[Játékos Küldetés] Az Ártatlanság Védelme

Szokásomhoz híven éppen a boldog semmitevés és elmélkedés fázisában voltam. A nap sütött a madarak csicseregtek, én meg néztem ki a fejemből. Azon tanakodtam vajon mennyivel lehetek erősebb így a második szinten. Igaz azt is figyelembe vettem, hogy nem vagyok valami tehetséges. Nem egyszer volt rá példa számítógépes játékoknál remek stratégiával gyengébb egység legyőzte a nála erősebbet. Addig gondolkodtam osztottam, szoroztam majd ezután gyököt vontam míg el nem határoztam elvállalok egy zsíros kis megbízást. Amint odaléptem a küldetés táblához rögtön kiszúrta a szemet az az erénycsőszös megbízás. Elég kőnyűnek hangzott a feladat ráadásul én eléggé erkölcsös voltam szóval egy erőszakoskodót mindig szívesen ivartalanítottam volna. Arra gondoltam erre itt az esély ráadásul megvédhetek egy ártatlan lányt. Az a szöveg kicsit furcsa volt, hogy lányok előnyben de nem foglalkoztam vele inkább elindultam a kliens felé. Már vagy jó száz méternyire eltávolodtam a táblától mikor eszembe jutott elfelejtettem megnézni hova is kell menni. A mondás is úgy tartotta kinek nincs a fejében legyen a lábában. Ezért gyorsan visszarohantam és megnéztem a címet. Egy puccos környékre kellet mennem ahol csak a gazdagok éltek szerintem. Mikor megérkeztem egy női játékos már megérkezett a birtokra és éppen beszélgetett egy pingvinnel. Mindegyikőjüknek illedelmesen köszöntem és közben a szemükben néztem arcomon őszinte mosollyal.
-Jó napot uram. Üdvözletem szép kisasszony. A nevem Hokushin és kegyedhez hasonlóan testőrködni jöttem.- Azonban hiába volt a kedvességet egyikőjük sem viszonozta. A pingvin azt kérdezte mit keresek ott. Látszott rajta, hogy nincs oda a férfiakért. Na az ilyenek szokták magukat nővé operáltatni gondoltam magamban. A kis hölgy sem volt szívélyes velem és tett egy megjegyzést mikor mások is jöttek a feladat miatt miszerint miattunk nehezebben tudja elvégezni a munkáját. Ez elég bántó dolog volt tekintve, hogy egy oldalon álltunk ráadásul azt feltételezte rólam, hogy erőszakoskodó vagyok. Ez némiképp szíven ütött de nem foglalkozhattam vele. A később érkező játékosoknak egy sima fejbólintással köszönök.

Nagy meglepetésben volt részem, amikor a tojásom kikelt. Nem is tudom, mire számítottam, amikor elraktam, de tutira nem egy társra. Kicsit ironikusnak tartom, hogy én, aki egyedül szeret csak lenni, egy kígyóval lettem megáldva, aki mindenhova követ, és minden szavamat parancsnak tekint.
~ Hát most már sosem lehetek egyedül a játékban. ~ gondoltam, miközben állatkám tekerget körülöttem. Szokásos kis helyemen ültem, ahonnan szépen be lehet látni a várost.
- Hiába várok tovább, nem fognak elfogyni. – mondtam Exiának, majd felkaptam és elindultam az undorítóan nagy tömeg felé. – Sajnos ki kell bírnom, míg keresek valami küldetést.
Mire elértem a küldetések tábláját, a rosszullét szinte teljesen ledöntött a lábamról. Még mindi nem szoktam meg, és hiába tudtam, hogy igazából ez csak egy játék, nem tudtam megnyugodni. Jobbra-balra forgattam a fejem, valami gyanúsat kerestem, velem nem tudják elhitetni, hogy itt biztonságban vagyok, ennyi ember között ilyen nincs. Egyik szememmel végigpásztáztam a táblán, majd megakadt egy érdekesnek tűnő küldetésen.
- Nőneműek előnyben? Cselesek. Nem akarják, hogy erre menjek! Nem akarják, hogy könnyen fejlődjek, és túléljem! De túl járok az eszükön! – motyogtam az orrom alatt alig érthetően, majd a címet megnézve útnak is indultam. Szépen lassan gyalogoltam, nem volt közel, de nem akartam elsietni a dolgokat. Kellemes egy séta volt, a nemesi részbe kellett menni, így szerencsére alig lehetett látni egy-két embert, csak Exia lógott a nyakamon egyedüli állandó társaságként. Dombos vidék volt, egy magasabb pontból visszanézve sokkal jobban lehetett látni a várost, mint az én „tanyámon”. Az egyik dombon meg is pillantottam egy birtokot, és leesett az állam. Nem mondhatom magam szegénynek, de a mi birodalmunk ehhez képest olyan volt, mint egy lyukas tetejű fakuckó. Közelebb érve egy beöltözött majom és néhány játékos állt a kapuban.
~ Remélem, ennél nem leszünk sokkal többen, mert már ettől kezdem egy kicsit kényelmetlenül érezni magam. ~ futott át a gondolat a fejemen, mikor a majom már szinte el akar küldeni már-már túl illedelmes modorával. Csak egyetlen egy emberkével jópofizik, az egyedüli lánnyal. Arrébb húzódtam, és vártam, hogy most mi lesz. Kis idő múlva megjelent még egy karakter, majd a lakáj, vagyis a majom, beljebbinvitált minket, majd becsukta a kaput, attól félve, hogy még többen leszünk férfiak.

