Hinari vs. Lizzy

Bágyadt szellő, nyomasztó, fehér napsütés, ablakon s függönyön átfúvó, éles szél. Ezek jellemezték az egész napomat, amit a céhházban töltöttem, az ágyon fekve, forgatva a kardot, amit pár napja találtam. Még mindig nem bírtam megszokni, hogy beszél, sem pedig a gondolatolvasó képességét, ezen tényekkel pedig – pont az utóbbinak „hála” – ő is tisztában volt. Mintha egyszerre akartunk volna közel kerülni egymáshoz és minél távolabb lenni egymástól, nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá, és ezzel ő se lehetett másképpen. Nem szólt semmit. Már egy ideje nem, pedig néha tényleg éreztem a késztetést, hogy kérdezzek, hogy szóra bírjam. Még az is megfordult a fejemben, hogy utánakérdezek Thundertől, ám biztos volt oka annak, hogy rám hagyta a fegyvert, s egyelőre nem akartam túlbonyolítani a dolgokat.
Felálltam, már nagyon kellemetlen volt a monotonság, ki akartam szakadni belőle. A Katanát belecsúsztattam a tokjába és az övemre kötöttem, pont, ahogy régen a szabdalót, majd elindultam. Célom nem volt, a kazamatába visszamenni nem akartam, és, hacsak tudat alatt is, de igyekeztem kerülni a társaságot. Sok minden történt az utóbbi időben, amit nem rendeztem le magamban, a kard pedig csak tetézte a dolgokat. Szerettem, igen, nem idegenkedtem tőle, és elfogadtam a helyzetet, ám még nem voltam képes gondolatilag visszaállni, visszatenni a helyére a dolgokat. A kint töltött percekkel egy időre minden borult. Idő kellett. Az pedig, Aincradban korlátlanul a rendelkezésemre állt.

Már elvesztettem a fonalat, s a térképet se volt kedvem megnyitni, csupán halkan ballagtam a sűrűben, meg-megállva, ha egy mob közeledését hallottam. Aztán viszont valami egészen más szerzet vette felém az útját, majd tűnt el az ellenkező irányba, lépteiről megállapítottam, hogy egy játékos lehet az, de volt benne valami szokatlan, ami felkeltette kíváncsiságom. Talán csak az erdő vagy a később felfedezett házikó kelthette bennem az érzést, mindenesetre aktiváltam az újonnan szerzett lopakodásomat, és követtem a lányt, aki csakhamar eltűnt a viskóban. Előhúztam a fegyverem, és beléptem utána, elnézegettem egy darabig, ahogy körbejárja a helyet, majd kikapcsoltam a jártasságot, és a háta mögül ráköszöntem. Különös szituáció volt, ám engem nemcsak a kíváncsiságom hajtott előre, hanem a lehetőség is, hogy élesben kipróbálhassam új fegyverem.

Túl sokáig maradtam csöndben. A mögöttem lévő, tárva nyitott ajtón át huzat jött be, meglengetve ruhámat és egyben felkavarva kettőnk között a port. Ahogy rettegő szemeibe néztem, egy gondolat kezdett megfogalmazódni bennem, ám kiteljesedni csak akkor látszott, amikor a szél egyszer s mindenkorra bevágta a fából készült szerkezetet. Az ablakok megremegtek, a homlokzat gerendái recsegve álltak ellen az elemi erők játékának.
- Készülj – feleltem alig hallhatóan, és elmosolyodtam. A Katanának címeztem szavaim, a lány előrántott késeit nézegetve, majd egy rövidke másodpercre behunytam szemeim. Amikor végül kinyitottam őket, elmosolyodtam újra, és immáron hangosabban folytattam – Játszol velem? – kérdeztem a copfos lánykát, pislogás nélkül, hosszan időzve rajta. Hogy tudassam vele, mire gondolok, meglengettem párszor a kardot, ám egyelőre nem közelítettem, csupán egyhelyben álldogáltam, a válaszára várva. Valahogy átvettem a hely hangulatát, önkéntelenül keresve a megfelelő reakciókat, s ezek akár jöttek, akár nem, egyre többször kalandoztam el. Hűvös volt, és a nem várt izgalom különös hatással volt rám. Eszembe se jutott, hogy magatartásom kívülről milyennek festhet, egészen egyszerűen a végletekig nyugodt voltam, mozgásom lassú és sejtelmes volt, hangom lágy és messzi.

