Meredith & Ranmaru

A fókuszaim jeleztek. A beérkező jelzést egész gyorsan feldolgoztam, becsléseim szerint alig 0.1 microsec idő elég volt már nekem ahhoz, hogy értelmes adatot csiholjak ki az összes fókuszomból egyszerre. Hátam mögött a nagytorna első körének tapasztalatával azt kellett mondanom, hogy bár lassan hét darab fókuszom, plusz a tekintetem is kezdett kevés lenni, és sokkal több információra vágytam minden egyes microsecundumban, még ez is sokkal több volt, mint amennyit a képességpontjaim alapvetően lehetségesnek tartottak felszerelés nélkül. Ez zavart. Éppen azt terveztem, hogy mindenképpen tenni fogok rá, amikor a következő szintlépés elér – ekkor észleltem, hogy az egyik fókuszomból közeledik felém valaki. Általános sebességét felmérve az egyetlen megoldást abban láttam, hogy kitérjek. A védett területeket mindig megengedtem magamnak egy kis pihenést, nem koncentráltam annyira a befutó látképekre, és így előfordultak kellemetlen szituációk. Hogy pontosabban fogalmazzak: indokolatlanul sok problémás helyzetbe futottam bele az elmúlt időszakban, így pedzegettem, hogy fókuszaim megnövelt száma talán már erre is megoldást fog nyújtani. Ez a gondolat azonban egyelőre némi elődázást kívánt, hiszen illett volna a testi kontaktust ígérő, gyorsan közeledő lányra koncentrálnom. Igazság szerint egyedül a vörös lobonca vonta magára a figyelmemet, abban helyből elveszett két fókuszom is, a maradékot meg arra próbáltam használni, hogy körbepillantsak, merre van lehetőségem kitérni. Túl sok nem volt, hacsak nem akartam a lány helyett egy fiú JK-ra cserélni az érintkezést. Ha egy fiú vállát kellett volna megfognom, sokkal kevésbé lettem volna zavarban, mintha egy lánynak bármely más testrészét. A fiúk válla úgymond publikus terület volt. Ezért inkább ugrottam. Ugrottam volna. A lány befékezett. Én meg addigra már rég nekilendültem. Próbáltam volna megszakítani a mozdulatomat, de ez nem csak a való életben, hanem a SAO-ban sem így működött. Az eredmény az lett, hogy ügyetlen botladoztam félre a lány útjából. Arcomat természetesen abban a pillanatban elöntötte a pír. Beégtem előtte.
– Hogyne – vágtam rá egyből arra, amit ő is mondott. Biztos voltam benne, hogy szidni fog. Méghozzá engem. Az ilyen sihederes, széllel bélelt típusú lányok tipikusan másokat hibáztatós természetek. És ezekre a legjobb, ha mindent ráhagyunk. Így elkerülhetőek a konfliktusok. Azt hiszem a csodálkozás is kiülhetett az arcomra, amikor 0.1 microsecundumnál sokkal több idő múlva dekódoltam a szavait, és rájöttem, hogy kihívni akar. KT-ra. Hogy küzdeni szeretne, és engem választott hozzá. – Hogyne – ismételtem meg korábbi válaszomat kis gondolkodás után még egyszer, és mivel egyik fókuszommal már rég átolvastam a felugró üzenetet, rá is nyomtam.
Tovább viszont nem léptem. Felkeltette érdeklődésemet a lány. A motivációim számomra világosak voltak, de az övé már nem. Éppen ezért kíváncsian lestem rá valódi tekintetemet használva. Hogyan tovább?

A legtöbb fókuszom kiérdemelte a lány. A többit pazaroltam a tömegre. Nem mintha különösebb noszogatást igényelt volna, hogy kis helyet kapjunk legalább. Nem örültem a feltűnésnek, de hamar lekoptak rólunk a tekintetek. Itt, a hivatalos küzdőterek környékén gyakorta fordultak elő random kialakuló párbajok. Viszont ezt a lányt…
Nem, képtelen voltam vele mit kezdeni. Zavartan fordítottam el a tekintetem, ahogy ne lássam az arcát, miközben üvölt. Nem örültem a kiabálásának, túlságosan felhívta ránk mindenki figyelmét. Kellemetlenségnek éreztem a hangoskodását. És a vicsorgása után még a fókuszaimmal sem figyeltem rá. Nem értettem, mi szükség van erre.
Kicsit elfordultam tőle.
Néhány lépést hátráltam.
Bizonytalanul lehívtam a menümet.

