Re: [Küldetés] Morpheus

by **Szophie** Szer. Május 29 2013, 16:25

Beléptem a furcsa átjárón, és igazán érdekes érzés támadt bennem. Ahogyan végig néztem a karomon, egyszerűen dagi volt, de a lábam meg pipaszár vékony. Ez most egy vicc ugye? Most komolyan ilyen óriás amőba formát kellett felvennem itt, a kapu túloldalán? Jajj, csak a többiek meg ne lássanak így. Mondjuk ha nekik is ilyen a kinézetük, akkor mégsem akkora katasztrófa az egész..Körülnéztem, és csak magamat láttam, nagyon sok ént, és mindegyik másmilyen volt. Középen pedig egy Vezér, aki igencsak értetlen pillantással meredt a sok énre. Igen, nekem sem tetszett a sok Szophie, és nemcsoda, ha Vezér sem találja fel magát.Meglepődötten odébb is ugrottam. Ekkor viszont megváltoztam. Hirtelen hatalmas magasnak éreztem magam, és ahogy lenéztem a lábamra, egyszerűen biztos voltam benne, hogy az is vagyok. És olyan vékony, mint a cérna, és ez nem túlzás. Aztán odébb siettem, akkor meg olyan lettem, mint a töltött labda, középen hatalmas, és gömbölyű, csak a fejem, meg a két kezem, és lábam kandikált ki, amivel vadul kapálóztam. Ilyen voltam én, egy hatalmas gömb, apró, semmire nem jó kézzel, meg lábakkal. Ijedten tovább akartam gurulni, de bevertem a fejem, és a hasam egyáltalán nem gurult. Pedig gömbölyű volt, az tuti.. Úgyhogy mivel a gurulás nem ment, egyszerűen odébb estem. És akkor bamm, hirtelenjében megnőtt a fejem, és azon csodálkoztam, hogy még elbírja tartani a testem, akkora volt, no meg persze a lábam is megnőtt, a lábfejem egy bohóc is megirigyelhette volna, akkorára nyúlott. Természetesen középen meg elvékonyodtam, simán indulhatok ilyen erővel akár a világ legvékonyabb dereka versenyen is. Sőt, ha már itt tartunk, indulhatok a világ legfurább, legeldeformáltabb versenyén is. Tuti megkapnám az első helyet. És hogy egyszerre millió klón volt belőlem, mindegyik vicces kinézetű, az csak növelte a helyzet súlyosságát. Elnevettem magamat, és a tükörképeim is. Mindegyik utánozta rázkódó vállamat, és mindegyik egyre nevetségesebb formát öltött, ahogyan összegörnyedtem, és ők utánoztak.
- Blöeeee.. - nyújtottam ki a nyelvem, miközben grimaszoltam, így elcsúfítva az így is csúf kinézetemet. Láttam, ahogy Vezér szegény majd szívinfarktust kapott a fura fejektől, amik körülveszik. Sok mindent látott már, de belőlem szerintem egy is elég neki, és abból is a normális kinézetű. Furcsán, félrebillentett fejjel pislogott, és méregetni kezdett egy ál Szophiet. Hosszasan elnézte, mire én hirtelen ötlettől vezérelve bebandzsítottam. Ekkor ijedten összerezzent. nem csodálom.. Az összes tükörképem rémes alakot vett fel. Ilyen kinézettel elmehetnék akár a horror házba is, fellépőnek. Vajon a sok én mi? És miért utánoznak? Felemeltem a kezemet, és vadul lóbálni kezdtek, ezzel egy időben az összes tükörképem ezt tette. Pont úgy, mintha mind a tükörképem lenne, mintha egy vidámpark furcsa tükör termében lennék.
- Vajon ha összetöröm a tükröt, te kiszabadulsz, vagy egyszerűen te is összetörsz? - kérdezte Vezér, miközben még mindig egy ál ént figyelt. Elsőre nem értettem, mit akar ezzel, azután leesett. Nem egyszerűen csak olyan, mintha egy tükörteremben lennék, hanem ott is vagyok, csak benne a tükrökben, amik senki mást nem vernek vissza, csak engem, eldeformálva. A fénytörés törvénye szerint.. áhh, azt most hagyjuk, egy ilyen helyen tuti nem lehet ezzel semmit sem kezdeni. Nagyot sóhajtottam, és az ál Szophiek is ezt tették. Kezdtek idegesíteni. Hé ti! Nem tudtátok, hogy utánozás majom szokás?? Nem volt jobb ötletem, így maradt a, hogy vagy széttörök, vagy kiszabadulok. Jeleztem Vezérnek, hogy kezdheti a széttörést, de persze minden Szophie jelzett, így egy ál ént tört össze. Nagy csilingeléssel darabokra tört, és a földre hullt egy én. Meredten figyeltem, ahogy eggyel kevesebben lettem. És mi van akkor, ha én is széttörök így? Kezdtem kicsit pánikba is esni. Vezér is mérlegelte a lehetőségeket, és arcról sütött, reméli, hogy nem az igazit törte össze. Vadul kapálózva jeleztem, hogy én nem az vagyok, én itt vagyok, de megint egy másik ént vett célba, mivelhogy idegesítő módon az is jelezte ugyanazt, amit én. Végül sok sok tükör szét törött, és még volt jó pár, én meg egyre jobban kezdtem ideges lenni, mikor végre rám nézett. Az igazi engem méregetett, újabb támadó, széttörő szándékkal. És megindult.. Hatalmas csörömpölés újra, és.. Vajon kiszabadulok?

by **Hinari** Szomb. Jún. 01 2013, 21:04

Valahol a távolban, éreztem a jelenlétét. Csöppek hullottak alá, végigfolyva merengő arcomon, ahogy elindultam. Nem tudtam, merre tartok, talán célom sem volt, a szabdalót sem emeltem fel: tudtam, hogy itt kéne lennie, mégse számítottam rá. A rám nehezedő, álmosító félhomály csökkentette figyelmem, s körülnéztem ugyan, de falakat sehol sem láttam. Csak a tükröt. Visszásan és elfolyva tükrözte alakom, a pár milliméteres patakocskák meg-megtörték a kialakulóban lévő egyensúlyt. Megálltam, értelmetlen volt továbbmenni: a kép és a benyomások nem változtak.

- Hahóó – hangom nem visszhangzott, elnyelte a sűrű köd, s válasz sem érkezett. Egyedül voltam, egy másik dimenzióban, távol céhtársaimtól, de egyre közelebb a sötétséghez. Ezzel szemben, valahogy mégsem éreztem kényelmetlenül magam. Az idő és a tér megszűntek létezni, én pedig ott álltam a jelen középpontjában, szemezve a másik Hinarival, akinek orcáját hamar elnyelte a víz. De honnan? A szituáció már most elérte azt a határt, hogy logikám felmondta a szolgálatot, reális megoldások híján, végső kétségbeesésében. És ha nem emelkedett volna a vízszint, valószínű bele is törődtem volna, ám a helyzet megkívánta az azonnali reakciót. Meg fogok fulladni. Általános következtetés volt ez egy általános érzetre, s hiába jöttem rá, hogy itt valószínű efféle dolgok sem léteznek, a reflexeim még mindig eléggé aktívak voltak ahhoz, hogy teljes erőből vágjak rá a talpam alatti felületre. Ha sikerül lyukat ütnöm rajta, talán elfolyik alólam a víz. A próbálkozás azonban meddőnek bizonyult, semmi sem történt, mégcsak egy enyhe repedést sem tudtam kieszközölni ezen a vacakon. Újra körbenéztem, ám éles határvonalakat továbbra sem láttam, mintha vízszintes irányban végtelenítve lett volna a csapda, amibe kerültem: fogva tartott, ám szabadon és akármeddig mozoghattam.
Hogy a víz az hogyan tudott összegyűlni? Na arra nem volt magyarázatom. Hiszen ha ez egy véget nem érő tér, még ha lenne is honnan jönnie a folyadéknak, emelkedni akkor sem tudna. Biztos vége van valahol, ezek szerint, ám a kitartásomnak is, és elfutni odáig talán évekbe is beletelne, így nem éri meg megpróbálni sem. Ám valami akkor is hibádzik. Ködfelhő, pára, nedvesség, minden stimmel, ám a folyamat sebessége semmiképpen. Túl gyors. Ennyi idő alatt nem képes lecsapódni még egy tengernyi víz sem, hiába termelődik újra a körülöttem lévő gomolyfelhő, ez alatt a pár perc alatt még túltelítődni sem biztos, hogy képes, főleg, mivel nincs is itt annyira hideg. Felület. A lecsapódáshoz túltelítettség kell, vagy hidegebb felület, előbbivel ellentétben viszont az utóbbihoz nem kell idő. És mivel nem alulról jön – hiszen akkor nem lenne vizes a ruhám – és nem is oldalról, így csupán egyetlen lehetőség maradt.

