[Játékos Küldetés] Az Ártatlanság Védelme

A vadásznók egyre közelebb jöttek és én nem találtam ki semmi érdemlegeset. Így hát azt tettem ami legelőször az eszembe jutott. Eszeveszettül elkezdtem rohanni a disznók felé remélve ők lassabbak lesznek nálam. Mivel már kettes szintű voltam reméltem az erőviszonyok az én oldalamon állnak. Az ilyen játékoknál az első szörnyek nagyon gyengék szoktak lenni. Általában egy egyes szintű is könnyedén legyőzhette őket egy magas rangú pedig még könnyebben. Nem is tudom kihez de nagyon fohászkodtam, hogy az elméletem helyesnek bizonyuljon. Elsőnek három támadóval kerültem összetűzésbe akik jóval lassabbnak bizonyultak nálam. A középső vadat céloztam meg és egyenes a két szeme közé böktem a pengémet majd azonnal kirántottam és egy vízszintes vágással mindháromnak elmetszettem a torkát. Vagyis tettem volna ha a valóságban történt volna de itt csak egy rózsaszínes vágásnyom jelent meg a nyakukon. Nem tudtam, hogy mennyire lesz eredményes a támadásom ezért egy újabb vízszintes csapást indítottam a nyakuk ellen az ellenkező irányba. Az egész incidens nem tartott tovább néhány pillanatnál. Már fordultam volna a következő ellen de az az agyarával belehasított a bordáim közé. Ha fájdalmat nem is éreztem valami furcsa kellemetlen bizsergés futott végig az oldalamon. Az életvonalam alig csökkent így nyugodtan folytathattam az irtást. Az egyik vadnak egy x-et vágtam a homlokára amitől rögtön kifeküdt. Egy pillanat erejéig furcsálltam, hogy nem is nagyon támadtak rám ezek a dögök hanem inkább csak elrohantak mellettem. Úgy viselkedtek mint a tűz elől menekülő bikák nem törődnek semmivel csak haladnak előre. Sajnos a sors vicces kedvében volt és mindenáron meg akarta cáfolni a teorímát. Ugyanis ha egy kicsit lassabb lettem volna egy disznó föld körüli pályára állított volna de így csak agyaraival beakadva a kardomba két lábra állva próbált feldönteni. Ha valaki nézett volna minket azt hihette volna egy könnyed táncot járok azzal a sertéssel. Mivel a kardom éppen el volt foglalva és sokáig nem tartogathattam azt az ízét muszáj volt kitalálnom valamit. Vettem egy hatalmas levegőt felemeltem a jobb lábamat és háromszor egymás után belerúgtam ellenfelem hasába. Hatásosnak bizonyult ugyanis szétpixelezödött a támadóm én meg lehuppantam a földre. Amint elterültem szeretett szülő anyámon vettem észre a többi támadó megszökött egyenesen a harcos irányába. Kissé hangosan vettem a levegőt az előbbi akciózás miatt de gyorsan talpra álltam, hogy besegíthessek a csetepatéba.
Ha szerencsém lesz akkor érek oda mikor Tris küzd a sertésekkel ha meg nem akkor megállásnál nélkül loholok utánuk. Mikor éppen elérném őket megpróbálkozom a különleges képességemmel 12,5 sebességre gyorsítani egy lépés erejéig és így egy ugrással elébük próbálok kerülni, hogy feltartóztassam őket.