Aztán elnevettem magam. Éles váltás a csöndhöz képest, de nem bírtam tovább nézni az arcát, valószínű a köszönésem se lehetett rá túl jó hatással. Nem indokoltam meg, miért és min nevetek, csupán újra végignéztem rajta, barátságosan mosolyogva, mint eddig, és magam elé emeltem a kardom.
- Csak játék. Nem tétmeccs, oké? – mondtam még neki, hátha ez jobb kedvre deríti – Tudod, a szellem és én még nem vagyunk egy hullámhosszon, és te talán megadod nekünk azt, amire vágyunk.
Magabiztos mosoly, egy lépés előre. Pont, ahogy azt kell.

Ez a lányka egyre furcsább és furcsább volt. Mindenféléket beszélt össze-vissza, talán ijedtségből, talán csak sok filmet nézhetett a valóságban, mindenesetre teljesen biztosra vette, hogy valami démon van a dolgok mögött.
- Hát, démonnak nem nevezném – hümmögtem elgondolkodva – És nem is mondanám, hogy megszállt. Együtt dolgozunk, asszem – feleltem, nem túl nagy meggyőződéssel. Tény ami tény, még nem igazán volt alkalmunk ténylegesen összedolgozni, a csapatmunka kifejezéstől meg aztán olyan távol álltunk, mint ez a kislány az igazságtól. De valahol el kell kezdeni, és ahogy elnéztem, ebben a copfos maximálisan a partnerünk volt. Nem késlekedett, már támadott is, én pedig csupán a gyors észjárásomnak köszönhettem, hogy még idejében sikerült felismernem a bajt.
- Várj, be akarsz sárgulni? – fogtam meg a csuklóját, amint felém suhintott, majd szinte azon nyomban el is küldtem neki a párbajfelkérést – Válaszd ki te a típust – mosolyogtam rá – Bár egy egész életesnek örülnék a legjobban. Tudod, a játék akkor élvezetes, ha sokáig tart – folytattam sejtelmes hangon. És mintha a Katana olvasni tudott volna a gondolataimban (és mint ahogy később le is esett, hogy tud), hirtelen megszólalt:
- Halálig? Én benne lennék – kommentálta a történéseket, mire én csak a fejemet ingattam. Ha ezzel még ennél is jobban megijesztetted, fújhatjuk a mai gyakorlást – torkolltam le, majd a késeit szorongató lányhoz fordultam:
- Nyugi, nem szó szerint értette. Bízhatsz bennem – mosolyogtam újfent, és vártam, hogy végre válasszon.

Akárhogy is döntött, nem mozdultam, amíg le nem telt a várakozási idő, és azután is megvártam, amíg ő kezdeményez. Az ajtóhoz továbbra is én álltam közelebb, így nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy a szabadban tréningezzünk. A szűk hely remek lehetőségeket rejtett magában, nem beszélve arról, hogy a minimális mozgástér miatt mindketten kénytelenek leszünk a távolságtartás helyett inkább a közelharcra fókuszálni. A kényszernél hatásosabb motiváció pedig nincs is.

Félrebillentett fejjel méregettem. Volt benne valami szokatlan, a reakcióiban, az egész hozzállásában, igen, valami, ami arra sarkallt, hogy tovább húzzam. Hogy elkezdjek játszani egy olyan szerepet, amit még soha nem próbáltam. Körülnéztem, talán segítséget vagy megbizonyosodást remélve, ám minden adta magát. A helyszín, az árnyharcos, még az idebent uralkodó félhomály is. És nem utolsó sorban maga a „démon”.

Akárhogy is mondogattam magamban az ellenkezőjét, a lány szavai elbizonytalanítottak. „Valaki, aki ilyen gonosz alvilági lényekkel barátkozik… Az ördög ügyvédje… démon…” Megráztam a fejem. Hiába álltam ellen a gondolatoknak, a szavak visszhangjai tovább erősítették azokat, megformálva a kérdést, ami eddig eszembe sem jutott. A kérdést, aminek feltevése olyannyira logikus, hogy eddig mégcsak nem is gondoltam rá. Tulajdonképpen mit is tartok a kezemben?
Amióta csak rátaláltam a fegyverre, végig azon ügyködtünk, hogy jobbak legyünk, együtt, és ő végig engem segített. De egyszer sem gondoltam bele, hogy a Katana csupán egy tárgy, amit Kayaba alkotott. Ez a tény pedig önmagában megkérdőjelez minden következtetést, amit eleddig levontam. Nem tudtam, bízhatok-e benne, bízhatok-e a szavaiban, a tanácsaiban. Vajon tényleg a használójának akar jót, vagy csak elhitetni akarja mindezt? Hiszen egy boss ellen elég csupán egyszer hibáznom, és vége. Vajon Thunderben megfogalmazódtak ezek, rájött-e erre?

