[Küldetés] Kapocs

Nem kértem becenevet, a lányomtól kaptam már eleget az elmúlt napokban. „Tata”, „Papa”, „Öreg” és minden egyéb mi idősebbnek mutatott, mint amennyi voltam. Élvezte, hogy fel tudott húzni így, hisz mindig is allergiás voltam a koromat illetően. Persze az tetszett korábban, hogy idősebbnek néztek, mint amennyi voltam, viszont úgy tűnt ezen változtatni akart a lányom, hogy túlzásba vitte a dolgokat. Gonoszkodni akart és ez volt az új hobbija, mivel a napjaimat tette rosszabbá és rosszabbá. No de vissza a jelenhez.
Hátraléptem egyet, de nem távoztam, csupán csak a sorban utolsóként álltam. Nem hagytam magára senkit sem. Shukakun is rajta volt a fél szemem, miként szólt, úgy egyszerűen csak felírtam a listára, hogy mit is kell még tanítanom neki. Sokáig távol állt az emberektől és ártatlan gyerekként bár lehet még nem bűnhődött miatta, biztos fog, ha nem is gondolkodás nélkül, de őszintén szól. Persze, hazudni bűn, nem is erre kérném, csupán csak hallgassa el, mit nem fontos mondani.
Szóval a séta. Csak egy nóta hiányzott az elejéről, mit lelkesen kiabáltunk volna a vezető után. Igaz, a jelenlevők legtöbbjének valamiért úgy tűnt, nem volt szimpatikus a fiú, így lehet ez a próbálkozás is hamar meghalt volna. A fiú, Kenkisuu. Egy lelkes fiatalt láttam, ki egyszerűen, problémák nélkül igyekszik túlélni a világot. Hogy beletörik e majd a bicskája? Biztos, de tőle tanulva csak a vállamat vontam és nem próbáltam megfejteni a miérteket, nem akartam vájkálni az életében. Hogy a lányoknál sikere lesz e majd? Ezeknél biztos nem. Kuncogtam magamban, miként válaszoltam a saját kérdésemre. A magabiztosság - mit birtokolt Kenkisuu - a legfontosabb tulajdonságok egyike volt. Ezt már csak tudtam, nekem sem ártott volna egy kevés, de a ló túloldalára átesni sem volt jó dolog, de fiatal volt a fiú, ismét csak a vállaimat vontam. Majd megoldja.
Elmélkedésem váratlan állati hangok zavarták meg.
- Röf, röf, röf, röf, röf, röf. – szavaikat fordítani lehetett volna: Meghaltok, mind! Azonban védtük mi védhető volt, magunkat. Hisame lelkesen szaladgált az agyarosok közt, öklelve fel őket sorba, mintha tekebábúk lettek volna. Mindeközben én csak álltam, kuncogtam a látványon, miként egy törékenynek látszó alkat – Shukaku – egy egyszerű késsel próbálkozott az állatok ellen menni. Nem kinevetni akartam, távol álljon ez tőlem, de mi mókás látvány volt, az mókás látvány volt. Újabb dolog, mit arra a listára kellett írni, mert hát a jó szándék vezérelte, Timudus most nem védeni való társ volt a számára.
Bár a kitartásomon sok pont volt, lehet több is, mint kellett volna, mégis jó ötletnek találtam leülni pihenésképp a többiekkel. A lányomat egyszerű szavakkal dicsértem a teljesítménye miatt, de hamar szótlan is maradtam, mert tudtam mennyire vakítja csupán csak pár dicsérő szó is a gondolkodását. Tőle is lophattam volna némi magabiztosságot, de tolvajnak mindig is ügyetlen voltam. Nem mintha próbálkoztam is volna egyszer is! No mindegy, invertory-mból almákat halásztam elő, kínáltam a jégsárkányt, majd felállva a többieket is akartam volna, de beszélgetésük megzavarását inkább elnapoltam. Szép látvány tárult elém látva Shikaku társalgását, még ha szavaikat nem is hallottam.
Újabb séta, ám most a lányok vezettek és Kenkisuu követte őket, én meg őt a sor végén. A mókás fiú piciny nyelvét öltötte a tőlünk távozóra, majd csapódott a kis tömeghez. Egy pillanatra felvigyázónak éreztem magam, de csak egy pillanatra, a fejemet rázva hamar feledtem e gondolatot. Nem akartam így lekicsinyíteni a társaim értékét még csak gondolatban sem. A szétválását nem díjaztam. Nem voltam erős és tudtam ők sem azok. Ismeretlen környék, mindenkinek ismeretlen társak. Mint a horror filmekben, jó biztos nem sült volna ki belőle. Shukaku szavait gondosan figyeltem és igen, talán legjobb lett volna most a fiúra hallgatni az irányt illetően, bár kételkedtem benne, hogy ennyire ismeri Kenkisuu a társát.
Miközben Hisame gondosan piszkálta hosszú nyelvével az orrát, úgy én a karjaimat összefonva a mellkasom előtt vártam a folytatást. Hogy hogyan tovább? Shikaku mögül biztos nem akartam távozni. Nem akartam a sarkára lépni, nem mintha nem szerettem volna megélni az esküvőjét, de csak amolyan hátsó támaszként tekintettem most magamra. Ha lenne egy szakadék, úgy Hisame hátán ugornák azt át, ha lenne valami, mit nem érnének el, úgy azért én nyúlnék, de nem több. Jó volt nekem itt a hátsó sorban. Persze biztos voltak gondolataik, hogy lusta disznó vagyok, nem csinálok semmit és ezek társaik, de nem zavartattam magam emiatt, még legalábbis. Figyeltem és készen álltam majd minden cselekvésre. Hisame időközben félbehagyta munkáját, biztos sötét volt a barlangba, hogy továbbra is benne turkáljon, így halk énekbe kezdett, amolyan dúdolás a maga módján. A fiú korábbi ilyen cselekvésének az ütemét vette fel, a ritmusát, mintha ismerte volna azt a dalt, mintha tudta volna a szövegét, ha volt neki egyáltalán.

