása. Csak kérlek, adj két percet, hogy felkészüljek.
Visszavonulok.

Szentéletű Chancery tudata egyre halványabb, és ez végtelen örömmel tölt el. Végre feladta a reménytelen próbálkozást, hogy ismét az övé legyen a testem. Bár ezzel az iménti dologgal meglepett, Yuichi érdekes fordulata visszahajtotta a szerencsémet. A halál talán még nagyobb fájdalom lesz számára, főleg, ha nem hagyom felkészülni rá.
Feltárom magam a férfi előtt, hátradobom a hajam, megmutatva íves nyakamat, minden eremet, és mellkasom céltábláját is. Tessék, ölj meg, olyan módszerrel, amilyennel csak akarsz. Azóta szeretnék meghalni, amióta Chan megtalálta azt a bizonyos élet-értelmét vagy mi a ló....t.
Békés, intim együttlétünknek ismét különös zajok fordulata vet véget. Látom, ahogy csapatnyi, ismerős és ismeretlen arcokkal tömött, vörös indikátoros tömeg szalad felénk egyértelmű szándékkal. Kicsit úgy érzem magam, mint abban a zombis játékban, ahol egy négytagú csapat próbálja magát átverekedni a normálistól eltérően gyors futású zombik tömegén.
-Hát ezeknek mindenbe bele kell szólniuk? -tápászkodom fel a földről, akár hagyja a férfi, akár nem. Fehér macskám a félelemtől reszketve elbújik a cirkuszi sátor ponyvája alatt, no nem mintha sok hasznát venném aprócska karmainak. Kinyújtom kezeimet, és mintha ez lenne a világ legkönnyedebb dolga, a felénk rohamozó társaságot kicsit benedvesítem. Na nem úgy, ahogy Yuichi tette velem az imént, hanem egyszerűen rájuk küldök pár tonnányi vizet, had tanuljanak úszni is egy kicsit. A hatalmas hullám méterekre sodorja őket tőlünk, de mikor a víz leapad és visszaszívja őt a föld, a tömeg ismét előre nyomul a határozott szándékkal, hogy megöljön minket.
-Na, abból nem kaptok. Engem Ő fog megölni, nem ti, holmi kis patkányok! -kiáltok fel, előkapva tőrömet, és ha kell, harcba szállok velük. Táncolok egyet fröcsögő pixelvérükben, kecsesen, mint egy hattyú, úgy, ahogyan arra Chancery sosem lesz képes. A végtelen öröm és boldogság áraszt el, mikor indikátorom színt vált, s érzem másik felem megrökönyödését ennek láttán. Tetszik, drágám? Tetszik a piros? Ha jól tudom, szereted ezt a színt, hát tessék, most megadtam neked.
Hisz tudod: érted bármit, "kiscsillag", hehehe.
Végül teljesen magával ragad a mámor, már nem érdekel sem Yuichi, sem a párduc és titokzatos gazdája, se semmi, csak a gyilkolás és a körülöttem szálló vörös. Lelki szemeim előtt felvillan a kép, ahogy csillogó tőrömet annak a tudálékos Jaynek a torkába mártom, és szinte hallom a fejemben a liba Chancery sikolyát, érzem a kétségbeesését, a fájdalmát. Pedig mgé csak képzelgek. Mit fogsz érezni akkor, mikor tényleg megteszem? Micsoda szerencse, hogy érzelmeiket csak igen kevesen tudják kontrollálni, hisz számomra végtelen örömöt jelent a kislány fájdalmának tudata.
Végül arra eszmélek, hogy eltávolodtam a cirkuszi sátortól, attól a helytől, ahol nemrég még hatalmas ígéretek és egy férfi rám nehezedő testének izgalma vonta el a figyelmem attól, ami valójában számít ebben a világban. Hisz ez csak egy játék, nem igaz? A játékoknak pedig a gyilkolás a lényege, a fröcsögő vér, és mindaz, amiért a valóságban börtön jár. Persze Yuichival is jó lett volna hancúrozni egyet, sőt, talán egyenesen fenomenális, de ha eltakarodott a közelemből valamilyen ürüggyel, mint például ez a káosz, nem bánom. Majd keresek valaki mást, egy noname akárkit, esetleg egy újabb, Channak fontos személyt... azt a Ren-samát, például, esetleg Dolgozó Pétert, vagy a macskás Anatole-t. Annyi hal van a tengerben, mint égen a csillag, van miből válogatni, és hogy őszinte legyek, mielőtt átadnám magam Yuichi pengéjének, szeretném valóban megcsalatni ezt a fruskát valakivel, had érezze a valódi élet ízét. Had szenvedjen minden utolsó percével.
Hisz hiába akarok én mindenkit bántani, csak Chancery adatott most meg nekem ebben a kifordult világban, csak az ő lelke maradt makulátlan a jelek szerint, én pedig olthatatlan vágyat érzek arra, hogy bemocskoljam ezt a kis fehér galambot.
Hogy kioltsam Lelke Főnixmadarának lángjait.

by **Aida Atsumori** Pént. Szept. 27 2013, 22:39

Az egybeolvadás miatt szemeim színe átmenetileg zöldre váltott, majd egyre vörösebb lett, végül, mikor a jobb szememben már az utolsó zöldárnyalat végig futott, egy könnygördült le az arcomon.
- Elbuktál…törődj bele. – szólaltam meg, hangomban érzés nélkül. – Hidd el, miután a fájdalom széttépi a lelked, te is élvezni fogod! – engedtem arcomra egy ördögi vigyort.
Halkan, gyengén, összetörten sirdogált az elmémbe zárva. Összeroskadva üldögélt az ürességben,, elméjét az emlékek, és fura érzések tarkították. Próbáltam visszafojtani idióta énem gondolatait, de mivel össze voltunk kötve, nem jártam túl nagy sikerrel.
- Fejezd be! – jobb kezemmel arcomat takarva botorkáltam ki a sátorból, és vonultam odébb egy sötét sikátorba.
„Gyönyörűen sütött a nap, lassan már égetett. Reménykedve léptem ki a fogadóból, majd vígan tértem be az arénába. Az első perctől fogva ellenfelem kerestem, de valahogy…senki kisugárzása se ragadott meg, így órákon keresztül üldögéltem a nézőtéren, a többieket figyelve. Aztán egy lány lépett be, aki azonnal megragadta a figyelmem. Hatalmas harc vette kezdetét, nem egyszer szórakoztam vele, az egészet egy nagy viccnek lehet elkönyvelni. Egyetlen egy dolog húzta át a számításaimat: elkezdett esni az eső, és sár lett. Nem bírtam futni, elcsúsztam, elestem, vesztettem. De szereztem egy jó barátot.”
Fájdalmasan fogtam a fejemet, össze-vissza lépegettem, gondolataival teljesen fogvatartott.
- Te szemét!!! Ezt még megbánod – indultam el a sátrak felé.
Alig bírtam mozdulni, szinte megbénított másik énem.
- Nem fogom hagyni, hogy még egyszer elnyomj! Jöjj rá! Már vesztettél! – ordítottam.
”A hatalmas virtuális fénylő cucc az égen, szaunát csinált Aincrad földjéből, legszívesebben átpasszoltam volna vagy 20 fokot a 30. szintnek. Gondoltam, leugrok a cukrászdába, és veszek mondjuk egy csokit, de hihetetlen látvány fogadott. Hatalmas kígyózó sor tárult szemeim elé, azt hittem sosincs vége. Órákon keresztül álldogáltam, mire végre sorra kerültem.
- Egy csokoládét kérnék! – szólaltam meg izgatottan, édességre éhezve.
Kiderült, az volt az utolsó, és nem csak az én fogam fájt rá, még egy édes leányzó is megszerette volna kaparintani. RenAi. Végül neki adtam a felét, és együtt töltöttünk egy szép délutánt, harcoltunk egyet, bár kis szintem miatt esélyem se volt.”
Alig bírtam lépni, és rendesen gondolkozni, teljesen bekerített. Erősen lihegtem, kapkodtam a levegőért, látásom is homályosodni kezdett.
„A városban sétálgattam, valami érdekeset keresve, a piacrészen. Kíváncsian nézelődtem, aztá-----”
- Már mondtam…elbuktál… - borította el a sötétség elmémet.
Teljesen begurultam, felidegesített az idióta énem próbálkozása. A méreg hajtott. Gyilkolni akartam. Sikoltást hallani.
- A sikoltás az a hang, amely a végső útjára kíséri az embert… - suttogtam magam elé. – Kinyírok mindenkit…MINDENKIT
- MEGTEREMTEK EGY ÚJ VILÁGOT! EGY ÚJ VILÁGOT, AHOL ÉN VAGYOK AZ ISTEN! KINYÍROK BÁRKIT, AKI AZ UTAMBA ÁLL! KINYÍROK MINDENKIT, AKI NEM HISZ ERŐMBEN! SŐT, KINYÍROK MINDENKIT! MINDENKIT! MINDENKIT!!! – tomboltam, majd erőt vettem magamon, és lehiggadtam.
- Kivel kezdjem? – mosolyodtam el. – Talán azzal a vörössel? Vagy a kék lolival? Nem…még nem…hmmm – vigyorodtam el. – Tudom már…Yuichi…így hívják…igaz!? He!?
„De hát mért pont őt!? Hisz nem is kötődök hozzá erősen! Semmi köze hozzám, csak egyszer találkoztunk!”
- Igen… pont ezért…mert ártatlan! Az ő szenvedésük a leggyönyörűbb! – élvezkedtem. – Imádom látni, azt az arcot, amikor értetlenül, csalódottan rám néz, aztán az utolsó pillanatban egy könnycsepp legördül az arcán, majd arra gondol, elárulták.
Nem nagyon értettem másik énem viselkedését, egykor hasonló jellemmel rendelkeztem én is, de arra napra, már távoli volt, így alakítása is bonyolultnak bizonyult, de tudtam, ha azt az arcot akarom látni, azt a szemet, megkell tennem. „Vidáman” indultam el a vidámparkban, ártatlanul nézelődtem, mosolyogtam…de legbelül…undorodtam az egésztől. Egyszerűen rázott a hideg, verejték csöpögött le rólam, olyan volt, mintha a torkom belülről csiklandoznák, és szinte szétvetett az ideg, hiába próbálktam visszafogni magam.
- Túl messzire mentél…megpróbáltál ismét a sötétségbe taszítani… - mérgelődtem halkan. – Ezért most szenvedni fogsz…Mond, várod már, hogy láthasd, a barátaid halálát!? – vigyorodtam el.
Teljesen lázba hozott már csak a gondolat is….azt akartam tudja, milyen amikor tehetetlen, kiszolgáltatott…ennél nincs is jobb mód arra, mint hogy kinyírok minden, számára örömet szerző dolgot…aztán….aztán rájön, a halál, maga a művészet!
Mivel egy idióta, felelőtlen, jótékony léleknek tűnő, Mr. Humor Herold tinédzsernek kellett tűnnöm, kezdetben vettem egy vattacukrot, úgy tudtam, imádják a fiatalok, majd vettem valamilyen… ma..mina..mona…valami craftos pólót, aztán felültem az óriáskerékre. Nem véletlenül odamentem…az egész cirkusz látszott, és az összes többi áldozatom is. Fejemben vérfürdő zajlott le, el is mosolyodtam.
- Jól jegyezd meg ezt a képet, mert nem sokáig lesz ilyen.
„E-ezt hogy érted?”
- Jaj, b*zdmeg, sehogy, csak egy csapatnyi csillámf*szláma elállta a csillagok útját és holdkóros lettem… - gúnyolódtam. – Te még nem is gondoltál arra, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ugyanúgy évekig szenvedett a másik énje fejében? Millióan bementek a sátorba…szerinted mi lett velük?
„Az ő másik oldaluk is átvette az irányítást!?”
- Mivel a legtöbb játékos zöld indikátorral rendelkezik, és ezeknek 95%-a tényleg nem gyilkos, mikor meglátták a „The Real One” tükröt, egy hozzám hasonló személyiségű valaki nézett vissza rájuk…
„Nem hiszem el hogy rossz ember vagy…hisz…te én vagy! És most is, olyan hatalmas bölcsességgel, tisztelettel beszélsz hozzám…nem lehet, hogy tényleg szíved mélyéig csak gyilkolni akarsz! É-én tudom!”
Szavai nagyon feldühítettek.
- KÉRDEZTELEK!? HE! ? TE CSAK FOGD BE A SZÁD… - próbáltam lehiggadni. – Látom eljött az idő... – vigyorodtam el. – A sikoltás az a hang, amely a végső útjára kíséri az embert…A könny, a lélek utolsó harmatja… - ugrottam le az óriáskerékről, majd az invertorymból elővettem a lándzsát, és beleakasztottam az egyik ülésbe, hogy lassítsam az érkezést.
Vérre éhezve indultam el a sátrak között, fegyveremet gyorsan elraktam. „Igen…először kinyírom őt, aztán a vöröset, majd a kéket is! Aztán az egész világot!!!”
Célpontomat keresve sétáltam a területen, egyre türelmetlenebb lettem. Hosszú percek teltek el, de szinte az összes órának tűnt. Vért akartam. Halált. Sikoltást. Szenvedést. Nem bírtam tovább. Ledobtam a köpenyegemet, majd elővettem a lándzsám. Sebesen rohantam egy szőke fiú felé, aki ijedten nézett rám, kezén fura , legalább ötször nagyobb ökölre való kesztyű díszelgett, aranyfürtjei közül védőszemüveg részei kandikáltak ki. Összevissza nézelődött, segítséget várva, majd mikor már csak egy centire álltam tőle, hirtelen eltűnt. Tudtam, valami teleportálásszerüség van a dologban, ezért tettem egy hátraarcot, és ugrottam előre egyet. Majdnem sikerült eltalálnom, de ő hátraugrott.
- Kinyírlak..- mosolyodtam el, ami lassan ördögi vigyorrá változott. –KINYÍRLAK!!!
Aktiváltam a képességem, amitől a testem pihekönnyűvé vált, a világ pedig lelassult. Ellenfelem kesztyűje fölött kirajzolódott egy kék energiaíj, amivel rám is lőtt egyet. Játszi könnyedséggel kitértem előle, aztán elmetszettem a torkát. Élvezettel nevettem fel és örömmel láttam a kis b*zi egyenesen nullára csökkenő életcsíkját. Ezalatt egyáltalán nem figyeltem idióta énemre, mondhatott bármit, füleim csak a „gyilkolás” szót hallották. Próbáltam úgy mozogni, hogy arcom ne látszódjon meg, rossz lenne, ha üldöznének engem, ezért amint végeztem, felkaptam ismét a köpenyem, majd sebességemet kihasználva elmenekültem, aztán ismét neki indultam az útnak.
- A következő te vagy…Hayashi Yuichi… - indultam el, vörösen izzó indikátorral

by **Snowcat** Szomb. Szept. 28 2013, 20:32

Néztem, ahogy az egyetlen ember, akitől tartottam és a párduca úgy hagyták el a birodalmamat, ahogy beléptek ide. Zaklatott maradtam egy ideig, de aztán lassan megnyugodtam, és visszaültem a trónusomra. Sajnáltam, hogy a szimpatikus szemüveges lány, aki itt volt szobrokat törni, nem reagált rám. Igen, ő volt az egyetlen, aki nőt valamit a szememben.
Ám visszatérve az egyetlenre, akitől féltem, az ő látványa valahogy egy régi versikét juttatta mindig az eszembe.