Mialatt ezeken agyaltam, a vízszint lehagyta magasságom, így hamar azt vettem észre, hogy úsznom kell, ha a tetején szeretnék maradni. Igaz, hogy ezzel közelebb kerültem a tervem megvalósításához is, ám levegőért kapkodni akkor sem volt túl energianyereséges. Egyszerűen meg kellett volna várnom, amíg a vízszint eléri a maximumot, ám erőm valószínű előbb elhagyott volna, így más módszerhez folyamodtam. Leúsztam az aljára, majd – amennyire csak képes voltam – behajlítottam lábaim, és a szabdalót magam fölé emeltem, két kézzel, erősen szorítva a markolatot. Majd elrugaszkodtam. Nyílegyenesen száguldottam fölfelé, kiemelkedve a vízből, reményeim szerint elérve a mennyezetet, amin a folyadék lecsapódott, elérve, s egyben a kardom hegyével össze is törve azt. És hogy ebben a világban a fizika nem mindig számottevő? Ezzel egyáltalán nem számoltam, hiszen gondolkodásmódom csupán általános és logikus következtetéseket vont le, még a nem mindennapi és nem logikus érzetekre is.

by **Rita Hanami** Vas. Jún. 02 2013, 12:16

Beléptem az ajtón de teljesen más fogadott mint amire számítottam. Hirtelen a szobámba találtam magam a társaim pedig eltűntek. Hátra fordultam de a kapu amin bejöttem eltűnt. Szétnézek és megpillantom Ai.
- Jól vagy? – Léptem oda hozzá mire ős így tett de nem válaszolt. A szája egyszerre nyílt beszédre az enyémmel de hang nem jött ki. – Mi ez? – Nyújtom, ki a karom mire az beleütközik egy falba közben Ai-chan ugyan így tesz. Teszek még pár mozdulatot teszek és hamar rájövök, hogy mi hibádzik. Az egyik fal egy tükör ami különös módon nem engem mutat hanem Ai-chant. – Egy illúzió lenne? – Kérdezem hangosan. Elhátrálok a tükörtől pár lépésnyire. – Ai hallasz? – Kiabálom. Az első feltevésem az volt, hogy ő a tükörbe ragadt vagy valami hasonló. Várok egy kis ideig a válaszra és ha nem érkezik elkezdem átkutatni a szobát, minden apró kis rés alá minden tárgyat külön megvizsgálva, minden szekrénybe, fiókba és csészébe bekukkantok és keresek valamit aminek nem kellene ott lennie. Egy illúzió lenne az egész? Talán csak szét kellene zúznom a tükröt? Az túl egyszerű lenne! Vajon Ai tényleg ott van a fal túloldalán? Morpheus képes volt befolyásolni az álmainkat így könnyen meg lehet, hogy ez is csupán szemfényvesztés… vagy csak egy álom! Előhúzom a kardom és finoman neki nyomom a tükörnek. Ha csak álom akkor tökmindegy de ha valamilyen módon Ai tényleg a tükörben van… És ha én vagyok a tükörben? Hátrafordulok és szekrényemen lévő óra mutatóira kukkantok leellenőrizve a számokat majd ismét a tükörre nézek. Megint eltávolodok a tükörtől és alaposan szemügyre veszem a tükörben látható dolgokat, talán van más eltérés is. Akár találok akár nem végül megint a tükörnek nyomom a kardot és megpróbálok bele karcolni a tükörbe egy szöveget.

„Ai ott vagy?”

Az írás így nehéz ezért igyekeztem rövidre fogni majd vártam pár percet. Ha nem történik semmi akkor az ajtó felé veszem az irányt és megpróbálom kinyitni de ha az nem sikerül akkor a szoba másik felébe sétálok ahol a teraszra nyíló ajtó van és azt is igyekszem kinyitni.

by **RenAi** Vas. Jún. 02 2013, 19:13

Amint beléptünk a kapun furcsa dolog történt. Ismét a céhházban találtam magam, sőt Rita szobájába. Pislogtam párat, nem értettem a helyzetet, majd óvatos léptekkel előre léptem párat, hogy köbe nézzek. Hogy-hogy csak egyedül vagyok itt? Hol vannak a többiek?.. Értetlenkedtem, majd megpillantottam Rita-chan.
- Ahh, hála az égnek hogy jól vagy! – Sietek oda hozzá, és ő is így tesz. Furcsa volt hogy a ajkai is azokat a szavakat formálták amiket én mondtam, ugyanakkor a hangját nem hallottam. Nem értem. Intettem kissé közel érve, ő is azt csinálta. Össze szűkült a szemem, majd a fejemet kezdtem el vakargatni mint egy majom. Hangosan felkacagtam. Vicces volt a lányt így látni. Ugyanakkor ezzel biztossá vált bennem hogy nem Ő az. Elszórakoztattam magam a helyzeten, majd egy igencsak furcsa gondolat ragadta meg a fantáziám. ~Vajon neki milyen lehet?~ Azt tudom hogy kicsi de annál formásabb, sőt egyszer még a kezemben is tartottam őket, egy röpke pillanatig. ~ Hmmm ~ Körbe pislogtam még jobbra balra plusz a hátam mögé is, és amint megbizonyosodtam róla hogy egyedül vagyok eldöntöttem hogy megteszem. Szépen lassan elkezdtem kigombolni a felsőm, de még nem vettem le, még egyszer ellenőriztem hogy láthat-e valaki, majd megtettem. Szépen levettem a felsőm, és bele pirultam a látványba. Hogy lehet hogy neki ilyen kicsi van és mégis ilyen cukik mahh…. ^///^ - Én is ilyeneket akaroook, a derekam sem fájna ennyit, mondjuk amióta itt bent vagyok ezzel nincs gond, sőt még a hason fekvés sem okoz kellemetlen élményt.- Mondtam ki hangosan a gondolataimat. ~ Mahh… Mit is csinálok én?... Ez nem normális.. sőt… whaaa mi van ha.. ha én.. de nem mert.. mert ott van Jin… de most… mah.. ez csak természetes női kíváncsiság! ~ Magyaráztam meg magamnak a helyzetet. Majd felöltöztem, amilyen gyorsan csak tudtam. （//･_･//)

by **Peter Worker** Vas. Jún. 02 2013, 20:53

A kapun átlépés más élmény volt, mint amire számítottam. Vagyis igazából nem is tudtam, hogy mire kell számítani, de biztos más volt, mint amilyennek kellett lennie. A sötétben eltűntek lassan a többiek, majd miként halványt fényt láttam sem lettek mellettem. Egy egyszerű sóhajjal nyugtáztam ezt, majd meglepődve estem hátra, miként előttem egy hatalmas és pikkelyes láb érkezett a földre. Némi sikoly is elhagyta a testem, ám miként a láb tovább állt, úgy egy pillanatra megnyugodni látszódtam. Felálltam, a falhoz mentem, majd újra fenékre ültem, miként érkezett a hátsó láb is.
Átkoztam az eget, szidtam sokak Anyját, de miként úgy tűnt, hogy a lábhoz nem tartozott több testrész, felálltam és néztem körbe jobban.
- Hisame! – ő sem volt mellettem, legalábbis azt hittem, de miként egy újabb falból az ő alakja nézett rám, az kételyeket ébresztett bennem ezt illetően. Félredöntött fejjel figyeltem, majd miként váratlan hízásba kezdett a sárkány, úgy ijedten álltam tovább. A falakat tükrökké avanzsáltam és egyre több és több Hisame hasonmás mutatta meg magát. Némelyik még a kicsiny alakot birtokolta, némelyikből viszont csak a talpakat mutatták a tükrök.
Sokáig tébláboltam. Feltett szándékom volt, hogy elkapjam az egyiket, miként az átvándorolt a másik tükörbe, de mindhiába, mert nem tudtam elérni egyiket sem. A kétségbeesés lassan, de utolért engem és aggódtam, mert nem találtam az egyetlen lányom.
- Hisame! – kiabáltam, de szinte majd mindegyik felém fordult – Hogyan? Hogyan találjalak meg? – elmémben titkos anyajegyeket kerestem a pikkelyein, mik a többin nem lehettek, de ostobaság volt ez. Szólnom kellett, mondanom valamit, mire csak ő reagálna úgy, ahogy azt kéne.
- Hisame! Én meg keressem Anyát! – imádta Hinarit, reméltem ez elég információ volt, hogy előlépjen, ha egyáltalán itt volt velem.

by **Shiel D. Lewis** Pént. Jún. 07 2013, 13:33

Be kell vallanom: Megijedtem. Nem számítottam arra, hogy a kapu így fog reagálni ránk. Legpesszimistább képzelgéseim is arra számítottak, hogy egyből Morpheussel találjuk szembe magunkat, aki nyomban meg is kezdi az aprításunkat. Éppen ezért is volt ijesztő a pillanat, amikor ehelyett a kapu átfordult és szintre ránk zuhant.
A főgonosz pedig sehol. Seregünk nem a legyőzendő lénnyel találkozott össze, hanem egy kocsmába került.
Én is ott ácsorogtam velük együtt, a legfurcsább viszont az, hogy úgy tűnik rajtam kívül mindenki elfelejtette, hogy miért is vagyunk itt. Vagy ott. Nem is tudom hol vagyunk... A kapun átjutva egy tavernába kerülni, nos, nem ez volt a célom. De a többiek látszólag nagyon élvezték a helyzetet: Mindenki sört, vagy hasonlót ivott és ha valakinek kiürült a korsója, nyomban újratöltették. Még Ran is ott volt, mulatott, mint a többiek.
- Nem ezért jöttünk! - szólítottam meg a legközelebb állót, Szophiet. A lány azonban figyelemre sem méltatott, ehelyett bőszen magyarázott valamit Hinarinak.
Megilletődve azon, hogy egyszerűen nem figyelnek rám a többiek, akár hogy is szólítom meg őket, vagy kiáltok, döbbenten hátraléptem. Peter akkor pedig úgy sétált át rajtam, mintha ott se lettem volna. Megint szellem lettem, mint egy régebbi álmomban?! Nem akarok kísértet lenni, aki a többiek körül köröz figyelemre vágyva! Álmodnék?
A pult mögött egy eltévedt pillantásommal felfedeztem egy tükröt, melyhez nyomban oda is léptem. Állítólag, ha megcsípem magamat, akkor felébredek. Ki kell próbálni...
Arcon csíptem magamat, de hasztalanul. Nem ébredtem fel, de legalább a tükörképem egy igen jóképű hős..!