Egy sziklára tettem a lábam és a térdemen könyököltem. Míg jobbommal az államat vakartam, - kerestem a nem létező borostát rajta - addig a bal kezemet a csípőmön pihentettem. A gondolkodó pózhoz egy gondolat is tartozott természetesen.
- Jobbra, vagy balra? – néztem jobbra, majd balra. Nem láttam olyan nagyon nagy különbséget a két lehetőség között. Vagyis persze majd mindenben különböztek, de mégis dönteni nem lehetett, hogy melyik lehetett volna a jobb.
- Jobbra, vagy balra? – kérdeztem újra, majd most balra néztem és csak azután jobbra. Gondos procedúra volt ez, hisz nehéz döntés előtt álltunk – Szerinted? – fordultam Hisame felé.
- He? – és a bárgyú tekintette tökéletesen elárulta, hogy – Bocs, nem figyeltem.
- Jobbra, vagy balra menjünk?
- Hát szerintem jobbra, - örültem, hogy végre valaki mondott valami határozott választ is – vagy balra. – és jelent meg az izzadtságcsepp a homlokomon.  A kételkedés magja mindenkiben gondosan el volt ültetve.
- Öreg, - szólított ismét a friss becenevemen - ki van kötve a cipőfűződ.
- Ó, köszi.
Meghúz, átbújik egymás alatt, majd a masni, vagy pillangó, kinek hogy tetszik jobban. Csak a jobb lábamon volt kikötve a cipőfűző, de megigazítottam ezt a balon is. Kellemetlen lett volna rálépni és hasra esni most a többiek előtt. Csak nevettek volna és nem akartam újabb támadási lehetőséget adni a lányomnak sem.
- Hupsz, pókok. – jött a felismerés, miként szőrös nyolclábúakat láttunk meg magunk előtt. Guggoltam, sajnos fel kellett állnom, mi újabb másodperceket vett el az időmből. A pálcámat elejtettem, majd felvéve újból a földre került a fegyverem. Kellemetlen érzés ragadott el, ahogy ilyen kényes helyzetbe kerültem.

- Shikaku! - léptem gyorsan mellé magam mögött hagyva a rám csimpaszkodó pókomat, hisz az életcsíkja rendesen megcsappant a lánynak - Shikaku, minden rendben? - kérdeztem aggódva, de már kerestem is a felszereléseim között a minipotiont, mit megtalálva át is nyújtottam azt csakhamar a számára. Nem volt sok, de több, mint a semmi - Idd meg. - egy könnyed parancs, mit, ha nem akart csinálni, úgy megláthatta volna az agresszív Petert... Még senki sem látta az agresszív Petert!
- Shi, - guggoltam le hozzá, hogy egy magasságba legyenek a szemeink - Dicséretes cselekedet volt, mit tettél az imént, de kérlek, hagy mondjak valamit neked. Lehet védeni akartad Timudust, de van egy törvény, amolyan íratlan törvény az idomároknál, mit jobb, ha megjegyzel most. Lehet már említettem, lehet nem, lehet fogom még párszor, nem tudom most hirtelen, de így szól ez: Miként az idomított meghal, úgy tovább él az idomár, ám miként az idomár veszti az életét, úgy vele hal az idomított is. Védeni akartad most Timudust, de ha megöleted magad, úgy őt is megölöd. – tartottam némi szünetet, majd szóltam újra - Figyeld Hisamét most, kérlek. - és fordítottam a tekintettünk a jégsárkány felé - Védeném őt, szerettem, de időnként nem árt, hogy a társad érvényesüljön. Lehet jobban jártok mindketten, hisz például a te csekély sebzésed mellett, az ő harapása, most hatalmasnak látszik.
Hisame a karmait a jegébe vájta, hogy biztos elrugaszkodása legyen és megindulva egy egyszerű cél lebegett a szemei előtt. A pók volt az ellenfele, őt akarta messzire hajítani. Reméltem csak csupán, hogy Shikaku megértette, hogy mit akartam ezzel mutatni. A társaink támadásai erősebbek, mit a mi késeink szúrása.
De nem állt jól ez a tanítói szerep.