Éppen egy fa árnyékában pihentem miközben azon gondolkodtam, hogy talán valamit kezdeni kellene magammal, hogy ne unatkozzak. Talán el kéne vállalni az elő küldetésemet. Feltápászkodtam és leporoltam a hátsómat majd elindultam a küldetés táblához. Nem találtam semmi nekem valót, amikor egyszer csak megpillantottam azt a küldetést, amit egy harcéhes embernek terveztek. ”Védjétek meg lányom ártatlanságát! Busásan fizetek majd érte!” ez állt a hirdetésben. Harcolni és pénzt kapni érte? Még szép, hogy elvállalom! Most aztán teljesen felpörögtem! Megnyitottam a menüt miközben izgalmamban toporzékoltam.
- Harc megyeeek harcolniiiiiiii! - énekeltem miközben beállítottam a térképen a küldetés GPS-t. Megjelent az iránymutató és én elkezdtem teljes lendületből futni, de furcsa mód nem fáradtam el biztos ez is egy védett övezet. De nem igazán törődtem ezzel inkább csak szaladtam és szaladtam ameddig meg nem pillantottam néhány játékost, akik látszólag oda tartottak ahova én, de sajnos már nem igazán tudtam lassítani magamat ezért a nálam egy kicsivel magasabb fickót a levegőbe repítettem magammal együtt. Egy másodpercig a levegőben voltunk majd mind a ketten egy nagy puffanással földet értünk.
- Bocsi nagyon sajnálom. - kértem elnézést az idegen fiútól, aki bosszankodva elfordult és törődött a maga dolgával. Egy inas várt minket egy öntött vaskapuban és a hölgyeket teával kínálta.
- Elnézést, de maga eltévedett esetleg? - kérdezte illedelmesen bár kicsit ellenszenves hangnemben.
- Nem, hanem a küldetésre jöttem! - vágtam rá és ő erre csak prüszkölt egy nagyot.
- Bocsánat allergia… nem fontos. - egyetlen hölgy karakter jött eddig a küldetésre, de nagyon úgy tűnt, hogy ő több jutalmat fog kapni nálunk, mert egyfolytában jó pofizott vele a lakáj.