Hmm. Biztos voltam benne, hogy kezdő játékos, különben nem viselkedne így. Bár amilyen energiákkal és lendülettel rendelkezik, már régen felküzdhette magát komolyabb szintekre is akár. Bár nem láttam sem bossgyakásokon, se mások nem meséltek újabb feltörekvő JK-król. Ahogy rohamozott, kapkodva hívtam le Artemist a kezembe. Bizonytalanul ragadtam meg. Furcsa volt, hogy nem kell töltenem, hanem máris rendelkezésre állt egy nyílvessző. Ekkor már régen nyúltam volna a saját tegezemhez, de így a kezem megakadt a levegőben. Elnyomtam egy káromkodást, ahogy kapkodva visszanyúltam az íjához, hogy feszítsem. Nem, késő volt már. Hiába volt rengeteg pont a gyorsaságomon, azért akkora különbséget még én sem engedhettem meg magamnak, hogy ennyit elszöszöljek valamivel.
Nem maradt lélekjelenlétem oldalra lépni, a lány belém rohant, letarolt. Hangosan nyekkenve feküdtem el. Újra szentségeltem, ezúttal hangosabban. – Szép volt, ügyesen csináltad – dicsértem meg. Nem sok lovaghoz volt eddig küzdelemben szerencsém, és égett az arcom, hogy ő egyből a földre vitt. Esetlenül tápászkodtam fel…

– Oh… bocsánat – nyögtem meglepetten és… megszeppenve? Nem tudom. Azt hiszem, összezavarodtam. Kioktattak. Átvizsgálva az elmondottakat, meg kellett állapítanom, hogy hagyományt törtem az elismerésével. Mellettem szól, hogy társunk elismerése csökkenti az általa okozott győzelem mértékét, hiszen nem szégyen egy olyasvalakitől kikapni, akit sokra tartunk. Ha éppen nem vöröslött volna az arcom a szégyen miatt, hogy sikerült fellöknie, minden bizonnyal büszkeséget éreztem volna, hiszen ügyesen használtam az emberek közlési technikáját és a mögöttük sugallt üzeneteket ahhoz, hogy kicsit csökkentsem átmeneti vereségem súlyosságát.
Igyekeztem minél gyorsabban feltápászkodni, hátha ezzel nem csak kilépek abból a kellemetlen szituációból, amibe a lány miatt estem, hanem sikerül túllépnem a problémán, és végre teljes értékű harcostársa leszek. Sajnálattal vettem észre, hogy ez nem így van.
Hipnotikus hatással volt rám ellenfelem harciassága. Nem nagyon találkoztam itt egyáltalán nőnemű karakterekkel, ha mégis, állandóan stiklisek voltak. Mármint pupákok. Olyan kis… furcsák. Alig ismertem magamra, hogy keresgélnem kell a szavakat valaminek a definiálásához.
Ez a lány Mizukit jutotta eszembe, ahogy hadonászott a kardjával, teljesen értelmetlenül. Magasabb szinteken biztos elhagyja majd ezt a rossz szokást, hiszen fölösleges energiapazarlás. – Egy igazi harcos nem tesz olyan mozdulatot, ami felesleges – mondtam. Gyenge próbálkozása volt ez annak, hogy helyre állítsam renomémat, de legalább igyekeztem lépésről lépésre foltozni a rajta esett károkat.
Artemisszel nem akartam veszteséget elszenvedni, még a végén megsértődik a fegyver. Nem ismerem a női gondolkodás mikéntjét, és nem akartam ilyen bonyodalmakba keveredni. Így hát felhúztam, máris újabb fényvesszőt generált rá a rendszer. Élveztem az effektet, és élveztem azt is, hogy tizenhármas szinten még találok olyan, a közeljövőben valószínűleg ugyan úgy kifakuló, de egyelőre élményt nyújtó dolgokat, amik éltethetnek.

