[7. boss]

A szörnyterem ajtaja előtt állva kedvtelenül rugdostam a lábaim alá kerülő port. A használt cipőm lyukas volt, hisz nem véletlenül nevezték használtnak, ám még sajnos csak ez volt, az új nem érkezett még meg. Kellettek még hozzá anyagok a legutóbbi információim szerint. A lábamat lassan emeltem, néztem miként folyik ki a talpam alól a por, majd fordultam háttal az ajtónak és nagyot sóhajtottam.
- Félsz, Apa? – fordult felém Hisame.
- Nem, nem hiszem.
- Ez nem volt a legmeggyőzőbb. – nem is voltam biztos magamban.
- Tényleg nincs baj. – húztam végig gyengéden az ujjaim a nyakán, tapintani akartam a pikkelyeit.
- Biztos nehéz szervezőnek lenni.
- Lehet, nem tudom. – vontam a vállam – Persze igen, a felelősség nyomasztó, de valahogy másképp képzeltem el ezt. – már tudtam, hogy valamit rosszul csinálok.
- Aggódsz, hogy meghalnak?
- Nem igazán. Talán, nem tudom.

Hisame éneke. Egyszerű szólamok, egyszerű dallam. A terem előtt remek akusztika volt, a mesés hangja messzire szólt. A társak lassan érkeztek, nem siette el senki sem a lépteit. Kezet fogtam, kivel kezet kellett, bólintottam, ki felé csak bólintanom kellett. Sarut persze öleltem, ő mindig lelkes volt, persze ez csak és kizárólag férfias ölelés volt erős kézfogással! Nem szakította félbe senki sem Hisame énekét, mindenki csodálta a sárkány hangját. Eleinte lassabb üteme volt, amolyan himnuszhoz hasonlítottam volna, majd egyre gyorsabbá és gyorsabbá vált. Lelkesítő induló lett belőle és dobbantottam a lábammal, miként a dal úgy kívánta. Majd még egyszer és még egyszer, egész addig, míg a többiek nem csatlakoztak. A hangunkat behallhatták. Ha a bentieknek lett volna érzelmük, most rettegtek volna, mert hangosak voltuk, nagyon. Nem, nem féltünk, egyáltalán nem, sőt mintha halvány fény gyúlt volna, mi mindenki szívébe belopta volna magát és bátorságot adott volna. Nevettem. Léptem az ajtó elé és neki támaszkodva tártam szét azt, tiszta utat csináltam mindenkinek. A karomat a magasba emeltem, majd éreztem, hogy a kezemet miként ragadja meg Hisame. Szálltunk a szörny elé.

- Apa, Apa!
- Igen? – ráztam a fejem és eszméltem fel.
- Tehát ha nem attól félsz, hogy meghalnak, akkor mi nyomaszt?
- Nem tudom Hisame. – túrtam a hajamba, még mindig az előző álomkép hatása alatt voltam.
Így képzeltem el mindig is ezt a helyzetet. Mintha egy filmben lettünk volna a végső és nagy csata előtt. De nem, ez nem lehetett így. Miután tanácskoztunk a taktikát illetően, tudtam, hogy ezt nem lehet így megoldani. Szólnom kellett pár szót, nem lehettem néma.
- És jön is az első. – és valóban. Újra érkeztek a játékosok és újra kezet fogtam mindenkivel. Saruval is ismét talán lelkesebben is, mint kellett volna, de mosolyogtam csak ezen. Jó volt, hogy itt volt egy barát, nem voltam egyedül.
Oldalra tekintettem megnézni, hogy jön e még valaki, majd álltam középre.
- Tehát a Szörny! – és adtam hangot magamnak, miként már nem érkezett újabb társ – Két egyszerű információ van róla. Gyors és nem lesz egyedül! Nem tudni, hogy milyen gyors és nem tudni, hogy hányan vannak bent. – tartottam egy kis szünetet, hogy halljam elég hangos vagyok e - A taktika egyszerű csapatokra bomlás lesz. Mindenki kerül majd egy szörnyhöz és mindenki igyekszik majd végezni a rá osztott ellenféllel. Persze lehet lesznek fennakadások, hisz nem csak rajtunk múlik ez, de úgy hiszem mindenki tud majd viszonyulni a helyzetekhez. Előre megyek, de nem lesz egyéb változtatás a sorrendet illetően. Aki gyors, siessen, ki lassú, az siessen jobban. Hamar kell végezni velük, mert félő hogyha elhúzzuk, akkor mi bánjuk meg a végén. – fordultam az ajtó felé, majd fordultam is vissza, hisz elfelejtettem valamit – Mint kiderült, kik részt vesznek ezekben a küzdelmekben, ők megtudják osztani egymással a felszerelésüket. Tegyen mindenki a belátása szerint, hogy mit oszt meg velünk, s mit nem. Egy - két kristály és potion igen hasznos tud lenni szorult helyzetben. – nem mosolyogtam, nem nevettem. Újra az ajtó felé fordultam, majd támaszkodva neki tártam szét és tettem láthatóvá a termet.