Szemembe nézel
S éltető tűz melegít
De érintésed halandósága
Halálra rémít
Energiád hullámai mögött
Tép a szél
Amivel, mint mindenki
Te is elmentél
S emléked álomba ringat
Halálba altat
Minden nihil
Melyet örökké szült elmúlása
A vég
Gyászom, létem élő halála
Tűz mely porban ég
Már beteg lelkem csókolod
Most mikor hozzám érsz
Most mikor érthetetlen nézel rám
Most mikor fehér ajkad válaszra vár
Mely csillogó szemem révületlen
Fagyott tekintetében él
Halkan kérded…
Mitől remeg könnyedben
A sok apró fény?
Mit látsz, amit én nem látok?
Félőn felelem…
Csak halvány gótikus álmok
S hangom észrevétlen hordja el a szél…

Regina, mióta ő és a párduca elment, engem bámult. Figyelte az esemény utáni reakciómat. Attól félt, hogy talán az iránta érzett zaklatottságomat düh képében le akarom valamin vagy valakin vezetni. Ámde nem kellett most attól félnie, hogy ezért szadizzak a petemmel. Nem, nem. Egyelőre szükségem lesz a fizikai erejére, mert ha most megkínzom őt, akkor nem fog tudni addig segíteni nekem. Ennyire egy gyenge alak tud lenni egy állat. Az állatok arra vannak, hogy az embert szolgálják, főleg engem. Ők egy tárgy, amit használhatok arra, amire valók, meg amire érdemesek.
Most, hogy elment ez az alak, végre van egy kis nyugtom. Legalábbis azt hittem, hogy lesz egy kis nyugtom. Éppen azon morfondíroztam, hogy vegyem át a teljes Aincrad felett az irányítást, amikor hallottam azokat az istenverte üvöltéseket, amik egyszerűen zavartak briliáns terveim kikovácsolásában, amihez az is hozzájárult, hogy valahogy becsaljam a játékba Kayaba Akihikot, hogy megölhessem. Sötét, szigorú tekintetem akkor vándorolt igazán kifelé, majd ment el a türelmem, mikor a legtöbb vörös indikátoros teljesen elszabadultak, és bántottak, öltek mindenkit halomra.
- Elég holt! - hördültem fel, és rengett a föld, mikor a kardomat beleállítottam a földbe, majd ugyanoda bedobbantottam az egyik lábam, és úgy álltam fel felvillanó, kék szemekkel a trónomból. - Gyerünk, Regina! Ideje rendet teremtenünk a királyságomban!
Regina szót fogadóan követett engem kifelé a fagyott palotámból, és az utam a koncert helye és a sátrak felé vezettek. Ismét megidéztem Licheimet, hogy segítsenek az utam megtisztításában. Mindenki, aki az utamba állt, azt kegyetlenül levágtam a kardommal, vagy néztem, ahogy a licheim és Regina apró darabokra, pixelekre szaggatja szét. Ha nem lett volna kedvem rend teremtéséhez, külön élvezném azt, hogy másoknak halállal mutassam meg, hogy hol a helyük.
Igen. Ideje végre megmutatnom mindenkinek, hogy itt én vagyok a magasabb rendű, a hatalom, a gonosz, és hogy ők nekik hol a helyük, ami bizony alattam volt. Engem kell mindenkinek szolgálnia, mindenkinek az én szavaimat kell áldania, mindenkinak az én nyugalmamat kell biztosítania. Aki zavar, azt meg kell fegyelmezni.
Egy fiú mögött teremtem (Nagoyaka Kiyoshi), aki éppen valami Hayashi Yuichit emlegetett éppen. Talán az a fehér hajú ifjonc az, akinek van az a zavaró fehér haja és szánalmas szamuráj stílusa van. Nem is érdekelt, hogy ezt a fiút, hogy hívták, én csak rendet akartam teremteni, és ezt a fiút lassan támadó másikat már ki is szemeltem magamnak. Hátul voltam, úgyhogy hátulról is mentem neki a kardommal, amit menet közben előrántottam, majd felé csaptam. Ha a fiú átesik a csapástól, de ha nem is, akkor is a Regina ráveti magát, hogy a földön tarthassa, én addig a kardom hegyét az arcának intem, szinte alig pár milliméterrel a nyakától.
- Elég lesz ebből a gyerekes lármából. - dörmögtem neki. - Ha kedves a saját mocskos életed, hord el az irhádat. Te pedig. - Itt a fehér hajó fiúhoz fordultam. - Ha behódolsz nekem, megvédelek az ilyen kis férgektől, és ha jól szolgálsz, olyan jutalmakban lesz részed, amiről nem is álmodhatnál. Például úgy kínozhatsz meg másokat, ahogy szeretnéd.

Spoiler:

Egy teljes élet
Feketébe burkolva:
Szilánkosra tört lélek,
Mely sarokban guggolva
Füledbe súgja:"Félek!"
Észrevétlen ugorna
A sötét mélybe.

Szakadék-szélen
Üde haláltáncot jár
Kínzó test, sajgó lélek,
Egy könnyed ugrásra vár:
Bár a szó is csak vétek,
Lélegzetvétel is kár:
Halált nem kérek!

- Hát Regina, úgy tűnik, egyelőre hiába ármánykodunk itt, a tesó egyelőre erősebb nálam. Te hogy állsz a magadéval?
- Sehogy.
- Mik ezek a versek?
- Szerintem érdekli őt az ilyen sötét verselések.
- Nocsak, a tesó igazából egy tudatalatti mű-kedvelő lenne, vagy mi? Talán ezzel kéne valami micsodaféle-bisz-baszosos akármit csinálni!
- Papa, te nem is értesz a versírásokhoz, hát még a rímekhez! A goni éned viszont az ellenkeződ is!
- De azért egy próbát megérne, nem? Végül is ki itt a tesó belső hangja? Te vagy én? Hát én, nyá! Te csak szépen foglalkozz a magadéval!
- De az enyém olyan, mint egy barbi-baba! Irányítható!

by **Szophie** Vas. Szept. 29 2013, 15:49

Éppen végeztem az ízletes vacsorámmal, és jólesően dőltem hátra a székemben, amikor sikolyok, és halálhörgések édes dallama ütötte meg fülemet. Édesen csengő dallam. Bár ilyen nyílt téren mindez eléggé szokatlan. Nem is értem.
- Mi lehet ez?! Muhh!! Nézd meg! Segítenünk kell! Szegény emberek..
- Csitt! – Nem igaz, hogy itt pattod a fejemben ez a kis nyomorék. Idegesítő. Szinte lehetetlen elhallgattatni, folyamatosan csak beszél, és beszél.. Szörnyű.
- Hallom ám, amit gondolsz! És nem érdekelsz! Ha idegesítő vagyok, akkor idegesítelek, de akkor is most szépen odamész, és megnézed mi ez, és ha kell, segítesz! – Rám ripakodik. Ez kész sértés. Hogy merészeli? Majd én eldöntöm, hogy mit teszek, és mit nem! Persze, ez is csak egy szenvtelen kis gazdag selyemlány, akit aranyban neveltek, és azt hiszi, mindenkinek parancsolhat, és mindenki hallgat is rá. Nagyot téved!
- Igen, te most hallgatni fogsz rám! Ez a legkevesebb azért cserébe, hogy a testemet használhatod. – Ordítozik a fejemben. Kibírhatatlan.
- Cöhh.. Csak a képzeletedben, királylány. – húzom magasra az orromat. – Megmutatom én, mit tudok tenni a te testeddel, meglásd. – Ördögien felnevettem gondolatban. Furcsa érzés. A fejemben vitatkozok önmagammal. Ha ilyen a skizofrénia, nagyon nem kérek belőle. Kibírhatatlan. Most már kezdem sajnálni azokat, akik ilyen helyzetbe kerültek.
Ráérősen felkeltem, és elballagtam a hang irányába. És mielőtt örülni kezdenél, nem, nem azért, mert te erre kértél!
- Remélni sem mertem. – válaszolta hidegen, elutasítóan. Nahh, csak kezdi érteni, hol a helye.
Átvágtam a tömegen, mely éppen a velem ellenkező irányba hömpölygött. Ahogyan egyre inkább a hang felé haladtam, egyre rémültebb arcú emberek siettek el mellettem. Valószínűleg ők már látták, honnan is erednek a sikolyok. Kezdi egyre jobban az én kíváncsiságomat is felkelteni a dolog.
- Na, csak nem?! – kérdezte gúnyosan.
- Te csak kussolj odabent! – ripakodtam rá gondolatbeli belső tárásamra. Társ.. Cöhh, a fenéket, inkább parazita, élősködő, egy idegesítő kis mitugrász.
- Jól van, nem kell azért mindennek elmondani. Csak egyszer szabaduljak ki, akkor..
- Akkor? Mi lesz akkor? Te úgy is képtelen vagy akárkinek is ártani. – mosolyodtam el, naivan fenyeget, de úgysem tenne eleget szavainak.
- Ha így gondolod, nagyon tévedsz.
- Ugyan, tudom, milyen vagy. Ne felejtsd el, hogy az emlékeid most már az enyémek is. És nem emlékszem olyan esetre a játékban töltött időd óta, hogy valakiben is kárt tettél volna. – egyáltalán mit vitatkozom vele? Jobb dolgom is lenne ennél.
- Majd meglátjuk. Még lehetsz te a legelső.
Fenyegetni próbál. Nem mintha nagyon magamra venném mindezt. És amúgy is csak bennem van, most én vagyok fölényben, nem pedig ő.
Végre megláttam. Egy helyen a tömeg kettényílt, és elém tárult a sikolyok forrása. Egy férfi, arcán ördögi mosoly, mellette egy párduc, körülöttük denevérek. Ahogy ott álltam, szinte megbabonázott a látvány. Nem, nem azért, mert szép lett volna, sőt, elsőre nőnek néztem az alakot, ám annál inkább sugárzott belőle a sötétség. Az a fajta kínzó sötét, mely csak démonokból áradhat. Meseszerű.
- Jéé,de érdekes. Nézd a denevéreket! És úúúúúú… De cuki az a párduc izé. – ámulatomat ő törte meg. Nem hiszem el, hogy képes mindig mindent lerombolni a gyerekes hozzászólásaival. Szörnyű..
- Olyan cuksaaa!! Megsimizhetem?! – szinte éreztem, hogy pattog az izgatottságtól a fejemben. Nem hiszem el, hogy ezzel kell együtt élnem!! Ez szörnyűség! Elront mindent!
És ekkor láttam meg először a csodát. Egy ember összeesett, felsikított, hörgött, nyögött. Egy másik segíteni próbált neki, az elégett. Mindenki, aki az ember közelébe ért, annak ez lett a sorsa. Nem tudtam róla levenni a szemem. Még akkor sem, amikor a párduc mellém ért, és elkezdett szaglászni.
- Aranyoooooooos! Simogassuk meg! Kérlek!! Annyira kis édes! Légyszi..!! – utasított a hang a fejemben, de én nem figyeltem rá. Nem érdekelt a párduc. Meg akartam magamnak nézni, ahogy a férfi tönkreteszi az összes embert a közelében. Én is érezni akartam a fájdalmat. Azt, melyet már régóta nem éreztem.
Közelebb léptem. Hajam csendesen lebbent meg a szélben, ahogy szinte táncos könnyedséggel libbentem célom irányába. Meg kell mondjam, tetszik ez a test.
Egy érdekes hang ütötte meg a fülemet. A denevérek lennének? Igen, azok hangja ez a túlvilági sikoly. És akkor megéreztem ezt a fájdalmat. A testem vonaglott, az izmaim megfeszültek. Éltem. Ezt az életérzést nem éreztem már vagy egy éve. Ez volt az, mely felvillanyozott. Csodálatos fájdalom. Az élet tökéletes jelentése. De ekkor visszalépett a lábam. Pedig ez nem én voltam, az biztos. Magától mozgott. Vagy, ami valószínűbb..
- Mit csinálsz? - Ripakodtam rá belső énemre.
- Ez fájt. – szinte sírós volt a hangja.
- Persze, hogy fájt, ez a lényeg. – magyaráztam unott hangon.
- De nagyon. *szip* Ennyire még sosem..
- Azt ne mondd, hogy ennyire még sosem fájt semmi. – értetlenkedtem.
- Semmi. Csak a szívem. De az másféle fájdalom volt.
- Mi? Azt mondod, hogy még sosem estél le egy fáról, vagy törted el valamid, vagy..
- Még csak az ujjamat sem vágtam el soha.
Ezen tényleg meglepődtem. Aztán jobban belegondoltam, és rájöttem, ez az miatt lehet, hogy nem is nagyon kellett neki valószínűleg vágni. Mindig mindent megcsináltak helyette, és óvták. Ennyire egyszerű. Ő túlságosan is nemes. Még csak a gyerekkori baleseteket sem élte át. Persze elesni sokszor elesett, de az szinte semmi volt ehhez a fájdalomhoz képest. Szerencsétlen, kiskegyenc. Fújj, de utálom az ilyen szerencsés életű embereket.
- Szerencsés? Neked ez szerencsés? – most rajta volt a sor, hogy kiakadjon. Jó, tényleg igaza van. Talán annyira mégsem az. De azért valljuk be, lehetett volna rosszabb is.
- Persze, mert elveszteni a szüleidet olyan jó érzés.
- Én örültem neki. – csendben maradt. Látom, sikerült újra csak megdöbbentenem a szüleim iránt érzett gyűlöletemmel.
Újra a cicushoz fordultunk. És most megsimogattam. Nem mintha ezt én akartam volna, de valamiért egy pillanatra elvesztettem az önuralmamat a testem felett. Talán a fájdalom hatása. Mire hamarosan visszanyertem az irányítást, már késő volt. A párduc pofája ronda vicsorrá húzódott, és barátságosnak nem éppen nevezhetően „dorombolt”. És mire észbe kaphattam volna, már ugrott is. Ekkor egy fekete kis valami jelent meg, és lökte el az utamból a párducot. Mindez alig pár másodperc alatt történt.
- Kérlek, beszéljük meg a dolgot, mint pet a pettel. – rimánkodott a kis, fekete szerencsétlenség. Az én petem. Hogy kaphattam én ilyen nyomit? Fúúú… Idegesítő!
- Jajj de édes! Hogy az enyém miért nem lehet ilyen kis barátságos?! – erre a fejemben elkezd nyáladzani. Én nem értem ezt a lányt. Mégis mi olyan jó egy olyan nyamvadékban, mint az én petem?
- Ne könyörögj, harcolj már, az Isten szerelmére! – mordultam rá a fekete farkasra.
- És mi a neve? – érdeklődött a fejemben a hang.
- Nincs neve. Nem érdemel meg annyit. – és ezzel les is akartam zárni a beszélgetést, csakhogy a másik Szophie nem hagyta.
- Hogy mi? Mi az, hogy nincs neve? Ez barbárság! Követelem, hogy… - és csak mondta, mondta, mondta, és mondta, én pedig úgy döntöttem, nem figyelek rá. Inkább a harcra koncentráltam. Abból is kijutott rendesen, mivel egy csapat piros is rám támadt, meg a párduc cicus is. Nem volt időm nekem most amolyan Szophie féle szidásokra.. Belevetettem magam a harcba, és nyugodt szívvel löktem ellenfeleim elé a kis fekete farkast. Persze jöttek a hátam mögül a megjegyzések: „Állatkínzó! Te jó ég! Igazak a pletykák!” és a többi..
- Látom nincs valami jó hírneved. – mosolyodtam el, miközben belső énemhez beszéltem újra.
- Hogy mi? – értetlenkedett, és már ő is fülelt.
- Ez galádság! Én sohaaaa!! Vezér volt mindig a gonosz, nem pedig én! – nyafogott.
- Ahha. Szóval így hívják a farkasod. Szép név. És ahogy hallom, meg is szolgálja a nevét. Az ilyeneknek tényleg jó nevet adni, megérdemlik. Szívesen cserélnék veled.
- Azt már nem! Hogy őt is kínozd?! Soha! – ellenkezik. Mindig ezt csinálja.De akkor most ő nem állaltkínzó? Az előbb meg még amúgy is ő akarta annyira az én petemet, nem is értem, mi a baja. Egy egyszerű cserében akármikor benne lennék.
Közben az ellenség nagy erőket vonultatott fel, mindenki magáért harcolt. Nem egyszerű a küzdelem.

