[Küldetés] Kapocs

Mintha egy láthatatlan póráz lett volna Hisame nyakán, úgy követett engem. Bánatos, lemondó tekintettel a földet szemlélte, nem nézett fel. Már bánta, nem akart rosszat. Persze tudta mit csinál, de nem hittük, hogy ilyen következményekkel jár majd ez. Egy lány nem rég azt mondta, hogy segít nevelni Hisamét, most nevelte helyette e helyzet is a sárkányt, de nem csak neki, nekem is kellett volna segítség, hisz Shu is hangoztatta, az én hibám volt. A kislány szemeiben még mélyebbre süllyedhettem. Egy céh vezére voltam, így kellett volna látnia, de jóval okosabb volt tőlem, az iménti küzdelemben mozdulni nem tudtam és most ez, ölt Hisame, így öltem én is.
- Igen, tudom. – nem lepődtem volna meg, ha elköszön tőlünk e küldetés végén, minthogy nem tudtam semmi jót mutatni, nem tudtam bizonyítani, hogy érek annyit, hogy lehet a házamban aludni. Csupán csak a vezérség miatt a birtokos jelző.
Segíteni, igen, azt akartunk, ám nem tudtam szólni. A kígyót, Koburát nem akartam ijeszteni már egy szavammal sem és Hisamének is intettem, hogy inkább ne erőltesse. Elrontottuk, mit el lehetett, így a lányoké volt a szereplés most. Reméltem, hogy tudkák javítani a dolgokat.
Vissza a városba, más lehetőség nem nagyon volt. Talán a lány lehetett a gazda, jobb ötlet híján őt kellett keresni. Úgy hittem, hogy a lassan narancsba boruló ég miatt változott az árnyalat, de hogy Shu kérdezett, rá kellett jönnöm, hogy nem. Valami más volt, mint pár perccel ezelőtt. A vörös naranccsá változott, pedig e színnek nem kellett volna változnia.
- Nem tudom. Nem csináltam semmit. Lehet egy hiba. – tanácstalan voltam. Igazából az indikátor színére nem is igazán reagáltam eddig, nem foglalkoztatott, hogy milyen szín lebegett a fejem felett, de most, hogy változott, minek nem kellett volna, úgy kizökkentett ez a borús gondolataimból. Tágra nyílt szemekkel, kérdően néztem Sayára, hogy ő tett e valamit.

- Ott van. – szóltam a többiekhez és mutattam a síró lányra, mikor a térre értünk. Felismertem reggelről. Hozzá lépve és látva minket, vagy inkább csak Koburát, pillanatok alatt ölelték egymást a kígyóval. Örültek a másiknak, azonban felénk, vagy felém nézve ijedtség mutatkozott a lány arcán. A lándzsa és az indikátorom zöldülő színe között hamar megtalálta az összefüggést. A térdeit elhagyta az akarat, hogy tartsák a testét, így a földre rogyott előttünk. Gondoltam sok volt neki az egész napi keresgélés és most ez a hír. Ő is ismerte a fiút, de nem értettem hirtelen.
Miért tűnt úgy, hogy szabadulni akart a fiú kezéből Kobura, mikor megtalálta őt a sziklák alatt? Miért érezte jobban magát Shu ölében? Zavarta, hogy eltűnt a fiú, pedig mintha egy nem kívánt ismerőssel találkozott volna akkor. Fura volt és még nem kerültem egyszer sem ilyen helyzetbe, hogy tudjam mit kellett volna tennem most.
Én voltam a hibás, nem volt kérdés és ezt tudnia kellett a vörös hajú lánynak is.
- Bocsánat. Az én hibám volt.
- Az enyém. – szólt utánam Hisame.
- Az enyém. – néztem a sárkányra, hogy ne most vitatkozzunk erről – Egy véletlen volt csupán. Nem tudom mit kéne mondanom. – a földet néztem. Egyszerű szégyen, mit éreztem, de pont elég volt ahhoz, hogy ne tudjak senki szemébe nézni most – Visszahoztuk Koburát, de kétlem, hogy ennyi elég lenne. Ha talán… vállalom a következményeket. A börtönt, vagy hova kívánni kívánsz most.
Nem tudtam milyen kapcsolatban álltak egymásba, lehet kérdezni kellett volna még, de egy idegenek a halálhíre miatt nem rogyott össze egyszer sem egy ember. Akaratlanul ártottam neki is.

Sok mindent lehet mondani, hogy hogyan működik ez a világ, azonban nem tudom és hozzám nem illő bölcseletek egyike se jutott akkor az eszembe. Azonban egy biztos volt már akkor is. Miként ölsz, azt nem feledteti a tény, hogy a tettednek nem lett következménye. Persze nem mondom, hogy nem esett le a szívemről az a bizonyos kő, mert nagy megkönnyebbülés volt hallani, hogy a fiúnak nem esett olyan baja, mint azt hittük, de öltem, öltünk és ha egyszer megtehettük, úgy az megtörténhetett máskor is.
A névtelen lány kérésére megnéztem a felszerelésem, de nem volt köztük, mit ő keresett. Talán egy gyűrű volt az, de már ebben sem voltam biztos.
- Várj még… - későn reagáltam, már messze járhatott, pedig temérdek kérdésem lett volna hozzá. A kérdések sorolása is perceket vehetett volna igénybe, nemhogy a válaszadás rájuk.

Shu a lány helyére ült, Saya pedig kedvesen köszönt el tőlünk jelezve, hogy vége lett a történéseknek.
- Szió. Örültem, hogy találkoztunk, és köszi Saya. – igazából nem tudtam meg személy szerint sok mindet a lányról, de szimpatikus volt, egyszerű és kedves. Örültem, hogy velünk volt. A távozása után Shu elé álltam és nézve le rá elmélkedtem, hogy hogyan is kellett volna őt fölállítani a földről. Makacssága illett hozzá és a szavaiból sejtésem is volt, hogy miért dönthetett így. A meggyőzésére szánt próbálkozás is fölöslegesnek tűnt. A szavakat ritkán formáltam jól, és azok sem tudták volna meggyőzni őt most. Egyszerű, kevés gondolkodást igénylő ötlet volt, hogy majd az idő felállítja a földről. Kételkedtem benne, hogy a lány egyhamar visszatért volna ide, de ezt így nem lehetett megmondani Shunak.
Leültem mellé, minthogy magára még sem hagyhattam azért. Ha ők vártak, úgy vártunk mi is velük. Ültő helyzetemben a letelepedő Hisame felé fordultam és úgy szóltam hozzá.
- Egy ideig szorosabban fogom majd azt a gyeplőt.
- Fölösleges vitába szállnom?
- Yap, fölösleges. – feküdtem hanyatt és néztem a narancssárga égboltot.