by **Yurihime** Szomb. Jún. 08 2013, 17:24

A kapu mögött megbúvó árnyalak homályos sziluettjének megtisztulására számítottam, vagy valamiféle különös, sötét helyre, mikor átléptem a küszöböt, mely az ismeretlenbe vezetett minket. Ámde mindebből semmit sem kaptam, egyszerű elképzeléseim úgy vesztek ködbe, ahogy a titokzatos ellenségünk. Helyette egy lármás helyiségben találtam magam, és az eddigi feszült hangulat tovaszállt. Mindenki vidáman, mosolyogva, nevetve beszélgetett és ivott, mintha gondtalan életüket élveznék, kikapcsolódnának. Szokatlan helyzet volt, hiszen jómagam évek óta nem jártam efféle helyen, és akkor is visszafogott szórakozás folyt köztünk, mely szemben állt a pillanatnyi általam átélt tapasztalatokkal. Úgy tűnt, alkoholos italokat fogyasztanak bajtársaim, és elém is odatermett egy pohárka szaké, melyet ódzkodva bár, de megittam. Az édeskés, ám torkomat égető íztől eltorzult az arcom és köhögni kezdtem.
Ennek ellenére nem foglalkoztak velem, de mégis. Mintha egy régi népmesébe csöppentem volna. Nem beszélt hozzám senki, és hiába próbáltam meg odafordulni Szophie-samához, ő nem figyelt rám. Viszont egyszer csak arra figyeltem fel, hogy Lewis-sama a hajamat csavargatja, játszik vele, miközben...
- Allen-sama...? - pillantottam meglepetten a fiatalemberre, aki elhagyott minket, de mégsem, hiszen itt volt és Lewis-samával beszélgetett. A felfedezés el is terelte a figyelmem arról, amit a hősi lovag tett éppen, ami azt illeti, nem is mertem volna azzal megsérteni, hogy megkérem, fejezze be. Ám még a csodálkozásra sem volt időm, Hinari-sama úgy támaszkodott rám, hogy ijedtemben kiejtettem a kezemből a csészét is, mely apró fényszilánkokká hullott az asztalon. Az asztalon, mely mindjárt követte a pohárka sorsát Rita-sama jóvoltából, Ranmaru-sama pedig úgy megbotlott a székemben, hogy én, és az ölemben elhelyezkedő Ai-sama az ülőalkalmatossággal együtt felborultunk és ráestünk az íjászra, aki...
...aki abban a pillanatban szintén ragyogó darabkákra esett szét Ai-samával együtt. Rémület költözött a szívembe, lélektükreim tágra nyíltak, mellkasomban pedig feszítő érzés jelent meg. Elvesztettem a fonalat, nem tudtam mi, miért történik. Bocsánatkérésre nyíltak ajkaim, de nem jött ki rajta hang, arra számítottam, hogy Rita-sama rám támad a jelenetet látva mérgében, de mintha mi sem történt volna, elfordult és Hinari-samát kezdte el ölelgetni. Én csak ültem a padlón és tátogtam, a felfoghatatlan események sora rettenetesen összezavart. Senki sem igazán volt önmaga, olyan volt az egész, mint egy rossz álom... Álom? Álom lenne csupán? Csakis az lehetett, más magyarázatot nem találtam minderre. De akkor irányítani is tudom, ha rájöttem. Szívem a torkomban dobogott, midőn talpra álltam és Lewis-samához léptem félénken, lesütött szemmel. Megérintettem a kezét. Ha irányítani tudom az álmom, akkor rám fog figyelni. Csakis rám, és megteszi azt, amit Ren-sama és Kotarou-sama egyszer már megtett Embarassed

by **Rosalia** Vas. Jún. 23 2013, 14:47

Diabellel konzultáltam, s a küldetést engedelmetekkel én venném át. Íme a folytatás:

Szophie: Igazán bátor, ugyanakkor vakmerő húzás a részetekről, hogy Vezér azt a tükröt is el akarja pusztítani, amelyikben, avagy amögött te magad vagy. Talán megfordul a fejedben, miközben peted feszülten közelít feléd, hogy itt a vég. Talán jobb lett volna a többi hamis Szophies tükröt összetörni előbb. De most már mindegy. Már lesúlytott. Pixelek ezrei röppennek fel körülöted, bizonyára riadtan pillantasz magadra, nem belőled származnak-e. Ám megnyugodhatsz, életsávod továbbra is a maximumon, csupán a tükör pixeljeit látod szertefoszlani magad körül. Eltűnik a többi tükör is, s Vezérén túl Peter és Hisame alakja is kirajzolódik. Egy térbe kerültetek, egy vérvörös, pulzáló, lüktető térbe, melyből egy folyosó vezet tovább. A ruganyos falat megérintve egész testeteken éreznétek ezt a bizonyos lüktetést, ütemesek, akár a szívdobbanás.

Peter: A logikád helytálló, az igazi Hisame rettentő izgatottan kezd el rohanni feléd, majd sorra robbannak fel a tükrök. Ám nem kell félned, petednek semmi baja nem esett, könnyedén keresztül tud rohanni a pixelfelhőkön, egyenesen hozzád. Ám észreveszi azt is, hogy mögötted éppen akkor talál egymásra Szophie és vezér is. Egy térbe kerültetek, egy vérvörös, pulzáló, lüktető térbe, melyből egy folyosó vezet tovább. A ruganyos falat megérintve egész testeteken éreznétek ezt a bizonyos lüktetést, ütemesek, akár a szívdobbanás.
_____________________________________________________________________________________________________

Rita: Minden egyes személyes tárgyad a helyén van, nem tűnt el semmid, nincs plusz holmi. Látszólag minden úgy áll, ahogy legutóbb otthagytad. Ahogy azonban a tükröt elkezded kardoddal megkarcolni, az megreped. Megreped bizony és Ai képe is egyre több darabba törik. Visszafordíthatatlan a pusztulás, s minél több darabra pattan a tükör, annál nehezebben látod Ait. Aztán robbanás. Pixelek ezrei terítik be a környezetedet, ám nem a tükör, hanem a szobád minden berendezése és a falak pixeleződnek szét, majd örvényleni kezdenek és egyszerűen beszippant a fényes szemcsékkel együtt téged is a tükör legnagyobb repedése. Először egy higanyszerű ezüstös anyagba kerülsz, majd egyszerűen kicsusszansz ebből az anyagból. Úgy siklasz át rajta, mint kés a vajon, s te is egy olyan vörös, pulzáló, egyirányú folyosóba kerülsz, mint a többiek. Viszont társra is lelsz, ugyanis Ainak sem esett semmi baja, ő is akkor érkezik a vörös térbe, mint te.

RenAi: Ugyanaz a szemérmes tekintet és piruló arc jelenik meg a Ritáén is, mint a tiéden, te kis huncut. A tükörképen azonben egy éles repedés jelenik meg, s tehetetlenül kell végignézned, ahogy a tükör egyre több helyen megreped. Ez lenne a bűntetésed az iménti meggondolatlanságod miatt? Végig kell nézned Rita darabokra törését? Minél több darabra pattan a tükör, annál nehezebben látod Ritát. Aztán robbanás. Pixelek ezrei terítik be a környezetedet, ám nem a tükör, hanem a szobád minden berendezése és a falak pixeleződnek szét, majd örvényleni kezdenek és egyszerűen beszippant a fényes szemcsékkel együtt téged is a tükör legnagyobb repedése. Először egy higanyszerű ezüstös anyagba kerülsz, majd egyszerűen kicsusszansz ebből az anyagból. Úgy siklasz át rajta, mint kés a vajon, s te is egy olyan vörös, pulzáló, egyirányú folyosóba kerülsz, mint a többiek. Viszont társra is lelsz, ugyanis Ritának sem esett semmi baja, ő is akkor érkezik a vörös térbe, mint te.
_____________________________________________________________________________________________________

Hinari: A te kijutásod még annál is egyszerűbb, mint amire gondoltál. Ahogy leúszol és megpróbálsz lábaiddal elrugaszkodni a talapzatól, úgy nyeli el bokáig a tükör a lábadat, mintha mocsárba léptél volna. S nem ereszt, sőt egyre jobban bekebelez. A víz alatt egyre inkább fogy a levegőd, az oxigénhiánytól lassan, de biztosan pánikba esel. Ám mire valóban megfulladhatnál, addigra az egész testedet elnyeli a tükör, a lábujjadtól a fejed búbjáig. Először egy higanyszerű ezüstös anyagba kerülsz, majd egyszerűen kicsusszansz ebből az anyagból. Úgy siklasz át rajta, mint kés a vajon, s te is egy olyan vörös, pulzáló, egyirányú folyosóba kerülsz, mint a többiek. Te viszont nem találkozol össze egyik céhtársaddal sem.
_____________________________________________________________________________________________________

Yurihime: Ahogy megpróbálod megfogni Lewis kezét, ő ingerülten elkapja azt. Nem érted miért ilyen indulatos veled szemben, de az arcáról az tükröződik, hogy nem kívánatos személy lettél számára. Egy "menj már arrébb" felkiáltással egyenesen addig fajul a szituáció, hogy az imádott lovagod fellök téged, hogy szabad utat biztosítson magának és a pulthoz mehessen.

Pánci: A tükörben magadat szemlélve a JL asztalánál egy különleges jelenetre lehetsz figyelmes. Magadat látod, amint Yurihime éppen közeledik feléd. Ha megfordulsz, akkor nem láthatsz semmiféle klónt, csak a mulatozó céhtagjaidat, mint eddig. Amikor viszont ismét a tükörbe nézel, akkor láthatod, amint Hime próbálja megfogni a kezedet, ehhez képest te ingerülten fellököd a lányt, aki a földre huppan. Aztán mint aki jól végezte dolgát, megindul a hátsó tükörképed a pult felé, hogy rendeljen magának egy újabb korsó italt. Ahogy odaér a pulthoz, az a tükörkép összeolvad a másik tükörképpel, aki eddig a tükörben szemlélte a mögötte történő eseményeket. Ha ekkor újra szembenézel magaddal, a hagyományos tükörképedet láthatod.
____________________________________________________________________________________________________

Határidő: Jó lenne egy hét, de maximum 10 nap alatt letudni ezt a kört. A csapat java részének csak le kell reagálnia a történteket, el kell varrnia ezt a szálat és találkoznia kell a petjével, illetve a párjával. Páncinak és Himének viszont még rá kell jönnie a titok nyitjára.
Sorrend továbbra sincs.

by **Hinari** Vas. Jún. 23 2013, 15:59

Kezdett elsötétülni a kép.
Biztos voltam benne, hogy ez is csak egy azon illúziók közül, amelyeket átélek itt, ám ez a mostani kezdett egyre valóságosabbá válni. A tervem hibamentes volt. Legalábbis így gondoltam, egészen addig, amíg bele nem kezdtem a kivitelezésébe. Az úszással még minden rendben volt, a szabdalót is sikerült a megfelelő helyzetbe állítanom, s amikor már minden készen állt az elrugaszkodáshoz, az izmaim nem engedelmeskedtek. Mintha hozzáfagytam volna a talapzathoz, a tükörhöz, ami a talpam alatt vibrált, s amikor visszanéztem rá, a víztől még önmagam elmosódott mását se láttam. Kezdett beszippantani, ám levegőt nem adott. Egyetlen lehetőségem egyszer már csúfos kudarcot vallott, de meg kellett próbálnom újra: fegyverem jobb kézbe fogtam, lendítettem rajta, és belevágtam az anyagba, a tükör azonban most sem repedt meg. Helyette a pengét is kezdte elnyelni, s ekkor már abban sem voltam biztos, hogy ugyanabban a térben vagyok, mint eddig. A víz azonban továbbra is körülvett, elzárva az oxigéntől. Bal kezemmel igyekeztem kapálódzni, amíg a jobbal felfelé húzkodtam a kardot, de pontosan tudtam, hogy esélyem sincs. Lassan kezdett elsötétülni a kép.