by **Anatole Saito** Vas. Szept. 29 2013, 19:00

A durva mozdulatom ellenére is úgy tűnik, hogy sikerült lehengerelnem a szőke lányt, aki közben úgy fonódik rám, mint egy kígyó testű nő. Úgy tűnik, szereti a kicsike, ha keményen bánnak vele. Szemrevaló teremtés, ráadásul nem is kell sokat dolgoznom rajta ahhoz, hogy elorozzam a csókját. Hajtincsei közé font ujjaim szorításán eresztek, miközben másik kezem a derekától egyre lejjebb vándorol, s szenvedélyes csókba bocsátkozunk. Szívesen élvezném még tovább puha ajkait az enyéimen, testem pillanatok alatt teljesen felforrósodik, s zabolázatlan vehemenciával támadnám meg ismét a nyakát. Azonban ismét megzavarnak bennünket; dulakodás és fémek összecsattanásának jellegzetes hangja üti meg fülemet, s emiatt kénytelen vagyok elengedni a prédámat. Olybá tűnik, hogy a szöszke suhancnak a színpadról nem tetszik, hogy ennek a leányzónak csapom a szelet és kis kakaskodással kívánta érvényre juttatni az álláspontját. Azonban még mielőtt észlelhettem volna, egy ismerős arcú lány siet a "megmentésemre". Nem mintha nagy kárt tudott volna okozni bennem a hevenyész bökőjével a kölyök, de azért jó tudni, hogy van itt a tömegben egy patrónusom. Áhh, meg is van ki ez. A tökkelütött Anatole húgocskája, az a Minerva, vagy ki. Láttam már egy párszor a tükörből, a lépteinél csak az esze pörög gyorsabban. Hmm, talán ő még nagyobb hasznomra válhatna, ráadásul úgy fest, már így is az oldalamon áll. Vagyis a bohóc oldalán, de már úgyis egyek vagyunk, nem lesz nehéz meggyőznöm, hogy én ő vagyok.
- Aldo! Mégis hol a fenében vagy, mikor tényleg szükség lenne rád? - Idióta. Az előbb akkor pofátlankodott ide, mikor semmi dolga nem lett volna itt, most meg, mikor meg akarnak támadni, akkor nincs a helyén. Meg van húzatva ez a gyerek?! Úgy tűnik az ingerlékeny ordibálásom megteszi a hatását, mivel a segédem mellettem terem a földből előbújva. Szívem szerint jól tarkón vágnám a figyelmetlensége miatt, de a közeledő fekete párduc és a szőke lány szavai elvonják a figyelmemet. Ráadásul a csaj megint rám mászik és még a sapkámat is elorozza. Erre háklis vagyok, de nagyon! Rögtön vissza is veszem a cuccomat, csöppet sem hat meg azzal, ahogy illegeti magát előttem. Visszateszem a fejemre a sapit, majd gúnyos mosollyal az arcomon néztem a szőke libára:
- Felejtsd el! Én nem hősködöm feleslegesen, már itt sem vagyunk! - Hogyisne! Mégis mit képzel? Hogy majd szembeszállok egy vérmes pettel, aki elől a többi körülöttem lévő ember menekül? Kezdem végre felfogni, hogy Aldo mit akart jelezni nekem, s végeredményben a kölyök nem is olyan idióta, csak kár, hogy nem tud beszélni szerencsétlen és normálisan tudtomra adni az infókat. Most látom csak, hogy viszont üzenetet küldött, csak éppen túlzottan el voltam foglalva azzal, hogy a szőkeség bugyijába férkőzhessek. Nők... elveszik a férfiember eszét. S ha mindez nem lenne elég, egyre több piros és narancs indikátoros vesz körül. Zöldet lassan nem is látni. Dulakodnak, kötözködnek egymással, előkerülnek a fegyverek is és vérvörös pixelcsíkok is tarkítják már egyesek testét. Mégis mi a fene ez a bolondok háza? A cicuska pedig könyörtelenül közelít. Nekem ennyi aztán elég volt, nem fogom vásárra vinni a bőrömet. Aldora pillantok, aki rögtön kapcsol, hogy innen dobbantanunk kell. Egy valakit azonban még magunkkal tudunk vinni a föld alá.
- Jössz? - nyújtom a kezem a szőke csajnak irányába, azonban a kérdést nem neki céloztam, hanem a mögötte álló lánynak (Kana). Tekintetemmel is neki üzenek, egyszerűen elnézek korábbi prédám mellett. Túl veszélyes lenne őt magammal vinni, benne még nem bízhatok meg, ráadásul a szőke kölyök (Alex) is hadd lelhesse benne örömét, ha már annyira akarta és olyan könnyen megkapható nőcske. Nem szeretem a könnyű prédát, nincs benne kihívás. Ellenben a másik lány az imént bizonyította előttem, hogy az én oldalamon áll és hogy értékesebb szövetségesem lehet. Ideje indulni, még mielőtt belekeverednénk egy összetűzésbe. Vajon velünk tart?

by **Halász Alex** Vas. Szept. 29 2013, 20:02

Nos, .... fenébe a szintekkel! Mad

A kölyök nem elég magas szinten áll ahhoz sem jártasságban, sem pontokat illetően, hogy az erőm teljességében megmutatkozhasson. Vágok a kis mitugrászra egy fancsali grimaszt. Hogy merészel megakadályozni a tökéletes tervemben? Mad

Habár kívülről nézve, csak annyit láthatnak rajtam, hogy ott ahol megállított a törpe, kiegyenesedek és lenéző testtartást véve fel, mérem fel a botort. A szöszke csajszi-ra tett megjegyzése teljességgel helyes meglátás volt, csakhogy ne engem kérdezz tőrperős, hanem azt a lökött íjászt, mert ő szeretett belé. Vagyis... inkább a másik énjébe. Nem csak én voltam olyan szerencsés, hogy az eredeti énem besétált a csapdába. Exp hajhászok. Rolling Eyes

Nos tehát, nem tehetek róla, hogy felbosszantott a nőci viselkedése. Még nem tudtam teljesen elnyomni Alexkét, és az érzelmei,.... hogy is mondjam. Erősek, ha Hinari chanról van szó. >.< Mattaku... a bolond vak szerelmes, és pont most kellett össze találkoznunk imádott hercegnőjével. Ehh...elteszem a tőreim, mikor a törpi megpróbál lerántani az ő szintjére. Azt hiszi, hogy megy az olyan könnyen? Ment. Neutral

Meg kéne büntetni a szöszit, amiért nem volt képes gyorsabban fejlődni. Gyenge nádszál legényke, és ez esetben bűn gyengének lenni. ˇˇ Főleg azzal a testtel, amit most én birtoklok. De nem hagyom magam leiskolázni. Küldök egy eszelős vigyort a lányka képébe, és teljes nyugodtsággal válaszolok, pont olyan közel hozzá, ahogy ő is tette azt az előbb.
- Chodo ii. Nara ba az izomagy után én öllek meg téged, gaki. Smile

Ezzel leráztam magamról a csajszit. Komolyan gondoltam az előbbit, és efelől neki sem lehet kétsége. Világosan a tudtára adtam, hogy kedvemre lesz megölnöm miután pirospozsgássá válik indikátorilag. Jót fogok szórakozni. ^^ Egyik kezemmel megigazítottam az összegyűrt ingemet, míg a másikkal kiugrasztottam az egyik bökőt a helyéről. Elég lassan, de bejelzett az észlelés jártasságom is. Ehh... körbe nézek. Fejetlenség mindenütt, és egyre több a piri közöttünk. Alig látni már zöld indikátorost. Az egyik belém csimpaszkodik, és szinte őrjöngve üvölti bele az arcomba, hogy mentsem meg. Ó hát persze, majd megyek a halálba, hogy ő életben maradjon. Surprised

Mit képzel, mi a fene ő, talán a dalai Láma? Csehh, megragadom és előbbi vigyoromat magamon "felejtve" szólok oda neki.
- Ó, hai hai, de inkább fuss ha kell még az életed.
Ezzel arrébb is hajítottam, az meg futott is lélekszakadva. ^^ Hát nem elbűvölő? xd Bal karom a zsebembe mélyesztettem közben, és szabad jobbommal ragadtam meg a fickót. Közben valami elképesztő zajlik le mellettem. Hinari chan a fekete párduc elé lép és azt várja, hogy a sapkás fazon megvédje! o.O Túl sokat vársz tőle kislány! Razz

Ami azt illeti a józan ésszel ellenkezőt, amire még én sem vagyok hajlandó, hiába a szöszi. Ennyit nem ér meg a csaj. És ahogy vártam, a sapis lelépne a törpével. Ez az! Öljétek meg egymást. *-* Szeretném látni a nagy dráma végét. :F De persze nem lehetek telhetetlen, és ami azt illeti, nekem is menni kéne, ha nem akarok ilyen csúnyán végezni egy csapat csőcselék által. Nah mi legyen a mi Hinari chanunkkal öcsi? Persze csak képletesen szólítom meg a szerencsétlent, ha lenne annyi ereje, hogy vissza dumálhasson, akkor nagy bajban lennék, mert akkor még bele avatkozna a dolgaimba is. De persze az erős vágyódást, és harci kedvet így sem tudom elnyomni. Én sem érzek másképp. Abban nem különbözünk mi ketten, hogy élvezzük a harcot, még ha az a naiv gyerek ezt nem is ismeri be, bár a céljaink mások. Üsse kő, az ösztönt úgy sem lehet becsapni, én csak elfogadom, ő pedig ellene él. Egyszer fel fogja emészteni, és akkor végleg az enyém lesz ez a test. ^^ Kimért, lassú léptekkel közeledek a lány felé, miközben aktiválom Alex második képességét, és ellököm vele a fekete párduct. Csak olyan lazán, mint egy igazi mágus. Cool

Majd kikapcsolva azt, aktiválom Alex első képijét is, és > nem győzve hálát adni a kaszt váltásért < az ölembe kapom a rakoncátlan szöszi lányt. Már van az erőn is pontom, így el tudok bírni vele. Ha nehezen is, de el. Azt meg, hogy nem sokáig fogom tudni tartani, azt nem kell tudnia senkinek. ^^
- Még is csak rosszul választott, oujosan. Demo na egy ilyen egzotikus szépséget bűn lenne hagyni meghalni. Így gondolja kegyed is, nem? ^^
Mondat közben már rá is lépek a levegőre és még a párduc felocsúdása előtt lelépek a helysznről. Három emelet magasságig mehetek súly nélkül. Ha a lány súlyával egy emeletet kibírok, akkor győztem. Kinézem magamnak a legközelebbi vas szerkezetekkel megerősített helyet, ami nem más, mint a színpad, és annak takarásához igyekszem Hinari channal a karjaimban. Remélem nem fog fészkelődni, és megérti ő is végre, hogy ott lent bajban vagyunk. Erősnek lenni egy dolog, balgának lenni és oda dobni az életed egy vesztett csatában pedig megint más.
Nos, megtettem amit a lökött íjász kívánt. De ha a lány nem kér a segítségemből, és még mindig a veszett ügyre bukik, akkor ott hagyom.
>.<

by **Mirika** Hétf. Szept. 30 2013, 01:21

Nem tudtam megtagadni magam, kikívánkoztak a szavak, amikkel a csitrit illettem. Az éles nyelvem nagy hibám volt, és hiába gondoltam úgy, hogy le tudtam gyűrni ezt a rossz szokásomat, mégse tudtam megállni, hogy be ne szóljak. Elég volt egy kisebb krízis ahhoz, hogy felszínre bukkanjanak a réges-régi, ösztönösen beivódott szokások. Gondatlan voltam, aminek az lett az ára, hogy felfedtem a jelenlétemet és rám összpontosultak a tekintetek. Fene >.>
- Amíg nem esik bántódása, nem érdekel mit teszel vele. Nyugodtan henteregjetek, ha arra vágytok... - válaszoltam hűvösen a lánynak, teljesen figyelmen kívül hagyva a provokálását. Le kellett nyelnem, hogy visszaszóljak neki, de én már nem az a Kana voltam, akit a tükör túloldalán láttam, tisztában voltam vele, hogy nem éri meg ezt a csatát megvívni. Semmi sem akartam a ribitől, hát még cicaharcot nem.
- Yatte miro, kozou - álltam a mitugrász tekintetét, aki nem átallott megfenyegetni engem. Kezdő volt, elég volt megnézni, hogy bánt a késeivel. Hosszú hónapok tapasztalata állt mögöttem, ami a két tőr használatát illette, egyetlen felesleges mozdulat sem maradt a stílusomban. Eleinte úgy gondoltam, hogy a menőzés majd milyen jó lesz, de szép lassan rájöttem, hogy azok a bizonyos vagány mozdulatok nem jók semmire, és az egyetlen út a precizitás. Egy olyan alak, akinek simán ki lehetne verni a kezéből a kést, engem meg sem izzasztana, a lenéző tekintete és a viselkedése meg még inkább hidegen hagyott, tiszta szánalmas volt, ahogy hatni próbált rám.
Körülöttünk fokozódott a káosz, mindenhonnan kiáltozás hallatszott. Pánikba esett emberek fogták menekülőre az elmebeteg vigyorral nyomuló üldözőik elől. A mi kis társaságunk is feltűnt pár degeneráltnak. Ahogy gondoltam, túl nagy jelenetet rendeztünk, én azonban ha nem muszáj, nem szállok szembe velük. Jobb szerettem kímélni magam és szigorúan a célomra összpontosítani, felesleges kitérők nélkül. A maximális hatékonyság híve voltam, és az észrevétlenségé, ehhez képest most egyiket sem élvezhettem. Anatole Aldot szólongatta, némi meglepetésemre azonban nem a macska került elő, hanem egy kölyök. Egykori fogadott bátyám rám nézett, és így, hogy oldalra léptem kissé, megpillantottam a felém nyújtott kezét is. Mérlegelnem kellett, elvégre az elsődleges célpontom Ren volt, és ez a felfordulás kiváló alkalmat biztosított arra, hogy feltűnés nélkül elintézzem, de a mérleg másik nyelvére is került teher: Anatole talán felismert, talán csak az iménti mozzanatot értette félre, de felkínálta az esélyt, és a gyilkos szándékú alakok, valamint a párduc gyűrűjében nem is tűnt olyan rossz ötletnek kicsit megcserélgetni a sorrendet. A képességem még nem töltött vissza, így rengeteg feles erőfeszítésembe került volna kitörni innen, még ha talán nem is lett volna túl nehéz. Két-három másodpercig magam elé meredve gondolkodtam, majd a szőkék mellett ellépve végül megragadtam a fiú kezét és rábíztam magam.
- Találjunk valami csendesebb helyet - feleltem, és körbenéztem még egyszer. Renért visszajövök később, remélhetőleg a lehetőség meg fog nyílni akkor is előttem, azonban vétek lett volna nem kihasználni azt, hogy a legkomolyabb célpontjaim egyike önként kínálja fel magát. Ennél jobb esélyem nem lesz, elszalasztani ostobaság lenne, és nem is vagyok már az a lány, aki kihagyna egy ekkora ziccert. Fogalmam se volt róla, hogy milyen érzés lesz ez a menekülés, elég bizarrnak tűnt a srác produkciója a talajból előbújással, gondolom oda is akart minket visszavinni. Mindenesetre amint kislisszoltunk a káoszból és nyugodtabb körülmények közé kerültünk, levettem a szemüvegem, hogy ne akadályozzon a látásban a vastag keret. Aldoval nem törődtem, elhanyagolható változó volt a képletben, nem számítottam tőle komolyabb ellenállásra, vagy ha igen, hát rajta is keresztülvágok, ha azzal elintézhetem Anatolet is. A kezembe húztam a Démonkarmot, pengéjének fémes búgása jóleső zene volt a füleimnek. Nem szóltam egy szót sem, csak sötét tekintettel, lehajtott fejjel támadásba lendültem, hogy a gyomrába vághassam a tőrt.