/Mindenkitől elnézést kérek de nem tudtam mit írjak ennyi sertés ellen és most se tudom igazán de azért írtam valamit./

A helyzet rosszabb volt, mint gondoltam, a pókháló nem pókháló volt, hanem egy szépen kivitelezett csapda. Amint Tsubaki átvágott egy szálat, meg Exiának is sikerült átharapnia egyet, (nekem egy sem sikerült) a karám ajtaja kirobbant, és a megvadult lovak a parkot megcélozva futottak össze-vissza. Társamon látszódott az ideg, meg fogy gyorsan forogtak az agykerekei, nekem is gondot okozott a tehetetlenség. A való világban voltak lovaink, de én egyszer sem közelítettem meg őket, bár a nővérem számtalanszor csábított. Ha ő lenne itt a helyemben, tudná, mit kellene csinálni, és nem szerencsétlenkedne úgy, mint én. Nekem viszont csak a kockacukor jutott az eszembe, ami természetesen nem volt nálam. Tanácstalanul néztem át partneremre, miután megszólalt, majd egy remek ötlettel állt elő. Magamhoz vettem a kígyómat, majd odasúgtam neki, hogy terelje vissza a lovakat a helyükre. Hálásan fordultam a lányhoz, de már a lándzsáját használva kergette a jószágokat a karám felé. Tsubaki dolgozott, Exia dolgozott, a számlálón meg a lovak száma elkezdett csökkenni. Rosszul éreztem magam, és hasznavehetetlennek. Én voltam az egyetlen egy személy, aki nem segítet semmit sem az egész küldetés alatt. Még a nyamvadt hálóból sem szakítottam el egy szálat sem.
- Nem lesz ez így jó! Nekem is tennem kell valamit! – mondtam magam elé, a hangomat átitatta a szégyen és a kétségbeesés. Két kezemet felemeltem, majd jó erősen az arcomhoz vágtam, hogy megnyugtassa magam, majd gondolkodás nélkül elindultam a legközelebb ló felé. Nem volt semmilyen tervem, az elmémet kiürítettem, csak mentem felé. Az állat talán megérezhette nyugodt állapotomat, mert mintha elmúlt volna a félelme, higgadtan ő is felém közeledett. A tizenegy lóból hármat sikerült ezzel a módszerrel visszavinnem, és felettébb büszke voltam magamra.

//Szeretném megjegyezni, hogy a kígyóm neve Exia, és nem Hexia, ha valahol elírtam és ezért jött ez a félreértés, akkor elnézést, és javítani fogom

Nem tudom, hogyan de mindig utolér engem a balszerencse. Akkor is megtalált pedig mindent megtettem, hogy ne akadjon rám. Azt hittem a harcos segítő társam nyer nekem egy kis időt és még meg is kurtítja az ellenfeleim számát. Ebben bizony hatalmasat hibáztam kész mázli volt, hogy soha nem lottóztam különben sok pénz kárba veszhetett volna. Erős jóképű segítőm úgy lelépett mint az a bizonyos hölgy a díványról. Kénytelen voltam lélekszakadva rohanni a sertések után. Mindent beleadtam amit a cipő bírt de így is beletellett egy kis időbe míg utolértem azt a hat sertést. Hiába köptem ki a tüdőmet nem értem volna őket utol ezért kénytelen voltam használni speciális képességemet. 12,5-es sebességre gyorsítva egyetlen lépés erejéig egy hatalmasat ugrottam. Pont ráugrottam az egyik vaddisznó hátára akinek a harci láz miatt keresztüldöftem a koponyáját. Gyorsan kirántottam majd a hátába állítottam a fegyveremet. Mielőtt szétpixelezödött volna elbukott a földön én legurultam róla a többi disznó pedig körösztül esett rajta. Üdítő látvány volt az alacsonyan szálló vadkanok látványa. Lelassítottam a normál három pontos sebességemre és így kettőt a levegőben kettőt pedig a földön szúrtam agyon. Mivel velem együtt esett össze a disznó két életpontot veszítettem és eléggé hangosan vettem a levegőt. Elkezdtem érezni a végtagjaimban a fáradságot de még mindig képes voltam egy sprintre. Szükség is volt rá ugyanis két disznó pofátlan módon nem volt hajlandó elpatkolni és folytatták a fogócskát. A visszaállított sebességgel újra a vadak nyomába eredtem mikor meghallottam azt a rémült sikítást. Első pillanatban azt sem tudtam honnan halom a hangot de végül sikerült bemérnem a forrását. A kisasszony szobájából jött. Nem értettem miért sikítozik valaki mikor a kisasszonynak pihenni kell mire rájöttem a kisasszony volt vagy annak a dublőre majd bajba került. Ekkor találtam meg szemmel a hölgy ablakát amin egy árny alak készült besurranni. Azon a fán mászhatott fel aminél nemrég megpihentem. Gyorsan odarohantam és veszett kutya módjára elkezdtem felfelé kapaszkodni.
-Te állat, hogy van pofád orvul védtelen nők szobájába lopakodni. Ha megfoglak puszta kézzel foglak kibelezni! A benti örök talán alszanak? Ha végeztünk mindegyiknek én csinálok dupla valagat az tuti.- kiabáltam mert dühös volta az alakra és saját magamra.
Nem érdekelt, hogy nem igazi emberekről van szó nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy megrontsanak egy ártatlan lányt. Sikerült pár ágra felmászni az egyik elég alacsonyan volt ezért felugrottam rá. Hirtelen mintha istenek gyújtottak volna világot sötét elmémben rájöttem a cipőknek hála a mászás is könnyebb lehet. Újra 11 sebességre gyorsítottam így ugrottam felfelé ágról ágra. Mikor sikerül feljutnom eléggé ki leszek fáradva de nem érdekel. Előrántom kardomat és az árnyalakra vetem rá magamat.

