[Nova C2] Tatsuki Ranmaru vs Joey Chrome

Nem tudtam elkerülni a figyelmem, hogy ellenfelemnek nem voltak felszerelései. Sajnos időt vett igénybe, mire ezt a tételmondatot megállapítottam, majd tekintetemmel ellenőriztem a külsejét is, hogy igazoljam az állításom. Annak helyessége egyszerre töltött el önbizalommal és megilletődöttséggel is. Csapdát sejtettem a háttérben, de attól féltem, hogy ha ez így is van, akkor én most könnyedén bele fogok sétálni, hiszen nem tudok olyat, ami megakadályozna. Bíztam a pontozásomban, és reménykedtem abban, hogy túl fogom élni. Amíg nem próbálkozom, addig nem jöhetek rá pontosan a fegyverére, és így nem is védekezhetek ellene. A szemem dörgöltem, amíg a visszaszámlálás tartott. Mintha megerőltette volna a szemem, hogy állandóan csak őt használom. Furcsa volt a fókuszaim nélkül. Végül csak harcállásba helyezkedtem, kényelmetlen és átlagos íjamat célra tartottam… és amint lejárt a számláló, máris tüzeltem, és távolodni kezdtem.

Meglepődve tapasztaltam, hogy nem csak utolért, de még majdnem belém is vágott. Az életpontjai alapján nem tudtam megítélni, hol a csapda, így lassan csak arra tudtam következtetni, hogy ez nem csapda. Ez vakmerőség.
Erre a gondolatra jutva nem távolodtam tovább. Fix pozíciót vettem fel, lábam letámasztottam, levegő benntart, újabb nyíl a húrra illeszt. – Bátorságod nem szolgálja érdekeidet, de fejet hajtok előtte. – Fókuszok híján valódi tekintetem emeltem rá. Zavart volna a szemkontaktus, ha nem egy ilyen vakmerő férfival álltam volna szemben. Nagyon vékony volt a határ a vakmerőség és a bolondság között. Attól függ, az ember hogyan viselte magát. Ez a férfi összetört volt, de nem adta fel. Örültem, hogy harcolhattam vele is.

Nyilam kilőttem.

(off)Két támadás helyett egy támadás és egy pihenés.(/off)