A pingvin elvezetett minket egy sárga úton a valódi megbízónkhoz. A leendő főnök megveregette a vállamat és megjegyezte milyen szép száll legény vagyok. De azért halkan a lakájféleségnek megjegyezte nemtetszését miszerint férfiak is jelen vannak. Ez a küldetés kezdett egyre jobban idegesíteni mint mikor kavics megy az ember cipőjébe. El lehet viselni de rendkívül kellemetlen és bosszantó. Az udvariasnak nem mondható főnök körbevezetett minket majd elmagyarázta a szabályokat. Az egyik az volt, hogy nem léphettünk a palotába a másik nappal nem mutatkozhattunk. Valami olyasmit magyarázott nehogy rossz hírét keltsük a háznak. Ez nekem kicsit magas volt, hogyan kelthetné néhány testőr rossz hírét ráadásul ha tényleg így lett volna nem ragasztott volna ki egy baromi nagy plakátot. Szóval ez az ügy nekem igencsak bűzlött de a pénz kellet és minden bűzt el lehet valahogy viselni. A kis hölgy a körbe vezetés után rögtön magához ragadta a hatalmat és mindenkinek elmondta mit mikor, hogyan csináljon. Engem ahhoz a fickóhoz osztott be aki nemrég volt szíves rám zuhanni. Akkor kicsit bosszús voltam ettől de pár percre rá el is felejtettem. Mikor befejezte a lány mindenkihez intéztem a következő szavakat.
-Lehet, hogy a bérencei vagyunk de nem alsóbbrendűek. Mindig kiborított ez a nagyképű, kékvérű stílus. Nem jó-pofizni jöttünk ide hanem, hogy megvédjük a kisasszonyt minden más másodlagos. Abban a csali dologban én is benne benne lenék de van egy kis bökkenő. Mi van ha nem veszik be az átverést és egyből az eredetihez mennek. Én két lehetőséget látok vagy te leszel a csali vagy egyikünk beöltözik csalinak míg te a kisasszony testi épségére ügyelsz. De ez mind csak az én kusza gondolatim.-
Ezután mintha mi sem történt volna a harcoshoz fordulok.
-Ahogy a főnökasszonyt elnézem egymás mellé leszünk beosztva- mikor befejeztem egy mosollyal zártam mondandóm. Úgy éreztem az a lány az a fajta aki minden eszközzel kikényszeríti a maga igazát.

Tartottam a távolságot a többiektől, úgy gondoltam elég, ha szépen, lassan közeledek feléjük. Fel is tűnt a csapat egy szem nőnemű tagjának, és mikor rákérdezet, én csak egy sima „Nem!”-mel válaszoltam, talán egy kicsit udvariatlanul. Egy sárga kövekkel kirakott úton haladtunk tovább és már kezdtem úgy érezni magam, mint Dorothy, aki Smaragdvárosba igyekszik. Sövénybokrok, lovak, szökőkút, minden amit csak el lehet képelni, csak egyedül a pókháló nem illett bele a képbe, talán pont azért is nyerte meg jobban a tetszésemet. A lakáj is erről panaszkodott egész végig, míg el nem értünk a bejárathoz. Ott egy testes ember várt minket, akin látszott, hogy nem aludt valami sokat. Egy kis bájcsevely után közölte a szabályait, miszerint nem ad kaját, nem mehetünk be a kastélyba, nappal egyáltalán nem is létezhetünk. Nem volt ezzel semmi bajom, kivéve, hogy nem volt semmiféle élelmem. Igazán hozzánk vághatott volna egy kenyeret, bőven elegendő lett volna az is. Közölt még néhány információt, meg körbevezetett minket, majd széles mosollyal kérdezte, mik is a terveink. Mondanom sem kell, a csapat lány tagja rögtön magához vette a gyeplőt és felvázolta ötleteit, majd mintha vezetőnek választottuk volna parancsokat kezdett adni.
- Tudok magamra vigyázni! – reagáltam rögtön – Viszont, ha valaki velem akar egy csapatban lenni, az barátkozzon össze Exiával! – mondtam, miközben a nyakába dobtam a rajtam csüngő kígyót. Ezt szántam tesztnek, Exiát jó emberismerőnek gondoltam, ha már rajtam lóg állandóan, így ha ő elviseli, én is erőt veszek magamon.
- A lány eddig védve volt, túl feltűnő lenne a csali. Csak felesleges erőpocsékolás. A többit támogatom. – közöltem nézőpontomat, jelezve, hogy jobb ötletem nekem sincs.

