Re: Hinari lakrésze

by **Halász Alex** Szer. Júl. 15 2015, 21:40

// Kobold (fentebb) előtt, 20-as boss után //

Ki akarok jutni innen...
Igazi levegőt akarok szívni. Valódi testet akarok, ami változik az idő múlásával. Valódi izmokat, amiket fáradtsággal fejleszthetek, magam szerezett erőt akarok. Valódi akarok lenni újra...
Gondolat töredékek voltak ezek csupán, melyek vágyait testesítették meg a fájdalom közepette. Hozzá is csak úgy jutottak el, mint valamely régi álom, ami hosszú idő után beköszön. Térdre emelve, Hinari karjaiban hangtalanul üvöltött fel a felgyülemlő kín hatására. Az egésznek tudatában volt. A helyzet, ahogyan a lány óvón öleli magához, és egyikük sem tudja minek is az elszenvedői.
Meg fogok halni...
Minden egyes fájdalomgóc előtt ez jutott eszébe, és minden egyes ilyen után mint egy vízhangként az is, hogy majd a következőnél. Akkor fogok meghalni.
Érezte a kezdetét, a lágy remegést, amit befolyásolni nem lehetett, és amely Hinari számára egy soha meg nem szűnni akaró, hol erősebb hol gyengébb jelenség lehetett, majd rögtön ezután az ájulás közeli állapot. Biztos volt benne, hogy ilyen lehet majdnem elvesztenie az eszméletét. Ő azonban nem volt olyan szerencsés, hogy meg is történjen. Hányinger lépett a helyébe, majd elviselhetetlen sípoló hang és az egész testét betöltő áramütés szerű megrázkódtatás. Ekkor üvöltött fel, egyre nehezebben türtőztetve magát.
- Meg fogok halni, meghalok, meghalok, Istenem ne most! - Lényegében kis időközönként mintha átment volna rajta a NerveGear teljes hálózatához elegendő energiamennyiség. Esetleg egészen másról volt itt szó, azonban bármi is legyen a mögöttes ok, Alexnek nem volt lehetősége ezen törnie az agyát. Törte az a valami helyette is. Mindkét kezét erősen a füléhez tapasztotta, mintha azzal ki tudná űzni a bajt. Áramütés, üvöltés, előre görnyed, majd vissza, zihál, majd megint. - Ááááhhh. - Könnyekben tört ki és nagyon halkan szólalt csak meg. - Segítség... - Hogy hogyan is jutottak el ide? Minden a maga rendjén ment azon a napon is. Semmi különös nem volt. Hinari tudott már a fájdalmáról és a furcsa fejfájásokról is, amik csak úgy hirtelen előtörnek a leglehetetlenebb helyzetekben. Eddig azonban nem volt példa védett övezeten belüli megmutatkozásra. Azaz, hogy egyszer mégis. Nagyon régen, mikor íjászként megtámadták és egy tőrrel az oldalában állított be a JL kertjébe. Erre azonban nem gondoltak.
Hányinger, áramütés, előre görnyed, üvöltés.
Hinari szobájában voltak, a JL palotában. Alex éppen az egyik gyümölcslével volt elfoglalva. Nemrég hozta a lány valami kisebb küldetés után, és - bár Hinari mindet Alexnek vitte - különleges ital lévén, a fiú szét akarta osztani. Az egyik pohárba már kitöltött annyit, ami nagyjából a felét kiadta, épp a másik fölé tartotta az itemet, amikor furcsán kezdte érezni magát. Hirtelen olyan érzéssé lett az asztal fölé hajolni, mintha készülne kitörni belőle egy másik organizmus. Ösztönösen húzta a karjait maga elé, meglepettségében a gyümölcslét is elejtette. Kívülről is látszott a változás nagy mértéke. Az arcát görcsbe rántotta a nem várt fájdalom. A padlóra esett.
Ekkor érte az első "áramütés". Aztán pedig, órákkal később sem hagyott alább. A fiú kimerülten, egyre megkínzottabban, kevés erővel vonaglott meg újra és újra a lány karjaiban. Szenvedett.

by **Hinari** Vas. Aug. 02 2015, 15:45

Mondtam már, hogy kezdtek helyrejönni a dolgaim? Még egészen élénken élt bennem a gondolat, a környezetet is fel tudtam idézni, szellő hátán érkező, enyhe virágillat és a macskaköves út porának esszenciája, ami néha tüsszögésre késztetett. Úgy éreztem, megfulladok. Most valahogy a levegő sem akart felénk jönni: elkerült minket, mint egészséges ember a karantént, s ahogyan a fiú, lassan én is szaporábban kezdtem lélegezni, fel se nézve a szőke kobakról, pedig könnyen konstatálhattam volna: a huzat rég becsapta már az ablakot.
Újabb félelmek sorakoztak odakint, újjáélesztve a régieket is, de túl gyorsan mutatkoztak be és adták át egy másiknak a teret ahhoz, hogy bármelyiküket is felfogtam volna: fejemben csupán kavargó képzetekké alacsonyodtak le, mind mind egy szót közvetítve felém. Nem akarom! Nem akartam, hogy bármi baja essék, nem akartam, hogy átélje amit átél, nem akartam azt a szenvedést, ami eltorzította az arcán megbúvó lelkesedést, melyet oly sokszor láthattam már. Közel hajoltam hozzá, egészen közel, úgy tartottam őt szorosan, ahogy a remegések jöttek, s csitítottam, próbáltam, bár magam sem tudtam, mivel. Féltem. Rettentően féltem, hogy elveszítem, s az őérte való aggodalom volt az, ami vissza tudta tartani bennem a végső kétségbeesést, hisz nem láthat így, így nem. Most nem. Én voltam a támasz, izzadt homlokát törölgettem a blúzom végével, s öleltem őt, megtéve mindent, amit csak tudtam, bár hogy elég lesz-e, arról sejtésem sem volt; agyam blokkolta a válaszokat, megtartva engem a várakozás állapotában, hogy egyszer, egyszer elmúlik majd. Talán a következőnél. Hoztam volna neki vizet, de nem mertem otthagyni, nem mertem elengedni őt, egyetlen másodpercre sem. A kancsó és az abban maradt gyümölcslé még nem pixeleződött el, ott voltak körülöttünk, jelezve a rombolást, minek nagyja Alexban játszódott, s játszódik le még mindig.
- Itt vagyok. Nem lesz semmi baj. El fog múlni. El fog…
A sűrű folyadék összeragacsozta kék szoknyám, ahogy a kövön térdeltem mellette, fejét először az ölembe hajtva, majd amennyire csak erőmből telt, húztam fel őt magamhoz. Nem tudom, mennyi idő telt el így. Végtelenné vált, egy végtelen folyammá, mely egyszer, egyszer csak alábbhagy. Muszáj volt neki. Muszáj! Nem érhet véget most… Felitatott könnyektől maszatos arcomat az övének nyomtam, átvéve tőle a forróságot, remélve, hogy enyhíthetem azt. Itt vagyok…