A szemüvegem mögül figyeltem a lányt. Igen, erre is képes voltam, éppenséggel a SAO-ban a szemüvegem nélkül ugyan olyan jól látok, mint vele együtt. Ezúttal abban reménykedtem, hogy ha lehajtom a szemüvegem, akkor az olyan új perspektívát fog adni, amivel képes leszek meglátni a logikát a lány cselekvésében, vagy legalább a mozgatórugóját a megmozdulásainak. Sajnos nem segített rajta.
Rejtélyes volt számomra a viselkedése, bár nem mondom, erősen imponált határozott fellépése és önbizalma. Megkockáztattam a sebzést. – Rendben van – emeltem sebzésre Artemist. Természetesen a fénynyílvessző máris termelődött. Nagyon fura volt, hogy nem kellett állandóan töltenem. Jelentős sebességcsökkentés. Hozzá kell még szoknom, hogy jóval kisebb reakcióidővel tudok így dolgozni.
Úgy húztam a vállamhoz a lányt, mintha most fognék először íjat a kezemben. Óvatosan feszítettem, gyengéden feszítve addig a húrt, hogy szinte könyörögjön, esedezzen és vergődjön a kezemben a kioldásért. Az alkaromhoz feszítettem, biztosan tartottam, közel hajoltam hozzá, leheletem cirógatta fa nyelét. Felszívtam a levegőt, és benn tartottam, ahogy nem engedtem még ki a robbanást sem. Nem engedtem, hogy kezemben ellazuljon az íj, már feszült egész testem, majd egyetlen sóhajjal, pillanat alatt engedtem, és a nyíl kiröppent a kezemből, ki a húrból.
Nem hibázhattam el az ellenfelem, más kérdés, hogy féltem a sebzéstől, amit okozhattam így neki? – Jól vagy? – néztem fel, kérdőn pislantva felé. Kerestem a tekintetét, de kerültem a szemkontaktust: amint farkasszemet néztünk, én elfordítottam a tekintetem. Néhány fókuszom éppenséggel tökéletes lesz arra, hogy figyeljek azért rá. – És most… – tártam szét a karom, Artemist egyetlen elengedéssel az invertorymba pakolva – Te jössz. Mutasd meg, hogy mit tudsz, állok elébe! – néztem szemüvegem mögül olyan kihívással a lányra, milyen csak telt tőlem és a fókuszaimból.

Lőtt és könnyedén talált.
- Hogy jól vagyok e? – bújtam ki a pajzsom mögül – Normális vagy? – egy lövésével tüntette el a páncélom. Nem volt észnél, én mondom! Dühtől felforrt vérrel a bőröm alatt léptem közelebb hozzá. Trappoltam, mintha egy megkergült vad lettem volna, majd borultam is ki, miként hozzá értem. Arcom elől elfújtam a lelógó tincsem, majd szólni akartam, azonban olyan lendülettel miként hozzá sétáltam, úgy el is némultam. A mellkasa került szemmagasságba. Volt egy tartása, ezt korábban már nyugtáztam és most kiderült, hogy erős is volt a sebzése. Éreztem a szívem dobogását és a kellemetlen meleg érzést.
- Ne! Ne! Ne! – ráztam a fejem, majd szúrtam a mellkasát, hogy feledjem a gondolataim.
Az érzés, hogy ő egy nyavalyás vesszővel többet sebzett, mint én, az egyszerűen kiborító volt. Szúrtam még egyszer, de a sebzésem még mindig nem tartott azon a szinten, mint az ő átkozott lövése.
- Miért csak ennyit sebzek rajtad? – futottak könnycseppek az arcomra – Miért? – és ismételtem már sírva.
Hogy takarjam az arcom, úgy hamar a mellkasába borultam, majd felismerve a kellemetlen helyzetet és hogy ő az ellenfelem volt, úgy szipogva toltam is el magamtól.
- Add ide az íjad. – egyszerű, könnyen érthető kérésem volt felé. Ki akartam próbálni magam az ő fegyverével, hogy velem volt e baj, vagy ő volt különleges. Szipogtam, az alkaromba töröltem a taknyom és könnyeim. Kezeimet a testem előtt, a melleim alatt fontam össze és vártam rá, majd nyújtottam a jobbomat, hogy helyezze bele az íjat.
- Kiborultam, azt hiszem. – ismertem be, mert hát kár volt tagadni – De add ide az íjad, hogy lőjek vele... rád.