Aztán hirtelen vége lett. Összeszorított szememet kinyitottam, ám számat továbbra is csukva tartottam, tovább fulladozva: az ezüstös anyag semmi jót nem ígért, az ember számára méreg, s hamár egész testemet bevonta, nem kéne rögtön bejuttatni a szervezetembe is. Fogalmam se volt róla, Aincrad virtuális világa mennyire követi a kinti szabályokat ilyen téren, de nem kockáztattam. Összeszorított fogakkal vártam, amíg utazásom újabb stádiumába ér, éreztem, ahogy csúszok egyre lejjebb és lejjebb, így csak idő kérdése volt, hogy Morpheus megint változtassa a dimenziókat. Ha meg akart volna ölni, már rég megtette volna.
Megkönnyebbülve kapkodtam levegő után, jó pár percig zihálva, támasztva a vörös falat. Kinyújtóztattam testrészeim, majd körülnéztem. Folyosó. Óvatos léptekkel indultam el, majd begyorsítottam, rohanva téve meg a métereket, kihasználva minden gyorsasági pontom, a kitartásommal játszadozva: őszintén reméltem, hogy mostmár találkozhatok a többiekkel. Aggódtam is értük, meghát, együtt mégiscsak jobb.

by **Shiel D. Lewis** Hétf. Jún. 24 2013, 14:06

Nem mintha meguntam volna a jóképű önmagam szemlélését, de ettől még nem oldódik meg az a probléma, hogy nem tudja senki: itt vagyok. A többiek mulatnak, mintha mi sem történt volna, én meg itt ácsorgok egy tükör előtt. Mégis mit kellene tennem, ami célravezető..?
Hátrapillantva megy a dáridó, s már-már inkább az zavar engem kihagynak ahelyett, hogy mennénk gonosz Morpheust gyakni. Hisz' ezért vagyunk itt nem..? Nem? Kezdek kételkedni magamban. Nagyon gyorsan tennem kell valamit, vagy dühbe gurulok.
Újfent a tükör felé pillantva azonban meglepetésként ér a látvány, hogy nem egy van belőlem, de mindjárt kettő is. És az egyik felé nem más veszi az irányt, mint Yurihime, arcán olyan mimikával, melyet nem tudok hova rakni. Aggódó lenne, vagy mérgelődő..? Megfogja a kezem és... MI?! Megfogja a kezem én meg erre feldöntöm? O.o Mi a fene folyik itt emberek?!
- Hé te! Vagyis én! - kiáltok oda magamnak, mire a másik önmagam meg énrám ordít. Meghátrálok kissé a szokatlan látványtól, de egy fejrázás eszembe juttatja velem, hogy ez tükrök dolga. Mármint az, hogy visszatükrözi mit csinálok, szóval az előttem álló jóképűvel nem kell foglalkoznom. De mi van a másikkal..? Miért löki fel Himécskét? Hiszen feltétlen bizalmamat és céhvezéri szeretetemet kellene élveznie!
- Mit művelek?! Izé, mit művelsz?! - ripakodom rá a pasasra, aki állítólag én vagyok, de mégsem én, ha ilyeneket művel. Lehetséges, hogy ő az én gonosz énem, aki hősiesség helyett világuralomra tör és úgy döntött, hogy azt itt kezdi el Aincradban? Nem, ezt nem hagyhatom! De mégis miért kellett így bánnia Himével?
- Te anyaszomorító! - ordítom a tükörbe, s ragadom meg két kézzel a két oldalát, majd rázni kezdem. Semmi reakció. Fogja magát, a pulthoz megy és ott rendel még egy sört, majd ha ez megvolt, elkezdi kortyolgatni... Hogy meri?! Ez egyszerűen nem lehet a valóság! Ez a tükör a gonosz és vele együtt a világ is, amit mutat. El kell pusztítanom!
- Na várj csak tükör. Szörnyű ámokfutásodnak itt van vége! - szavalom, majd előkapom a buzogányom, s egy jól célzott ütést adok le a sokat emlegetett tükör felületére, remélve, hogy ha összetörik, talán ez a rémálom is semmivé foszlik vele együtt...

by **Szophie** Kedd Jún. 25 2013, 12:43

Erősen behunytam a szemem, miközben Vezér egyre csak közelített. Átfutott az agyamon, hogy milyen ironikus is lesz, ha ezzel a saját petem vet véget rövidke életemnek. Mi van, ha a teljes én is összetörik? Vártam, és hamarosan szörnyű csilingelés robaja zavarta fülemet mindenfelől. Kinyitottam a szememet, hisz kíváncsi voltam, vajon mi történt. Körülöttem ezer, meg ezer pixel repkedett, és olybá tűnt, mintha én is szép lassan szertefoszlanék. Meredten tekintettem kezemre, melyről lassan szállingóztak a pixelek. Nem tudtam megszólalni, nem éreztem semmit, és nem játszódott le szemeim előtt eddigi életem. Hát így lenne vége? Nagyokat pislogtam, és próbáltam nem pánikba esni, de hiába, eluralkodott rajtam a szörnyű érzés, nekem most itt végem..
- Azok csak a rád esett tükör szilánkok. - jött egy lekezelő hang magam elől. Értetlenül felnéztem farkasomra, majd vissza a kezemre, melyről immár teljesen eltűntek a fölös pixelek.
- Ehh.. Vagy úgy. - motyogtam megkönnyebbülve. Ekkor viszont nem is ott voltunk, ahol eddig. Minden vörös volt, és mintha mozgott volna a fal, mintha lüktetett volna, ám nem ez a felfedezés volt a legelső abban a pillanatban. Hatalmas örömöt váltott ki belőlem, hogy nem vagyunk egyedül. Boldogan felkiáltottam, miközben odaszaladtam Peterhez, és Hisaméhez.
-Hál' Istennek nem vagyunk egyedül. - borultam a fiú nyakába, majd rájöttem, hogy ez így nem teljesen helyes, és talán rémisztő is lehet, úgyhogy utána hátraléptem, és félénken bocsánatot kértem előbbi kirohanásomért. Csak hát nagyon nagyon örültem annak, hogy egy erős, és hideg fejjel gondolkozó társ is velem van, ugyanis egyedül képes vagyok elég furcsa, és lehetetlen dolgokra. Na jó, persze ebben a társak sem mindig akadályoznak meg, de legalább nekik rendes, és hasznos ötleteik is vannak.
Megint elkezdett foglalkoztatni az a furcsa fal, ami körülvett minket. Ütemesen mozgott, pum,pum,pum,pum. Hozzáértem, és egy pillanatra mintha a sajt szívverésemet utánozta volna az a valami. Ijedten hátra ugrottam egy lépést, és valami nagyon furcsa ötlet járt a fejemben.
- Lehet, hogy ez a szörny szíve, vagy ere, vagy valami ilyesmije.. Egyszóval mi benne vagyunk. - motyogtam. És egy folyosó vezet tovább belőle. Mintha ez lenne a kamra, az meg az ér.. Ehh.. elkalandozott a fantáziám. Viszont ha ez tényleg így van, akkor csak a szívét kell elpusztítani, nem? Bár.. Akkor félő, hogy a szörny belső szervei ránk esnek... Kérdőn néztem Peterre, és vártam az ő ötleteit, amik biztosan értelmesebbek lesznek, mint az én "Vezér, pusztítsd el a szörny szívét, csak aztán ránk ne essen a maradéka" tervem.

by **Rita Hanami** Kedd Jún. 25 2013, 17:56

Hosszas kutakodás után végül semmi eltérést nem találtam leszámítva a nagy tükröt, minden bútor, tárgy, felszerelés,csecsebecse minden még a legutolsó porcica is a helyén volt. Ez a hely tényleg tökéletes mása volt a szobámnak, kíváncsi lennék, hogyan sikerült ezt így lemásolni, talán emlékképekből? Furcsa volt látni, ahogy Ai-chan pontosan ugyan azokat a mozdulatokat hajtotta végre amit én. Egy hirtelen vezérelt ötletnek köszönhetően megpróbáltam a kardom hegyével bele írni a tükör falába. Talán Ai tényleg ott van a túloldalon és látja amit írok de amint hogy elkezdtem a tükör elkezdett repedezni méghozzá egyre hevesebben.
-Franc! – Lépek hátra és tehetetlenül nézem, ahogy a tükör egyre inkább eltorzul olyannyira, hogy már ki se tudtam venni Ai arcát. Végül a tükör darabjaira robban ennek köszönhetően egy önkéntelen reflexmozdulattal az arcomat kezdtem el védeni a karjaimmal azonban hamar rájövök, hogy ez nem sokat segít. A tükör helyett az egész szoba kezdett el darabjaira hullani, ezek szerint mégis én voltam a tükör belsejében? Sok időm nem is maradt ezen agyalni mert a szét pixeleződött berendezések örvényleni kezdtek mintha csak egy lefolyó lett volna és az egyik nagyobb szilánk egyszerűen beszippantott mindent beleértve engem is. Azon felül, hogy sikítani kezdtem nem tehettem semmit ez ellen csupán sodrottam előre és bíztam abban, hogy élve fogom megúszni ezt a kalandot. Hosszú ideje óta most először féltem ebben a világban. Egyszerűen a magatehetetlenség félelemmel töltötte el a szívem, megrémített. Egyszer csak valami ezüstös folyadékba csöppentem, talán higany, vagy valami más anyag volt, kapálózni kezdtem, megpróbáltam kijutni a folyadékból ami sikerült is de nem magamnak köszönhettem, egyszerűen tovább csusszantam, Összeszorítottam a szemeim és vártam a sorsomra majd hirtelen éreztem, hogy megállok, végre szilárd talajt érzek a lábam alatt. Lassan kitisztul a látásom így már körbe tudtam nézni?
- Mi ez a hely? – Bukik ki belőlem a kérdés a vörös falakat látva. Körbe pillantok és nem messze tőlem egy alakot vélek felfedezni. – Ai! –Kiáltok fel mikor rá ismerek a test tulajdonosára és feltápászkodva oda rohanok hozzá. – Jól vagy? Nem esett bántódásod? – Ragadom meg a lány vállát kétségbe esetten és a tekintetemmel végig pásztázom a testét sérüléseket keresve rajta. Szemeim előtt még mindig ott lebegett a kép ahogy a lány a tükörben megrepedezik majd széthullik de szerencsére rajta nem találtam semmi ehhez hasonlót így kissé megkönnyebbülve engedtem el őt egy kisseb mosoly kíséretében.
- Nem tudod hol lehetnek a többiek? – Kérdezem tőle miközben újból körbetekintek hátha mást is megpillantok de hiába rajtunk kívül nem volt senki ezen a… folyosón? Az egész hely lüktetett mintha csak valaki szívverését éreztük volna. – Miféle hely lehet ez? – Kérdezem Ai-chant miközben a tenyeremmel megérintem a folyosó falát. Ahogy megérintem erősebben érzem a lüktetést. Csupán ekkor esett le, hogy talán nem is egy épületben vagyunk. – Amikor a kapuhoz értünk az a szó szoros értelmében ránk dőlt és bekapott minket… - Osztom meg Ai-al is a teóriám. – Mi van ha nem is Morpheus birodalmában ha nem a maga a szörny belsejében vagyunk? – Nézek rá a lányra majd vissza a falra és hátrébb lépek pár lépést. – Ha viszont ez a helyzet… - Ezt már inkább magamnak mondtam mint sem Ai-nak és már elő is húztam a kardom és a fejem mellé tartottam szúrásra készen. – Át kell hogy tudjam vágni magam a falon! – Kiáltok fel és megpróbálom beleszúrni a falba a kardom és ha az sikerül egy ember nagyságú hasadékot vágok rajta.