by **Hayashi Yuichi** Hétf. Szept. 30 2013, 10:45

Talán a halálfélelmet érzett, csábos pózt vett fel, egykori tulajdonos gondolatai szerint, de ez rám teljesen hatástalan, nem volt más vágyam, hogy kivájjam a szemét és megkínozzam. Elengedtem a kezemmel arcát, amikor én is meghallottam a megátalkodott tömeg érkezését. Fellökött a Chancery nevezetű és elébem állt. Az én kezem által akar meghalni, kikiáltotta magából. És nekikezdett holmi gyilkolási hullámnak. Felhúztam nadrágom és visszakötöttem, felálltam és néztem gyilkolási hullámát. Az indikátora vörösbe váltott. Rezzenéstelen arccal néztem, ahogy megöl egy embert, majd még egyet, és közben azt üvöltözi, hogy a halott tulajdonos testét akarja. Egy porhüvelyt, ami megváltozott és már az enyém, ölhetek. Elért a tömegből az első. Öklömmel bezúztam a gigáját láthatóan fájt neki, még mindig a környéken mászkált az a macskás figura. Valami felsőbbrendű képességgel bír, de mindenkinek van gyenge pontja. Rámarkoltam a fuldoklóra, és pengémmel felnyitottam a hasát, mint egy partra vetett halnak. Azonban itt nem-nem potyogtak ki belei, csak egyszerűen elpixeleződött. Következő hármat vonalban szabadítottam volna meg fejeiktől, de ők is csak elpixeleződtek. Egynél többet sose öltem meg egyszerre az olyan értelmetlen. Hátráltam, és eltűntem, ránéztem még a lányra, ölj és hamarosan jövök..
Követett további három a tömegből, páran már belekezdtek a vadlakozásba, és volt, aki elbújt az áradattól. Csendes gyilkos vagyok és csak egy áldozatot spécizhetek ki. Jelenleg a Chancery nevű megúszta, azonban ezt az estét nem fogja már megélni, árnyak közül levadászom és kíméletlenül megölöm. A tömegből jött egy hang, miszerint valaki meg akarja ölni Hayashi Yuichit. Szájam meg sem mozdult, csak mentem tovább és tudtam bárki legyen is jöjjön csak azt a nyápic alakot legyőztem. A sikátorban egy kémény kiszögellése mögött megbújtam. Egy.. gyertek még.. kettő.. türelmetlenség fogott el, hol a harmadik.. jött is hamar és három. Kiugrottam rejtekemből és megragadtam az arcát. Bevonszoltam az árnyak közé, egy férfi volt. Kézzel szétfeszítettem állkapcsát megfejeltem és torkán ledugtam a kardot. A fordított karóba húzást is meghiúsította a rendszer. És látszólagosan nem is fájt neki, hamar elpixeleződött. Minimális ellenállást tanúsított csak összesen megkarcolt valami pengékkel, többet nem ért el. A másik kettő észrevette, hogy hiányzik harmadikúk és kiáltozva, nevetgélve közelítettek meg. Durva megszólításokkal illettek, hogy fognak megölni, amiért egy társuk meghalt. Kiléptem az árnyékok közül és farkas szemet néztem a nagyobbik darabbal. Közel negyven centivel lehetett magasabb nálam, igazi óriás. Tetoválásom színe megváltozott vérvörösre és az arcomból ideiglenesen kinőtt egy másik fej. Elfordult és megadta ezzel a teljes körlátás lehetőségét. – Kezdjük – súgtuk feléjük. A teljes átalakulásom nem fogom nekik megmutatni, ahhoz túl kevesek. Rohamoztam a nagyobbik darab beújított és egy harci bárddal vágta meg mellettem a földet. Könnyedén beleállt a talajba, itt nem volt semmi, amiről visszapattant volna. Combját átvágtam és úgy vágódtam a következő felé, akit egyszerűen csak felnyársaltam, mint a gyengébbik volt ént. Félre löktem volna a testet, de az szintén pixeleire bomolva tűnt el. Komolyan ez már idegesítő. Halálos nyugalommal, háttal állok a nagydarabnak, ugyanis a hátsó fejem pont őt nézi. – Csere – ejtettem ki hidegen, visszataszítóan a szavakat. Azzal anélkül, hogy megfordultam volna, a testem porcikái átrendeződtek és immáron kardom is a nagydarab felé nézett. Talán ez volt az a pont, amikor elkezdett menekülni, vagy a tény, hogy egyedül maradt.
Tovább álltam, miután szétmarcangoltam, vérében akartam fürdeni, de ez is elpixeleződött. A sikátorban jobbra mentem és visszajutottam a központi térre, az óvó árnyak között maradtam, míg kikapcsoltam képességem, és a tetoválásom visszarendeződött helyére. A fejnek nyoma sem maradt. Néztem, ahogy extázisban tombol Chancery. Ezek az utolsó lehetőségeid, használd ki szegeztem felé gondolataim. Majd a színpadot vizslattam. Kiléptem az árnyékból, amit megláttam egy közel egyedül maradó személyt. Még voltak ugyan páran körülötte. Az előbbi lány volt az, aki hirtelenjében letámadott. Ezt nem hagyhatom annyiban ezért halált érdemel, kegyetlen és fájdalmas halált. Faképnél hagyta a srác, akihez odament, most van lehetőségem lecsapni rá. Határozott léptekkel indultam meg felé, a tömegből ismét páran felém vetődtek, de nem jutottak karnyújtáson belülre. Gyilkoltam, ebben a gyilkolásban nem láttam semmi értelmet, annak is megvan a stílusa, nem holmi kaszabolás, mint ez. Undorodtam a ténytől, hogy ilyen könnyű halált kapnak. Szenvedniük kellene, hosszasan kínok között meghalni. Vadászva rájuk. Elsétáltam ismeretlen és ismerős figurák mellett. Mindegyikre jött egy gondolat kép, hogy látta-e már Yuichi avagy sem. Volt, akiket felismert, bár a megjelenésük rendkívül sokat változott. Odalépdeltem a lányoz és megragadtam a karját – gyere – szóltam neki oda egy szót, ha jött azonnal, akkor csak kicsit ráncigáltam el onnan, veszélyesen közel volt az, aki már szagával öl az a fekete macskás. Ha nem jött elsőre és csökönyösködött, akkor közel léptem hozzá és emlékképekből dolgozva, viszonoztam neki a korábbi nyelves csókját és derekát közel vontam enyémhez. A csók után, ha kellett még, akkor húztam el onnan. Út közben csak pár szót löktem felé a fagyos hideg hangon, ami már gyerekkorom óta jellemez. – Jól fogunk szórakozni, ott – mutattam egy nyitott ajtóra, ami mögül meleg lámpafény szűrődött ki. Talán a mulatsághoz tartozó egy ’staff’ helyiség lehet, vagy maga az egész vidámpark irányító központja? Ha van bent valaki már halott. Megállítottam a lányt feltartottam elé a kezem. Kezemre már régóta vér tapadna, ahogy számra is, de ez a hely megakadályozza, hogy élvezzem az életet. Ez a nő társasága sem ad sok reményt, talán annyit, hogy mielőtt még lenyúzom Chanceryről a húst, adhat némi támpontot, mennyi időm van nyúzni ezen a helyen. Kezemet rátapasztottam arcára és igyekeztem közel húzni magamhoz. Maga módján biztosan szép lehet ez a lány, legalábbis előző tulaj gondolatai között keresve erre jöttem rá, én magam cseppet sem vonzódtam egyik nemhez sem. Közönyös, hidegen hagy. Rezzenéstelen arccal vizslattam testét, és vártam. Szobára viszem és megölöm, ez túl régimódi már, de hatásos. legrosszabb esetben elásnám, de hála ég itt azzal nem kell törődni. Megoldja a szellő. Igyekeztem megfogni a csípőjét és tenyeremmel egészen fel, telt kebleihez vándorolni. Jó ez pont jó is lesz, miközben újabb csókot igyekeztem ejteni testén majd száján. itt és itt, ha behatol kardom, talán láthatok pár borda csontot. És egy gyors rántással a bőrtől is megszabadíthatom. Közben nem árt némi elterelés, ha belement a játékba, tüzetesen megvizsgáltam a torkát és szájüregét is nyelvemmel. Ha megtörtént, ha nem, Chancery felé néztem.. hamarosan te következel.

by **Noxy** Hétf. Szept. 30 2013, 14:37

A dög a gazdájával együtt lassan odébb álltak, ám de még korántsem ért véget a balhé, mert addigra már nagyon kialakult a lassan összedőlő vidámparkban az égszakadás-földindulás, amit Judy Lolita élvezettel nézett végig.
A szőke lány nem akarta feladni akkor sem, miután őt a szőke srác már megkaparintotta. Ebben osztottam Judy Lolita véleményét, mikor megint csak rá akart hajtani az alteregóm által már utána keményen kiszemelt srácra, elvette a sapkáját, és a fejére húzta, hogy illegesse magát benne.
Ám Judy Lolita csak jól megmondta a véleményét:
- Őszinte leszek. Olyan ronda vagy benne, mint egy kiégett nyolcvanas évekbeli gettós-lány. Add vissza a sapkás fiúmnak a sapkáját! Őrajta ezerszer jobban áll, mint más csajokon, főleg egy magadfajta buta ribancon.
Ám látszólag szóban megkapta érte jussát, mikor a sapkás srác faképnél hagyott minket, és lelépett inkább Mirikával. Ezután csak kislányos viháncolással nézte végig, ahogy mindenki verte, ölte a másikat, vagy mások nyúlták le a másikat a másiktól. Számomra nagyon borzalmas látvány volt, de Judy Lolita nemhogy ezt szerette nézni, de még tapsikolva nevetett is.
- Nézd csak, Judy-neechan! Az a fiú ott, hogy megtépte a másikat pixelekig! Nagyon cuki volt! Hűha, nézd, kijött a fekete páncélos bácsi is a fekete tigrisével, és letámadta azt a srácot, aki meg azt a helyes fehérhajó srácot akarta letámadni, aki meg éppen errefelé tart! Biztos dobta őt az a másik buta ribanc! Mondtam én, hogy én jobban kellek mindenkinek, mint ezek a buta ronda leánykák! Bennük nincs semmi cukiság és ambiciózus
~ Naná, mert akkora egy idióta, naiv, gyerekes p*csa vagy, hogy szégyellem magam azért, hogy használod az én testemet. Máskülönben is csak a szád és a hisztirohamaid nagyok, de ahhoz bizony gyáva vagy, hogy dühroham nélkül csak úgy megölj valakit!
- Miért vagy te velem mindig ilyen goni!!! - kezdte már megint a bőgést a szánalmas tükörképem, de nem hisztizett öt másodpercnél tovább, mikor Judy Lolita/én által/általam megcsókolt fehér hajú fiú odajött, és megragadta a karom.
- Gyere. - mondta.
- Óóóóh! - hujjogott Judy Lolita, és már hagyta is, hogy magával rántson minket, azaz őt jelenleg valami megvilágított szoba felé. Megint görcsbe rándult a jelenleg nem létező gyomrom, amikor a srác viszonyozta azt a csókot, amit Lolita adott neki.
- Jót fogunk szórakozni, ott.
Ááááááh...! Jaj ne... ne.. ne, ne, ne, ne, ne, ne-ne-ne-ne-neneneneneneneneNENENENENENENENENENENENEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM!!
Most már tudom, mit akar ez itt! Azt akarja, és lehet, hogy meg is akarna ölni közben! Próbáltam erre figyelmeztetni Lolitát, de az csak nevetett és nevetett, miközben követte a srácot oda, ahová kellett. Aztán a srác az arcukra tette a kezét, hogy magához húzhasson, ami meg is történt. Judy Lolita hálás mosollyal hagyta ezt, és ezt, hogy nyelvesen, hard módba nyomva elkezdjék egymást falni, mintha valami kajának néznék egymást. Úristen... de amit Lolita érez, azt én is érzem ám! Akárhányszor így hozzám ért a fiú, megtaperolt, abban a pillanatban tört le egy újabb és újabb darab a büszkeségemből. Miközben még ment egy újabb csók, és a srác megnyomorgatta az én melleimet, a tükörképem meg az oldalát simogatta, majd az egyik keze szépen levándorolt oda, ahol én normálisabb körülmények között meg se taperolnék senkit sem. De talán Judy Lolita tudta, hogy én most mit érzek, mert minél rosszabbul esett, annál inkább jobban belement ebbe a felnőtt játékba. Ha ez nem történt volna meg, és ha egy srác nekem próbálna hátulról nyomulni, én bíz isten agyonütöttem volna, csak úgy önvédelemből, és azért is, hogy ebből tanuljon: ha nem tart tisztességes távolságot egy büszke nőtől, néha erélyesebb módszerek árán kell rájönnie, hogy hiba, amit csinál.
- Kicsit kemény játék ez, amit csinálsz, cuki fiú. - lihegte a srác fülébe Judy Lolita. - De mondd csak! Megölnél engem?
Várta a választ, és ha jött is, aztán Judy Lolita abba az irányba mutatott, ahol Chan egy fél-pszichopata módjára bántott, gyilkolt ártatlanokat, akik a közelében voltak. Ő is és én is észrevettük, hogy a srác azért néha-néha sandán a lány felé nézett, aki talán ezért hagyta őt ott, hogy szórakozzon egy kicsit.
- Tudom, hogy az exribancodat szívesen bántanád. De mi lenne, hogy ha együtt megölnénk őt? Hármasban lenne az igazi, nem gondolod? Amúgy mindig is tudni akartam, milyen mókás lehet meghalni. Biztos a másik énem is kipróbálná, milyen meghalni.
~ Micsoda?! Neee! Könyörgöm! Kérlek! Ne tedd! Nem teheted ezt vele, Lolita! Ha én meghalok, te is meghalsz! Mi értelme van meghalni azért, hogy örömet okozzál pár szadistának, és bánthassál ezzel másokat, akiket megutáltál azért, mert előtted rámásztak másokra?!
- Hagyj békén, buta goni Judy Noxia! Azt csinálok, amit akarok, mert én vagyok a jó! Te vagy a goni! Látod, cuki fiú? Azért lenne érdemes meghalni egyszer, miután megöltük azt a buta ribidet, mert nagyon idegesít a buta és goni belső hangocskám, aki igazinak hiszi magát! Komolyan, mintha skizofrén lennék... de amúgy mi is a skizofrén? Biztos kétfejű ember az... na megyünk megölni azt a lányt?
Úristen, ez kész őrület! Ez a kis hülye még ki is nyiratná még saját magát is, hogy örömet szerezzen magának is, meg a pasiknak is, csakhogy megtartsa őket, jobban magához láncolva őket! Esedezve kérlek, Kayaba Akihiko, csinálj már valamit! Esküszöm, nem foglak beperelni vagy levadászni a valóságban azért, amibe belekevertél minket, csak kérlek, tégy valamit, hogy véget érjen ez a rémálom! Kérlek! Esedezve kérlek! Könyörgöm! Azért nem hagyhatod, hogy ilyen szánalmas módon haljanak meg a játékosaid!

by **Hinari** Hétf. Szept. 30 2013, 20:41

Ehh, már éppen kezdtem volna úgy érezni, hogy végleg megkaparinthatom, erre nem megzavarnak minket újból? Ráadásul nagyon úgy tűnik, ezúttal komolyabb a helyzet, emberek rohangálnak itt össze-vissza, mint a mérgezett egerek, és a borostás férfinek is rendesen elterelik a gondolatait, a kiscsajt nézi, közben szitkozódik és a segédjéért kiált, minden van itt, csak nyugodtság nem. Ami engem illet, én már rég mögötte vagyok, kíváncsian méregetve az elénk lépkedő cicust, és megpróbálom valamiféle cselekvésre bírni a fazont, hogy meglássam, mennyire erős, mit tud, és hogy úgy egyáltalán, érdemes-e rá fecsérelni az időmet. Bár azt persze meg kell hagyni, hogy a tűzgömbje elég látványos volt, de ha csak ennyit tud, inkább hanyagolom, azaz hosszútávon: a ma este még érdekesnek ígérkezhet, sőt, majd a teljesítményétől függetlenül lehet fel fogom keresni máskor is.
Ilyen és hasonló gondolatokkal, tervekkel voltam elfoglalva, melyek legalább harmadát élből lerombolta az a pár szó, amivel válaszolt. Felesleges hősködés? Ennyire nyuszi lenne ez a tigris, megijed a fekete macskától, nehogy az véletlenül előtte szaladjon át az úton? Hát most őszintén, ez igazán kiábrándító. Sőt, egy kissé csalódott is vagyok, de legalább nem használta ki a – mellesleg tettetett – gyengeségem, és nem lökött maga elé, akkor talán drasztikusabb módszerekhez kellett volna folyamodnom, így azonban bőven volt időm átgondolni, mihez is kezdjek most. Vessek véget az álcának? Túl kockázatos, és egyébként is, még semmi sincs veszve, ha menekülni akar, nekem úgy is jó. Áh, már nyújtja is a kezét, remek, talán ha hármasban leszünk, többet is megtudhatok a korlátairól, ez az Aldo kölyök semmi fenyegetést nem jelent rám nézve, még beszélni sem tud. Valójában, igen, azt hiszem nem is olyan ostoba ez a sapkás fiú, egy ilyen gyereket maga mellé szerválni, hümm, idővel őt is meg fogom szerezni magamnak, meglátjuk, mennyire hűséges típus. Ha az, akkor a gazdájával fogom zsarolni, ah meg nem, akkor még könnyebb dolgom lesz. El is mosolyodtam a gondolatra, és már indultam is volna feléjük, amikor a szemüveges pöttöm húzott el mellettem, és válaszolt a feltett kérdésre. He? Ez most komolyan lepattint, ráadásul így? Meg kell hagyni, bátor fickó, ezt se csinálták meg velem még. Megálltam, újra meg kellett fontolni a lehetőségeimet, ám egy egyszerű tény figyelembevételével sok időt nem pazaroltam a műveletre: aki nem velem, az ellenem.

Már vettem is elő a pengét, ám eredeti célomtól sajnos el kellett térnem, ugyanis eközben a párduc is vészesen közeledett, így inkább feléje fordultam, ügyet sem vetve a felmerülő szituációra. Fejemet ingattam, és feltűnően, nyávogósan sóhajtottam, mint aki csak muszájból teszi, és nem érti, a pasija miért hagyta faképnél. Közben pedig az járt a fejemben, mit tehetnék, hogy még azelőtt elkapjam, hogy felszívódna. Az ilyen férfiak nagy részének még az agya helyett is más van, de ez itten kivételes példány lehetett, hát, remélem megkapja, ami jár neki, nem éppen pozitív értelemben. Ha így folytatja, még komoly esélyekkel rendelkezhet, hogy megszerezze az elsőszámú rivális címet, ami azért nem kis teljesítmény, figyelembe véve eddigi „pályafutásom”. Félrebillentett fejjel néztem utánuk, ahogyan eltűnnek a föld alatt, majd még vártam pár másodpercet ebben a pózban. Franc. Túl gyorsak voltak, és kihasználták a hezitálásom, jó tanulólecke volt, máskor rögtön meg kell ölnöm, amint lehetőségem nyílik rá. Felegyenesedtem, és félresöpörtem pár hajtincset a szemem elől, arcomon komolyság nyugodott, úgy mértem föl a terepet, a sikoltozó játékosokkal és az erőszak számos formájával, ami előfordult ebben a nézőtérnyi négyzetméteren. Tiszta idióták, egytől egyig mind, nem tudnak uralkodni magukon, így semmire se fogják vinni.
A vállamon tartott, vércsíkos pengével fordultam hátra, és néztem bele a szőke srác szemébe, aki felém igyekezett. Hát ez meg mit akar? Remélem, hogy tőlem semmit, mára elegem van a bájgúnárokból és a pofátlanságból is, miért hiszik ezek azt, hogy velünk bármit megtehetnek, büntetlenül? Nézzenek oda, egy szót se szól, s ellöki a cicust a fenébe, nem is rossz. Talán mégiscsak van valami ebben a kölyökben.
- Egész szép mozdulat volt – feleltem mosolyogva, a kérdésére nem is reagálva. Elég volt csak ránézni, és megvolt a tökéletes terv, ami garantálja a biztonságom, bármi is történjék majd. Ez a fiú a késekkel, tökéletes decoy figura, megtámadta helyettem a párducot, engem akart megvédeni, most pedig még el is akar vinni innen. Tehát képes lenne feláldozni magát értem, ez rendkívül szórakoztató. Miközben harmatgyenge, még a kiscsaj is kivédte a próbálkozását, így én akármikor megölhetem, ha úgy tartja kedvem. Nem utolsó sorban pedig, utálja a borostás fazont. Ez így máris három dolog, amiért kellhet nekem, ennél jobb alanyt már is találhatnék, ámbár a szerepen kicsit módosítanom kell majd. Persze hagyom, hogy felvegyen, ám azért figyelek, abba a hibába a világért sem esnék bele, hogy hagyjam, hogy átverjen. Hogy a segítség álcájával elaltassa a kételyeim, majd hátba támadjon. De ha meg is akarná ezt tenni, biztosan nem most, ha ez lenne a célja, egyszerűen itthagyott volna. És már repültünk is, a fiú lépkedett a levegőben, nem mondom, felemelőbb érzés volt, mint elsüllyedni a föld alá – a szégyentől, hogy még egy fekete macsektól is megijedünk. Hátranéztem, ahol a férfi és a szemüveges eltűntek, hiába, nem tudtam kiverni a dolgot a fejemből, ezért nagyon, de nagyon meg fognak fizetni még! Nem voltam hozzászokva a kudarchoz, mégha az csupán egy olyan aprócska dolog is volt, mint megetetni és elcsábítani valakit, s ez most felettébb idegesített. Kár, hogy a nevét nem kérdeztem… Egy nagyhal a rajban, de még távol áll a cápától.