/Elnézést kérek a késésrt. Ha kiakartok irni mert határidő elmutával írtam megértem és ellfogadom./

Exia nagyon jó munkát végzett, a lovak menekültek előle vissza a helyükre. Tsubaki módszere nem volt valami hatásos, féltem, hogy esetleg egy is elpusztulhat a lándzsától, de szerencsére ez nem következett be. Szétnézve széles vigyorral könyveltem el magamban, hogy hamarosan visszatérhetünk az járőrözéshez, a partnerem akár a kisasszonyt is megnézheti. Már csak két ló volt hátra, két rémült teremtés, akit a számláló jelzett és a terv megdőlni látszott. Egy éles sikítás hatolt előre megtörve a csendet és a lovak halk zaját, az önelégült vigyorom is komor, már-már ijedt formává változott. Egy sötét folt mászott fel a fákon a kisasszony fehér függönyös ablaka felé. Tsubaki rögtön szaladni is kezdett, majd hátrakiabált valamit disznókról, meg hogy mit kellene tennünk Exiával, de nem nagyon értettem. Két sertés közeledett felénk, én meg már átkoztam mindent, hogy semmi sem úgy történik, ahogy kellene, az ember nem tudja már, hogy mit kell tennie. Egy gyors agyalás után a kígyómhoz fordultam.
- Figyelj Exia! Te most elintézed azt a két vadmalacot, nem érdekel, hogy hogyan, szabad kezet kapsz, izé na érted, én addig a maradék lovat viszem vissza a karámba. Ha hamarabb végzel, mint én, a küldetés végén kapsz valami finom husit, de ha én győzök, akkor nem kapsz semmit, de a húst előtted fogom megenni! – hadartam el, majd útnak engedtem. Ezt találtam a legcélszerűbbnek, mivel nekem nincs sebzésem, a disznók ellen nem sok esélyem lett volna, a lovak befogása meg még nekem is ment. Sajnos nem teljesen úgy volt, ahogy kigondoltam, csak a küldetés járt az eszemben, így az a két ló nem nagyon követte az előttük lévők példáját, amitől csak még idegesebb lettem.
~ Jellemző, ha sietnék, akkor nem megy! ~ morfondíroztam, majd csúfolódó állatkám felé pillantottam, kíváncsi voltam, hogy halad. Már visszafele jött és végül a lovakat is neki kellett elintéznie. Szégyeltem volna magam, hogy egy kígyó így lealázott, de nem volt rá idő.
- Gyorsan gyere fel a karomra, a többiek után kell mennünk, segíteni nekik! – mondtam, majd Exiával együtt rohantam is a torony felé.