by **Yurihime** Szer. Jún. 26 2013, 19:27

Reményekkel és önbizalommal telve közelítettem meg Lewis-samát. Olyan óvatosan igyekeztem hozzáérni, amilyen finoman csak tudtam, ha azzal kellett volna szembesülnöm, hogy apró darabkákra törik, akár egy kínai váza, azt képtelen lettem volna józan ésszel elviselni. Megviselt, nyúzott ábrázatomon halvány izgalom látszott, hiszen egészen... egészen... e-erkölcstelen dologra készültem a lovagot utasítani álmom irányításával. Ám a képzeletemben lejátszódó eseménysor, legyen az bármennyire is zavarba ejtő, mégis egyben egészen csodálatos és gyönyörű is, nem következik be. Helyette a hősies férfiú keményen visszautasítja érintésemet, ám én nem voltam hajlandó feladni! Győzködtem magam, hogy ez egy rémálom, és az egyetlen kiút az, ha átveszem felette az irányítást, csak ebben a hitben mertem szembenézni az előttem tornyosuló akadállyal. Máskor visszakoztam volna és bocsánatot kérek az illetlenségemért, de most... most nem!
- Lewis-sama... - szólítottam meg halkan, s gyengéden, kezem pedig, ha remegve is, de újfent az övéhez közeledett. Szerettem volna, ha hozzám fordul, rám mosolyog és... legalább á-átölel, de hiába. Ellökött magától, én pedig a földre estem, újabb asztalt és székeket összezúzva. Elkeseredettség ült ki az arcomra, pedig tudtam nagyon jól, hogy ez nem Lewis-sama, hogy ő sosem viselkedne így. Mégis... mégis megfájdította a szívem, amit tett.
- Lewis-sama, ébredjen fel! - kiáltottam rá a padlón ülve, csillogó szilánkok között. Talán az akaratom túl gyenge? Nem... akarom eléggé? De hiszen így is annyira udvariatlanul viselkedtem már, szinte zaklattam a példaképem, a hősöm! Ennél képtelen voltam tovább menni... Ennyire nem lehettem otromba, Okaa-sama mennyit szidna már csupán azért is, mert ennyire akaratosan viselkedtem...
Feltápászkodtam, és egy utolsó elhatározásra vettem rá magam. Tekintetemmel megkerestem életem vezérét, vettem egy mély levegőt, és határozottan indultam meg feléje, a pult felé. Mintha csak egy harcba tartanék, egy ütközetbe, amit nekem kellett megvívnom. Mire kitöltötték neki az italt, ár ott voltam a férfiú mögött.
- Mélységesen sajnálom, Lewis-sama... de kérem kivételesen engedje meg, hogy... - nem folytattam, egyszerűen szélesre tártam a karomat és hátulról átöleltem a fiatalember mellkasát, fejemet pedig a vállára döntöttem. Kérem, most ne lökjön el magától... szeretnék így maradni, és átadni a szeretetem...

by **RenAi** Csüt. Jún. 27 2013, 19:48

Most netán szégyelem kéne magam?... Húztam lentebb a fejem és vettem hörcsög feelingre az arcocskámat. Nem tartom ezt rossznak, nem több puszta kíváncsiságnál, amúgy is rég láttam a kicsikéket. o///o Kissé bele is pirultam. Felhúztam a blózom és megigazítottam a ruhám, Rita tükörképe hasonlóképp. Már épp végeztem a blúzom bekapcsolásával mikor egy furcsa repedést véltem felfedezni. Elkerekedett szemekkel néztem végig ahogy az tovább és tovább repedezik. Majd mikor Rita közelébe ér a puszta kezeimmel próbálom valahogy megállítani a repedés továbbterjedését. Sikertelenül. Ilyedten tekintek körbe hogy most mi is történik, mint ha minden pixeljeire hullana szét. Pár pillanat és… öntudatlanul fekszem a földön, először az ujjaim moccannak meg jelezve egy kis életet bennem…
- Ri…chan… - Motyogom ki az első szót amit ki tudok préselni, magamból. Lassan össze szedem magam, és föl is tápászkodok. Furcsa látványban van részem… Valami mint ha mozogna… nem is inkább mint ha dogogna, és a falak és a talaj is olyan furcsa… nem tudom hova tenni a dolgokat. Körbe nézek de nem látok senkit, pár percnyi sétálás után egy alakot vélek felfedezni… messziről még nem tudtam ki venni hogy ki is az így ösztönösen a fegyverem után kaptam… majd…
- Rii-chaaan!- Kiálltok fel örömömben. A lány gyorsan oda siet hozzám és tőle kissé szokatlanul gondoskodóan végig pillant rajtam. Meg is illetődök kicsit, majd mivel mellmagasságban van vele a fejem a domborulatai felidézik bennem mit is tettem, fülig elvörösödtem…
- Öhh, etoo jó.. jól vagyok. És te? – Kérdeztem vissza bár láttam rajta hogy az aggodalom kivételével különösebb bántódása nem esett.
- Nem és nem tudom. – Adtam választ a kérdéseire. Majd figyelemmel követtem végig Rii-chan elméletét.
- Érdekes… - emeltem a számhoz a kezem mint aki tanakodik, Rita már emelte is a kardját, mikor oda állok elé és megpróbálom megállítani.
- Vááárj! – Kiáltok fel.
- Ne bántsd! Mivel ha igazad van, akkor Ő a szívébe zárt minket. A teste és lelke legmélyebb és legszebb pontjába. Tehát ez nem más mint szerelem! – Jelentek meg virágok körülöttem, és burkolózott rózsaszínbe minden.

by **Rosalia** Kedd Júl. 02 2013, 17:18

Peter egyetértően bólogat Szophiet hallva. A fiú hallgatag, mint mindig, de ő is ugyanarra a következtetésre jutott, mint az idomár lány. Hisame örömében körbeugrálja gazdáját és Vezért is, majd érdeklődve tekintget körbe-körbe.
Ahogy Hime az egyik oldalon átöleli Lewist, addig Pánci a másik oldalon szétzúzza a tükröt, melynek eredményeképpen körölöttük is szétpixeleződik minden. Ők ketten is egy pulzáló, vörös alagútba kerülnek össze, mint a többi pár és Hinari.
Ritának sikerül a kardját belevágnia a falba, nem jelez ki <immortal object> feliratot, ám ahelyett, hogy hasadékot vághatna rajta, a kard mintha beleragadna valami plazmaszerű, ruganyos anyagba. Ez a fura anyag rátapad a kardra, de némi erőfeszítéssel Rita vissza tudja rántani. A falon ejtett seb viszont azonnal elkezd heggesedni és gyógyulni.
Suttogást hallotok, de az irányt, hogy merről jön, aligha tudjátok megállapítana. Olyan, mintha mindenhonnan jönne és mégsem. Mintha a fejetekben szólna, de mégis távolinak tűnik. Már ismeritek ezt az érzést, Morpheus korábban is így szólított meg benneteket.

Óvakodjatok az arctalan katonáktól! Már a nyomotokban vagyok!

S hogy Rita váltotta-e ki a történéseket, vagy amúgy is beindult volna a folyamat, azt nem tudni, de azt vehetitek észre, hogy mögöttetek elkezd összehúzódni a járat, mígnem talpalatnyi helyetek sem marad. Kényelenek vagytok futásnak eredni az egyetlen kivezető irányba, különben benyel benneteket is a járat. Minél inkább szaladtok előre az egyre hevesebben pulzáló, már-már hullámzó folyosón, úgy erősödik a fény a kijárat felől.
Mindannyian egy helyiségbe terelődtök, végre viszont láthatjátok egymást mind a heten! A folyosók, amik ide vezettek, bezárulnak mögöttetek, veletek szemben pedig egy legalább 30 méter átmérőjű szív dobog, melyet föntről, a mennyezetről lelógó artériák tartanak meg és táplálnak éltető vérrel. A gigantikus emberinek tűnő szív előterében egy kisebb egyenruhás sereg gyülekezik, legalább 30 főből álló csoportosulásban. Ha rájuk fókuszáltok szemetekkel, valami extrém furcsaságot is észrevehettek...
- Mi ez a fejetlenség, uraim? Sorakozó, érkeznek a vendégeink! - A katonák pedig a kívánt hadrendbe szerveződnek, élükre áll egy igencsak fiatal, sápadt arcú, vézna férfiú, aki eddig is beszélt a beosztottjaihoz és szikár tartással, karakán hangon köszönt titeket. - Üdvözöl benneteket a Vér Testvérisége! Hadtest, tisztelegj!