Közben már el is értünk a célunkig, itt már látótávolságon kívül esett a káosz okozója, és narancs illetve vörös indikátorosokból is jóval kevesebb szállingózott, azok se hederítettek ránk. Mindenki elmenekült a párduc és annak gazdája elől, s nem értettem, miért olyan nagy szám ez a kettő, persze lehet, hogy többet tudnék, ha nem lettem volna túlságosan is elfoglalva a sapissal… de ahogy elnéztem a többiek reakcióját, lehetett bennük valami mégiscsak. Megvontam a vállam: mindegy mostmár, itt vagyunk, ő és én, és valahogyan ki kéne szednem belőle, mit is vár tőlem. Mert ugye semmi sincs ingyen, ezzel én is tisztában vagyok. Kezdetnek illene eltenni a fegyverem, hogy ne tűnjek túl félelmetesnek, az agyatlan cicababa maszk viszont már bőven elavult. Ideje váltani.
- Miért mentettél meg? – szegeztem neki az első kérdést, nem akaratosan, inkább csodálkozó és kérdő stílusban, miközben megigazgattam a ruhámat. Reméltem, a válasza majd megvilágít egy-két homályos részletet, amik után majd többet fogok megtudni a gondolatairól… és a gyengepontjairól is.

by **Lizbet** Kedd Okt. 01 2013, 11:23

\o/ Utolsó kör \o/

Még gonoszkodhattok egy kicsit, de sajnos minden jónak vége szakad egyszer, vagy mégsem? Rolling Eyes

Bármit is tesztek, bárhol is vagytok, egy tükröződő felületben megpillantjátok a másik énetek, aki eddig uralkodott. Lehet az ablak, tükör, üvegszilánk, egy szemüveg, vagy valakinek a gyönyörűséges fogszabályzója. Mikor a két énetek tekintete találkozik, újra a nagy feketeségben találjátok magatokat, ahol szembeváltok… öhm.. magatokkal. (Akit lemészárolnak, mondjuk egy megkeseredett, törpe lányka, az egyből idekerül Rolling Eyes

) Jöjjön az Epic fight \o/ Győzzön a jobbik, vagyis az erősebb Rolling Eyes

Rajtatok áll, hogy melyik énetek győzedelmeskedik, maradhattok gonik, vagy visszatérhettek eredeti személyiségetekhez. Esetleg egy kellemetlen belsőhanggá is változhat kevésbé kedvelt énetek, ami folyton bezavar, uszít és kísért \o/ rajtatok áll. A lényeg az, hogy csak egy maradhat Cool

A csata után az alagútban találjátok magatokat, ahol eltűntek a tükrök, csupán egy ajtó van előttetek, résnyire nyitva. Kilépve rajta a vidámparkban vagytok megint, de romokban hever, ez nem álom volt, hanem a valóság Suspect

?

Határidő: Október 6
Szólimit: nincs, mindenki maga zárja le eme történetet Smile

// Még ebben a körben pótolhattok, de jutalmat csak az kap, aki becsületesen végigszenvedte az összes kört Smile

//

by **Chancery** Kedd Okt. 01 2013, 13:10

Sikoltozik, üvöltözik. "Leptys, hagyd abba, kérlek! Ez nem te vagy!". Próbál a lelkemre beszélni, ami csak még szélesebb vigyorba húzza a szám. Minek képzeled te magad, Messiásnak?
Nem törődöm azzal a sipítozó hangjával, tőröm pengéje belemar a többi játékos húsába, elszakítja digitális inaikat, izmaikat, ereiket. Nem tart a tánc sokáig, ám annál tartalmasabb, a vöröslő pixelek garmadája hópelyhekként hullnak körülöttem. Mikor mindennek vége, büszkén nézek körbe, figyelem az utolsó darabok eltűnését, majd tekintetemmel Yuichit keresem.
Már javában falatozgat egy másik lányból, abból amelyik nemrég megpróbálta nekem megmutatni, milyen egy utcai k...a. Mosolygok, de szánakozva ingatom fejem. Egyszerű kis r...nc, afféle igazi ....való, akinek valószínűleg már olyan tág a luka, mint egy barlang. A magamfajta luxusprostituált az igazi ínyencség, de ha Yuichi jobban szeretne egy ilyen kis lánykával hancúrozni (és gyilkolni) először, ám legyen. Majd én leszek számára a desszert.
Addig is magukra hagyom őket. Nem mintha nem jutott volna eszembe az édeshármas fogalma, de jelenleg nincs rá gusztusom, és több kedvem van inkább körbenézni mindazon, ami történt. Talán már az a Jay is tudomást szerzett mindenről és most lélekszakadva rohan ide, hogy megmentse az ő drága kis pityogó hercegnőjét. Ha megtalálom, legalább hamar véget vethetek az életének, igaz, drága Chanom?
Lassú léptekkel körözök a hatalmas területen, alaposan megnézve mindent és mindenkit. Egyeseket még fel is ismerek az újdonsült gyilkosok között, és elégedett mosollyal figyelem, ahogy sorstársaim élvezik az életet. Ugye, mennyivel szabadabbak vagyunk most, hogy nem kötnek le a korlátok? Hogy nincs semmi, ami visszafogjon minket? Chan, hát miért nem szeretnél így élni, mint én? Szabadon, mint a madár?
Mikor visszatérek arra a helyre, ahol nemrég még gyilkos táncomat jártam, belelépek az egyik visszamaradt víztócsába. Undorodva lépek hátra és nézek le a mocskos, nedves talajra, de saját kinézetem helyett Chancery szomorú pillantásával találom szemben magam, a szemüveggel, a macskafülekkel, és a könnyekkel.
Úgy érzem magam, mintha elájulnék, a feketeség, amit legutóbb én hoztam a lányra, most újból felszínre tőr és körbeölel, mint a köd. A macskafülő lány szánalmas alakja áll szemben velem, és mikor felfogja, mi történik, a tekintete elszánttá válik, fenyegetővé, és egy mozdulattal letörli az arcáról a könnyeit.
-Ezt megkeserülöd...
-Mégis mit? Hogy megmutattam, milyen élvezni az életet?
-Ez nem volt élvezet...
A mosoly lehervad az arcomról, magam sem tudom, miért. Különös érzés kerít hatalmába, hisz amikor ezekbe a szemekbe nézek... ezek nem ugyanazok, mint akkor, mikor először találkoztunk a Tükörben.
-Nem létezel. Nem létezel. Nem létezel.
"Nem létezel, nem létezel"... ezt hajtogatja újra és újra, végig engem bámulva, gyilkos tekintettel, ökölbe szorított kezekkel. Eleinte csak nevetni tudok szánalmas próbálkozásán, de aztán különös dolog történik. Fulladni kezdek. Nem kapok levegőt, úgy érzem, mintha zuhannék, miközben Chancery ugyanolyan peckesen áll a helyén, mint eddig.
-Mi a... mi a f...t csinálsz? Azonnal hagyd abba!
-Nem létezel. Nem létezel.
Egyre melegebb van, mintha egy forró katlanba kerülnénk. A feketeség megremeg, egy végtelen zöld mezőnek adja át a helyét egy pillanatra, majd egy tengeren ringó hajó fedélzetére kerülünk. A következő pillanatban egy sötét kastély tróntermében vagyunk, majd egy furcsa laboratóriumban, ahol egy női géphang csak ennyit tud mondani: "Üdvözöljük az Aperture....".
A képek egyre gyorsabban peregnek, némelyiket felismerem, némelyiket nem. Voltunk az iskolai vécében, tanteremben, a szobájában, utcán, buszon, erdőben, templomban, romok között... a végén már minden egybeolvadt a felismerhetetlenségik. És Chancery csak engem bámult egész végig, hajtogatva, hogy nem létezem.
A forróság végül kínzóan elviselhetetlenné vált, és azt vettem észre, hogy lángolok. A szárnyaim pillanatok alatt hamuvá égtek, arcomról lefolyt a smink, a hajam elszenesedett és elviselhetetlen bűzt hagyott maga után. Felsikoltottam a fájdalomtól és a lány felé nyúltam. -HAGYD ABBA!
-Nem létezel. Nem létezel. Nem létezel.
Csak kántált tovább és tovább és tovább, miközben a szemeim előtt egyre halványult az összefolyó világ.

Nyávogásra ébredek.
A földön fekszem, Álomkelő kétségbeesetten próbál ébresztgetni, apró mancsával az arcomat bökdösi. Mikor kinyitom a szemem, megugrik és abbahagyja a nyávogást, de aggódó tekintete a szívemet facsarja.
-Uh... -csak ennyit tudok kinyögni, úgy érzem, minden erő kifutott az izmaimból. Pihennem kell, mert képtelen vagyok felkelni a földről, egyedül legalábbis.
Eltelik pár perc, mire úgy érzem, képes vagyok megmozdulni. Mikor újra két talpon állok, körbenézek a folyosón, és eltöprengek, vajon mit kereshetek itt egyáltalán.
... Tükrök. Itt tükrök voltak, mókásak meg...
The Real One.
Leptys. Emlékszem rá. Egy rohadt állat volt, aki visszabeszélt és...
Végigtapogatom magam, de minden a régi. Újra a megszokott méreteimben vagyok, a cicafülek a helyükön, piros papnő-ruhám nem koszolódott össze. Arcomra derűs mosoly villan: hát csak álom volt. Elájultam és álmodtam, valószínűleg az egész tükrös termet.
Álomkelő szomorúan figyel engem, majd megfordul és az ajtóhoz szalad. Kis karmaival próbálja kinyitni, de nem megy neki.
-Na várj, majd én! -szaladok oda boldogan és szélesre tárom az ajtót.
Majd úgy érzem magam, mint aki sóbálvánnyá változott...

Hirtelen villan be minden. A pusztítás, melynek egyértelmű bizonyítéka itt hever a lábam alatt... pedig az indikátorom zöld, ugye? Tehát nem öltem, és mégis... ott, a Palota jégkriptává vált... ott sok-sok víztócsa csillog a digitális fényben... ott pedig a cirkuszi sátor...
Megremeg az egész testem, ahogy a szemem elé villan a fehér hajú szamuráj, ahogy egy pillanatra ismét érzem őt a lábam között. Elfordulok, a falnak támaszkodom és küzdök a rosszullét ellen.
Ez ne lehet igaz.... Nem létezel... nem létezel...
Álomkelő a lábaimhoz siet és kérdő nyávogással néz fel rám, különös hangja pedig megszólal a fejemben. Egy pillanatra meg is ijedek, hogy Leptys az, de szerencsére nem.
~Nyugi! Az nem te voltál!
-Sosem fog megbocsájtani...
~Chan...
-Nem fog megbocsájtani, le fogja tépni a fejem, meg fog ölni...
-Chan!
-Egy utolsó hülye ku...
~CHANCERY!
Az üvöltés erejétől szinte hátrarepülök, alig bírok talpon maradni. Álomkelő minden szőrszála az égnek mered, amitől ugyan úgy néz ki, mitn egy nagy szürke-fekete labda, de most egyáltalán nem tudom viccesnek nevezni a jelenetet.
~Nem! Történt! Semmi! Az nem te voltál! A szamuráj sem Yuichi volt! És nem is történt semmi köztetek! Nyugodj meg! Bár számomra elég érdekes, hogy emiatt jobban félsz, mint attól, hogy Leptys talán még ölt is...
-Na, az meg a másik. Egy rohadék gyilkos is vagyok...
~NEM vagy az!
Lehajtom a fejem, hogy ne láthassam a történtek végeredményét, és szaladni kezdek. Hallom, ahogy Álomkelő követ a pocsolyákon át, fejemben hallom, ahogy a nevemet ismételgeti újra és újra.
Nincs igaza. Megtörtént. Ha az indikátorom nem is maradt meg, de megtörtént.
Mikor kiérek a vidámpark területéről, megállok és pihenek. Most vajon merre menjek? Haza nem mehetek... Jay már biztos tud mindent, talán látta is a jelenetet. Talán már...
Ökölbe szorítom a kezem és rohanni kezdek tovább, rohanok, amíg csak tudok, vissza a szálláshelyünkre. A könnyeim folyóként peregnek a szemeimből, és a valóságot utánzó szél sem képes felszárítani őket.
Szerencsére otthon találom, aggódón, hisz hallotta a híreket, amik a vidámparkkal történtek. A karjaiba vetem magam, és zokogok tovább, miközben úgy érzem, az egész testem egy merő mocsok, és valójában semmi kiváltságom sincs megérinteni őt. Nem tudok beszélni, nem jönnek szavak a számra, és azt sem tudom, képes leszek-e valaha is elmesélni neki mindazt, ami történt.
És a bolt... úristen, Yuichi! Holnap vele is szembesülnöm kell, és erre a gondolatra a zokogásom csak még erősebbé válik.
Úgy érzem, nem bírok már elviselni semmit. Erősnek képzeltem magam, de alig pár óra leforgása alatt valami vagy valaki a porig rombolt... legszívesebben meghalnék.
~Na azt próbáld meg! Nem hagyom. Legutóbb volt rá alkalmad, mostantól nem hagyom. Holnap szépen leülsz majd Yuichival megbeszélni, ami történt, és meglásd, pikk-pakk újra a régi leszel!
Bár úgy lenne, kiscicám. Bár úgy lenne.

***

Viszont egy dologban tévedtél, drága pici Chancery.
Én vagyok a Fekete Főnix. És egy főnixmadarat nem lehet elpusztítani egykönnyen.