Az állatidomár fiú Tsubakira dobta a kígyót amitől ő először felsikoltott mert nem tudta mi landolt a nyakán. Mikor észrevette, hogy csak egy kígyó elkezdett visongani és az arcához dörgölte a kígyó fejét. Úgy bánt azzal a csúszómászóval mint valami plüss nyuszival. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy velem is így viselkedne-e ha a nyakába ugornék. Szerencsére pillanatok elvetettem eme ötletemet. A hölgy és pár másodperc alatt újra az a fegyelmezett nővé változott át és visszaadta az állatot a tulajdonosának. A tervezésben nem volt szerencsém mert mindenki kivétel nélkül lehúrogta az töltetemet. A főnök asszony mindenki kiosztotta a feladatait az az idióta kliens meg a pingvinje csak bólogattak. A pingvin a kisasszonyunknak hagyott egy kis ételt és italt és bár annyi volt, hogy mindannyiunknak elég lett volna én értettem a célzást. Soha nem kedveltem ha nemkívánatos személynek tartanak de ezek még le is néztek. Már azon gondolkodtam, hogy hagyom az egész küldetést a fenébe, de ha már elvállaltam meg kell csinálnom. Mikor Tsubaki étellel kínált megapprobáltam udvariasan visszautasítani.
-Köszönöm de én nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy éhes legyek. Ráadásul olyantól el sem fogadom aki segítséget kér utána meg játssza az eszit és lenézi az embereket. Kérlek bocsássatok meg.-
Ezzel kissé félrevonulok arra az időre amíg a többiek esznek. A múlt este ettem egy keveset így nem volt gond, hogy kihagytam egy étkezést. Ha befejezték oda bújok majd ahova a harcos. Ha esetleg valamit kérdez arra mindenféle probléma nélkül válaszolok majd. Nem rá haragszom hanem erre a pökhendi, kihaénnem magatartásra. Én is mindent bele szándékozok adni a küldetésbe.

Miután Exia visszakerült hozzám, magunk között megállapítottuk, hogy a lány teljesen rendben van, társulhatunk vele. Az uraság is csak őt dicsérte, meg a kardforgatóhoz szólt néhány szót, olyan volt, mintha a negyedik társunk és én ott se lettünk volna. Nem mondhatom, hogy zavart, sőt ellenkezőleg, de akkor is fura volt. A megbízónk fecseget még egy kicsit, majd újdonsült partneremhez fordulva engedélyt adott neki, hogy belépjen a célszemély szobájába, feltéve, ha nem zavarja édes álmában. Biztosan érezte, hogy benne bíznak meg a legjobban, mert sokkal nagyobb önbizalommal válaszolt. A főnök meg csak bólogatott, már attól féltem, hogy leesik a feje, majd, mint aki jól végezte dolgát, egy szó nélkül távozott. Tsubaki ezután ismét a kézébe vette a gyeplőt és kezdte kiadni az utasításait, amikor hírtelen megjelent a lakáj egy tálcával és egy hálóinggel a kezében. Természetesen mindkettőt a hölgy tagunknak hozta, majd mentegetőzött, hogy nem bírta ki, hogy ne hozzon kaját neki, meg hogy ne szóljunk róla a főnökének. Megint egy adag bájcsevely következett, amit személy szerint már kezdtem nagyon unni, majd a majom sietve távozott. Tsubaki elrakta a ruhát, aminek nagyon örültem, mivel nem voltam oda a csali ötletért, de így azért kevésbé volt feltűnő. Szép is lett volna, ha már abban szaladgál, akkor már csak egy tábla hiányzott volna, rajta a felirat: „Én vagyok a csali!” Egy kis tervmódosítás után bebújtunk egy bokorba, majd meg lettünk kínálva a tálca tartalmával.
- Köszönöm, nem vagyok éhes! – mondtam, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy itt valami nem stimmel.
~ Miért hozott a lakáj annyi kaját, hogy ötünknek is elég legyen, bár Exia nem eszik ilyeneket, egyetlen egy embernek? Nem lennék meglepve, ha ő is benne lenne ebben az egészben.
Hamar besötétedett, mikor a főnökasszony szokásához híven megint eligazítást tartott. Érezhető volt, hogy minden szavát komolyan gondolta, és mondhatni féltett minket, legalább is engem.