kép a seregről:

by **Szophie** Szer. Júl. 03 2013, 15:14

Ő is egyetért? Akkor mégsem annyira kutyaütőek a gondolataim? *-* Nagyon jó vagyok, igen jó! Hisame is milyen boldog! Hehehh.. És még Vezér sem viselkedik annyira gonoszul. Micsoda jó nap ez!
Valami suttog. Kapkodtam a fejem, hogy megállapítsam a hang irányát, de mintha mindenfelől jöttek volna a hangok, kitöltöttek mindent. Zsongott afejem, s a fejemben a hang.. Arctalan katonák.. Mi ez? Slenderman? Nyo-nyomunkban? Mi ez az egész? Félelemtől tágra nyílt szemekkel néztem Vezérre. Vajon ő nem hallja ezt? Túl nyugodtnak tűnik ahhoz.. Ekkor vettem csak észre a szemem sarkából, hogy valami megmozdult. Odanéztem, és láss csodát, hirtelen összezárult a fal vége.
- Egyre több része zárul össze.^^ Mintha az egész be akarna csukódni. - jelentettem ki, csak amolyan megjegyzésként. Hirtelen Vezér meredten bámult rám, ami miatt rá kellett jönnöm valamire, ami fölött elsiklottam eddig.
- Ha ez összezárul, akkor minket is.. - többet nem is mondtam, mert elfogott a pánik, így elkaptam Peter kezét, és Vezér, meg Hisame társaságban ráncigáltam sikítozva kifelé az egyetlen irányba.
- Csak ne legyen zsákutca, csak ne legyen zsákutca..- imádkoztam hangosan. Fényt láttam az alagút végén.. Van hova futni! Ennél csak jobb lehet ott! Erőt vettem magamon, és a lehető leggyorsabban sprinteltem. Ki fogunk jutni! Nem itt fogok meghalni! Nem lenne hozzám méltó halál.. Mögöttem bezáródott az átjáró, éppenhogycsak sikerült kijutnunk. Nagyokat lélegeztem, ziháltam a futástól. Végül kiegyenesedtem, és felnéztem.
- Jééééé! - ugrottam Hinari nyakába. Végre, végre, ismerős! És a többiek is itt voltak. Én már annak is örültem, hogy Peter mellettem van, de így még jobb, mert mindenki ott volt.
- Ez egy szííííííív! - kiáltottam fel csodálkozva. Amióta itt vagyunk, komolyan csak csodálkozni tudok.. Nem is értem én ezt. És vannak itt még más emberek is. Már éppen megkérdeztem volna, hogy "hé, titeket is a kapu zárt be ide?" , de csak akkor vettem észre, hogy nincs fejük. Vagyis csak egynek volt, a többinek meg egy csont lógott ki a nyakának a húsából. Érdekes egy sereg, azt kell mondanom. És én ezen már meg sem lepődöm. Láttam itt már csontvázakat, koboldokat, mit nekem egy két fej nélküli lovatlan. Na jó, igazság szerint nagyon megrémültem, annyira, hogy meg sem mertem mozdulni. Vezér bezzeg.. Nos... Mondjuk úgy, ő szereti a csontot, meg a nyers húsit. Kissé nyál csorgatva nézte az alakokat. Ez a farkas bolond! a Vér Testvérisége.. Ez a név..Ehemmm..Biológia! Lehet, hogy ezek a fehér vérsejtek, és azt hiszik, mi bacik vagyunk! Ha már egy testben vagyunk, ez ésszerű lenne.. - Nem vagyok bacilus! - kiáltottam oda nekik. Remélem, megértik. De miért tisztelegnek egy vélt baci előtt? Érdekes..

by **Shiel D. Lewis** Csüt. Júl. 04 2013, 20:12

Csapásom nyomán a tükör könnyedén törik. Ellenállás nélkül roppan, s szakad ízekre, majd pixeleződik szét. Ám ezzel nem ért véget a folyamat, ugyan is körülöttem az egész világ kezd szétesni. A tárgyak, a falak, az emberek, minden darabjaira hullik, mit én büszkén nézek végig, elvégre én vagyok az, ki elpusztította ezt a hamis valóságot, melyre közre fogott engem, s ki tudja, lehet a többieket is.
Egy igen furcsa folyosón találom magamat, melyen érdeklődve, de ugyan akkor fenntartásokkal vándoroltatom végig tekintetemet. Semmi figyelemre méltón nem akad meg pillantásom, kivéve egyetlen dolgon: Yurihimén. Nyomban oda is lépek hozzá, s aggódó lélektükreimmel végigmérem. Ne,m látom rajta, hogy bántódása esett volna és ennek örülök.
- Nem én voltam az, akivel a tükrön túl beszéltél. Ahogy viselkedett, nyilván valami gonosz hasonmás volt, ehhez nem fér kétség. Ez a hely ki akar kezdeni a józan eszünkkel! Csak remélni tudom, hogy mindenki rendben van... - mondom, majd pedig megragadom a lány kezét, ahogy mögöttünk az alagút mozgásba kezd. Szűkül, zárul, mely egyre inkább közelít felénk. Te jó ég, hát sehol sem vagyunk biztonságban?!
- Hallod..? - utalok a fejemben motoszkáló hangra, mi igencsak emlékeztet valakiére...
- Gyorsan! - kiáltom, s húzni kezdem magam után a lányt, habár az is lehet, hogy az ő gyorsasága magasabb, mint az enyém. A futás közben nem is nézek hátra, csupán vicsorogva tekintek az elérendő cél felé, mi a kijárat. A megmenekülés kecsegtető fényével mered ránk.
Egy nagyobb terembe érkezünk meg, hol már elengedem Himécske kezét, s lihegve meredek hol a középen dobogó óriási szívre, hol pedig a többiekre, mivel ők is megérkeznek szépen sorban úgy, ahogy fene tudja mennyi idővel ezelőtt elváltunk. Mindenki ép és egészséges, ez pedig megnyugvással tölt el.
A felsorakozó fej nélküli katonák azonban kevésbé bizalomgerjesztőek. Miféle hely ez az isten szerelmére?! Egyik pillanatban még világuralomra törő tükrök, másikban benyelő alagutak, most meg egy szörnysereg vezetőstül!
- Egy bizonyos Morpheust keresünk. Hol találhatjuk meg..? - kérdezem a legelöl álló kommendálótól idegesen, pajzsomat a testem elé emelve úgy, hogy legalább Himécskéből védjek valamennyit. Amúgy sem akarom, hogy egy ilyen bandát bámuljon. Ki tudja milyen károkat okozhat a pillangókkal meg szivárványokkal teli lelkében...

by **Hinari** Pént. Júl. 05 2013, 10:32

Úgy tűnt ez a végtelen folyosó sehogy sem akar véget érni, így lassacskán én is visszavettem a tempóból, míg végül zihálva támasztottam a pulzáló, vörös falat, levegőért kapkodva. Ha a gyorsaságom megfelelő is volt, a kitartásomon még bőven volt mit javítani. Kihúztam magam, és nyújtózkodtam egy nagyot, a szabdaló hegyét a „talajon” nyugtatva, s már éppen indultam is volna tovább, ezúttal inkább sétálva mintsem rohanva, amikor megláttam a közeledő falat. Szóval ha akarnánk se tudnánk másfelé menni. Te irányítasz, Morpheus. Nem mondhatni, hogy túlzottan örültem a ténynek, de más választásom nemigen volt, megindultam újra, teljes sebességre kapcsolva. Időközben a titokzatos hang se hagyta annyiban a dolgokat, ki tudja honnan szólalt meg és hogyan, de per pillanat ez kevéssé érdekelt. A nyomunkban vagy? Szóval te lennél a fal? Vagy maga az egész élő szervezet, ami fogva tart? – kérdeztem gondolatban, hátha válaszol.

Nemsokára véget ért a menekülés, és mire kiértem a járatból, és végre kifújhattam volna magam, hirtelen Szophie ugrott a nyakamba, majdnem ledöntve a lábamról. Örültem a lánynak, és megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy mindenki egy helyre került, méghozzá látszólag épségben. Ami nyugtalanított, az az előttünk magasodó szerv volt, nem kevésbé a sereg, ami éppen tiszteletét fejezte ki. Félrebillentett fejjel méregettem őket, és karba font kézzel próbáltam kitalálni, mégis mi folyhat itten. Nyilvánvalóan ezektől kéne óvakodnunk… csakhát ezt ha jól hiszem maga Morpheus mondta, és ő a főellenségünk… tehát pont hogy nem kéne óvakodnunk a Testvériségtől. Egyáltalán, minek irányított ide minket, ha utána meg eltilt tőlük? Nem volt logikus. Kivéve, ha mégsem Morpheus volt a hang tulajdonosa…
- Üdv – biccentettem végül, hiszen az illem ezt diktálta, főleg ha már ilyen szépen tisztelegtek előttünk. Bízni természetesen egy pillanatig sem bíztam bennük, de jó ötletnek tartottam kivárni, és a lehető legtöbb információt begyűjteni, mielőtt cselekednék.