/Fuh... >.>/

by **Halász Alex** Kedd Okt. 01 2013, 15:06

Felviszem Hinari kisasszonyt egy védett helyre, ahol sem a cicus, sem az őrült gazdija nem találhat ránk. Innen aztán úriasan nézhetjük végig a nagy őrületet odalent. Páholyból nézni végig ahogy a csőcselék rohangálnak ide-oda, mint a fejvesztett tyúkok, ez ám a szórakozás! Cool

Semmi kedvem lemenni és játszadozni velük. És nem is hinném, hogy ez gyávaság lenne. Egyenként hozzám se érhetnek, egy kisebb tucattal is játszva elbánnék, de pusztán statisztikailag nem nyerő, ha egy egész had elé beállok, mint valami elcseszett animében. Ergo, a taktikai visszavonulás a helytállóbb kifejezés. Szerintem még az a tökkel ütött íjász is felfogná, hogy itt nincs esélye. Miután kibámultam magam az unalmas tömegen, meg a massmurder petesen, > aki mellesleg kísértetiesen hasonlít Renre < hátat fordítok, és leheveredek a szerkezet tetején. Az eget bámulom, és a késemmel játszom közben. Nem akarok megszólalni. Minek? Felhoztam a szőke bombázót, de tulajdonképp mit is akarok tőle? Egy biztos, a csaj erős, és ez még a hasznomra válhat. A tudat pedig, hogy sem engem, sem Anatot nem vette észre > igen, közben eszembe jutott, hogy ki a sapis, habár nem erre számítottam, amikor a franciára gondolok, ehh <, nos, felettébb gyanús. Nem mindenki van akkor tisztában, hogy mi is történt vele. Hehe, még is csak szerencsés vagyok. Smile

Közben a késemet pörgetem a kezemben, játszadozok vele. Előre-hátra mozgatom az ujjaim között, mint egy gyakorlott késdobáló. Persze sosem vonzott, hogy egy szúró fegyvert dobálgassak, de néha még az is menő. Cool

Nekem nem kell mmo, az eredeti világban is a harcművészetek megszállotta voltam. És ez a másik, amiben egyezünk a tündérfiúval. Nem tudta ő sem megtagadni azt az erős ösztönt, hogy minél erősebbé váljon. Előbb karatéban szerezte meg a fekete övet. Elég korán. ^^ Aztán aikidoban, majd ninjutsuban is elért verseny szintet, amihez már hozzá tartozott, hogy kard illetve tőr használatot tanuljon. Végül kendozni kezdett és az is jól ment, magyar honban pedig a barranta lett a kedvence. Botharc, késharc, és kíméletlen ökölvívások. Sokszor ért haza lila foltokkal, vagy épp bekötözött karral. De nem bánta, ahogy én sem. ^^ Mert a harcművészek megszállottjai már csak ilyenek. Minél jobban fáj, annál inkább önt el az adrenalin, és annál veszélyesebbek leszünk. ^^ Nem is értem miért próbálkozott be az íjásszal. Már az elejétől menőzhetett volna a sok tudásával, de ő újat akart kipróbálni, és mellette kockáztatni azt, hogy az eddig megszerzett tudást parlagon hagyja. Szerencsétlen. Rolling Eyes

Aztán Hinari chan megszólít. Hogy miért mentettem meg? Hát nem egyértelmű? ^^ Mosolyt csalt az arcomra ez a tekintet. Manipulatív a drága, de ha kell valami, könnyen vált komolyra, elhagyva eddigi, fölöslegessé vált álcáját.
- Azért mert kellek neked, Hinari chan.
Direkt mondom ki a nevét. Ő valószínűleg nem ismert fel engem, ami sokat elmondott róla. Beszéd közben belefúrom saját zöldjeimet az ő tűrkizkék szemeibe, de mikor elhallgatok, újra az ég felé emelt tőrt kezdem el vizslatni.
- És te is kellesz nekem. Egy top10-es mellett gyorsan felfejlődhetek a ti szintetekre. Hmm... - vágok közben egy akaratlan fintort, mikor eszembe jut a gátló tényező. -...eddig egyéb okok miatt lassan haladtam.
Újra a lány felé fordulok, hogy lássa az íriszeket, amik komolyan beszélnek. Nem érzelgősségből hoztam ide, hanem azért, hogy rajta keresztül lehessek azzá, ami szeretnék.
- Én ismerem Aincradot. Az egész eddig feltárt részeit. Mindent tudok róla, és nem utolsó sorban az előbbi képességeim sem az egyedüliek. ^^
Kacsintok rá jelentőség teljesen. Kellek neki, ha még idejében tudni akarja, hogy mi hogy működik itt. Ezt ő is tudja, de azt is biztos kivette már a szavaimból, hogy nem adom olcsón az infókat.
Megint csak a késre bambulok. A tőrénél fogva forgatom fel-le, egy lentről ide szűrődő fényforrás mentén. Egyszer-egyszer megcsillantva rajta. Szép darab ez a tőr, még ha nem is igazi, és nem igazi vért ontok ki vele.
Azonban vesztemre merülök el benne, mert nem várt személy néz vissza belőle rám. Meghökkenve kezdek bele egy mondatba, de a vége már egy sötét helyen éri a szöszit.
- Te meg hogy....
S huss, és Hinari nagy bánatára a legideálisabb decoy figura elenyészett a sötétségben. Mintha ott se lett volna. De hát ott volt. Ő vitte fel a színpad tetejére...
... a fenébe kerültél ide...??
Fordul meg a "The real one". Alex pedig egy íjal a kezében, mit se törődve a szerencsés fordulat mikéntjével, vagy épp másik énjének kérdésével, ráüvöltött a hosszú hajúra. Sütött belőle a harag. Gyűlölte az előtte állót. Gyűlölte azért amilyen, a gondolataiért, a tetteiért, azért ahogyan beszélt, ahogy mozgott, ahogy érzett, de leginkább az gyűlölte, hogy az ő testével, az ő akarata ellenére cselekedett. És gyűlölte azt is, hogy éreznie kellett az ő érzéseit, úgy mintha a sajátjai lennének. De talán még ennél is inkább azt gyűlölte benne, hogy azt merte állítani, hogy ők egyek. Hogy párhuzamot vont kettejük közé. Nem! Ő nem ilyen, és soha de soha nem is lesz!
- Gyilkos!
A "másik én" meghökkenve, de mégis lazán fordult szembe vele teljesen, és félre billentett fejel válaszolt.
- Csak nem pár piri miatt vagy bepöccenve?
Ők a gyilkosok, nem én. Smile

Alex felrobbanni látszott. Semmivel nem értett egyet a másik szavaiban. Tehát olyan nincs, hogy ő ilyen lenne.
- Nem te döntesz! Nincs jogod ahhoz, hogy embert ölj!
- Nincs? :/
Húzta el a száját a másik, csak a játék kedvéért.
- Ne légy ilyen naiv. Ezt mindig is utáltam benned öcsi.
- Ne hívj így! - Maga előtt, szabad kezével idegesen félbe szelte közben a levegőt. - Semmi közöm nincs hozzád!
Goni Al erre széles vigyorral felelt, mielőtt beszédbe kezdett volna. Alex utálta a vigyorát is. Eszelős volt, mintha megőrült volna. Kirázta a hideg is, már csak a vigyorát látva.
- Ne hazudj magadnak öcsi. Smile

Jól tudod, hogy ez nem csak a játék része. Te is meg szeretnéd büntetni azokat, akik nem úgy viselkednek, ahogy azt a te "Istened" megkívánja.
Al feje vörös lett.
- Ne hozd ide Istent! És főleg ne ilyen hangnemben!
Szikráztak a zöld szemek, de csak a levegőt csapkodta szabad kezével. Valóban. Most is épp azon gondolkodott, hogy ez az ember itt mégis miért csinálja ezt, és hogy ez nem maradhat büntetlenül! Mad

Valóban ilyen lenne? Egy elszúrt igazságosztó, önös érdekekkel? Goni Al, látva eredetije hezitálását, felkacagott.
- Na? Leesett végre?
Mondtam, hogy én vagyok te!
- Nem! >< Nem hiszek...
Ekkor a másik fiú, gyorsaságát kihasználva, a másodperc tört része alatt tette meg a köztük lévő távot, és megragadta a kétségbeesett íjászfiút. Nem fájt a nyakát szorongató kéz, de mégis erős volt, és fullasztó a közelsége. Ledermedt. Igaz volna? Ilyen az óembere?
Ilyen... valójában?
- Rájöttél? Én vagyok az az Al, akit te elfojtasz. Aki lehetnél a sok elveid, meg erkölcsi dogmáid nélkül. Aki igazán lehetnél, ha nem keresztényesdit játszanál. Sokkal erősebb, magabiztosabb, befolyásosabb! Smile

És mosolygott. Utálja azt a mosolyt.
- Akkor soha nem foglak hagyni felül kerekedni.
Nem fájt ahogy szorongatták a torkát, mégis nehézkesen beszélt. Talán pszichés tünet. Nehezen beszélt, ám most nem érdekelné az sem, ha ennek hatására elszakadnak a hangszálai és nem tud többé. Nem enged ennek a zsarnoknak!
A másik csak szorongatta, és mosolya nem lohadt le szavai nyomán.
- Nem tehetsz ellenem semmit, öcsi. Erősebb vagyok. Az én törvényeim erősebbek. A világ törvényei.
- Nem. ><
- Gyenge vagy. Álmokat kergetsz. Sosem győzhetsz felettem.
- Nem! ><
- Ne ellenkezz öcsi, és akkor megláthatod milyen nagyra viszem nélküled. Az idealista kényszereid nélkül. A "segítsük egymást" nélkül. Az úgynevezett bajtársiasság hazugsága nélkül.
- Nem! Nem... Neeeem ><
Engedj. Engedj el! >O<
- Nincs esélyed ellenem. Gyenge vagy. ^^ Még a szorításomból se tudsz szabadulni. Smile

- Eressz! >O<
Kezdte elveszíteni a fejét a sok szuggesztív szavak alatt. Mint egy mázsás súly, úgy telepedtek rá, és akkor ott, mindnek tényszerű igazságtartalma volt. Nem tudta megcáfolni. Keservesen próbált kapaszkodni valamibe, ami segíthet, ami érvénytelenítheti ezt a helyzetet. Ami erősebb a "világ törvényeinél", de csak lassan talált rá ilyesmire.
- Nem kergetek álmokat. Mad

Próbált nem hörögve beszélni. Megfegyelmezte magát, és nem ficánkolt fogva tartója karmai közt tovább. Csak arra figyelt, amit mondani akart.
- A szavaid részigazságok, és nem hiszek nekik. Azért próbálsz meg megijeszteni, mert szándékosan kihagysz valamit.
Én vagyok az Igazi!!! >o<
Te csak az érzéseim és indulataim szüleménye vagy!
Mikor kimondta, a szavak valódiságot kaptak, és érezte, hogy beletalált. Zöldjei megteltek erővel, és noha egy ujját sem mozdította meg, és ki sem került másik énje szorításából, érezte ahogy vissza áramlik belé az erő.
- Nincs hatalmad felettem. Ne feledd, hogy eddig is el tudtalak nyomni, és ezután is el tudlak!
Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve meglendítette jobbjában az íját, és a másik Al gyomrába vágta. Sikerült! A fiú hátra tántorodott elengedve őt, de mivel ő is kimerült volt, nem engedhette el az íjat. Tettek pár lépést a feketeségben együtt. Mint egy rémisztő tánc végére.
Árnyharcos Al életpontjai gyors egymásutánban gurguláztak lefelé. Mire a fejét felemelte már a sárga zónában volt. Veszített. És erre ő is rájött.
- Ebben ne legyél olyan biztos öcsi. Most győztél. Élvezd ki. De vigyázz, ne kerülj életveszélybe, mert akkor vissza térek, és akkor már nem lesz elég egy íj, ahhoz, hogy legyőzhess. Twisted Evil

És mosolygott. A hideg is kirázta Alt erre. Nagyokat lélegzett, és csak pár hosszú perc után nézett körbe, hogy vajon hol is lehet. Vissza kapta a stat pontjait, az íját, és a testét is. Mégis. Mindenre emlékszik mialatt nem volt a maga ura. Mindenre egytől egyik. Nagy nehezen kibotorkált a hely egyetlen ajtaján, ám a mi fogadta az a kegyetlen valóság.
Semmi kétség. Ezek mind megtörténtek.
Tett még pár lépést, de aztán térdre rogyott.
Arcát a kezeibe temette, és sokáig zokogott hangosan. Ölt. Embereket ölt meg, még ha nem is közvetlenül ő, de ha az amit átélt, mind igaz, akkor a vágy benne van. Valahol legmélyén, ott ahol az a másik Al is lakik....

tükörkép - [Event] Tükörkép - Page 4 A1_2013_10_1_oqmx5tjgsj

by **Askr** Kedd Okt. 01 2013, 16:01

~ Miért? Talán te nem érzed azt, amit én érzek? ~ Buta, buta Hope... Hát te nem tudod, hogy én túlságosan messze kerültem tőled ahhoz, hogy érezhesselek? Túl heves a fényed. Túlságosan jó vagy ahhoz, hogy érezzem azt, amit te, és érezd, amit én. Egyek vagyunk, bár külön utakat járunk. És ez az, ami miatt Askr nem más, csak egy nagy rakás idióta. Ő és a bolond bolhazsákja, aki nem tudja, merre hány méter. Sköll persze tudta, mi a különbség egy ember és egy csont között - az egyiket szolgálni, a másikat rágni kell. A rühes Hati persze mindig vitatkozott Askrrel, és ez megannyi fejfájást okozott nekem. Állandóan hallgatnom kellett, mégis ki a legjobb, a legszebb, a legügyesebb és a legcharme-osabb. Mindennek megvan a határa, még a gyilkolásnak is. De ez is csak népritkítás, csupán a természetnek segítek be azzal, hogy ölök. Vagy ha nem is, akkor ölni készülök. Egyszerűen gyönyörű szó, és ahányszor meghallom, borzongás jár át: a halál. A láthatatlan, földet körül ölelő erő, amely az élet ellentéte. Pont úgy, ahogy én Askrrel. A halál csak végzi a dolgát: eltakarítja a szemetet utánunk. Én csak besegítek neki - neki és a végzetnek. Mert a végzet arra szánta az embert, hogy meghaljon. Megszülessen, éljen, azután elpusztuljon. Lényegtelen, hogy az idő fogaskereke által, vagy a kínok kínjával, de egyszer minden élő a halál markába jut. De úgy tűnik, ezeréves ciklusok folyamán a vén kaszás elfáradhatott: egyre több élő, kevesebb halál, és az egyensúly megbillenni látszik. Persze idők kérdése, mikor áll helybe, de addig segíteni kell. És mi mást lehetne tenni, ha nem ölni? Annyira jó gondolat volt, mint maga a halál szó.
~ Nem érzem. Semmit sem érzek. De ha végre vért onthatok, többet fogok érezni, mint bármelyik ember! Te még sosem próbáltad ki, milyen érzés a halál dolgát végezni? ~ Egyszerűen nem tudtam megszabadulni a gondolattól: nekem... ölnöm kell! Annyira akartam, mintha egy szenvedélybetegség lenne. Mások a drogok, de én a gyilkolási vágyak rabja voltam. Mint amikor be voltam zárva a fiúba, de most legalább kint lehettem. És ha nem is sokáig, hát bizony, ki fogom élvezni azt az időt.
~ Orvos látott már? Mit oldana meg a gyilkolás? ~ Az ostoba, az ostoba jóságával.
~ Sok mindent. Te már igen közel voltál ahhoz, hogy megbosszulj valakit, nem? Amikor megölték Shikit, mit éreztél? ~ Tudtam a lány halálesetéről, elvégre Hope lényének a másik, jobbik része voltam. Mindent láttam, abból a szűk is térből, miközben semmit se tehettem. A fiú elég közel került a halálhoz, és nem csak a bosszú miatt - majdnem megölte magát. Hogyha megtette volna, mi lenne velem? Valószínűleg én is halott volnék. De engem nem különösebben érdekelt, elvégre a lélek halhatatlan egy másik tudatban születik ujjá. Azért, hogy újból egy testbe legyen, láncra verve... Újabb ok, amiért a halál jó: megváltást ad a léleknek.
~ Igen, ez igaz. De mit akarsz ezzel mondani? ~
~ Csak azt, hogy te bort iszol, és vizet prédikálsz, és még észre sem veszed, barátom. ~ mondtam neki teljes nyugodtsággal a hangomban. ~ Gondoltál rá. Ki is mondtad, hogy nem nyugodhatsz. De azt állítják, hogy a bosszú nem előnyös, semmit sem old meg. Hova is vezethetjük ezt? Igen: te nem is látod, de az árnyékom már belepte a szíved egy részét. ~ Hallgatott. Persze morgott még egy darabig, dühítette az igazam, és még a démonfarkas lázas vonyítását is hallhattam, de nem érdekelt. Most már eleget beszéltem ezzel a tökfilkóval, minek is pazaroljam rá a drága időmet? Sok a tennivalóm, ölni valóm...

by **Szophie** Kedd Okt. 01 2013, 18:03

Árnyékok~
Kapkodta a fejét, és vele együtt én is az enyémet. A szívem az övével összeforrva zakatolt, a reflexeim az övével együtt működtek. Egy testként küzdöttünk.
Pixelek~
A testem - a testünk - darabokra fog szakadni. Érzem a rémületét, melyet a lecsökkent életpontjai váltottak ki, érzem a saját csodálkozásomat, mely az ő félelmével összeforrva jellemez most minket.
Külön lélek vagyunk, ám most mégis egy lesz a végünk.
Sötétség~
A semmi közepén vagyok, sötétben. Mi ez? A halál? Álom? Egyszerű állapot az agykisülés előtt? Vagy hamarosan felébredek az ágyamban?
Nem!
Megpillantottam magammal szemben Őt. Most külön voltunk, ő a rózsaszín pulcsijában, én a saját öltözékemben. Sehol Vezér, sehol fekete farkas. Csak mi ketten.
Ördögi mosolya mintha áthatolna a téren, és időn. Vajon most a fejemben vagyunk? Most megküzdünk végleg a testemért? Vajon az marad életben, aki most itt győz?
Felkacagtam. Igazán érdekes vég. Önnön kezem általi halál, és mégsem. Öngyilkosság, ám mégsem. Akarom-e, vagy sem? Talán igen.. Talán nem..
A földre rogytam megadóan. Majd a sors dönt..
- Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszerencsétlenebb e vidéken? - nevetett fel az én dallamosan csilingelő kacajomon. Az ő nevetése mégis más volt, mint az enyém.
- Ne várd, hogy könnyítsek a sorsodon. Én már halott vagyok. - mondta, majd felnevetett, felnevettem.. Én nevettem, és mégis ő. Az én testem, én voltam az. És mégsem.
Fény, új élet~
Kinyitottam a szemem, és az alagút végén álltam. Csak álmodtam volna? Igen, bizonyosan. Pedig furcsa volt elgondolkodni azon, hogy tényleg meghalok, és közben valaki más tovább él bennem.
~ Ilyenre még csak ne is gondolj. Kettőnket is életben kell tartanod. ~ És hogy mi volt ez a gondolat, mi a fejemben felröppent? Nem tudom, de mintha nem az enyém lett volna. Ekkor valami taszított egyet lábamon, és a fény felé lépkedtem, terhes gondolatokkal a fényes jövőbe.