by **Halász Alex** Vas. Aug. 02 2015, 20:39

Mozdulatlan csendben tűrték a rohamokat együtt. Mint két különböző, de egyetlen, ugyanarra az ütemre dobbanó lélek. Mintha elmosódtak volna a határok az én és a te között. Csak mi volt. Lélegzetük is egymáshoz hangolódott, vigyázva, hogy az ütemet egyikük se sértse meg. A legapróbb eltérés is súlyos károkat okozhatott. Alex egy díványon tért magához. Fejét lágy női karok fonták körbe. Kék szalaggal szegélyezett ruhácska gazdája hajtotta az ölébe. Rá pedig a lány borult, amennyire csak az ilyen kifacsart testtartásban lehetséges. Hinari volt az. Mi pedig ugyanazon a kanapén feküdtünk, ami előtt összeestem. Elájulhattam, ő pedig feltornászhatott kényelmes helyzetbe. Meddig voltam kiütve? Aludt. Kimerült volt. Az asztal felé tévedt tekintetem. Már nem volt ott semmi. Még csak pohár sem. Kint sötétedett. Mikor is kezdődött? Nem emlékszem, de a nap még fixen állt a helyén az égbolton. Zsongott a fejem. Jelezte, hogy nem álom volt, vagy hallucináció, ami ezen a napon elkapott. Nem is akartam arról gondolkodni. Egyre gondoltam csak. Valamit tenni. Bármit, csak lényegében valami olyant, amivel bizonyítani tudom magamnak, hogy ember vagyok. Ez a világ pedig a maga kifacsart utánzatával még megtartott valamit az eredetiből. Például felülni. Ez egy remek tettnek bizonyult a célom eléréséhez. Ez a jóleső érzés egészen az első mozdulatokig bennem is maradt. Utána viszont olyan könnyen illant el, mint egy nyári szellős napon a kámfor, egy óvatlan labortanonc üvegcséjéből. Gyógyszerésznek készültem eredetileg. .... Heves nyöszörgés, igazi tiltakozásáradat a virtuális izmok részéről.. jah nem is! Egy pillanatra azt hittem hogy, de nem. A fejem fájt. Valójában már régen megfigyeltem, hogy minden ütésnél, elsőre csak azt érezteti a rendszer ( mittom én milyen megfontolásból), hogy az adott - azaz sérült - rész fáj, de végül is "csak" a fejem. Most is ez történt. Mint egy rendesen átbulizott, másnapos reggelen. Pedig este volt...

by **Hinari** Szer. Aug. 05 2015, 23:40

Ha az ember kimerült, nem emlékszik az álmaira. Örültem e ténynek. Zavaros kuszaság ölelt volna körbe, a valóságnál rosszabb végkimenetelekkel, olyasmikkel, amiket nem éltem még át soha, és bizton tudtam, hogy soha nem is akarom. A valóság csöndes volt. Nyugodt, zajtalan és békés.
Éreztem a fészkelődést, mely – ha csak egy kicsit is, de – mozdított merevségtől zsibbadt tagjaimon. Kinyitottam szemeim, ujjaim maguktól haladtak előre és zárultak össze; fogni, érinteni akartam őt, tudni, hogy él, hogy itt van, még mielőtt szemeim arrafelé tévednének. Teste melegséget sugárzott, múló láztól talán, de engem lágy megkönnyebbülésbe bújtatott, s ajkaim szélén mosoly jelent meg. Élsz. Elmúlt, s nem jön vissza tán… Pislognom kellett, hogy mindent lássak. Karjaimban tartottam, s a sötét szoba másodpercek alatt lett egyre kivehetőbb; a Hold élesen sütött be egy kis sávban, hófehér sugara különös, tiszta fénybe borította az előttünk álló asztalt. Nem emlékeztem, mikor aludtam el, mennyi idő telhetett el azóta. Nem is volt lényeges. Szólhattam volna, eleinte meg is akartam tenni, de végül csak átöleltem őt újból, óvatosan, hisz hallhatóan nehezen ment neki a mozgás. Lassú ütemben simogattam hátát, fel a szőke tincsekig, azokkal babráltam szótlanul, még hosszú, végtelen percekig. Olyan jó volt így. Jó, de egyben törékeny is: egyetlen rosszul választott mondat vagy mozdulat tönkretehette az éj leple által betakart békét. S bár tudtam, hogy el fog jönni, mégsem siettettem: ébren álmodott álom volt ez, mentesen a fájó kérdésektől.

Összerezzentem a hangra: élesnek, idegennek hatott a csendben. Kezem elemeltem az asztalra letett bögrétől, bátortalanul tekintve rá, majd a díványon gubbasztó fiúra. Közöttünk meleg tea gőzölgött, tetején vibráló alakot öltött a fogyó hold, ide-oda táncolva boldogan, hisz félrehúztam a függönyt már, s így ő is nagyobb teret kapott.
- Finom – mondtam a teára bökve, bár mást akartam, és ezt valószínűleg mindketten tudtuk. Beharaptam ajkaim, majd sóhajtva ültem le melléje, előtte a saját bögrémet is behozva a konyhából, azt fújkálva a nehéz szavak helyett. Azóta már hoztam takarókat és a babzsákot is közelebb húztam, mindent megtéve, hogy kényelmesen legyünk. Lámpát viszont nem kapcsoltam: túl sok lett volna, túl hirtelen. A meggyújtatlan gyertya azonban ott állt a másik csésze mellett, hidegen nézve ránk, fehérsége elütött a kintről beáramló, nyugtató testvértől, mely maga is így lett egyre barátságtalanabb. Homlokomon mély ráncok szaladtak végig: felálltam, összehúztam a függönyöket és felkapcsoltam a világítást, megkönnyebbülten sóhajtva, ahogy a meleg fény melegséget költöztet a szobába, megolvasztva a hideg komor jégcsapjait.
- Al… - Hogy is kezdjem? Nyeltem egyet, belenézve a zöld szempárba, hangomra határozottságot erőltetve – Al, ez így egyáltalán nem normális.
Lesütöttem szemeim, kezeimmel gyűrött szoknyámat markolászva. Könnyebb volt úgy, hogy nem láttam. Úgy nem tudtam volna folytatni… pedig valamikor meg kellett tennem. S ha nem most, talán a következő ilyen roham után, amelyről ugyanúgy nem fogok tudni majd semmit... Nem. Ez tovább nem várhatott. Beszívtam a levegőt, s újra feléje fordultam.
- Al, kérlek mondd el, mi volt ez. Mi történt veled, mi okozza? Volt már ilyen? Amikor az erdőben összeestél… meg a fájdalomérzet is… Én ezt így nem bírom – megráztam a fejem - Szeretnék segíteni, de fogalmam sincs, hogyan kéne… hogy mi ez… - szinte kérlelőn mondtam már a végét, homályos szemekkel. Most jöttem csak rá, mennyit kivett belőlem is az előző pár óra, az előző pár hónap: fojtottan lélegeztem, visszatartva az előtörni akaró sírást. Kisebb koromban is mindig sírtam, ha valami fájt, és semmit nem tehettem ellene. Most viszont bizonyosan volt valami, amit tehettünk. Kellett lennie! Hisz ezt már egyikünk se bírta sokáig...