by **Rita Hanami** Pént. Júl. 05 2013, 11:00

Már épp beleszúrtam volna a kardom a falba mikor Ai-chan felkiáltott.
-Mi az? - Néztem aggódva a lányra, talán észrevett valamit amit én.
- Ne bántsd! Mivel ha igazad van, akkor Ő a szívébe zárt minket. A teste és lelke legmélyebb és legszebb pontjába. Tehát ez nem más mint szerelem! – feleli nekem a lány mire aggódó arcom hirtelen bambára vált és egy hatalmas izzadság csepp pereg le a halántékomon. Ez már szinte fájdalmasan érintett.
- Öhm… nem hiszem, hogy erről van szó. – Vetem el Ai ötletét és beleszúrom a kardot a falba ami könnyedén hatol bele. – Ez az! – Örülök meg, de mikor végig akarom hasítani a falat a kardom nem mozdul sőt szinte teljesen beleragad a falba. – Francba! –Igyekszem kihúzni a fegyvert belőle és némi erőlködéssel sikerül is ám amint az idegen test kikerül a falból az azon lévő seb begyógyul.
- Regerenálódik? – Csodálkozom rá a történtekre majd nem sokra rá egy hang szólal meg, feltehetőleg maga Morpheusé. – Te is hallod? – Nézek rá Ai-chanra de kérdő tekintetem hirtelen ilyet majd bosszúsba vált ahogy látom, hogy a lány mögött egyre szűkülnek össze a falak.
- Futás! – Kiáltok fel és gyorsan vissza teszem a kardot a tokjába és Ai kezét megragadva rohanok az egyetlen kijárat felé. – Mindenképp azt akarják, hogy arra menjük! – Morgok magamban ingerülten. Nem tetszett, hogy ennyire az orrunknál fogva vezetnek minket. Az utolsó pillanatban sikerül átjutnunk a fényen és egy nagy csarnok szerűségbe jutunk.
- Ez egy… Szív? – Nézek a mennyezetre ahonnan az artériák a vért… vagy legalábbis gondolom, hogy azt pumpál a nagyra nőtt szervbe. Álmélkodásom egy kislány hangja zavarta meg aki Hinari nevét kiáltotta. Körbe nézve az egész társaság itt volt.
- Szépen egybe tereltek minket. Talán jobbnak látták ha egyszerre ölnek meg minket. – Lépek oda Lewis-hez tekintetem az igen csak furcsa katonákra mered. A vezetőnk egy védekező pozíciót vesz fel és Morpheus után kérdez.
- Szerintem épp a belsejében vagyunk. – Jegyzem meg halkan. – Vagy valamelyik házi kedvencének a belsejében. – Teszem hozzá, hisz ha tényleg Morpheusban lennénk, hülyeség lenne a szívéhez vezetni minket hisz máris megvan a feltételezett gyengepontja. – Az a szív valószínűleg nem csak egy díszítő elem, odakint bele tudtam vágni a falba ami nem csak sebezhető volt hanem még meggyógyította saját magát de ezt talán könnyen megtudhatjuk. – Osztom meg a gondolat menetemet még mindig a vezérünknek címezve közben pedig leszereltem az egyik szabdalómat és helyébe egy könnyű kardot raktam amit mintha egy lándzsa volna tartottam a fejem mellet a szívet célozva vele. – Készüljetek harcra!- Figyelmeztetem a többieket de talán ezt nyílván nem is kell külön mondanom. Valószínű, hogy nem csevegni van itt a hadosztály. Kis lendület vétel után minden erőmet beleadva eldobom a kardot egyenest a hatalmas szívbe és utána már szerelem is vissza a szabdalómat. Kíváncsi vagyok milyen reakciót vált majd ki.

/-1 könnyű kard a tatyómból^^/

by **RenAi** Szer. Júl. 10 2013, 10:59

Riii-nyan gyorsan elvetette az ötletemet. Pedig ha bele gondolunk van benne logika ;3 És gyorsan bele is hajította az egyik kardját a lüktető fal micsodába… Félve hogy mégis mi lesz ebből, és nagy elkerekedett szemekkel vettem tudomásul hogy semmi jó. Amire emlékszem az Rita hangja miszerint futást kiállt. Én még toporgok picit, majd Rita után szaladok látva az eltűnő folyosót.
- Én mondtam hogy ne bántsuuuuk! De te…te nem hallga… auch… - Megbotlottam és el is estem, gyorsan felpattantam és ott folytattam a mondatot ahol abba hagytam.
- tsz rám!.... – ha esetleg felsegített, akkor nem engedtem el a lány kezét. Végig szorosan tartottam, nehogy elengedjen. Igyekeztem nem lemaradni, de Rita jóval gyorsabb nálam. Hátra szerettem volna pillantani hogy hol tartunk, de nem volt rá sem időm sem bátorságom, így végig inkább Rii-chan arcát néztem. Majd ami egy kis világító pont volt eddig egyre csak nőni kezdett, nőni és nőni egészen addig amíg el nem lepett minket. Majd egy csarnokban találunk magunk. A mennyezetről egy furcsa valami lógott le. Bentebb érve feltűnt hogy már nem csak ketten vagyunk. Rii-chan végig kommentálta a helyzetet mármint végig morgott magában. Nem értem miért, pedig tök mókás egy helyzet, ilyen helyen még sosem voltam, és valószínű nem is leszek. Sőt ha nem kerülünk ide be akkor meg végkép nem láthattunk volna hasonlót.
- Rii-chan…Rii-chan! Ha olyan gonosz ez a Morpheus akkor miért figyelmeztetett minket hogy vigyázzunk a katonákkal, és .. és hogy értette hogy mindjárt utól ér? – Nem tudtam eldönteni hogy ez fenyegetés volt-e vagy valami más, netán figyelmeztetés, esetleg biztatás?.... Furcsa volt. Nem kellett sok, megjelent egy helyes pasi, és néhány furcsa fejetlen katona is. Jobban megnézve a pasast nem is nézett ki rosszul… sőt. Bár véres ruhája nem volt túl biztató, de kérem szépen egy szívben vagy hol vagyunk ;p Itt akad vér bőven. Még voltak olyan kedvesek hogy be is mutatkoztak, sőt még tisztelegtek is a tiszteletünkre. Ezt nagyon kedves húzásnak tartottam, és indultam is hogy megköszönjem. Szinte szökdécselve, mosolyogva oda sétáltam a vezérükhöz, és egy nagy naaagy öleléssel akartam jutalmazni. Még a magasba is felugrottam hogy onnan, támadjam le eme nemes gesztussal. Nem hallottam hogy a többiek miket beszéltek, Rii-chan a szív felé repülő kardját vettem csak észre. Ha sikerült megölelnem, egy szúrós pillantást vetettem az én Ritámra. Hogy már megint gonoszkodik, pedig lehet nem is olyan rossz fiúk. A fejetlenek meg hát… hogy is tudnának gondolkodni fej nélkül, nem véletlen van egy helyes vezérük Razz

by **Yurihime** Szer. Júl. 10 2013, 20:37

Mint valami tükör, úgy tört körülöttem hirtelen minden apró, fényes szilánkokká. Olyanokká, amelyeket minden alkalommal láthatok, amikor egy vaddisznót legyőzök, vagy éppen elejtek egy zsemlét. Most azonban minden és mindenki összetört, aki eleddig körülvette szerény személyemet. Megilletődötten pislogtam, és ha a kicsiny, csillogó darabkák mögött nem rajzolódnak ki egy ismerős alak körvonalai, bizony isten halálra rémültem volna a jelenségtől. Szívem így is a torkomban dobogott, csak a hatalmas gombóc akadályozta meg, hogy kiugorjon a helyéről. Mielőtt észbe kaphattam volna, már szinte repültem a talaj felett Lewis-sama felé. Az eszem helyett a szívem vitt, így vettem ahhoz a bátorságot, hogy karjaimat a hősi lovag köré fonva szorosan átöleljem, és könnyáztatta arcomat a széles vállába fúrjam. Sohasem voltam még ennyire megkönnyebbült és boldog, tényleg csak egy rémálom volt! Ugye...?
- Nem is lehetett Lewis-sama! Nem éreztem ugyanazt a melegséget, mint most... - pillantottam fel a férfiúra széles mosollyal az arcomon, és hiába csorogtak patakokban a könnyeim, ezek örömkönnyek voltak. Még mikor rá is ébredtem, mit csinálok, és elhúzódtam, hogy a kéretlen érzelemkitörésem miatt bocsánatot kérjek, akkor sem tudtam abbahagyni a mosolygást.
- Elnézését kérem, csupán... csupán annyira ijesztő volt ez a rémálom, és nem is lehetnék boldogabb, hogy ismét láthatom, Lewis-sama ^.^ Kérem, bocsássa meg a tolakodó magatartásomat, remélem nem okoztam kellemetlenséget... - hajoltam meg mélyen, kissé elvörösödő arccal. Zavarba ejtő volt, ha belegondoltam, mi is történt az imént, és a rémálomban a fejembe törő gondolatok is több, mint kínosak voltak. Nem voltak helyénvalóak azok a vágyak, kívánságok, melyek megfogalmazódtak bennem.
- I-igen, ha a hangra gondol, Lewis-sama ^.^ - válaszoltam egy remegő sóhaj kíséretében, miközben sós nedvességtől áztatott arcomat igyekeztem megszárítani. Csak most pillantottam körbe, s fedeztem fel, milyen különös helyre kerültünk. A folyosó mintha élt volna, sőt hirtelen összehúzódni látszott.
- Hai! - feleltem meglepetten a lovag sietős reakciójára, eszem ágában sem volt ellent mondani neki, ahogy megragadta a kezem egy határozott, mégis gyengéd mozdulattal és húzni kezdett maga után. Olyan puha a keze... Megráztam a fejem és jómagam is futásnak eredtem, nem szerettem volna hátráltatni Lewis-samát. A fény az alagút végén egy nagyobb terembe torkollott, s legnagyobb örömömre viszontláthattam mindenkit, ahogy megérkeztünk.
- Úgy örvendek, hogy mindenki épségben van *.* - lelkendeztem Ai-sama és a többiek láttán. Szophie-sama felkiáltására felpillantottam, és valóban, egészen furcsa helyre keveredtünk, azt hiszem. Ahogy tekintetemet körbefuttattam, felfedeztem a csoportosulást is nem messze tőlünk. Mellkasomhoz kaptam a kezemet, a tisztelgő fejtelen egyenruhások bizarr formát kölcsönöztek a találkozásnak.
- Anou... nem kellene őket kórházba szállítani? - kérdeztem meg aggódva, hogy is mondjam... sokkoló volt a látvány. Eszembe jutottak Morpheus-sama szavai is azonban, ő arctalan katonáktól óvott minket, habár arról nem volt szó, hogy fejtelenek is lesznek. Én arra gondoltam, hogy csuklyákkal takarják el az arcukat...
- Yurihime vagyok, örvendek... - viszonoztam a bemutatkozást egy meghajlással, noha korántsem volt benne annyi élet, mint szokott lenni. Kicsit meg voltam illetődve, azt hiszem, attól tartottam, hogy bármelyik pillanatban összeeshet mindenki. Szólásra nyitottam az ajkaimat, hogy Ai-samát figyelmeztessem, talán nem jó ötlet, amire készül, de a vezetőjüknek volt arca, így tőle nem kell akkor tartani. Leeresztettem időközben kinyújtott kezemet, és hiába szólított fel minket Rita-sama és volt annyi feszültség Lewis-samában, én úgy éreztem, hogy nem fenyeget minket veszély mégsem...