Igazság szerint néhány hónappal ezelőtt még féltettem volna az ellenfelem életét. Akkor még nem érkezett meg az íjász-gyengítés, és nem Artemis volt a kezemben. A gyengítés előtt sebzésem nem feleződött volna, Artemis előbb pedig brutálisabb pluszokat kaptam volna az íjam után. Ezzel a lánnyal még csak most ismerkedtünk, nem tudtam, pontosan hogyan működött, de nagyon reméltem, hogy idővel a működése, a logikája mögé látok majd, és tökéletes összhangban tudunk harcolni egymás oldalán. Artemis és én.
Most viszont csak azt figyeltem, hogy egyáltalán a páncélját túllőttem-e. Nagyon jól felszerelt JK-nak tűnt. Egyik fókuszom felhívta a céhjelvényére a figyelmem. Előbb is észrevehettem volna. Egyáltalán nem volt csoda ezek után, hogy olyan jó felszerelésekkel bír, mint amikkel bírt. Anatole keze alatt gondolom, hogy jól jártak a céhtársak.
A páncél végül nem csak lefutott, de az életéből is vittem. Elégedetten egyenesedtem fel lövész-pozíciómból. És vártam a támadását. Nem, így nem jó a hangsúly. Szóval: a támadását vártam. Helyette a hisztijét kaptam. Egyáltalán nem erre számítottam.
A csapása, ahogy elmélyítette bennem a fegyverét, egyáltalán nem volt professzionális. A módszer hagyott némi kívánnivalót maga után, a kivitelezés szintúgy. – Ez így csikiz – tájékoztattam, ahogy számomra ismeretlen módon módszeresen támadott. Nem tudtam mire válni a technikáját. – Csináld rendesen – szólítottam fel enyhe zavarral a hangomban. Több volt ebben a kérés, mint a parancs.
Örültem, mikor végre kérdést intézett hozzám. Ez végre valami kézzel fogható volt. Legalább részben, a szó átvitt értelmében. Kicsit feszélyezett a közelsége, próbáltam volna hátrább lépni, de attól féltem, hogy akkor elesik. Így a lábammal először csak kitámasztottam, majd vissza is léptem. Megköszörültem a torkom. – Úgy vélem, hogy a magas szintkülönbség lehet az oka… – mondtam, még egyszer megköszörülve a torkom. Reméltem, hogy veszi a jeleket: tartsuk a távolságot.
Tartsuk a távolságot. Tartsuk a távolságot. Tartsuk a távolságot. Tartsuk a távolságot. Tartsuk a távolságot. Tartsuk a távolságot. Tartsuk a távolságot. Tartsuk a távolságot. Tartsuk a távolságot.
Ez a gondolat még egy ideig így ment körbe bennem, mint valami megakadt hard disc ugráló olvasófeje mentén az adatok. Ezt váltotta ki belőlem az, hogy elkérte Artemist.
– Sajnálom, de nem etikus egymás fegyverét fogdosnunk – jelentettem ki határozottan és ellentmondás nem tűrve. – Inkább támadj még – tanácsoltam, bár felmerült bennem, hogy inkább távozom a mérkőzésből. Valamiért már nem éreztem a késztetést, hogy küzdjek vele, sőt… itt akartam hagyni. Hmm, érdekes. Vajon mi válthatta ki ezt a hirtelen emocionális változást?
Magamat vizsgálgattam.