by **Halász Alex** Csüt. Aug. 06 2015, 01:23

Átölelte a lány. Érezte hátán a finom ujjak vonalát. Egészen a nyakáig eljutottak. Ő pedig már másképp érezte magát. Jól eső volt, pedig a fejfájás nem akart alább hagyni. Az éjszakában, mint egy fekete lyuk szülte vákuumba, tartottak a gondolatai is. Elfeküdt, vissza a díványra. Út közben takaró is jutott rá. Hideg lett hirtelen. Alámerült. Ugyan tudta, hogy csak részleges védelem, mégis úgy élte át, mint egy pajzsot. Maga elé tartva a pokrócot, a biztonsága mögé bújni. Hinari helyette is cselekedett. A kívánságát leste, bár ő csak bágyadtan mosolygott rá. A hold fénye egészen kísértetiessé tette a kis szobát. Kérni viszont nem akarta, hogy húzzák be a függönyt. El volt ezzel a túlvilági fénnyel is. Úgy volt vele, hogy még illik is a helyzetéhez. Tea gőzölgött a kezében, és maga elé meredve markolászta. Gondolatok híján a zöld lé kötötte le a figyelmét. Majd a táj megváltozott. Még arra sem rezzent össze, hogy kedvese megszólalt. Finom vagy sem, ő még nem kóstolta meg. A kijelentésre sem fogja. Pedig tudta, hogy az. Hinari kimaxolta a főzés jártasságát. Talán pont miatta. Fény gyúlt a szobában. Egészen mást mutatva, mint azelőtt. Új látványt, melegséget sugárzott a fiú elé, mint percekkel azelőtt. - Igen. - Gépiesen válaszolt. Egyre a teát szuggerálva. Azt várta, hogy az válaszoljon helyette. Hiszen ez valóban nem normális. Ő viszont nem tud rá megoldást találni. Megpróbálta. Nem ment. Nem tudja mi ez. Tulajdonképpen talán csak Kayaba tudná. Talán még ő sem. A túl tökéletes rendszere önállósodott. Kicsire húzta összébb magát, Hinari szavait hallgatva. Nem válaszolt érdemben az elsőre. Megérdemli a folytatást, mégse tud mit mondani. Valamit viszont mégis muszáj. Egyik kezét a homloka fölé emelte. - A-ahh, - Fájdalom. Akarta volna kimondani, de úgy érezte, nem cinikuskodhat most. Banálissá akarta kicsinyíteni a problémát, miközben nagyon jól tudta, hogy ha valami, akkor ez megéri a pénzét. Lehajtotta a fejét mielőtt szólt volna. - Nem tudom mi ez. - Nagy levegőt vett. - Emlékszel arra, amikor hmmm-nnn tőrös esetre? Ott kezdődött minden. Valami rendszer hibának hittem. Tudod, hogy megtámadtak, de a támadóim ugyanúgy meglepődtek a fájdalmam láttán, mint én. Ezért nem vettem egy lapra a kettőt. Akkor kellett kasztot is váltanom. Hogy is mondjam.... - Fintorgott. Nem egyszerűen nem tudta, hogy mit mondjon, hanem azzal kellett megküzdenie, hogy ne eresze bőlére a saját elképzeléseit, és el is mondja az igazi információkat. - Éles küzdelmekben érzem a fájdalmat. Azt hiszem nem olyan erősen, mint ha kint lennénk, de nem tudom pontosan mennyire. Eddig csak ez volt. A ktnk után, tudod... ki is derült. Azóta nem is ktztam. ... Öhm, de ez a fejfájás új. Meg, meg ha töltöm a hp csíkom, gyorsabban múlik el, csak... - Mereven bámulta a kezében lévő poharat, tele teával. Miért nem válaszol a tea?! Miért nem beszél az?! - Sajnálom Hinari. Azóta tudtam a fájdalomérzetemről, és mindenki előbb tudta meg mint te, mert nem akartam, hogy aggódj miattam. Erős akartam lenni, de ez túlmutatott rajtam. Képtelen vagyok megbirkózni vele. - A tea néma maradt. - Önző vagyok. Ha elmondtam volna, akkor ... szóval.... - a padlót nézte. - én csak, annyira szerettelek volna.... és most ... miattam kell szenvedned. ... - Mit mondhatna ilyenkor? Nem tud semmit sem magáról vagy a helyzetéről. Csak azt tudja, hogy ez így nem jó. És nem akarja Hinarit terhelni a helyzetével. Sőt, ellenkezőleg! A támasza akart lenni! Így viszont csak nyűg. Így jobb is lett volna, ha nem találkoznak és soha nem szeretnek egymásba. - Úgy néz ki, nem tudom megtartani az ígéretemet. - Elmaszatolta arcáról könnyeit. Dühös volt rájuk. Most minek? Nem elég zavaró neki így is? - Kérlek ne utálj majd érte... - Ne utálj amikor meghalok....