by **Rosalia** Csüt. Júl. 11 2013, 23:22

- Morpheus? Morpheus itt van mindenütt! Morpheus az életadó! - magyaráz feltüzelt hangulatban a férfi, kinek legalább van feje. Ekkorra érkezik oda RenAi elé, s a fiatalembert roppant mód meglepi a gesztus, amivel a lány illeti... ölelés? Mégsem ellenkezik, lassan összeszedi magát és átkarolja a lány derekát. Jólesően beleszippant a lovag hölgyike illatába, majd mosolyogva a katonái felé fordul. - Jegyezzék meg uraim, mindig meg kell adni a tiszteletet a zsákmánynak, kiváltképp, ha ilyen rokonszenves! - majd már fordul is vissza, s egy hússzútőrt szúr a gyanútlan RenAi oldalába, egészen a markolatig. Ezután szinte undorral az arcán ellöki magától a földre a lányt, majd kiadja a parancsokat. - Ideje bekebelezni őket, s visszanyerhetjük mindannyian teljes valónkat!
Közben Rita kardja betalál, s ahogy sebzés éri a szívet, az egész helyiség enyhén beleremeg. - Védjétek a szívet! - Emeli magasba az öklét a vezér, s így tesznek beosztottjai is. Mind a harmincan fegyvert rántanak elő, s egyérelműen felétek indulnak meg. De ha mind ez még nem lenne elég, egy mögöttetek lévő folyosóból a terem felé szalad egy újabb idegen férfi, aki benneteket, a támadókat és a szívből kiálló kardot látva teljesen lemerevedik. - Bolondok... - sziszegi maga elé és kivont karddal megiramodik.

morpheus - [Küldetés] Morpheus - Page 2 S9ej

RenAi 10 páncélt veszített!

by **Szophie** Szomb. Júl. 13 2013, 16:23

- Ai-chan! - kiáltottam, amikor láttam, hogy az egyetlen fejes megemeli a kardját, de késő volt, a lány oldalába vágott egyet a szemtelen! - Bekebelezni? Meg akartok enni? - értetlenkedtem, és kezdtem újfent úgy érezni, hamarosan egy tálcán csücsülök, alma lóg ki a számból, és.. Lelöknek a torkon át, majd egy nagy Morphi hasba esünk, és végül ott a gyomorsav darabjainkra bont. Hümm.. Érdekes halál. Legalább elmondhatom magamról, hogy egyedi, és nem az a szokásos ágyban fekvős beteges dolog. Persze engem nem bánt az a gondolat, hogy ágyban, párnák közt halljak meg, sőt vonzz, de ha nem ez jut, akkor megteszi az is, hogy egy szörny gyomrában esek alkotóelemeimre.
Közben Rita-chan egy karddal támadta meg azt a hatalmas szívet, ami középen lógott. A seb hatására minden megrázkódott, és én képtelen voltam lábon maradni, a földre huppantam.
- Hé! És ha megölöd a szívet, akkor szerinted mi lesz? - kérdeztem felpattanva, miközben lesöpörtem a ruhámat. Pedig nem volt az piszkos, csak ez amolyan szokásos reakció. - Mi van akkor, ha az a valami meghal, és ránk esik az egész teste? Több tonna hús, bőr, csont, meg hasonlók.. - magyaráztam. - Mert ha a szíve ilyen nagy, akkor maga a valami még nagyobb, ami azt jelenti, hogy minket csupán a mutatóujjával képes lenne összenyomni, mint a hangyákat. De ha az egész ő ránk esik, akkor egyszerűen szétlapulunk. - magyaráztam az álláspontomat. Perpillanat sokkal logikusabbnak tűnt, hogy keressünk valamilyen más kivezetést. Mondjuk kimászhatnánk a száján, vagy ilyesmik. Mint a Varázslatos Iskolabusz-ban.
Közben a fejes, meg a fejetlenek kivonták kardjaikat, így Vezér is megvillantotta fogait, egy morgás kíséretében, miközben mellém oldalazott. És amikor éppen utasítottam volna a petet, hogy támadjon, még egy alakot pillantottam meg a szemem sarkából, aki szintúgy kivont karddal indult meg. Most akkor vajon ő is rossz, vagy ő jó? Végül semmit sem tettem, mert nem nagyon tudtam eldönteni, mi lenne a helyes. Azok, akik megtámadták Ai-t, egyértelműen megérdemlik, hogy belekóstoljon Vezér a popójukba, viszont lehet, hogy ha megtámadjuk őket, abból csak még nagyobb baj lesz. Lehet, hogy az a fickó tud valamit, amit mi nem, és azért mondja, hogy bolondok vagyunk.. Nem tudom.

by **RenAi** Szer. Júl. 17 2013, 00:20

Igen, igen a gonosznak tűnő helyes srác kapott tőlem egy naaagy-naaagy ölelést. Sőt még viszonozta is *-* Mint általában ilyenkor most is a szívem hevesebben dobogott és… és szerettem volna Rita orra alá dörgölni hogy tévedett, és hogy a szeretet ereje mindent helyre hozhat. Ittam a pasas szavát egészen addig amíg gyanússá vált a dolog, mivel egy furcsa szóval jellemzett: zsákmány. Nem értettem hogy-hogy érti így vissza is akartam kérdezni de nem maradt sok időm, az ölelésnek szánt szorítása egyre erősebb lett, így nem tudtam magam kitépni a karjaiból, és már villant is a rövid kardja, amit egyenest bele is szúrt az oldalamba. Azt hittem fel fogok nyögni, de nem tettem, össze szorított foggal álltam hogy bele szúrja az oldalamba, a karommal próbáltam kivédeni sikertelenül. Majd el is lökött magától. Egy világ tört össze bennem, nem jövök be neki, nem kedvelt meg. Pedig én olyan közvetlen és szeretetteljes voltam vele.
- Ehh?? Csak ennyi? – Néztem meg az életcsíkom. De a páncélomból is kevés élet ment le, mármint kevesebb mint amennyire számítottam.
- Gyér ez a pasas, nem is tudom mit láttam benne -_-"…- Nem kellett sok, pár másodperc után össze is szedtem magam. Rita kardja megremegtette a földet, így azt hiszem tudom mit kell tennem. Újra a régi voltam, mint ha az előző megalázó eset meg sem történt volna, felpattantam, és igyekeztem megkerülni a fejetleneket, ha nem sikerül észrevétlenül, akkor bizony megküzdök velük. Ügyet sem veszek az új látogatóra, engem csak a szív érdekel. Amint kikerültem a slamasztikából, neki ugrok a falnak majd a falról rápattanok a szívre. Majdnem megcsúsztam és vissza estem, de szerencsémre egy kiálló vénába vagy fogalmam sincs mibe sikerült megkapaszkodnom. >< Már fent vagyok.
- Halihóóó srácook, itt vagyoook fent! -Fedtem fel a helyzetemet mindenki előtt.
- Kérlek, fel tudnátok tartani őket. – Mutattam a katonákra ha közeledtek volna felém. - N Először bele vetem magam a szívet tartó vénák vagy erek vagy mik szabdalásába, de rá kellett jöjjek hogy nem is olyan egyszerű ez. Hallottam hogy Szophie mondott valamit Rii-channak de nem értettem hogy mit, és mivel nem volt egy pöppet veszélyben éreztem magunk én is sietősre fogtam. Ha az inak vagy vénák nem mennek akkor támadom egyenest a szívet, pedig pont olyan jól elterveztem hogy lenyisszantom majd volt nincs szív mi győztünk, és csak simán kisétálunk, remélve az felső felén. Amilyen gyorsan csak tudtam elkezdtem bele szurkálni a kardom, ha megremegett, akkor is igyekeztem talpon és a szíven maradni. Majd utána jöttem rá valamire. Nekem van egy tök szuper képességem és még nem is használtam?... Teljesen ki ment a fejemből, majd a kezeim a magasba és meg is idéztem a kalapácsom. Meglepett hogy milyen nagy és hogy milyen gyors, és az is hogy elfelejtettem hogy én is a szíven vagyok >< Azt támadtam vele, de hogy ne essen bántódásom, bár nem tudom hogy esne-e, még ilyen helyzetben nem voltam. Gyorsan odébb ugrottam és bele kapaszkodtam a legközelebbi artériába. Igaz a szívet nem tudom hogy tudom-e kábítani, de valamennyivel csak többet sebeztem, ha tudtam.

by **Shiel D. Lewis** Szer. Júl. 17 2013, 17:06

- Ne... - szisszenek fel, ahogy Ai-chan teljes egyszerűséggel átöleli a fejes fazont. Jó, neki legalább van, de akkor is gyanús az egész banda. Még hogy Morpheus az életadó? Ne viccelj! Morpheus egy gonosz démon, aki örök álmot akar hozni mindenkire és ezért el kell őt pusztítani... Gondolataimnak azonban nem adok hangot, mert nem kívánom bőszíteni a fejetlen bandát, hisz' az is lehet, hogy nem ellenségesek a szándékaik. Találkoztam már jópár olyan egyénnel, kikkel ki lehetett jönni kinézetük ellenére, s ahogy végignézek a srácon... Na meg Ai-channak is visszaölel. A végén még kiderül, hogy nem is rossz fiúk...
Vagy mégis! Vadállatias vicsorba fogok, ahogy a férfi kardját, vagy tőrét előrántva üdvöskénk oldalába vágja fegyverét, s ezután a földre löki. Éktelen haragra gerjedve, vérben forgó szemekkel hatalmasat üvöltök és elrugaszkodok Himécske mellől. Okos, nagy lány már, tud magára vigyázni, ha egy percig nem vagyok mellette. Csak egy perc, ennyi kell. Ennyi idő alatt összetöröm, szétzúzom, elpusztítom, kicsinálom a férget.
- Megdöglesz! - kiáltom a mocsok fejesnek buzogányomat lóbálva. Fél szemmel látom, ahogy a serege fegyverbe fog, s készülnek a rohamra. Sokan vannak, de nem lehetnek olyan erősek, mint amilyenek mi vagyunk. A Justice League, a hősök háza verhetetlen, ebben biztos vagyok. Nem azért jöttünk el idáig, hogy most ezekkel az aljas szörnyekkel vívjunk, a célunk Morpheus.
- Támadás! - adom ki az utasítást, hogy megerősítsem mindazokat, kik eddig esetleg gondolkodtak, vagy csak nem fogtál fel mi történt. Megöljük őket... Minden szörnyet...
Buzogányomat magasba emelem, s ha a srác ugyan ott van, mint korábban, megpróbálok fentről lefelé suhintani, hogy nyomorult fejét belepasszírozzam a földbe, ahová való. Ha esetleg elmozdul, akkor utána iramodok, s ugyan ezt próbálom véghezvinni. Az egyetlen fő dolog az, hogy megtámadjam a szemetet, kit minden áron meg akarok ölni...

by Ajánlott tartalom