A megszokott bizsergés és az életpontjaim csökkenése ébresztettek. Koncentrációm sehol sem volt a normálishoz képest, fejemben még mindig száguldoztak a kérdések, és ilyen bizonytalan állapotban nem voltam képes a harcra összpontosítani. Nem tudtam, hányszor vágott belém, így a sebzése is rejtély volt egyelőre, nem figyeltem rá, helyette a kardot bámultam mereven. Nem szólt, pedig mindent hallott. Kétségbeestem.
- Vannak érzéseid? – tört ki belőlem hirtelen, és ledöbbentett a tudat, hogy félek a választól. Fölöttünk megremegtek a gerendák, a szél süvítve szórta szét a rájuk rakódott fűrészport. Az ablakok tovább folytatták a koncertet, s mintha még a légtér is megfagyott volna, ahogy lélegzet-visszafojtva figyeltem a fém tompa csillogását.
- Volt egy fiú, sok sok évvel ezelőtt… - hangja mély volt és távoli, mintha nem is hozzám beszélt volna, ám éreztem, hogy nekem szánja a szavakat. Vártam, a másodpercek kínos lassúsággal teltek, ám nem folytatta. De nem is volt rá szükség, itt és most még nem.

Több volt benne, és még annál is több.

- Elnézést a rövid szünetért, de így talán izgalmasabb lesz – fordultam a lány felé, a Katanát immáron két kézben, magam előtt tartva. Emlékeztem még, min járt az agyam a lány jelzői előtt, így újfent elmosolyodtam: ideje szerepjátékozni egy kicsit. Hiszen, mint JL tag, nem szabad mindig a tiszta önmagamat adni, néha bizony ki kell alakítani a látszatot, erre pedig remek alkalom ez a kislány, aki amúgyis elhisz mindent, amit lát és tapasztal – Nos hát, akkor most mi jövünk! – kiáltottam, megfűszerezve azt egy kuncogással is, majd megindultam. A köztünk lévő távolságot gyorsan megtettem, majd már lendítettem is a kardom, hogy megvághassam, az utolsó pillanatban azonban visszahúztam azt, és megpróbáltam inkább kigáncsolni. Ha sikerült, felnevettem, igyekezve a korábbi titulusomat hűen reprezentálni: mégiscsak valami gonosszal van dolga, vagy mi...

Statjaim (Lv10):

- Huh? – kommentáltam a történéseket kikerekedett szemekkel. Nem, nem azért, mert féltem vagy megijedtem volna, egyszerűen felfoghatatlanok voltak számomra a környezetemből a szemem felé jövő információk. Kör. Gyertya. Valami imaféle mondóka. Mégis mi a fenére készülhet ez itten? Úgy tudtam, a sao-ban nincsen mágia, ám nagyon úgy tűnt, hogy a lányka éppen valami ilyesmit művel, méghozzá láthatóan engem kiszemelve célpontnak. Remek. Ez tényleg azt hiszi, hogy egy gonosz lélek szállt meg?
Megindultam, és annak rendje és módja szerint sikerült őt kigáncsolni, ám a várt reakció megint elmaradt. Valahogy sosem úgy reagált, ahogy én azt elvártam tőle. Mindenesetre nem támadt vissza, nem menekült el, sőt, mégcsak nem is kiáltott segítségért. Sírt. Jobban mondva bőgött. Sokáig és fülsüketítő hangon, elmenve addig a határig, hogy a lábaim közé vettem a kardot, és kezeimmel betapasztottam a füleimet. Talán mégsem kellett volna ennyire ráijeszteni, de ezek után hogy magyarázzam ezt el neki? Hogy csak vicceltem? Nem véletlen, hogy nem szoktam…