//Mivel nem sikerült időben belőnöm a bosst, ezért nem emlegetem még Anat új külsejét, egyszerűen ignoráltam a bosson kívüli történéseket jobb megoldás híján.//

Ismét felvirradt a virtuális nap, amikor is ideje kerti partyt csapni, s mivel a boss vérére szomjazunk mi, frontharcosok mind, így mai menünek grillezett 7. szintfőnököt szánok, citromkarikákkal természetesen. Céhtársaimmal megbeszéltem, hogy ezúttal a boss teremnél találkozzunk, mert az ütközet előtt még van néhány elintéznivalóm. Hamar elvégzem a dolgom a kovácsműhelyemben, elsődleges célom inkább az volt, hogy egymagam érkezzek meg a többiek előtt a kapuhoz. Egyelten embert akartam, hogy még nálam is gyorsabb legyen, s ahogy arra számítottam is, Peter, mint szervező, már ott állomásozott a gyülekezés helyszínén Hisameval. Príma, tervem sikeres, megleshetem a viselkedésüket, amíg a többiek ide nem érnek. Csúnya dolog a kukkolás, meg a hallgatózás, de a harc kezdete előtt meg akarok bizonyosodni arról, hogy Peter legalább annyira alkalmas lesz a vezetésre, mint amilyennek annak tűnt a pár nappal ezelőtti találkozónk alkalmakor.
Ami viszont sokkal inkább megmozgatta a kíváncsiságom, az Hisame. A sárkány ugyanis szemmel láthatóan továbbfejlődött, engem pedig ez teljességgel lenyűgözött. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Susayaval is történhetett valami, ráadásul a két pet idomárjai újabban együtt bandáznak Young Justice néven. Igaz, hogy a majmos kölyökkel ismét jóban vagyunk, de csak reménykedni tudok abban, hogy felhagyott már azzal a sületlenségével, hogy piros indikátorosokkal pacsizzon le. Félteném Petert egy csalódástól, de mindez rájuk tartozik, én a saját céhem háza tájékán söprögetek. Mindenesetre bevackolom magam egy félreeső zugban, ahol az árnyékok takarásában maradhatok, s hallgatózásomra hagyatkozva figyelgetem Petert és Hisamet. Nem kell csalódnom bennük, a fiú hozza a formáját, de a közte és petje közt kialakult kötelék irigylésre méltó. Beszélő sárkányt meg amúgy se láttam még. Nem mintha sárkányt láttam volna ezelőtt. Nem késlekedem tovább, mosollyal az arcomon lépnék ki a fényre, hogy üdvözöljem Peteréket, azonban berobog egy lányka, nyomában egy rókával. Egyszerűen zabálnivaló az a pet, de ki ez az ismeretlen lány, kit meg akar enni a saját haja? Hmm, ismerős. Rin? Rin lenne? Elf fülek nélkül? Úgy tűnik sikerült kiírtani a vírust? Jó sokáig eltartott. Aztán megint megakadok a léptemben, mert a majmos kölyök is időben érkezik. Megvárom, míg ő is lepacsizhat a többiekkel, aztán végre én is színre léphetek.
Köszöntöm a többieket a kapuhoz érve, a kötelező udvariaskodások és gesztusok után odalépek Peterhez és bátorítóan hátba veregetem. - Nem lesz gond! - Vigyorgok rá magabiztosan és valóban szentül hiszem, hogy a legutóbbi két káosz boss után most igazán felkészülten érkeztünk és secperc alatt leaprítjuk a bosst és segítőit. Amikor megérkezik Mirika, két puszit kap az orcájára, majd kíváncsian lesek felé. - No, halljuk a csapatbeosztásokat Miss Stratéga! Ígérem nem fogok kekeckedni és szó nélkül belemegyek a javaslatokba. - kacsintok rá a pöttöm lányra, nem áll szándékomban ezúttal senkivel sem vitatkozni, főleg ha már olyan jól sikerült a boss meeting. - Aggaszt azonban az a homok... - mutatok rá a kapu alatt kifolyt kupacra. Nem elég, hogy a boss állítólag gyors, de a mi mozgásunkat még a homok is meg fogja nehezíteni. -Nézzetek a lábatok elé, mert nem lennék meglepve, ha valami homokféreg lenne a következő boss, ami képes lenne akár a talpunk alatt is közlekedni! - fejtem ki aggodalmam a többik előtt is. Innentől kezdve azonban becipzározom a nagy szám, s karba font kézzel hallgatom végig a többi érkezőt. Amikor végeztünk az utolsó stratégiai megbeszéléssel, a közös inventoryba bedobom az odaszánnivalót, majd feltápolom magam is felszereléseimmel.