Éppen a harcossal vonultam volna el nappali rejtekünkbe ha nem történt volna, egy eléggé különös és furcsa szituáció. Tsubaki őnagysága kijelentette nem hajlandó előttünk esetleg nélkülünk étkezni. Jó hangosan a tudtunkra adta csak velünk együtt akar enni. Erre a felhajtásra nem volt semmi szükség ugyanis nem voltam soha az a éhenkórász típus. Meg se kottyant nekem ha egy két étkezést kihagytam. Mindig maximálisan elvégeztem a feladataimat ennek ellenére is. A nagy gondolkodás közepette azon kapom magam, hogy gyönyörű vezetőnk a haját tépkedi majd elindult felém. Az a lány mikor elém állt az arcáról tisztán le lehetett olvasni a szégyent mintha valamilyen megbocsáthatatlan bűnt követett volna el. Úgy beszélt hozzám mint egy szamuráj a császárhoz mintha egy felsőbbrendű lény lettem volna. Legalábbis nekem így érződött ki a hangjából. Mindenkitől de legfőképpen tőlem kért elnézést a viselkedése miatt. A stílusa valóban olyan volt mintha még mindig a középkorban lettünk volna. Arról beszélt, hogy vállalja a felelősséget erre elővette a lándzsáját a nyelét a földbe szúrta. Az éle természetesen pont a torkának szegeződött. Tisztára úgy viselkedett mintha holmi jakuzában lettünk volna. Azt várta, hogy döntsek élet és halál között. Egy pillanatig végignéztem a lányon és rájöttem ez teljesen komolyan gondolja.
-Engem nem bántottál meg evés nélkül is képes vagyok a maximumra. Csak az idegesített fel, hogy ez a pojáca segítséget kér de játssza mellé az eszét. Nálunk van egy mondás a koldus ne válogasson. A fuldokló se szokta megválogatni mentse meg az életét és ki ne. Tudom jól, hogy elbájolt téged a bókjaival amit maximálisan meg is érdemelsz de! A sok szó mögött az igazság gyakran elbújik talán el is vész. Néhány kedves szavával az úja köré csavart és ezért viselkedtél így. Mi mindannyian- itt körbe mutatok a többiekre- azért jöttünk, hogy elvégezzük a feladatot és ezáltal közelebb juthassunk a szeretteinkhez. Ha ennyire szíveden viseled eszek egy keveset de előtte...-
Kihasználom a cipő adta minden sebességet és egy gyors mozdulattal meglököm a mellkasát, hogy hátrébb csússzon a lándzsától. Kihúzom a földből a lándzsát és magam mellé állítom. Legszívesebben fölpofoztam volna az előbbi viselkedésért de visszafogtam magamat.
-Ez nem a jakuza itt nem végezhet senki magával mert talán hibázott. A szüleid, ismerőseid biztosan szomorúak lenének ha itt meghalnál de akkor főképpen ha ilyen ostobaság miatt. A becsület fontos dolog de belegondoltál milyen fájdalmat okozol ezzel a szeretteidnek és a mieinknek? Ebben a világban senki nem boldogulhat egyedül mind egymásra vagyunk utalva. Ha te ostoba módon megölöd magad lehet ezzel a tetteddel ítéltél halára sok más játékost akiknek segíthettél volna. A bírálatot bízzad inkább az istenekre ha meg kell halnod akkor ők majd eldöntik. Te nem úgy gondolod jobb csatában elesni mint a saját kezed által? -
Még életemben nem beszéltem ennyit mint abban a pár perceben. Hogy megnyugtassam kiveszek egy fél szárnyat és lassan megeszem.
-Soha nem voltam nagyétkű gazdaságos fogyasztással működök. Remélem sikerült elintéznünk a nézeteltérések főnök asszony.-
Ezzel odanyújtom neki a lándzsáját persze csak a nyelét.