Egyik fókuszom követte a lány tekintetét. Megjegyzésemre adott megnyilatkozása, legyen szó akár verbalitásról, akár a testbeszédről, egyáltalán nem stimmeltek, legalábbis számomra semmilyen gondolat mentén nem voltak összeegyeztethetőek az általam adott információkkal. Fókuszom lekövette, hogy hova nézett a lány, majd zavartan visszapillantottam rá. Aztán megint le, majd vissza. – Khm. – Úri módra köhécseltem, ökölbe fogott kezem a szám elé tartva. – Talán helyesebb volna ha… – Úgy akartam folytatni: a harcra koncentrálnál. Így próbáltam volna felhívni a figyelmét, hogy súlyos tévedésekhez vezethet, ha valaki nem két lábbal a földön állva von le következtetéseket. Mint ahogy most is történt. Megjegyzésem azonban nem kapott elég időt a kifejtésére, sőt egyáltalán az elmondására sem, hiszen képzelete már egészen másfajta berkekbe repítette.
Nem is értettem, hogy mit keresek én még itt. Nőiessége ugyan statokban mérhető változást nem eredményezett, azonban gondolkodásmódja és képzettársításai már nem mondhatták el ezt magukról. – Elég – jegyeztem meg félhangosan, két rikácsolása között. Bántotta a fülemet a hangja. És már megint túl sok figyelmet terelt ránk. Éreztem, hogy zavarba jövök. Ez nem jó, ha zavarban vagyok, képes vagyok logikátlanul cselekedni…
– Elég! – ismételtem meg erélyesebben és határozottabban (és nem kevés hisztérikus felhanggal), ahogy újra nekem esett. – Ez már az én köröm lenne, ez cs-csalás! – Dadogtam. Dadogtam! A harc szabályai szerint minden figyelmem az ellenfelemre kellett volna összpontosítanom, helyette viszont nem tudtam nem máshová nézni: a minket figyelő szemekre, a távolban meganimált repülő sárkánygyíkokra, egy vörös hajszál illogikus mozgására az arcom előtt, egy fura ruhafodrozódásra a távolban… csak erre a lányra nem. Erre a lányra nem. Viszont Artemisre igen.
– Elég! – csattantam fel, ezúttal el is távolodva, csak egyetlen lépéssel, ügyetlenül állítva meg a kezem, ahogy nyílért nyúltam a tegezemhez, ami már nem volt sehol, és akkor gyorsan nyúlva vissza az íjhoz, Artemishez, hogy feszítsem is, és már lőjek is vele, igen-igen… Bumm! – nevettem fel hangosan, bár nem láttam, becsapódott-e. Nem is érdekelt. Olyan színes volt a világ. Illogikus! Megmagyarázhatatlan. És ami a legjobb: teljesen érthetetlen! Háhá! – Soha nem kapod meg a fegyverem! Ő az enyém! – villantottam a lányra vakító vigyorom.

A lábaim összegabalyodtak, és ez gyönyörű párhuzamban volt ugyan így a gondolataimmal is. Nyilván nem volt tiszta a fejem, azért viselkedtem úgy, ahogy, de arra rátett egy lapáttal a leány viselkedése is. Nekem ugrott. Lassan egészen jó leszek már abban, hogy mozgási sémák alapján előre lássak bizonyos támadásokat, így hatékonyabban tudjam ki is kerülni őket. Ezúttal viszont tanácstalanul szondáztam a lány testét, és képtelen voltam kiszámolni, hogy pontosan milyen ívben fog közeledni, és egész pontosan milyen támadást is hajt majd végre. A válasz végül a szó átvitt és képletes értelmében és fejbevágott. Szinte szó szerint letaglózott. Az akrobatikám ugrálásokban és ügyesebb mozdulatokban a segítségemre volt, de attól tartok, ezúttal túl komplex volt a feladat számára, én pedig túl ügyetlen, jártasságom pedig még túl alacsony szintű ahhoz, hogy kivédhessem a megtántorodást. Az életsávomat már nem is néztem, hogyan csorog néhány HP-t lejjebb. Rá kellett jönnöm: a fejelés is olyan, mint bármilyen jobb horog, vagy pofon, vagy ilyesmi. A fegyver módosító pontjai nem adódnak hozzá, azonban az alap erő és egyéb felszerelések igen.
A leány ledöntött a lábamról. Egyetlen dologra figyeltem csak igazán: hogy Artemist el ne engedjem. Görcsösen szorítottam rá. Eszembe jutott, hogy egy súlyemelés jártasság talán mégis pozitívan befolyásolná a lehetséges jövőképemet. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez az ötlet helytelen. A felismeréstől teljesen magamba roskadtam. Már a saját múzsacsókjaim is valótlan lehetőségekkel csábítanak!
Kiszolgáltatottan feküdtem el. Nem is próbáltam feltápászkodni. – Győztél! – köhögtem rekedten. Megalázottan. Gyámoltalanul. Kezemben szorongatva… Artemist? Az íjam, igen! A kezemben volt még az íjam! Egy hölgy előtt nem teljesíthettem ilyen fanyarul! Erőt vettem magamon, fel akartam állni! – Nem, még nincs vége! – Hirtelen pálfordulás!