by **Hinari** Szer. Aug. 12 2015, 17:03

Magam elé bámulva néztem a semmit. Ajkaimba harapva vártam, s úgy éreztem, ezt most nem viccelhetjük el. Nem léphetünk át rajta egy gyengéd csók vagy egy huncut érintés után, nem feledhetjük el, ahogy annyi mindent ezelőtt. Kezembe vettem a teát, hogy legyen valami, ami mozgásban van e mozdulatlansággal feszített percekben.
Mesélt. Arcán borús árnyékok futottak végig, a teám szüntelenül fodrozódott mellette, s lélegzetvisszafojtva képzeltem magam elé mindent, ami szavairól eszembe jutott. Próbáltam kitalálni valamit. Gondolkoztam, bár nehezemre esett. Segíteni akartam. Megoldást találni, kevésbé pesszimistát, mint amilyet sejtetett velem. Ignoráltam a mondanivalójának ismeretlensége mögé bújtatott elképzeléseket, melyek soha nem törhettek felszínre. Valahol talán én is tisztába voltam velük, de ha egyszer elismerem… Nyeltem egyet, ide-oda lötyögtetve az italt. Eleinte nem is feleltem neki, bár megnyugtathattam volna, hamis szavakkal, hogy könnyebb legyen neki. Mégse tettem. Nem lett volna igazságos.
- Az nagyon rég volt… - suttogtam. Azóta viseli e terhet? Nem volt őszinte, és ezen nehezebben tettem túl magam, mint azt a helyzet megkívánta volna. Mikor is volt? Nestorral ápoltuk, akkor lett harcos, az a tőr viszont aligha okozhatott bármit is. Védett területen kívül volt, meg is támadták, de nem ők tehettek róla. Véletlen egybeesés talán? Eszembe jutott a kórház. A sisak. A párbajunk vége. Al kint látta, hallotta magát a kórházban. Gépek berregését, mintha az agya egy pillanatra elszakadt volna Aincradtól, s felébredt volna. Ha a NerveGear az oka… ha meghibásodott… Éji madár rikított bele a csendbe, s odakint felzúgott a szél. Mellkasomhoz szorítottam a forró teát, azzal melegítve magam. Érzi a fájdalmat, mint odakint, de enyhül neki, amint a kinti valóságnak megfelelő benti hatás éri. A korábbi gondolat hamar visszabújt rejtekére. Amint gyógyul. Amint töltődik az életcsíkja – Én… azt hiszem, tudok valamit… - néztem rá, nem reagálva konkrétan a szavaira – Múlik a fájdalom, ha healeled magad, ha potizol. Legalábbis védett területen kívül – sebesen pörgettem a gondolatokat, agyam a bossharcok gyorsaságával vitt előre. Védett zónában is képes elájulni, fáj a feje, de ott nem eshet baja. Ám ha ezen kívül tartózkodik, minden sokkal erősebben éri, hisz nincs meg az instant max hp, mint a védett zónában. De odakint nem potizhat minden egyes körben… nem is lesz rá ideje. Lehívtam a menüm. Ujjammal az inventorym görgettem, viszonylag hamar rá is akadva a narancsszínű tárgyra, amit a legutóbbi bosson kaptam. Nem is került a kezembe azóta: nem tudtam, kinek is kéne adni, kinek segítene a legtöbbet. Előhívtam, s bár furán festett tenyeremben ezen fáradt órában, mégis, a kinézet sohasem minden.
- Ez segíthet. Egy van belőle, és senki nem tud róla még… ha pedig megváltoztatod a kinézetét, nem is fog – néztem a szemébe komolyan – Minden körben gyógyít rajtad. Ha gyógyuláskor tényleg enyhül a fájdalom… Hatása még azelőtt érvénybe fog lépni, hogy komolyabban megártson egy-egy sérülés. Szinte rögtön, ahogy elszenveded azt. Persze még ki kell próbálni, biztonságos körülmények között, de én bízom benne, hogy jelenthet megoldást – átöleltem őt. Hosszan. A totem kettőnk közé szorult, ám most valahogy ezt sem bántam: az item reményt adott. Reményt egy gondtalanabb folytatásra...

by **Halász Alex** Kedd Aug. 25 2015, 15:41

Szeretett volna nem létezni többé. Mintha soha sem élt volna. Most eben a pillanatban így érzett. Sajnos azonban túl volt már azon a koron, amikor azt hihette volna, hogy a halál egy időugrás csupán, és majd felébred a kívánt időzónában. Ebben a pillanatban márpedig nem tudta legyűrni azt az égető kísértést a nem létezés felé. Hinarinak sem okozna gondot, meg kellett ráznia magát. Inkább megrázkódnia. Mint egy külső erő által mozgatva. Beszélnie kellett volna. Ha be nem áll a szája minden másról, akkor el tudja űzni a fontos ügy aggodalmait. Ezt azonban le kellett rendezniük. Le tudják? Képesek arra, hogy bármilyen megoldást találjanak? Együtt persze bármi lehetséges. Ő azonban nem reménykedett. Fel volt készülve a halálára, sőt, talán egy részben már bele is törődött. Csak Hinarit sajnálta. Titokban talán azért is mondta el a lánynak, hogy ő is nyugodjon bele. Könnyebb lenne, mint abban bízni, hogy majd Hinarira hárítva a felelősséget, majd kitalál valamit. És mégis önzőbb. Sehogy se volt jó. Elfáradt. Nagyon rég volt. Bizony. Túl rég, hogy minden részletében felidézhessék. Várta Hinari rosszallását. A jogos fájdalmat amiért ennyi ideig elhallgatta előtte.
De csak a te érdekedben tettem! Csak fölösleges fájdalmat okoztam volna vele.
Nem volt igaz. Attól félt, hogy a lány elhagyja, ha megtudja. Most pedig már nem hazudhat tovább. Valójában félt. Az a lány, akivel az elsők között találkozott, mikor végre túltette magát Kayabán. Az a lány, aki akkor elismerte őt. Az a távolinak tűnő szépség. Most fel fog állni mellőle.... nem hibáztatná.
Van elég baja. Nem kell még egy járkáló élőhalott is mellé. Nem ezt érdemli.
De a lány beszédbe fogott. A fiú azonban nem értette meg a szavak jelentéseit. Egy furcsa fejfedő került elő, de ő csak a kék szemeket vallatta csöndesen. Mit teszel Annabell? - De én... - Átölelte a lány. Nem hagyja el. Lélegzetnyi szünet után ölelte csak ő is át kedvesét. Szorosan, fejét a vállába fúrva, beletemetkezve a lány hajába. Sírás szélén szólalt meg. Érződött rajta az ambivalens érzés. Maradni akarok, de el is mennék. Reménytelen élet. - Félek Hina. - Elhúzta a száját. Azzal, hogy a lányhoz bújt, biztonságba rejtőzött az érzései elöl. El sem engedte volna semmiért sem. - Már nem tudom kimondani, hogy megoldjuk. Hogy nem lesz semmi baj. - Kitekintett a lány vállai fölött. Az asztalon gőzölgött még érintetlenül a teája. - Félek, hogy mi lesz. - Pár órával ezelőtt, a fájdalom tetette vele ami megtörtént, most viszont felvállaltan ő sírt Hina előtt. Ez nem az a mesebeli, regékbeli hősi halál amire a férfiember vágyhat. - Nem kell ezt végigcsinálnod. Mégis miért?