Azóta nem hallottam, de tudom, hogy itt van. Érzem.. Ketten vagyunk egy. És ha a saját életemet el is dobhatom, az övét nem. Ezért nem lehetek öngyilkos. Nem ölhetem őt is meg.

by **Snowcat** Kedd Okt. 01 2013, 18:40

Most hogy úgy éreztem, hogy sikerült mindenkivel megértetnem, hogy ki itt az úr, megengedtem ennek a többtagú söpredéknek, hogy tovább éljenek, és tombolhassanak, ahogy csak bírnak. De ha nem fogadnak nekem szót, drasztikusabb módszerhez kell folyamodnom, ami egyelő a karakterhalállal.
Egy valaki azonban nem nagyon akart jól viselkedni. Egy kislány volt az. Zöld indikátoros volt, és a rátámadó licheimmel harcolt, teljes erőből. Igazán figyelemre méltó a bátorsága, de aki ellenem fordul, annak meg kell fizetnie. Csakhogy tudja, hogy itt én vagyok a hatalmas úr, és minden az én irányításom alatt áll, csak erről senki se tud, vagy nem is akarják tudomásul venni, inkább beleringatják magukat ostoba hitekbe.
Lassan elindultam a kislány felé, és a rúnaírásos kardomat már elővettem lecsapásra készen... kicsit furcsa kép villant be a fejembe rólam, amitn egy kicsike lányt ölelgetek karácsony másnapján az ajándékok mellett. Nem emlékszem, hogy ilyet az én idegesítő, szánalmas, hisztis húgommal tettem volna ilyet. Na mindegy. Mentem tovább. A kardom már a levegőben volt. Aztán ismét furcsa képek villantak fel rólam az állatkertben, ahogy simogatom az állatokat az állatsimogatóban, vagy együtt strandolok a szánalmas családommal, udvarolok kedvesen a lányoknak... és ezután egy szőke hajú állatidomár lány képe is felrémlett, akit meg egyáltalán nem is ismerek.
Hirtelen megtorpantam és a fejemhez kaptam. Nem, ez nem lehet... ezek nem az én emlékeim! Nem éltem át ilyen szánalmas dolgot, amit [szeretetnek hívnak! Nem! Nem! Ezek a rémképek lezsibbasztottak... miért nem engedik, hogy megöljem ezt az ostoba kislányt, akinek valahogy sikerül túltennie magát a szolgáimon, és időben elinalnia. Próbáltam felé kapni, de sajnos a kesztyűs kezeim célt tévesztettek, a lányka pedig gyors volt. Elégedett volt, hogy sikerült egy magamfajta halálos, de nagy uralkodót magára hagynia a földön vergődve, fejében folyamatosan vetítődő emlékképekkel, amikről biztos voltam benne, hogy ez a gyerekes, gyenge élet élmények csak is a hamis énemé lehet.
Ezek az emlékek rosszabbak, mint a tetoválásos ügy. Sokkal jobban fájtak ezek az én sötét, szeretet nélküli lelkemnek. Úgy szenvedtem ott, mint egy spártai újszülött a Taigetosz-sziklánál, mert nem felelt meg igazi harcosnak a vének tanácsa szerint.
Egy papírpohárból kiömlött narancslébe nyomtam bele a kezem, de egyből el is húztam onnan. Éppen ezért történt meg, hogy futólag belepillantottam a kis italból készült pocsolya tükrébe, ahonnan egy ismerős, ravaszul vigyorgó kis idegesítő alak nevetett rám a túloldalról, és akkor minden hirtelen elsötétült körülöttem...

Ebben a pillanatban ott találtam magam ismét szemben a tesóval, akinek adtam egy kis ízelítőt az emlékeimből, nyo. Most, hogy megtudta, hogy milyen erős a szeretetem és a törődésem mások iránt, már nem is olyan nagylegény, mint képzelte eddig magát. Egy kisszintűcske a kilencvenkilences szintű goni énjével! Szemtől szembe!
- Hé, Saber-tesó! - kurjantottam neki. - Most már nem vagyok benned! Na de sebaj! Saber-tesó, kihívlak téged egy Shaolin Leszámolásra! Öhöm, ízé... jöjjön egy Epic fight! A végső összecsapás! Szemtől szembe! Csak te meg én! Csak Reginám a te Regináddal! Én és Reginám és te és te Reginád!
Reginámnak ezalatt, mint nekem, neki is sikerült kiszabadulnia a "fogságból", és kihívóan morgott A másik Reginára, aki dühös fújással viszonyozta a gesztust.
- Átkozott kis féreg! Hogy merészeled?! - dühöngött Saber-tesó. Láttam rajta, hogy azért köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől, nyohohohohoho.
- Egyszerűen. Mert én vagyok az igazi, nem te, nyo. Ha tényleg te lennél az igazi, akkor nem kínlódtál volna puszta kedves emlékektől! Nesze, te! Most már tudod, hogy az a tetkós baromság semmiség! Ha engem tetováltak volna ki akaratom ellenére, én azzal is tudtam volna ám csajozni, bizony! De hát sok pénz a tetkó, és még több a leszedetése lézeres-kezeléssel...
- Elég legyen! Ha ennyire akarod a kihívást, hát legyen, Neferto! El foglak pusztítani, és meglásd, hogy én leszek az igazi! Én leszek az, aki győz, mert én vagyok az igazi!
- Nem. Nem te vagy az igazi. Csak egy szánalmas kitalált kép vagy egy tükörből, amit Kayaba bá' talált ki biztosan. És ha az egy nem létező dolog, akkor te se vagy létező alak. Csupa pixel vagy hamis emlékekkel, amit az én igazi emlékeim ellenkezőjéből programoztak be.
Saber-tesó felvillantotta a kardját, ami kéken foszforeszkált. Én meg az idomári botomat vettem elő. Azt képzeltem el, hogy ez is egy kard, és ni... a botom lilára villant fel, és amikor meglendítettem, lézerhangot adott ki.
Felvettem a támadóállást, kemény csata-arcot vettem fel, és a magam előtt tartottam harcra készen a "lézerbotomat".
- Kezdődjék hát a Shaolin-leszámolás! Donkítámpáj!
- Az meg mégis mi a jó ördög?
- Ööö... nem lényeges!
- Helyes, mert most teszek róla, hogy végleg elnyeljen téged a Sötét Oldal!
És ím, kezdetét vette Snowcat vs Darksaber, azaz a Fény fia és a Sötétség fia végső leszámolása! A két Regina egymás torkának estek, mi meg csattogtattuk egymásnak fegyvereinket. Annak ellenére, hogy kis szintű vagyok, itt a sötétségben, a nagy semmiben bármit megtehettünk. Szaltóztam az egyik oldalra, és onnan csaptam a Saber-tesóra, az megleguggolt, és egy ügyes brék-mozdulattal kirúgta a lábamat. Ugyan nem estem földre, hanem kezemre estem, hogy egy cigánykerék-mozdulatot tegyek meg, majd pörögtem még egyet a levegőben, ezúttal Saber-tesóra. Ő meg hárította a támadást egy öklössel, és én meg három métert repültem, míg a sötét földet mostam fel az arcommal. A Tesó meg ekkor ott termet, és lesújtott, de sikerült időben felállnom, és kivédenem a lézerbotommal. Akárhányszor csattogtak a fegyvereink, zizegtek, és suhogtak, ám amikor keresztezték egymást a szorítástól, szinte már sisteregtek.
Saber-tesó meg szemét módon egy beszólással próbált lelkileg befolyásolni, de mivel már nem volt több ötlete, ezért elég silány dolgot vetett be.
- Neferto, jobb ha tőlem tudod, hogy igazából nem a gonosz éned vagyok, hanem az apád!
Hmm, nyo, ez nem is rossz ötlet! Meghátráltam, mikor elengedtem a szorítást, aztán szépen megfordultam, lehúztam a gatyám, és mutattam a csupasz seggemet a tesónak.
- Kinyalhatod, apukám!
Nyocsak, ebben hasonlítunk! A Saber-tesó se szeret adós maradni, és bár belőle kinéztem, hogy dühében lecsapna, de a "próbacseresznye" mégis bevált! A hülye is megfordult, és letolta a gatyáját.
- Nyald ki te!
Na most kellett gyorsan cselekednem. Fogtam a lézerbotom, és mint a Ludas Matyi, jól elnáspángoltam vele a fenekét vagy jó párszor, hadd érezze a törődést.

Saber-tesó reakciója :

Saber-tesó üvöltött, de inkább a döbbenettől, mert erre aztán végképp nem számított! Épphogy a fenekéhez kapott volna, abbahagytam az ütlegelését, és jól seggbe billentettem, mire ő szépen hanyatt esett a földre. Elejtette a kardját, amit gyorsan fel is vettem, és minden gondolkodás nélkül beleszúrtam a mellkasába. Erre meg aztán végképp nem számított a szegény csóka!
Egy ilyen gyerekes csíny győzte le őt végül, és láttam ahogy lassan pixelekké bomlik lábtól felfelé. A szintén pixeledző kardjából nemcsak a számkódok, hanem egy rakás lélek-szerűség is megkönnyebbül sóhajjal törtek ki belőle, majd kavarogtak a fejünk felett. A szellem-sorból egy öregemberke szállt le közénk, hogy karjába vehesse a lassan elpixeledző Saber-tesót, aki úgy nézett rá, mintha az lenne az atyaúristen.

A vénpapácska:

- Nagypapa... ez már a vég? - kérdezte tőle a tesó.
- Nem, unokám, hanem egy új kaland kezdete. - dörmögte amaz, és mikor a tesó arca előtt elhúzta az átlátszó mancsait, Saber-tesó csukott szemmel, mozdulatlanul hevert már. Mikor ez megtörtét, az utolsó pixelek is elszálltak belőle, szépen eltörölve a megmaradt fejét is.
Egyedül, ami maradt belőle, az a sisakja. A tag, akiről kiderült, hogy az én kedves anyai nagypapám, aki már öt éve meghalt rákban, kedvesen rám nézett, de láttam benne a szomorú csillogást. Nya, ez kicsit elég bizarr látvány!
- Unokám... senki se tökéletes. Mindenkiben ott a jó és a rossz, és benned is van rossz. De ha nincs benned rossz, akkor a lelked ökoszisztémája fel fog bomlani, és te megszűnsz létezni idővel, aztán csak az emlék és tudat nélküli járó test leszel a világon. Mindig kell valaki, aki uralja a sötét világodat. Fel kell venned a sisakot, mert csak így mentheted meg önmagad.
Azzal a nagypapi eltűnt. Kicsit szomcsi voltam, mert olyan régen nem láttam a nagypapát, de nagy nehezen jöttem rá, hogy ő is csak egy pixelekből álló darab volt, talán a Saber-tesó emlékéből. Még egy közös dolog: a nagypapi. Felvettem a sisakot, és nézegettem egy darabig. Úgy döntöttem, nincs más választás, felveszem.
Elég bénán állt rajtam a sisak, de hát valamit valamiért, legalább már én uralom teljesen önmagam, de a szemeim egy pillanatra narancssárgán felizzottak.

A sisak rajtam:

És hirtelen minden eltűnik az amúgy is sötét ürességben, és nyohát, itt találom magam a tükörteremben! A sisak nincs rajtam, és a tükrök sincsenek ott, de még a Real One sem, amibe hiba volt belenéznem.
Regina ott állt mellettem, mint igaz társam.
- Jól vagy, papa?
- Én jól, na és te?
- Én is. Lehet, hogy csak képzeltük ezt az egészet.
- Nyoh, lehet... igazad van. Nya jól van, húzzunk innen, már nem is olyan vidám ez a hely!
És uccu, itt is hagytuk a rákba ezt az egészet! De az biztos, hogy ha talán képzelet is volt minden, kemény leszámolást vívtam a goni énemmel, a goni Neferto Stormmal, aliasz Darksaberrel és a gonosz feketetigris Reginájával, akik olyan egoisták és gyilkosok voltak! De legalább véget ért ez a rémlátás...
Vagy mégsem? Miért van itt minden teljesen szétdöntve? Talán egy sárkány zúgott itt végig, vagy mi?

Ostoba vagy, Neferto. Azzal, hogy felvetted a sisakom, visszatértem a halálból. Mindig a sarkadban leszek, akárhol is jársz. Meg fogom még bosszúlni, amit velem tettél, te kis féreg. Jöjjön el a nap, amikor ismét szabad leszek, és könnyűszerrel végezhetlek ki! HAHAHAHAHAHAHAHAHAHA...

//Nagyon jó kis event volt, én élveztem! Az utsó posztom Heri Kókler, Warcraft, Star-Wars és Xiaolin Showdown ötletelés alapján alkottam meg. \o/ //

by **Aida Atsumori** Kedd Okt. 01 2013, 21:48

Hayashi Yuichit keresve, már hallottam a sikolyokat. Bámulatos dalt képeztek, számomra egyszerűen fülgyönyörködtető volt. Tudtam. Már nem én vagyok az egyetlen aki átlépett. ”Minden a terv szerint halad…hamarosan egész Aincrad a porba hull…és ez ellen még Kayaba Akihiko sem tehet semmit.”
Csuklyával a fejemen, vígan sétálgattam a sátrak között.
„Mi történik!? Mit csinálnak kint!? Mért jön mindenhonnan sikoltás!?”
- Eljött Aincrad bukása… - vigyorogtam.
„Aincrad bukása!? Miről beszélsz!?”
Nem válaszoltam neki, hagytam, hadd szenvedjen. ”Ő is ezt tette velem…hiába mondtam neki mi lenne a helyes, hogy cselekedjen…eltekintett mindentől, ami velem volt kapcsolatos, csak ment a saját feje után, és úgy élte az életét, mintha valami egyszerű kis játék lenne! De most…most már ő az, aki szenved! Most már ő az, aki nem tehet semmit, csak könyöröghet a barátai életéért!”
Teljesen úgy cselekedtem, mintha azt a mondatát ki sem ejtette volna.
„Válaszolj! Kérlek!”
Éreztem ahogy elkezd aggódni, pánikba esik, fél a jövőtől…vagy inkább mindentől. Ezeket az érzéseit hirtelen harag váltotta fel, és kíváncsiság, utált engem, mert fogva tartottam, gyűlölt engem, mert nem válaszoltam, megvetett, mert kioltottam egy haszontalan életet!
„Mond el…” – szólalt meg, gyűlölettől csengő hanggal. „Mond el…MOND EL, HOGY MIÉRT TETTED EZT VELEM! MOND EL, HOGY MÉRT KELLETT MEGÖLNÖD AZT AZ ÁRTATLAN EMBERT! MOND EL, HOGY MIÉRT KELLETT ELVENNED EGY ÉLETET! MOND EL, HOGY MIÉRT KELLETT TÖNKRE TENNED AZ ÉLETEM! MOND! EMLÉKSZEM! EMLÉKSZEM HOGY MINDIG KERESZTBE TETTÉL NEKEM! DÜHÖSSÉ TETTÉL! ROSSZÁ TETTÉL! OLYAN DOLGOKAT CSINÁLTATTÁL VELEM, AMIKET ÉN NEM AKARTAM, ANÉLKÜL, HOGY TUDTAM VOLNA RÓLA! – üvöltött, ahogy a torka bírta, majd hirtelen elgyengült a hangja, és összerogyott. – Mond mért…? Mért kell ezt tenned? Hisz…neked nem ártott sen------”
- De igen… - szólaltam meg üres hanggal.
„Mért ölted meg azt az ártatlan fiút? Hisz még nálam is fiatalabb volt. Előtte állt az élet… és én…én mit tettem ellened? Velem mért tetted ezt?”
- Hogy mért öltem meg? Mert haszontalan volt az élete. – jelentettem ki, teljes nyugodtsággal, gondolva arra, ez az élet rendje.
„Haszontalan!? Egy élet!? Egy élet nem lehet haszontalan! Mindennek van értelme, így minden életnek is! Nincs jogod más emberek fölött ítélkezni!”
- Mért ne lenne? „Minden jó ha vége jó!”…halál…„Úgy éld meg a mai napot, hogy lehet ez az utolsó!”…halál…az élet értelme a halál. Azért élünk, hogy egyszer meghaljunk…
„Tévedsz! Azért élünk, hogy elérjünk dolgokat, mosolyokat lássunk, kiálljunk azokért, amikben, vagy akikben hiszünk, sírjunk, nevessünk amikor kell, segítsük a jövőt, hogy a gyermekeink, vagy unokáink, dédunokáink, egyszer egy jobb világban élhessenek!”
Hirtelen egy pillanatig bűnösnek éreztem magam, és bűntudatom is volt. Úgy éreztem, rosszul cselekedtem, és én lennék az, aki megérdemli a halált. Arcom megbánást mutatott. Egy új érzés tárult elém. Aztán…még gyilkolásra éhezettebben álltam a cirkusz egy eldugott részén. Felidegesített a hazugsága. Már nem érdekelt. Ismét csak egy dolog hajtott. A halál…a halál. Vigyorogva indultam el ismételten, és hirtelen erősödni kezdtem a sikolyok….és mintha…mintha halálhörgések is lettek volna.
„Mi történik!?” – kérdezte idióta énem, de én nem figyeltem rá.
Lassan, magabiztosan lépkedtem a sikolyforrás felé, közbe élveztem a mennyei zenét. Egy férfi sétált az utón, mellette nemes párduc lépdelt unott, körülöttük denevérek repkedtek, és emberek feküdtek holtan. ”Bámulatos…” Csodálattal néztem felé, igazán tiszteltem. ”Bámulatos…ő maga az Isten!?”