Ketten voltunk, akik nem kértek az ételből, és ez nem tetszett mindenkinek. Főleg a főnökkisasszony mutatta ki érdeklődését a témával kapcsolatban, majd bevágta a durcit és eldöntötte, hogy csak velünk együtt hajlandó elfogyasztani a tálca tartalmát. Nem értettem, miért volt erre szükség, hiszen mind a ketten jó okot adtunk, miért nem eszünk, de a lány csak duzzogott tovább.
- Biztos, hogy minden rendben lesz vele? – kérdeztem halkan Exiát, mikor Tsubaki már a haját tépte. – Most még meggondolhatod magad!
A kígyó nem felelt, fura is lett volna, eddig legalább is nem adott ki egy értelmes hangot sem.
A fiatal lány hírtelen megindult, orra szinte már a földet súrolta, majd megállt a tettestárs előtt és bocsánatot kért tőle. Persze nem volt ennyivel vége, az túl unalmas lett volna, a kicsike a földbe szúrta lándzsáját, úgy, hogy a hegye a torkát érje. Felvázolt egy gyors végrendeletet, majd a kardforgató kezébe adta életét. Tsubaki hangja komoly volt, a mozdulatai is határozottak voltak. Nem szeretem az embereket, főleg ha sokan vannak egy helyen, de azt jobban utálom, hogy ilyen semmiségek miatt dobnák el az életüket. Szerencsére Hokushin a helyzet magaslatán volt, és gyorsan cselekedett. Meglökte a lányt, majd a földbe szúrt lándzsát magához vette, majd egy alapos, frissítő fejmosást adott neki. Engesztelésként azért elvett valami húsfélét és elfogyasztotta azt.
- Előre szólok, hogy tényleg nem vagyok éhes, ha ennem kell, csak rosszul lennék! – jelentettem ki gyorsan, mert féltem, hogy valamivel nálam is bepróbálkozik, valami kevésbé drasztikussal.
- Ideje lenne felkészülnünk! – jelentettem ki egy kicsivel később, mikor láttam, hogy a nap már eléggé alacsonyan volt – És ne hívjatok állatidomárnak, mert irritál, Akira a nevem. – mondtam, majd egy furcsa, eddig ismeretlen érzés uralkodott el rajtam, hogy úgy mondtam meg a nevem, hogy senki nem kérdezte

Az iménti hosszú szónoklatom sem volt képes megváltoztatni a látásmódját. Hosszan ecsetelte nekem, hogy nem ért velem egyet. Inkább meghal mintsem mások haljanak meg miatta. Miután végzett leült egy fűcsomó tetejéére háttal nekem. Amit mondott nem értettem mindennel egyet ugyanis ha it helyben megölte volna magát akkor csak eggyel kevesebb emberre számíthattam volna mikor jön a szükség. Azonban nem akartam a köztünk lévő ellentéteket tovább fokozni mindenkinek megvan a joga a saját véleményéhez. Ezt megapprobáltam közölni vele azzal a szándékkal, hogy csökkentsem az irántam érzett ellenszenvét.
-Legyen ahogy akarod én tisztellek téged és a döntésedet. Mindenki járja a maga útját. De ha lehet inkább ne magaddal hanem az ellenféllel végez.-
Ezután követtem Trist az egyik fa áldásos rejtekébe. Onnan tényleg mindent szemmel tudtunk követni. Vész esetén a főnökösködő kisasszonynak és tudtunk volna segítséget nyújtani.

Csodálatos jelenetet volt mikor a ragyogó nap befejezte az egész napos világítást és végre nyugovóra tért. Ahogy a nap fénye lassan eltűnt úgy gyúltak fel a kastély fényei. Nagyon hálásnak éreztem magamat mert ha odabent nem gyújtottak volna világot mindannyian de legalábbis én teljesen vakká lettünk volna. Ilyenkor bántam, hogy nem vásároltam magamnak egy éjszaka látó képzettséget. Nemsokkal később kelet felől furcsa zajra lettünk figyelmesek. Elmentünk megnézni mi lehet a gond és meglepődve tapasztaltam, hogy egy vadkancsorda száguldott felénk. Már majdnem elértek hozzánk ezért nem maradt sok idő a töprengésre.

Egy pillanatra megpróbálok a harcos szemébe nézni. Jó lett volna megtudni mi is történik odabenn de ezt a harcost sem hagyhattam magára. Azt tervezem, hogy szuper sebességemet kihasználva eléjük toppanok és villámgyors vágásokkal annyit sebesítek meg amennyit birok. Amelyik kardtávolságra lesz tőlem legalább háromszor próbálom megvágni. Minél gyorsabban végezni akarok velük, hogy megnézhessem mi van a főnökösködő asszonnyal.