by **Hinari** Csüt. Szept. 03 2015, 23:08

Nem voltam benne biztos, hogy értette, amit mondtam. Meglepetten tartottam meg, ahogy egyre szorosabban és szorosabban ölelt, s lesütött szemekkel öleltem én is, engedve, hogy szőke tincseim körülfogják, eltakarják őt. El a világ elől. Biztos jó neked így? Így csak én láthattam, érezhettem őt, s ő belém kapaszkodott, szavait is alig hallottam. Csöndesen ráztam meg a fejem. Mi is történik most veled? Behunytam szemeim, arcomat hozzádöntve az övéhez, s hallgattam őt. Nehéz volt neki. Talán nehezebb is, mint nekem. Olyan terhet viselt, amibe bele se gondolhattam…
- Akkor mondom most én –a leheletnél is halkabban feleltem, s lélegzetvételemet forrón érezhette bőrén, ahogy közelebb fordultam – Megoldjuk. Nem lesz semmi baj.
Engedd, hogy segítsek.
Sírt. Hátrahajoltam, éppen annyira, hogy jól lássam könnyekkel áztatott arcát, csillogó zöld szemeit. Ajkaim szólásra nyitottam, de a szavak meggondolták magukat, s nem jöttek, szótlanságba burkolva, én pedig csak néztem őt, lágyan és csodálkozón, de egyben aggódón és biztatón is. Megcsókoltam, kihagyva a kertben történt részeket, s ha elfogadtam volna a szerepcserét, bizonyára felnevettem volna, megdorgálva őt, hogy én csak nem törölhetem le az arcán futó könnyeket, ahogy ő tette velem a harcunk után. Lehet segített volna. Egy kis vidámság, olyasmi, mint a gyümölcskehely, másra terelni a témát, és együtt mosolyogni a helyzet hasonlóságán. De én… csak megcsókoltam. A csók volt a válasz. A válasz és egyben a kérés is, melyet csak a szememből tudott kiolvasni. Fáradt voltam. Itt voltam neki, hiszen szerettem őt. Meg akartam neki adni, amit ő adott nekem; annál többet, sokkal többet is. Ő helyettem volt erős. Ő volt az egyetlen, aki helyettem volt erős. Most azonban… elfordítottam pillantásom, a teán fodrozódó hullámokat néztem, miközben kezeim továbbra is őhozzá simultak, nem engedték el őt. Sírjak én is? Sírni lett volna kedvem. Rendületlenül néztem az italt, visszanyelve a torkomban képződő gombócot, mely egyre csak nőtt; a megválaszolatlan kérdések pedig szellemként lengtek körbe, a feszültség leplével fojtogatva, mely minden szótlan másodpercben egyre sűrűbben takart be minket. Mit is mondhatnék most? Mit kellene tennem? Mit vársz tőlem mondd!? Visszafordultam; behunyt szemmel döntöttem homlokom az övéhez, rajta pihenve egy kicsit. Szakaszosan lélegeztem. Ez az egész helyzet több energiát követelt tőlem, mint azt gondoltam, s most az ájulás kerülgetett.
Hirtelen tört rám, mint a nyári vihar. Egyetlen szó vagy érintés elfújhatta volna.

by **Halász Alex** Pént. Szept. 04 2015, 20:37

// Na jó, akkor ezzel most lezárom \o\ xD //

Ő csak siratta volna a helyzetét Hinari vállán. Az életét. Búcsúzkodott volna, mert elfogadta. Ugyan szándékában sem állt, de ez volt a kegyetlen valóság. Nem látott más kiutat. Ezt pedig meg is mondta a lánynak. Nincs értelme. Szerette volna feladni végleg. Akkor legalább nem kell többet szenvednie. Tudta, hogy siralmasan viselkedik. Nem hasonlít arra a megingathatatlan fiúra, akit Hinari megismert. Tudta, hogy szánalmasan önző. Hogy csak a saját érdekeit látja. Azt a reménytelenséget, amibe csöppent. Mégsem tudta rászánni magát arra, hogy változtasson. Ha meghal - márpedig meg volt róla győződve, hogy megfog - akkor nem segíthet senkinek. Akkor csak egy lesz az elbukottak közül. Azok közül akik végérvényesen kiestek. És tehetetlen volt, hiszen nem rajta múlott a jövője.
Majd Hinari megemelte a fejét, keményen a szemébe nézett. Alex rákvörössé változott. Az egy dolog volt, sírni gyermek módjára a lány vállán, de meg is mutatni magát így neki már egészen más. Hinari látta! Szégyenféle lepte el hirtelen, és nem tudta állni a határozott kék pillantásokat. Hinari magabiztosnak látszott, pedig biztosan belül ő is kétségbeesett volt. Senki nem tudott semmit. Tisztában volt ezzel. Azzal is, hogy most csak panaszkodott, nem tudott segíteni rajta a lány.
A szavak azonban ennek ellenére is fejbe vágták. Nem azért mondta, hogy a lányból ezt csalja ki. Hitetlenül nézett vissza Hinarira. A kék szemek ugyanolyan határozottak voltak. Úgy nézett rá a lányra, mint aki elsírja magát, azonban a végére - maga se tudta hogyan - nevetésben tört ki. Halk volt és rettentő rövid, ám kétség kívül felkacagott, csak hogy utána megint remegve húzza lefelé a száját. A szemei, azok a természetellenes méregzöld kristályok, új élt kaptak. Megfogant valami a fejében, de nem mondta ki. Előbb letérdelt, hogy még közelebb legyen Hinarihoz, és ezúttal még szorosabban ölelte magához. Magába szívta az illatát, hüppögött, aztán ugyanazzal a sírós örömmel, mint az előbb, beszélni kezdett.
- Hihetetlen vagy Hinari! Hihetetlen Hinari. - Pár lélegzetvételnyi időre elhallgatott és a saját szóviccén kuncogott egyet. Fáradt nevetés volt ez. Az a fajta, amikor már a "nap süt" szószerkezet is vidámság forrása. - Maradjunk így egy kicsit jó? - Kérlelte kedvesét. - Anne!? - Elhalkult. Hallatszott, ahogy "újratervez". - Igazad van. Soha többé nem mondok ilyen ostobaságot. - Mosolygott. Fáradt, maszatosan a sírástól, de végre mosolygott. Érezhette a lány is, ám szorosan fogta a fiú őt. Mint egy bilincs amely nem ereszt. Látni ezért, nem is láthatta. De ez a pillanat elmúlt és Al újra visszazuhant az előző könnyes állapotába. Fél karját használva, Hinari hátán megtörülte az arcát. - Sajnálom. Összezavarodtam. Olyan vagyok mint egy ijedős nyuszi.... Tudod, a "Nyuszi vagy McFly!" Láttad azt a filmet? ... Áhh hagyd, csak összevissza beszélek. >< Most jó így. - Volt egy pillanatnyi vészterhes csend, mielőtt folytatta volna. - Ölelj át! Hiányzik. - A hangja könnyessé vált. Érezhetően nehezen tartotta vissza, majd lenyelte a könnyeit. - Neked nem hiányoznak a kintiek? Még apa is, pedig sosem tudott örülni annak amit csináltam. Meg ott van a húgom. Annyira hiányoznak! - Szerelme vállába temette arcát, és egy hosszú percen át sírt. - Látni akarom őket. Elmondani, hogy jól vagyok és sajnálom. Elmesélni nekik, hogy találkoztam veled. Szeretem őket, nem akarok meghalni! *szip* Szánalmas vagyok, meh. Mint egy kisgyerek, bömbölök az anyukámért, de igazán... fááj. Miért hiányzik ennyire? - Remegett, már nem tudni a dühtől vagy a kimerültségtől e. - Maradj velem Anne. A legvégéig. Nélküled nem tudom mit csinálnék. Még nem akarok meghalni. ... Szeretlek. Kimondhatatlanul. Az egész lényedet. Erős vagy és határozott. És okos, mindig észreveszed a megoldást a bajban. Amíg velem vagy... - Felnézett a lányra. Szemeiből ömlött a hála és a szerelem édes egyvelege. - .... nem halhatok meg. Ostobaság mi? - Újra elmosolyodott. Azzal a kisfiús Al mosollyal. - De így érzem. Amíg együtt vagyunk, nem halhatunk meg! - Odahúzta a lány fejét a fejéhez, beletúrva a hajába. Csak úgy mint az előbb, összeértek az ajkaik. Nem tartott soká, mégis édesebbnek érezte, mint eddig bármit.