Elértem a célomat egy szinttel lejjebb. A kutya sem figyelt rám egy buzgómócsingot kivéve, hiába jelentem meg vörös indikátorommal és hiába bújtam ki a felelősség alól :] Töprengtem rajta, hogy valamivel több szerepet vállaljak, esetleg fel is fedjem a kilétem a poén kedvéért, de túl korainak véltem az időpontot. Túl nagy volt a rizikó, ezzel a pajzzsal a kezemben szükségem volt ezekre a harcokra. A Csigaházhoz képest rendkívül gyenge volt, de a potenciálja a kézikönyv szerint sokkal magasabb, ez csábított a cserére, no meg a jó ár-érték arány :]
Ezúttal rejtőzködés nélkül, de feltűnésmentesen álltam meg a kapu közelében, és a falnak támaszkodva hallgattam a frontharcosok mondandóját. Tanulmányoztam a feszült, bizonytalan, vagy éppen elszánt arcokat a csuklyám alól, és akkor megakadt a tekintetem Rajta. Nem Szophie-n, akinek bikinis idomaiért rajongtam, nem bármelyik másik elbűvölő szépségen, nem a bohócon, és nem is majmócán. Kazuma-kun piros indikátora ragadta meg a figyelmem. Hasonlóan hozzám, nem keltette a feltűnést, sőt még meg is bújt az árnyak között, de amíg mindenki a szónoklókra figyel, addig az én tekintetem nem kerülik el az ilyen apróságok. Pláne, ha ilyen kellemes meglepetésekről van szó :]
Nyilvánvalóan nem buktattam le, inkább ellöktem magamat a faltól és közelebb sétáltam a kialakuló csoportokhoz. A boss gyorsasága engem nem érintett, ugyanakkor a kockázatok és mellékhatások miatt jómagam Taidana-kun mellé soroltam be, ha már ilyen lelkesen jelezte, felvállalja az ütéseket. Igazán kedves volt tőle nemes felajánlása ehhez a nem túl nagy jutalommal kecsegtető feladathoz, és én nem az a típus vagyok, aki nem használná ki :]

Megmondom őszintén, erősen gondolkoztam azon, hogy végül eljöjjek-e. Az hagyján, hogy ezúttal nem együtt ment a céh, de mint kiderült, kevesebben is voltunk, akik hajlandóak voltak életüket kockáztatni egy újabb szint megnyitásáért, mint az előző bossnál. Persze az is lehet, hogy csupán én kerestem indokokat rosszérzésemre: a teremhez vezető kazamatán való borús séta amúgysem lendített jókedvemen, és a kapu mögött rejtőző szörnyhez se volt túl sok kedvem. Valahogy egyedül éreztem magam, amíg mindenki egymást köszöntötte és bátorította.