…

Hatalmas tisztelettel néztem a férfi munkáját, azt a pusztítást, amit végzett, egyszerűen elragadó volt nézni, csodálattal töltött el.
- Kira…! – ejtettem ki a számon, és még mindig ledermedve álltam.
”Amikor sorra kezdtem meghalni a családtagjaim, és a bátyám is eltűnt, elkezdtem hinni abban, hogy van valaki, aki ítélkezik felettünk, és megszabja ki élhet, és ki nem. Én is ilyenné akartam válni. Mivel a családtagjaim sorra haltak meg, úgy éreztem, Isten kiválasztott engem, és őket azért ölte meg, mert nem voltak elég méltók hozzám. Úgy hittem? Tudtam! Ezért elkezdtem ítélkezni az emberek felett, akik nem bírtak el velem, akik nem láttak át a szitán, egyértelműen nem érdekelték meg az életet. Az új világnak nem kellenek, ostobák, haszontalanok, csak a színtiszta tökéletesség…aztán…hirtelen egy felelőtlen, idióta srácnak lettem az árnyéka, aki még csak meg se hallgatott! De most…most találkoztam Istennel, és végre rendesen a szolgálatába állhattam. Vártam, hogy észrevegyen engem, büszkén álltam. Egyszerűen elsétált mellettem, még csak rám se nézett, semmi, a macskája se mordult rám, gazdájának jelezve rangomat. ”Micsoda!?” – csodálkoztam. ”Lehet, hogy csak Isten szolgája, akárcsak én, és Isten titokba akarja tartani létezésemet. Igen! Biztos csak ez lehet!” De mégis bántott, hogy nem állt meg előttem, teljesen figyelmen kívül hagyott. Örömöm egy pillanat alatt elmúlt, ismét egy szó lebegett lelki szemeim előtt. Halál. Halál. Nem bírtam tovább, ismételten úgy éreztem, ölnöm kell. Mindenkit kinyírni, akit tudok. Először egy kardos valakit láttam meg, ő lett a második áldozatom a cirkuszban. Sebesen rohantam felé, majd mikor vágott felém, felugrottam a kard pengéjére és arról tovább szaltózva hátulról vágtam hátba, és máris pixelekre hullott. Elégedetten röhögtem, még az utolsó halálsikolya még több boldogsággal töltött el. Úgy éreztem, végre újra jó helyen vagyok. Végre újra Isten szolgálatába. Következő áldozatom egy buzogányos lány volt, dühösen közeledett felém, csatakiáltással és felugrással próbált elütni, ami elől könnyen elgurultam. Utána felém hajította a fegyverét, ami aranyszínűen kezdett fényleni, és láncot húzott maga után. Kicsit lehajolva futottam, így nem talált el, aztán mikor hátrahúzta, és közelített a hátam felé, gyorsan lehasaltam, így az ő mellkasába fúródott be. Felálltam, majd ítéletet hoztam.
A sikoly, az a hang, ami az embert az utolsó útjára elkíséri….A könny, a lélek utolsó harmata. Az élet értelme, a halál. – léptem lőre kettőt lágyan, majd én is átszúrtam a lányt. „Várj! Ne tedd! NEEEEEEE! ÁLLJ MEG! FEJEZD BE! KÉRLEK! NE TEGYÉL ILYENEKET!!! ÁLLJ MEG!” – ordítozott az elmémben a másik énem, amire csak egy ördögi vigyort vágtam. Sikolyai az egész cirkusz betöltötték, könnyei patakzottak arcán, majd ő is végleg eltűnt.

…

Ahogy elfordítottam a lándzsámat, pengémen megpillantottam másik énemet, térdelve, elsötétült arccal, látszólag dühösen.
- Micsoda!? – csodálkoztam.
Egy pillanat alatt újra a feketeségben találtuk magunkat, másik énem előttem állt.
- Ez mégis mi!? – dühöngtem. – Ez hihetetlen!!! Te…!
- Én… - sétált felém, kezében a lándzsámmal.
- Várj! Állj meg! Ez-ez lehetetlen! – próbáltam menekülni.
Féltem. Igen. Féltem. Rettegtem, hogy az ítélet el ér hozzám. Menekülni akartam, de lábam nem mozdult, bénán álltam ott, kiszolgáltatva, vesztésre ítélve.
- Könyörgöm ne! Bármit megteszek! Esküszöm! Élni akarok! Nem fogok soha többé vért ontani! Könyörgöm! – patakzottak a könnyeim.
Igazán, tényleg féltem. Úgy éreztem minden rossz cselekedetem egyszerre zúdul rám.
Megállt tőlem egy méterre, ott állt előlem, arcán elszántság volt. Éreztem. Itt a vég. Csukott szemmel vártam ítéletét, tényleg tudtam, ezt egyszerűen nem bírom megúszni.
- Számtalan életet elvettél. Ártatlanokat öltél meg. Rosszakat tettél. Vért ontottál. Élvezted a sikolyokat. Az arcomba röhögtél, mikor én egyedül, magányos, tehetetlenül ott ültem, és még több helytelent tettél.
- Igen… - szólaltam meg immár nyugodt hangon. – Így volt. Családokat szakítottam szét, és ezt nem bocsáthatja meg senki.
Felemelte lándzsáját, ugyanazzal az elszánt tekintettel nézett rám.
- Megbocsáthatatlan dolgokat tettél. Utállak. Gyűlöllek. Megölnélek. – dobta el fegyverét. – De én nem vagyok gyilkos. És nincs jogom mások fölött ítélkezni. Viszont pár dolgot jól jegyezz meg. Szeretet. Keress olyanokat akiket szerethetsz. Otthon. Keress valamit, vagy valakit, ahova hazatérhetsz, vagy akihez hazatérhetsz.

A sátrak között találtam magam, könnyek között. ”Három élet veszett oda miattam…de legalább ők egy jobb helyen lehetnek.”
- Ai…Yuri…Hime..Yucihi…Kagura…Miya…minndenki! megyek már! – indultam el.

by **Hayashi Yuichi** Csüt. Okt. 03 2013, 17:42

Ahogy hátrahagytam a sikátort és megindultam a vöröske felé sikerült behálóznom se perc alatt. Ízetlen csókja gusztustalan volt, de ez egy szükséges pont, hogy később kettesben legyünk egy helyen, mielőtt megnyúzom és kivégzem. Tapintása ágyékomon, teljesen érzéketlen érintett, mint simogatása is. Ellenben erős kezeim alatt formálódott melle és szorosan testéhez nyomva kézfejem köldökéig levándorolt, ott ruhán keresztül is megéreztem az apró kapaszkodót és megállítottam ujjam. Ha itt beszúrok, könnyű vége lenne. És ha ujjammal kitágítom ezt a nyílást, az sem lenne sokkal jobb. Kell találnom egy sokkal kecsegtetőbb pontját. Mielőtt még ő is kicsomagolta volna nadrágom, mint az a fekete nőszemély. Ráfogtam kézfejére és válaszoltam neki. - Ez nem kemény még, lehetne keményebb is - néztem rá változatlan mimika nélküli rideg arcommal - fel akarod tüzelni a helyzetet? - mozgattam meg kezemmel kézfejét, hogy rátaláljon, amit keres. - Megölni, nem is tudom. Ez olyan képlékeny.. a véredet viszont látni akarom - hazudtam neki, persze, hogy meg akarom ölni. Míg előző formám ebben a világban sosem hazudott addig én magam velőtlenül és irdatlanul megteszem. Szerencsére végleg megöltem azt a szánalmas kis nyamvadékot. És helyére léptem örökre. Jövőbeni halott partnerem elmutatott egy irányba mire odanéztem. És hallgattam szavait. Mókás lehet hármasban? Ugyan mit csinálni, kutattam a halott gondolatai között és találtam rá példát. Szóval ezt akarja. Nem is meg akarja ölni velem együtt azt a lányt, ez teljesen lehetetlen.
- Biztosan mókás lehet - vetettem oda nyersen, úgy mindenre. Elengedtem mellét és végig simítottam újra testén közben ő beszélt, valami skizofréniáról. Lehet, hogy veszélyes lenne igazából ez a lány, nem árt óvatosnak lennem. Először is meg kell kapnia amit akar, aztán könnyedén megölhetem. Nem kell feleslegesen durvulnom vele, ha meg mégis, akkor kevesebb kínban lesz része. De amit mondott, az nem is olyan rossz. Megölni azt a lányt, agyafúrt egy lény ez itt előttem.
- Ezt most itt levesszük, megyünk, és ha megláttál döntesz, holmi harcról vagy másról - azzal megragadtam kezét, amivel eddig markolászta ágyékom. Másik kezemmel combjánál feljebb húztam ruhájának szoknyája részét megsimogattam oldalát és fenekét, úgy ahogy ő tette előbb velem, benyúltam a ruha alatt és felkaptam a lányt. Elvittem az ajtóig, ahonnan fény szűrődött ki. A küszöbnél letettem, ránéztem és megpaskoltam a fenekét, hogy menjen befelé. Ha nem törődött ezzel, úgy valószínűleg ő vett rá, hogy belépjünk. Épület előszoba helyisége volt, egy oldalsó kristálylámpával és egy nagy álló tükörrel. Valamilyen úton, módon beljebb jutottunk, egészen kezelőpultokkal teli terembe, ahol állt két férfi. Meglepődtek azon az njk-k, hogy itt látnak két játékost, egymásba gabalyodva. Egy újabb körben hagyta el a nyelve szám, aminek nagyon örültem, hogy ne érezhetem azt az ízt. A vér íze százszorta jobb. Elengedtem az ágyékát, ahova tette, vagy tettem a kezem, a forgatagban nem láttam, hogy kerültem ilyen módon a szoknyája alá. Ellépdeltem tőle oda a két fickóhoz és kíméletlenül levágtam őket. Elpixeleződtek se perc alatt.
- Zavartak volna, nem szeretem a közönséget, remélem megérted - mondtam gépiesen, miközben levettem ingem. A szám alatti tetoválás csak egy volt, amit eddig láthattak, a testem több pontja tetoválásokkal volt gazdagítva, mind egy-egy nyers erő feloldását adják nekem. - Emlegettél valami két fejűt, érdekel valami, valami ami nagyon vad? ( ha érdekelte ) - Akkor most jön valami nagyon vad. Azzal a tetoválásom félrecsúszott fejemen és elkezdett növekedni a második fejem. Lassú és gusztustalan, legalábbis a rémült szemek mindig ezt mutatták, mielőtt beléptem ebbe a játékba. A kocsonyás kinövés formát öltött és egy az eredeti arcomhoz hasonló jött létre, közben testemen pár tetoválás eltűnt. Egészen pontosan a mellkasomon, mintha visszahúzódtak volna bőrömbe. - Bírod még? Van még. És persze testem bármely pontját tudom többszörözni. Ha akarod, akár azt is - vigyorogtam rá a lehető leggonoszabbul. Vártam egy kicsit reakcióját, ha nem volt túl lényeges úgy tovább tértem a következő fázisra. Az időközben hátulra fordult fejem elkezdett távolodni testemtől és megjelent még egy kar először, majd még egy. Ráfogott vállamra és elkezdett kinyújtózni. A hátamból már derékban kilógó "én" ránézett a várakozó lányra. Majd kiugrott testemből. Teljesen pucéran volt és oda állt mellém. Egy ideig hallgatagon álltunk ott előtte, hogy megeméssze a látottakat, ilyet biztosan nem látott még. Az hogy tetszett-e neki vagy sem hidegen hagyott. Ha külön nem kérte, hogy maradjon, úgy eltüntettem a másik meztelen énem. Visszatértek a tetoválások hasamra, mellkasomra és rejtélyes módon eltűntek nadrágperemem alatt.
Van még tovább, de elég, ha ennyit tud. Látvány, más nem kell. Nekem is csak a látvány kell, ahogy kifolyik a vére, lenyalom rémült arcáról, és véres lenyúzott bőrében takarózom. És jót alszok utána, hogy levadásszam a fekete szárnyast.
- Ennyi volt elsőnek. Ha akarsz mélyebb behatást azért dolgoznod kell! - Villantottam meg fogsorom, míg odaértem hozzá. Ha nem érdekelte, vagy érdekelte az eddigiek úgy letepertem az ágyra, rámásztam és bordáinál mélyen a bőréhez nyomtam körmöm, végig húztam rajta. Lenyomtam nyelvem a torkán, míg kutató kezeimmel ráleltem combjára és feljebb toltam estélyi ruháját. Testem testéhez nyomódott és leginkább most rideg kardom képe derengett fel, ahogy ketté szelem. Gyűlölöm ezt a részt, de muszáj vagyok. Felnéztem és egy apró tükör volt szemben a falon. Nem túl nagy, de épp elég volt, hogy meglássak benne egy halottat.
- Várj csak - azzal előrébb kúsztam rajta, addig hogy két térdem koccolt hónaljával és ágyékom pont arca elé ért be. Belenéztem a tükörbe és valahogy teljesen más tükörkép nézett vissza, mint én voltam. Barna hajú és rendkívül ismerős. Belenéztem szemeibe és megtaláltam azt a személyt, akit megöltem kicsivel korábban. Ekkor hirtelen eltűnt alólam a lány és egy fekete környezet vett körbe. A tükör túloldaláról az a szamuráj nézett vissza rám, fagyos tekintettel, akit megöltem még ott is a seb az oldalán. Gonosz vicsorra nyitottam szám.
- Megfosztottál egy áldozatomtól! Te szemét! - mondtam egyszerű könnyedséggel és ugrottam felé. Kimozdult a támadásom elől, hihetetlen gyorsaságban. Egyesével jelentek meg rajta különböző harci felszerelések. Köpött valami szavakat maga elé és elővett még egy lila kardot. Harc lesz, aktiválnom kell magam. Pár pillanat alatt kinőtt a második fejem, majd elvált testemtől és máris ketten voltunk. Szörnykar, szörny dopping és szörnyrobbanás. A társam keze megnyúlt és egy fekete csápos teremtménnyé formálódott két karja. A szamuráj hagyta a támadást, lefogta. Jó jöhet a szörnydopping. Azzal a teste elkezdett vonaglani a le fogott áldozaton és próbált befolyni a száján belül. Még ki is nyitotta a száját. Ennyire szánalmas lenne. Szörnyrobbanás végezd ki ezt a hitvány férget. Azzal a szétfröcskölő húscafatokat vártam, de semmi nem történt, még csak elpixeleződés sem.
- Ez rám hatástalan gyilkosom - mondta a szemben álló alak és azt láttam csak, hogy kardja pengéje átszúrja a mellkasom és bal oldalt kiszakad belőlem. Koppanva ért földet levágott karom és elpixeleződött. Életerőm piros tartományba esett, de még éltem. Jobb karommal lesújtottam rá, mind hiába, kitért a vágás elől és egy mozdulattal saját kardom vitte be támadást. - Rohadj meg, hogy elvetted mulatságom - többet már nem tudtam mondani, vége a játéknak felirat és sötétség.

Néztem, ahogyan elpixeleződik a fehér hajú én. Megöltél, én is megöltelek, így vagyunk kvittek.
- Béke poraidra, bármit is tettél. Legutolsó emlékem, hogy belenézek a tükörbe és megöl. A következő, hogy belenézek a tükörbe és látom, hogy valakit bánt. Meg kellett halnod gonosztevő. Ez így van rendjén. Elfordultam a tükörtől és a vidámpark ezen tükrös részén végig sétáltam. Semmi az égvilágon nem volt a falakon, csak szemben egy nyitott ajtó, ami mögül pirosas narancssárgás fények szűrődtek be. Kinyitottam az ajtót és egy romhalmazt láttam magam előtt. Sehol egy holttest sehol egy élő lélek. Csak irdatlan pusztítás. Néhol még tüzek is égtek, amik tovább tépázták a cirkusz átmeneti épületeit.

//Köszi remek event volt, amúgy, de ebből a karakterből nyomot nem hagyok "látszólagosat" vagy "hallhatót" Very Happy

by Ajánlott tartalom