by **Hinari** Pént. Szept. 04 2015, 22:57

Úgy hullt le rólam, mintha egy sóhajjal bármikor könnyedén elhessegethettem volna. Sóhajtottam is, de nem mutattam, s amikor Al lejjebb ereszkedett, szorosan ölelve át engem, én is elmosolyodtam. Hagytam, hadd beszéljen. Megnyugtatott, mint ijedt gyermeket az esti mese, s én belefeledkeztem a szavaiba, ittam minden mondatát, az értelmüket nem is keresve már rég. Beszélt, magánál volt és ami a legfontosabb, újra ő volt. Nem az a fiú, akinek néha mutatta magát, de nem is az, aki pár perce még fel akarta adni az életet. Megnyugodtam. De úgy igazán. Így pedig már a hiány fájdalma sem tudott olyan erővel hatni rám.
Átöleltem. Kézfejemmel a hátát simogattam ütemesen, majd erősítettem a szorításon, önkéntelenül is, itt vagyok. Szükségem volt rá, arcom a vállára tettem, s az emlékektől elhomályosodott szemekkel bólintottam, noha nem láthatta a változást így. Egy másfajta gombóc vette át az előző helyét, soványabb, de mégis erősebben marta torkomat. Próbáltam lenyelni, reflexszerűen rezzentem össze. Fázom. Maradj itt velem, kérlek!
- Nekem is hiányoznak – feleltem halkan – Látni szeretném őket… anyát, apát és Naithent is… bemutatni őket neked, ha meggyógyultunk, talán futhatnál vele versenyt… tudod ő is élsportoló, és megígérte, hogy megnyeri nekem a bajnokságot. Már biztosan ott áll a kupa a kórházban az ágyam mellett… - csak beszéltem. Jó volt valakivel megosztani, a gondolatok összefüggéstelenül jöttek, s én nem is válogattam meg, miket mondok ki. Nem is volt lényeges. Felemelte fejét, s tekintetünk találkozott; lágyan de szomorúan néztem rá, még mindig a kinti életem darabkáit fogta, tartva kétségbeesetten. Mosolygott. Fáradt volt ő is, ez a nap mindkettőnkből kiszívta az energiát, vészesen közel sodorva minket a reménytelenséghez. De együtt. S így talán nem is volt olyan kicsi az a távolság…

Úgy pillantottam rá, mint csillogó szemű kislány a kisfiúra, aki az óvoda poros udvarán még belőtte a gólt a délutáni bemenetel előtt. Szótlan ragyogással és őszinte örömmel, amiből a felnőttek minden érdekcselekedete hiányzott. Gyerekes volt, igen, ő is és én is, de nem érdekelt, nem számított. Ezek is mi voltunk, egy olyan részünk, ami időről időre kikívánkozott. Jó volt ez így. Régóta kellett már. S én örültem, hogy megoszthatjuk egymással, hogy Al itt volt velem és én is őneki.
- Szeretlek – megcsókolt, röviden de édesen - Itt maradok veled. A végsőkig.
Mosolyogtam... És ott, abban a pillanatban nem tudtam elképzelni, hogy bármi is közénk álljon. Naiv és boldog voltam. Amilyen csak egy kisgyerek lehet.

by **Cardinal** Szomb. Szept. 05 2015, 14:58

Halász Alex: Bronz Íj
Hinari: Vas Cipő

by **Hinari** Pént. Szept. 11 2015, 22:31

Omedetou

Lassan meginduló állóvíz – ilyen lehetett a környező világ, már amennyit érzékeltem belőle. Bosszankodhattam volna, minek? Hiába akartunk felmenni a koboldokhoz, a teleportkapuk zárva voltak. Azt hittük, rohannunk kell, hogy nincs idő… most ráérősen és egy kicsit fáradtan sétálgattam hazafelé, időnként a fölöttem elúszó felhőket bámulva. Nehéz harc volt, mégsem az a nekem való. Kezdtem úgy érezni, bármennyi pontot is rakjak fegyverkezelésre, az egyszerűen nem lesz elég. Dühíthetett volna, de győztünk. Kellett hozzá Ren is, és örültem, hogy megmutatta ezt az arcát is. Ütemesen lépdeltem, néha egészen könnyűnek érezve a világot, a mobok területhódítása mégis fojtogatón borult rám, mindig, ha a felettünk lévő szintekre gondoltam. Próbáltam kizárni az emlékképet. Előttem már látszottak a palota kőfalai, néhol borostyánnal futtatva, s önkéntelenül is felderült a kedvem, jobban esett az otthonhoz közeli levegőt szívni. Márcsak pár méter, és újra láthatom.
Nem siettem, de nem is mentem lassan, útközben Yuival csevegtem, ha velem tartott, de az ajtó előtt már szálegyedül voltam, csöndesen téblábolva a küszöb előtt, s halkan nyitva be, hátha alszik. Már jóideje itt lakott nálam, igaz kettőnknek egy kicsit kicsi volt a részem, ám jól megvoltunk. Szerettem hazajárni, ha ő várt rám. Beszéltünk is erről korábban, ő időt kért, én pedig nem kérdezősködtem, becsuktam magam mögött az ajtót, és levettem a cipőmet, hallgatózás nélkül fülelve, merre jár. A korábban áthozott babzsákjain ül? Vagy a konyhában tevékenykedik? Reméltem, nem az utóbbi, bár már egészen ehetőek is születtek olykor… megszoktam, hogy itt van. Látni arcát s zöld szemeit, amikor tekintetünk találkozik; hazaértem, ép életcsíkkal, egy újabb halálos nap után. Magadhoz húzol?