Felsóhajtottam, és odasétáltam hozzá, ám még mielőtt akármit is mondhattam volna, felugrott. Indulatának hevessége engem is megállásra ösztönzött, így várakozó tekintettel méregettem, próbáltam kitalálni, hogy mi jár a fejében. Teljességgel kiszámíthatatlan volt, így jobbnak láttam hátrálni pár lépést, és a Katanát újra két kézbe venni. Hamarost meg is érkezett a válasza, egy poros, rozoga szék képében, ami ellentmondást nem tűrően süvített felém.
- Vágd ketté! – hangzott, s én egy kicsinyke ugrással kiegészítve végre is hajtottam a műveletet. A két fél két oldalt szállt el mellettem, neki a falnak: az ütközés nem várt pormennyiséget szabadított a levegőbe. Köhögtem is tőle egy kicsit, ám nem volt sok időm a tétlenségre, mert újra megszólalt a Katana:
- Használd ki, amíg nem lát!
Szerencsére ez a virtuális por is legalább annyira lassan ülepedett, mint a valóságban, így –újra aktiválva a lopakodást – észrevétlenül a lány oldalára kerültem (hangjából nem volt nehéz megállapítani, merre lehet, plusz a látásom is segített valamelyest), majd, amikor már nagyon közel voltam hozzá, hirtelen rákiáltottam:
- Húúú! - Ezúttal viszont a támadás sem maradt el: a mellkasára céloztam, és megpróbáltam egy teljes erejű vágást mérni rá. Ennél jobban már úgysem akaszthatom ki, és ha netán minden mindegy alapon nekem jön, legalább végre kipróbálhatom a védekezést is.

Kínos csend telepedett a dohos házikóra, ahogyan megálltam, s szinte lélegzet-visszafolytva hallgattam. Nem mondott butaságot. Már ami az első mondatát illeti, s miközben tovább beszélt, én akaratlagosan zártam ki minden, a szavaihoz kapcsolódó gondolatomat. Tudtam, hogy csak összezavarnának, ami természetesen már így is megtörtént, tekintve, hogy maga a szituáció ennél zűrösebb már nem igazán lehetett volna. Egyszer-kétszer tényleg úgy éreztem, hogy közbe kéne szólnom, megmagyarázni neki, hogy téved, de mégsem voltam képes rá. Nem mertem, azt hiszem. Az egész olyan abszurd volt, ahogyan ott ült, fel-felbátorodva, majd megintcsak visszasüllyedve a kétségbeesésébe. És én nem segítettem neki, pedig megtehettem volna. Csak egy szó, egy önfeledt nevetés, ami elűzi a félreértéseket, és mosolyt csal az arcára.
Mégsem tettem meg. Elbizonytalanodtam.
- Igen, lehetsz. Szeretném, ha az lennél – nem tudtam hogyan folytassam. Hogyan adjam a tudtára, hogy csupán egy gyenge próbálkozás volt mindez, és én – hiába tartok magam mellett egy szellemet – voltaképpen tartozom valahova. Van egy céhem, ott a logója a fejem fölött, s ha eddig nem figyelt fel rá, valószínű nem tudja mi az. Vannak barátaim, akikkel néha összefutunk, ott van Szophie például, nameg Alex. Viszont őneki?

Közelebb húzódtam hozzá, megpróbálva őszintén mosolyogni, és felé nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem. Magányosnak tűnt és félt, nem lett volna szívem tovább adni neki a megszállottat, tovább kuncogni, tovább nevetni rajta. Már nem érdekelt a párbaj. Elrontottam valamit, de nagyon, és mindennél fontosabb volt, hogy helyrehozzam. De mégis hogyan?
- Térj ki! – kiáltotta a Katana a semmiből, ám gyorsaságom kevés volt hozzá. A hirtelen támadás teljesen váratlanul ért, egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Kései ellentmondást nem tűrően szántották testemet, ám én csak a lány szemét néztem. Meglepett, és egyszersmind örömmel töltött el, hogy mégsem adta fel. Valamiféle tiszteletet is éreztem iránta ekkor, mosolyomból minden színjáték hiányzott. Bólintottam. Ügyes volt, de nagyon.
Hátraugrottam, hogy kikerüljek a hatótávolságából, majd vigyorogva ingattam meg a fejem:
- Igazad van, nem kell. Miért teszed ezt mégis? – válaszoltam előző kérdésére, egy csapásra megfordítva mondandójának értelmét, ellene fordítva szavait. Kardom készenlétben tartva vártam, ám ha megérkezett a válasz, ha nem, úgy éreztem, itt az ideje bevetnem az új képességem. Megszorítottam a markolatot, bal lábamat kissé hátrébb csúsztattam, hogy stabilabban tudjak állni, majd hangosan és érthetően mondtam ki a szavakat, közben gondolatban is felelevenítve a kazamatában tanultakat:
- Summoning Water Dragon!
A kék sárkányt még úgyse próbáltuk ki soha. Egyelőre az is rejtély volt számomra, hogy mi a pontos hatása, éppen ezért csillogó szemekkel vártam, hogy mihez fog kezdeni, ha végre alakot ölt. A nyers erő, ami egy másodperc leforgása alatt tört elő a Katanából, minden várakozásomat felülmúlta: a lény sárgásan villogó íriszei a lányba fúródtak, s nem figyelve énrám, már meg is indult feléje. Kitámasztottam, hogy bírjam a terhelést, ám lábaim megcsúsztak a poros földön, s én egy elemi nyekkenéssel vágódtam a hátamra, megakadályozva a sárkányt, hogy elérje célját. A forma hamar köddé vált, csupán a sikertelenség maró érzése maradt utána.

