[Nova C1] Tatsuki Ranmaru vs Yurihime

Nagyon furcsa volt a felszerelés és a fókusztalanság. Igyekeztem hozzászokni, de szinte lehetetlen volt. Képességeim nem voltak, semelyik nem volt aktív a listámon. A felszerelésemben gyönyörködtem… Mindig is szerettem volna ilyeneket magamnak. A pontozásom nem volt tökéletese, de mindig is ki akartam próbálni, hogy milyen lehet így az élet, ezért ezúttal az összeállításom nagyon… Hmm… Ranmarus volt. Ha nem kellett volna bossharcokra járnom, supportolna a céhem, én pedig büszke vezérük lehetnék, aki gellert kapott nyilak nélkül pusztítja a mobokat, akkor ilyen lennék.
Nagyon furcsa volt nem Artemist fogni a kezemben, hiányzott testének vonala, könnyed súlya, a leheletnyi síkossága. Az invertorymban pihent, és biztos voltam benne, hogy nem lesz probléma ebből. Kapcsolatunk nyitott… ha muszáj.

Ellenfelemre emeltem tekintetem. Fókuszok híján kénytelen voltam igazi szemkontaktust teremteni. Rá kellett jönnöm: annyira megszoktam már, hogy ők ezt nem látják, még akkor sem, ha visszanéznek, hogy bár a hideg futkos a gerincem mentén, de képes vagyok tartani.
Üdvözöltem a lányt, akivel szemben álltam. Nem egészen volt idegen számomra. Ha nem is találkoztunk még, nevéről ismertem.
Tisztaküzdelmet kívántam neki és sok szerencsét. Majd ahogy a számláló nullára ért, támadtam…

Harcoltam közelharcra specializálódott JK-kal, így nem jelentett problémát, hogy kikerüljem a támadást. Oda szúrtak, ahová a fegyver vége ért, így különösebb trükköt nem tudtam mutatni vele. Még a fókuszaim nélkül is tudtam, mit kell tennem, ha nem akarom elszenvedni a sebződést. A kitérésem sikeres volt.
Ezúttal én következtem. Nem akartam elbízni magam, egyedül a harcra koncentráltam. A lány szimpatikus bemutatkozása miatt egyelőre tiszteletemnek örvendhetett. – Majdnem – jegyeztem meg. Ez nem bátorítás, vagy lebecsmérlő megjegyzés volt, szimpla tényközlés.
Ellenfelek voltunk, így ehhez híven kitértem, és miközben tegezemből nyilat illesztettem új fegyveremre, tüzeltem.

Úgy éreztem, hogy táncolunk. Mondjuk éppen keringőzünk. A gondolat remek volt, hiszen a való életben soha nem keringőztem még, nem is tudtam. Otthon sem táncoltam, nem tudtam, hogyan kell. Ha zene szólt, legfeljebb klikkeléseim ütemét tudtam hozzá igazítani, de annak soha nem lett jó vége. Nem csak nem tudtam táncolni, de nem is szerettem volna. Nem vágytam rá. A tánc elfárasztja az embert, testileg közel kerül a másikhoz, a legtöbbször összezavarodik, hogy ki mit akar. Így eddig, ha tehettem, elkerültem a táncot. Ezúttal viszont mintha az egész teljesen más lett volna. Mind a ketten hibáztunk. Ő többször mellém lépett, de én irányítottam a táncot, én voltam a férfi, nem engedhettem volna meg, hogy másként legyen. Biztos voltam benne, hogy hibázni fogok, hiszen mindig falábú voltam. Most viszont egyelőre még csak élveztem a keringőt.
– Köszönöm a meglátását – biccentettem, de a szemem végig a célpontra szegeződött, íjam húrja már feszült – de itt igen kevés szerephez jut a tapasztaltság – mondtam.

A sebzésem remek volt, a gyorsaságom engedte, hogy taktikázzam, de az életre bizony keveset raktam. Hiányosságom nyilvánvaló volt. Úgy rendezkedtem be, hogy hamar vége legyen a párbajnak, ez pedig hosszúra nyúlt, ráadásul a lány igen jól bírta az ütéseimet. Nem voltam túl szerencsés helyzetben, megszorultam. Be kellett látnom: eddig sem lehetett túl sok esélyem, de ha már eddig eljutottam, nem fogom feladni. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, milyen lehetőségeim vannak még ahhoz, hogy valamilyen módon mentsem magam. Hiába próbáltam kiókumlálni bármit is, az ihlet elkerült, engem pedig szorongatott a tudat, hogy ebből a csapásból nem sokat bírok már ki. Ezúttal némán nyúltam íjért, és tüzeltem, töltöttem, és lőttem. Kellett egy kis csend ahhoz, hogy koncentrálni tudjak.

Nem, kezdett elromlani a táncunk. Mind a ketten fáradtunk már, és vörös vér is fröccsent, néhány pixelszilánk egyikünkből, nyílvessző állt ki, majd vált semmissé a másikunknál. Ez egy elkeseredett küzdelem volt, ahol lassan nem JK-k álltak ki egymás mellett, hanem Fortuna egyik és másik arca. Egyikünkre ez mosolygott, a másikunkra az.
– Bárhogyan is lesz, ez egy szép küzdelem volt. Köszönöm – motyogtam, sokkal kevésbé fennkölt hangnemben, mint ahogy azt a helyzet megkívánta volna, de ilyen az, ha az ember éppen célra tart közben, és célpontjának köszön meg valamit, amit eddig még be sem következett.
Eddig még.
Eddig.

Elfáradtam, és szétesett a mozgásom. Annyira igyekeztem magam távol tartani tőle, de összeakadó lábaim nem engedték, hogy a legtöbbet hozhassam ki magamból. Bizony meginogtam, és ennek ára lett: a fegyvere másodszor is belém kóstolhatott. Tudtam, hogy több ilyet nem bírok ki, és remek fegyverkezelésem nem csillogtathatom meg, ha most veszítek. Nem kéne megengednem magamnak több ehhez hasonló esetet.
Akrobatikámat aktiválva ugrottam a magasba, és céloztam meg a lányt. Hiába voltak a szép szavak, hiába volt a tisztelet, hiába volt a tánc, ez akkor is egy küzdelem, amiben valakinek győznie kell. Nem fogok szégyenkezni, ha ellene veszítek. Mégis…
Előttem a nyilaimat.