by **Halász Alex** Szer. Szept. 16 2015, 14:50

Várt. A kanapé szélén elterülve, mély álomban. Előtte a kis asztalkán egy tányérnyi elfogyasztott furcsaság, amit valószínűleg "krumplis tésztának" hívna a saját bizarr nyelvén. Az ölében a kajmánszörnyi terpeszkedett. Úgy nézett Hinarira az a vad mini mob, mint a véres rongyra. Tudta, hogy el fogja venni tőle a kényelmes fekvőhelyét, amint Al felébred. A kis pet, minden gyűlöletét belesűrítette egyetlen pillantásba. Rávillantotta a lányra éles fogait, majd feljebb mászott Alex lábán, egészen a hasáig és megfordulva, tüntetőleg ignorálva a belépőt, ráharapott a fiú kék pólójára. Kissé megcibálta, mélyebb gyűrődéseket kreált a felsőruházaton és elégedetten engedte el magát.... Rolling Eyes

A fiú, mit sem sejtve az ellene irányuló merényletről, édesdeden szuszogott párat, mocorgott ültében, de nem ébredt fel. Mindeközben a konyhából sütemény illata szállt fel a magasba. Valami csokis, valami vaníliás...

by **Hinari** Pént. Szept. 18 2015, 14:44

Békét árasztó nyugalommal szuszogott, egyenletesen, belesüppedve a kanapé kényelmes puhaságába. Nesztelenül léptem melléje, eleinte ügyet sem vetve a fiún terpeszkedő kajmánra, s néztem kiegyenesedett vonásait, gondtalan arcélét, behunyt szemeit. Nem akartam felkelteni. Boldogsággal töltött el, az utóbbi napokat juttatta eszembe, mik elteltek, a maguk csendes nyugalmában, rohamok és fejfájás nélkül. Azon kaptam magam, hogy mosolygok. Halkan vettem el az asztalról a tányért, s vittem át a konyhapultra, tekintetem a finom illatok forrását kereste. A szörny szúrós szemekkel illetve követte lépteim, majd más elfoglaltságot keresett.
- Hé, te! – a szám elé kaptam a kezeim, s bosszúsan emeltem fel a kajmánt Alexről, vágva egy fintort a szobában szétterjedő szagokra. Sóhajtottam. Eltartottam magamtól az állatkát, s neki még pislogni se lehetett ideje, már kint is találta magát az erkélyen. Becsuktam az ajtót, s kinyitottam az ablakokat – Néha kedvem lenne kidobni téged az ablakon – morogtam félhangosan - Bár Nes úgyis elkapna… – megráztam a fejem. Mégcsak az kéne, hogy a tűzsárkány ezt is egy újabb gyakorlási feladatnak vegye, és a szájában hozza vissza a kajmánt. Bevallom, tetszett a gondolat. A függöny mögül néztem a kint morrogó petet, majd a fiúhoz fordultam, aki már mozgolódott. Leültem melléje, pár tincset félresöpörtem az arcáról, s mosolyogva figyeltem, ahogy ébredezik.
- Jó délutánt – kuncogtam, fölé hajolva, lágy csókot lehelve ajkaira üdvözlésképpen – Győztünk. Minden rendben – suttogtam lágyan, s vártam, hogy magához térjen.
- Hiányoztál – tettem hozzá egy kis idő múlva. Egyre inkább a gondolataimba mélyedtem, úgy ültem mellette, elrévedve kicsit, az ablakon nézve kifelé. Nem akartam, hogy elmenjen. Az érzés megtörte a pillanatnyi békémet, s én összeráncolt homlokkal fordultam vissza a fiúhoz – csakhogy el is felejtsem mindezt, ahogy ránézek újra. A gondolat azonban ott maradt. Nem szólt, de egy apró, szorongó érzést otthagyott maga mögött…

by **Halász Alex** Csüt. Szept. 24 2015, 21:47

Omedetou

Nem lenne igaz, hogy nem a szagok ébresztették fel, de jócskán bele játszott az a tény is, hogy hirtelen "túl" sokan lettek. Motozás hallott a konyha, majd az erkély felől. A kicsi szoba, mely egyre inkább volt zsúfolt, mint takaros, megtelt léptek zajával. Nem bánta egyikük sem. Kicsi lett és sokkal meghittebb. Együtt voltak ott. Az számított csak. Álmosan nyitogatta pilláit. Elsőre egy kéz állta el az útját. Utána fordult, mosolyogva nézett rá az érkezőre. - Hm, meg akartalak várni. QQ - Hangjában még a délutáni szunya foltjai érződtek. Illetve a csalódottság, hogy bealudt mielőtt Hinari megérkezett volna. Egymás szemébe néztek, ajkain még piros foltot hagyott az apró csók. Közel hajolt. Átölelte kedvesét, óvón, érzelmesen, féltőn. - Okaeri. - Üdv itthon. Örülök, hogy épségben vagy. Szeretlek. Ez egyetlen szóban kifejezendő a japánban. Okaeri. Megérkeztél. Otthon vagy. - Egyben vagy. - Kibontakozva az ölelésből ő rajta volt a sor, hogy az üdvözlő csókot megejtse. Ő azonban már nem érte be egy kis puszival. Igazi csókot követelt. Hosszút. Forrót.
Megérkeztem. Itthon vagyok.
Egy nagy teli mosollyal tolta el magától a lányt ismét és megdöntötte a fejét kicsit.
- Válts nézetet. Mi van a céhlogóm helyén? - Semmi. - Megbeszéltem velük. ^^ Még sütit is kaptam, ilyen apró sütiket. Aztán megihletődtem és sütöttem magunknak vaníliás kifliket, meg csokisakat. - Végül, de nem utolsó sorban a pólójára terelődött a figyelme. Elhúzta a száját, ám nem volt bosszús tőle. Tudta, hogy a kajmán ügyködött. Ez pedig a legkisebb mértékig sem volt elég arra, hogy elvegye a jókedvét. - De előtte lezuhanyzok, nem jössz? x3 -