/Maximális 11 pontos sebességgel fogok harcolni. Köszönöm a türelmet/

Még egyszer utoljára átvettük a terveket, majd a csodás naplemente után kettévált a csapat. A megbeszéltek szerint én mentem a lánnyal, a másik kettő meg elbújva figyelte a tornyot. Rengeteg fény fagyta el a kastély ablakait, ami megkönnyítette a tájékozódást, de ahova nem ért el, ott is lehetett látni egy kicsikét. Eltávolodva a többiektől partnerem is bemutatkozott, majd kijelentette, hogy ő nem bűnöző.
~ Még mindig ezen jár az agya? ~ kérdeztem magamban eléggé lesújtott hangon, majd közöltem vele, hogy nem is gondoltam rá úgy, mint bűnözőre. Már megtettünk néhány kört, mikor Exia megszorította egy kicsit a karomat, majd egy porfelhő felé mutatott. Patadobogás hallatszott belőle, majd lassan kirajzolódott egy vaddisznó konda, amely megtámadta a birtokot. Szóltam volna Tsubaki-nak, de addigra már ő is észrevette, és szólt is a többieknek. Négyen semmi perc alatt levágtuk volna azt a pár szalonnát, de a karám felől a lovak prüszkölése más problémát is jelzett. Közelebb érve láttuk, hogy a sövényszobrok életre keltek, a főnökkisasszony rögtön választás elé állított, vagy segítek a többieknek a disznótorban, vagy vele megyek. A választás pofon egyszerű volt, valamiért bíztam abban a kettőben, éreztem, hogy van akkora erejük, hogy elintézzék azt a kis melót komolyabb életveszteség nélkül is. Tsubaki után futottam, a lámpa fényénél csillogtak az életre kelt bokrok, pont mint mikor érkeztünk. Rögtön beugrott, hogy a lakáj a pókhálókról panaszkodott, ebből tudtam, hogy csak az mozgathatja a szépen megnyírt állatokat.
- Aprítsd a pókhálót! – adtam ki a parancsot Exiának, majd én is elkezdtem tépni kisebb-nagyobb sikerrel, oldalra pillantva láttam, hogy a lány is pontosan ugyanazt csinálta.
~ Remélem ez nem figyelemelterelés akar lenni, mert akkor elég rosszul végezzük a feladatunkat, így nem fogjuk tudni megvédeni a kisasszony ártatlanságát.

Most, hogy a harakiri lehetősége egyelőre letudva a hangulat viszont még mindig a béka segge alatt volt, mert akármennyire is próbáltuk lebeszélni ő folyton csak azt hajtogatta, hogy "inkább meghalok, minthogy lássak másokat meghalni!". Őszintén én nem értem, hogy valaki mért akar véget vetni az életének, mert akármilyen szar is az élet mindig ki lehet magadnak harcolni a jobb létet, vegyük például ezt a játékot. Az emberek azért küzdenek, hogy kijussanak és visszatérjenek a normális életükhöz. De vannak az olyan játékosok, mint én, akik pusztán azért játszanak és harcolnak, mert így érzik, jól magukat bár nem mintha nem szeretnék kijutni én is. Kardforgató-kun próbálta elterelni a Főnökasszony-senpai iránta érzett ellenszenvet, nem volt időnk nagyon ilyesmire.
- Legyen, ahogy akarod én, tisztellek téged és a döntésedet. Mindenki járja a maga útját. De ha lehet inkább ne magaddal, hanem az ellenféllel végez. – mondta Kardforgató-kun mire sietetően intetem neki, ami után elkezdett követni én pedig kiválasztottam egy jó kis fát ahonnan beláttuk szinte az egész birtokot. SOA napja egyre csak lemenni készül és csodálatos látvány tárul a szemünk elé. Szerencsére a kastélyban felkapcsolták a villanyt ezért még jobban szemügyre tudtuk venni a csodálatos látképet. Szépen lassan megjelentek a csillagok először a sarkcsillag, majd megláttam az Orion csillagképet és a Göncöl-szekeret. Néhány percig csodáltam a látképet majd elterelte a figyelmem valami fura hang, ami kelet felől jött. Gyorsan leugrottunk a fáról majd Kardforgató-kunnal elindultunk megnézni, hogy mi lehet ez a hang. Hang nem más volt, mint vaddisznók hordájának a patadobogása. A pallosomért nyúltam majd kicsúsztattam a tokjából és felkészültem vártam a harcot!