Egy szinttel lejjebb már sok arccal találkoztam a mostani csapatból, ám céhtag egyelőre csupán Szophie volt, és láthatóan ő is mással volt elfoglalva. A csoportosulás szélén maradtam, azon elmélkedve, vajon odamenjek-e bárkihez is, persze egy-egy biccentés illetve köszönés kijárt annak, akivel fel sikerült venni a szemkontaktust, és ismertem is. A Katana végig a kezemben volt, igyekeztem némi magabiztosságot meríteni belőle, folyton mondogatva magamban, hogy már most erősebb, mint pár héttel ezelőtt. A vele való kommunikációt és összedolgozást ugyan még gyakorolni kellett, ám a sok edzésnek köszönhetően biztos lábakkal álltam a földön, és egy picinykét sem kellett attól tartanom, hogy netán rosszul is elsülhet a kardforgatás.
Ekkor lépett elő Peter, és kezdett bele az információk átadásába, amihez később mások is csatlakoztak. Mindenki elmondta, amit tudnunk kell, új képességeket és a boss elleni taktikát, valamint kérték, hogy alakítsunk ki csoportokat. Mivel sebzésem sehol nem volt a mondott számhoz képest, értelemszerűen ezúttal sem a bosst fogom ütni, ám speciális képességemnek köszönhetően – aminek az életet növelő részét nem is használtam az előző alkalommal – nem éreztem akadályát bevállalni a tank – az árnyéktank – szerepét.
- Én el tudok vállalni egy segítőt… asszem – emeltem fel a hangom, és csatlakoztam bele a beszélgetés fonalába. Szavaim inkább Mirikának és Peternek szántam, igyekeztem kicsivel több magabiztosságot a hangomba erőltetni, ám a kivitelezés így se lehetett túl meggyőző. Mindenesetre innentől a vezetőn múlik, hogyan dönt. Második képességemet egyelőre nem hangoztattam, ugyanis sejtettem, hogy a boss ellen nem tudnám teljesen kihasználni annak erejét, és ebben a Katana is megerősített. Feszülten figyeltem a bossterem ajtaját, majd miután megegyeztünk a taktikában, csendben követtem a többieket.

Rint örömmel fogadtam, kellemes emlék jutott az eszembe, miként megláttam, hisz ő nevezte el a kezdetekkor Hisamét, ám ahogy most a hajával viaskodott, az némi kételyt eredményezett bennem.
Tizenhat. Nem jelentünk meg többen és ez elég szomorú érzéseket keltett bennem, min nem segített a teremben fogadott cudar látvány sem. Az ostobák nem vártak meg minket és meg is lett az eredménye. Nagyot nyeltem, miként semmivé váltak, majd Mr. Bunmei kérdésére nem mertem senkire sem mutatni. Eme remek érzésből Hisame zökkentett ki, miként felettem elszállva támadta a gladiátort.
Egy szörny, két tigris. Most még.
- Saru! Hinari! – ők jelentkeztek – A két tigris! – döntsék el ők, hogy melyik kié – Mirika, Anat, Ran, Ren, Ayani, miénk Mr. Gladiátor! RenAi, kérlek állj Hinari mögé. A többiek felváltva érkezzenek a tigriseket elé!
Egy körülbelüli két nappal ezelőtt eszembe nem jutott volna, hogy parancsokat osztogassak, erre tessék.
Miközben a hangom hallattam, Hisame már el is érte az öccsét siratót.