by **Hinari** Szomb. Szept. 26 2015, 14:12

- Igen.
Mosolyogtam. Itthon vagyok. S ebben a pillanatban már nem számított sem a harc, melyről mesélni akartam, sem a kérdések, melyek útközben foglalkoztattak. Még a pillantásom is újra a fiú vonzotta magához, elszakadtam az ablaktól, ki az ideiglenes révületből, szótlanul csókolva vissza; szavak ide nem kellettek. Ő is tudta, hogy lépnie kell. Érezhette, láthatta, és a kisfiús magatartás, amivel végülis bevezette az egészet, apró nevetést csalt ki belőlem. Hallgattam őt, de nem is igazán fogtam fel a szavait, egyetlen egyet csupán, mit lehet nem is mondott ki, ám én mégis hallani véltem: „itt maradok”. Valamikor a „sütöttem” és a „magunknak” között ugrottam a nyakába, nem is foglalkozva a még nedves pólójával, s öleltem át; ha nem tartott meg, lehet még a kanapéról is leborultunk – Itt maradsz ^^ – mosolyogva ismételtem a lényeget: ekkorra már csillogó szemekkel néztem az övét, s képtelen voltam megfogalmazni azt a megkönnyebbülést és örömöt, mit ez a pár szó jelentett számomra. Az egész világ volt. A biztonság; Ő, aki döntött, és énmiattam felvállalta a változást, mely nem lehetett könnyű. Beszívtam a készülő sütik illatát, s önkéntelenül is utat törtek maguknak könnyeim, mit szinte azonnal beszívott a felsője. A blúzom ujjával törölgettem le őket, továbbra is mosolyogva, nevetve, ha rám nézett.
- Én csak… örülök. Hogy itt maradsz velem – mint akinek direkt kell ismételgetnie hozzá, hogy elhiggye. Itt marad. Nem megy el. Miattam. Számítok neki. Ennyit. Talán még többet is. Nem is foglalkoztam a fürdéssel; csak akkor értettem meg, ha elismételte, vagy valami ehhez hasonlót cselekedett – Nem én! Talán ha elviszel… - kuncogtam, s karoltam át a nyakát, jelezve, hogy indulhatunk, ha ő is akarja. Kész művészet lehetett átvágni innen a fürdőbe a sok idepakolt cucctól, s én kíváncsian és jókedvűen vártam, velem az ölében hogyan oldja meg ezt. Talán kap is majd valamit jutalmul odabent…

by **Halász Alex** Csüt. Okt. 01 2015, 22:46

Úgy maradtak még annál is tovább, míg hitte. Hinari ölelte. A nyakába ugrott és hevesen szorította. Kint biztos a nyakát féltette volna. Ő sem volt azonban rest megszorongatni a lányt. Örült. Legalább annyira, amennyire kedvese is. Együtt voltak és nem két külön céh messzi szobájában. Együtt maradnak és minden rendben lesz. Megoldanak mindent. Megsimította az arcát. Letörölte vele a forró könnyeket. Ismerte az érzést. Furcsa dolog volt, de akkor érezte úgy magát, amikor Anattól kapott egy rubin íjat. Az olcsó kis fogadó szobájában ücsörgött akkor, és egyszer csak egy felkérést egy Artes medált és a szabadulást jelentő fegyvert tartalmazott a nem várt üzenet. Nem sokkal később igazi taggá vált. Az volt az első, amikor a saoban tartozhatott valahova. Ő pedig aznap Hinarit választotta. Szerette még a bolond Artes utódcéhet is. Junnal meg a kis Sayaval egyetemben. Az új kislánnyal is és mindenkivel, de az aki igazán számított, az már nem volt a céhben. Egyikük se. És talán akkor sem marad, ha minden a régiben lenne. Anat megértette volna. Neki volt választása. Élt vele. Mosolygott a lányra.
- Igen! - Hangja úgy csendült meg, mint egy gyereknek. Lelkesedése leplezetlenül féktelen volt. - Ezután nem szabadulsz meg tőlem! : D - Felnevetett. Olyan volt mint egy vidám napsugár. Belepte rövidke kacagása a szobát, aztán hirtelen minden átmenet nélkül felkapta a lány ültéből. - Parancsára kisasszony. :3 - Erősen fogta a lányt s noha bízott abban, hogy ereje teljében kint is megcsinálná, itt bent örült annak a súlyemelésnek. Íjászként aligha tenné meg ezt, márpedig az ilyenek fontosak. owo Gondolt egyet, és dobva egyet a lányom, klasszikus kisasszonyos tartásba fogta meg Hinarit. Egyik kezében lábak, a másikkal pedig a vállak alatt fogott rá. Eloldalazott pár babzsák mellett, nem lökte fel a gitárt, és a konyha bejáró mellett is elfért, majd megállt.
- Most pedig következzék egy utánozhatatlan Alex féle, Hinari mérleg! - És úgy a karjaiban tartva őt, egy lábra állt, kirúgva lassan maga mögé. Ezzel együtt leállította a sütőt is, hogy ne égjenek oda a sütik. Rolling Eyes

....
- A következő sarkon túl pedig a cél. Cool

- Becipelve "áldozatát", könnyeden fordult meg, Hinari lábával lökve meg a fürdő ajtaját. Ekkor talpra tette cipeltjét, és azzal a lendülettel már a sarokba is dobta a "vizes" pólót. .... :3

by **Hinari** Szomb. Okt. 10 2015, 17:42

Vele együtt nevettem. Mosolya vidám és gondtalan volt, mintha nem is létezett volna az elmúlt pár hónap. Nem is létezett, most nem. Nevetésem elakadt a meglepettségtől, ahogy felkapott, csakhogy még annál is hangosabban folytatódjon, végül elhalva Alex nyakán, ahogy fejemet beléje fúrtam. Mélyen beszívtam az illatát, s mosolyogtam. Szavak ide nem kellettek. Így haladtunk át a telezsúfolt nappalin, ám én azért nem hagytam, hogy túl könnyű dolga legyen: kuncogva kulcsoltam két kezem köréje, s miközben lehajolt, áthelyeztem én is a súlypontom, arra azért vigyázva, hogy ne fejelje le a pultot, de ne is tudjon olyan egyszerűen felemelkedni. Majd jöhetett az ártatlan pillantás, az eddig elfojtott, de már csak-csak előtörő kacagás, s ezek után nem is akadályoztam őt, még segítve is neki, habár az ajtót talán túl nagy hévvel rúgtam be, s lehet a visszacsapódó kilincs pont a fiú oldalán csattant… de hát az ilyen apróságok belefértek. De majd a fölső szinten! Ha az kész lesz, többé nem lesznek ilyen gondjaink.
Nem is kellett nagyon mondani, mi következzék: Al letett, s miközben ő a pólóját dobta le, én a blúzomat gomboltam, fél-fél pillantásokkal őt illetve azért, hisz vetkőzésének egyetlen másodpercéről sem akartam lemaradni. Ha pedig rajtakapott, csak nevettem, nem igazán haladva gyorsan, bár ezt talán nehezményezni is fogja. Csak ne találjon ki semmi huncutságot Rolling Eyes

Őt ismerve persze az ilyesmiben egyáltalán nem lehettem biztos, így ha esetleg „segíteni” akart volna, a felsőm biztonságát féltve… talánha fél tizedmásodpercig? Egyszóval nem, egyáltalán nem érdekelt, miben és hogyan jutunk el a kádig. Csak ő érdekelt. Annyi viszont még volt bennem, hogy a fürdő ajtaját becsukjam: a kajmánt mára az erkélyre száműztük, de Nestor bármikor betoppanhatott. Nem biztos, hogy akartam látni az arcát, ahogy éppen próbálja megfejteni a szituációt…

by **Kuradeel** Hétf. Dec. 28 2015, 00:18

Az ismit lezárom: Wink

Hina: Kapcsolat gyűrű
Alex: Nevelő köpeny

by Ajánlott tartalom