Én itt kiteszem a lelkemet, hogy egy viszonylag normális párbajt tudjunk kivitelezni, erre nem kinevet? Jó, azt meg kell hagyni, még gyakorlásra szorult a képesség, nem is kevésre, ám akkor sem kéne ilyen… furán reagálnia. Mintha nem is a valóság és a realitás talaján mozogna, elképesztő hozzászólásai és reakció tényleg elhitetik velem, hogy valahol máshol vagyunk, és abban a világban én vagyok az, aki nem a megszokott módon viselkedik. Hogy itt tényleg nekem kéne őhozzá alkalmazkodni, és bár szó se róla, megpróbáltam, ezekkel a kuncogásokkal meg démoni vigyorgásokkal, de a lányra gyakorolt hatásuk még számomra sem voltak egyértelműek. Úgy éreztem, kezdem elveszíteni a fonalat.
- Boszorkány… sama? – kérdeztem vissza, már-már az elképedés határán, szinte nem is fogva fel kérésének értelmét – Heh? – tettem még hozzá egy szemöldökfelhúzás kíséretében, miközben próbáltam lerázni őt magamról. Könnyed teste elméletben nem jelenthetett volna problémát, ám momentán még a szavakat sem találtam, nemhogy összeegyeztetni végtagjaim mozgatását. Képtelenség, mégis hogyan, amikor ennyire elvonja a figyelmem a logika és a realitás utáni vágy?

Aztán elegem lett, és egy figyelmeztető morgás után a kard részéről, meglendítettem a jobb kezem. Maximálisan kihasználva pontjaim, igyekeztem jól megvágni a lányt, ezzel remélhetőleg felszabadítva magam a terhe alól. Ha sikerült, ha nem, előbb-utóbb azért csak kikászálódtam alóla, ám pont, amikor a ruhámat egyengettem, kivágódott az ablak, behozva a kinti, frissebb levegőt, de egyúttal felkavarva az itt ülepedő, virtuális portengert is. Köhögtem egy sort újra, ám éreztem, amint a szemcsék a hajamra rakódnak, és a tudat nem hagyott nyugodni. Igen ám, de ebben a romos házikóban se tükör, se tiszta üveg nem volt, így jobb megoldás híján spontán magam elé emeltem a Katanát, és annak felületét használva raktam helyre a frizurám - nagyjából.
- Khm – jött rögtön a visszajelzés, ám nem foglalkoztam vele túlságosan, hiszen egy tincs teljesen kimaradt a szórásból – Mit csinálsz? – próbálkozott újra, stílusa egyértelműen jelezte felém a heves nemtetszését. Hajat igazítok. Nem válaszolt, látszólag mély, tüntető hallgatásba burkolódzott. Még akkor se szólt semmit, amikor megkérdeztem, folytathatjuk-e a harcot, így kénytelen voltam a tanácsi nélkül befejezni ezt a párbajt. Ha egyáltalán párbajnak lehetett ezt nevezni.

- Ha szeretnéd, megmutathatom újra, de nem garantálom, hogy nem fog megharapni – mosolyodtam el, immáron a kislány felé fordulva – De tudod, színeket is tudok. Kék, vörös, barna és fehéres-sárgás közül választhatsz – folytattam. Egy kicsit én is elfeledkeztem a kiélezett szituációról, és engedtem, hogy magával ragadjon az őszinte gyerekessége. Amelyiket választotta, azt a sárkányt idéztem meg, és miközben ő elvolt vele, én csakis az irányításra koncentráltam. Kitámasztás, fókusz, karok megfeszítése, és ami a legfőbb, mozgatás. Célzás.