Már éppen felálltam volna. Legalábbis a szándék megvolt bennem, és talán a gyorsaságom is adott volt, hogy összeszedhessem magam. Azonban hiába lehetett nagy különbség közöttünk, még az sem hidalta át az ügyetlenkedést, ahogy Artemist szorongatva próbáltam feltápászkodni. A leány teljes súlyával rám nehezedett. Letaglózott. Súlyemelés! – jutott megint eszembe. Nem mintha sok értelme lett volna.
– Fejezzük be – tanácsoltam, mielőtt beszélni kezdett volna. – Ennek így már semmi értelme. – Elmondtam, amit el akartam mondani, most az ő köre következett. Türelmes hallgatóság voltam, hiszen ilyen kiszolgáltatott helyzetben, mint az enyém, mi mást tehetne az ember? Kivártam, és addig is meghallgattam szíve baját. Soha nem voltam jó a félreértések tisztázásában, főleg nem akkor, amikor csak homályosan sejtettem, hogy mi vezethetett a félreértéshez. Az ember ne is próbáljon meg úgy egy problémát megoldani, ha nem tudja, mi a probléma magja! Nagy az esély rá, hogy akkor csak ront a helyzetén.
– Artemis következő nyila pontot tesz a küzdelem végére. Bízz meg bennem, és zárjuk le a mérkőzést – tanácsoltam. Amint két kezemmel fogtam rá a fegyveremre, máris ott volt rajta a fényvessző. – Nem öllek meg, viszont zárul a harcunk. Tizenhármas szintű vagyok. Nagyon szépen teljesítettél ellenem, te bármennyi is vagy – jelentettem ki határozottan. Nem kívántam tovább húzni ezt az egészet. Az elmúlt percek vagy órák több napnak tűntek. Úgy éreztem, hogy szinte megőszültem. Ha Meredith lekecmereg rólam, várakozás nélkül célzok és tüzelek, hogy ne legyen ideje megijedni. A nyíl el sem éri majd, ugye, hiszen a felugró panelen a KT megnyerése opciót választom. Ha nem így, tesz, valószínűleg a szemüvegemmel fogok babrálni. A szemüveg, mióta csak az eszemet tudom, az orromon van, és örök csinga a világ elől.

Leeresztett Artemisem mögül figyeltem a lányt, ahogy háttal nekem távolodott. Néhány fókuszom megint elveszett a hajában, alig tudtam kikeveredni belőlük. Csak álltam mögötte, mint egy rakás szerencsétlenség. Úgy éreztem, hogy túllépett rajtam. Valamilyen módon mintha fölém nőtt volna, és még ő győzedelmeskedett volna. Nem értettem. Nem találtam semmilyen érvet, amivel alá tudtam volna ezt támasztani.
– Igen, még találkozunk! – szóltam utána. A kezemben szorongattam Artemist. Átraktam a balba, majd vissza a jobba. Nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Magam elé emeltem újra, lehívtam a leírását… Ezen a küzdőteren nem figyeltem rá. Az újratermelődő nyilakon kívül továbbra sem tudtam meg róla semmit. Egy rejtély volt előttem ez a tiszafa borítású csodás nőszemély. Kibogozhatatlan rejtély. Örök társ.
Egyelőre megfeleltünk így egymásnak. Arra gondoltam, hogy akkor talán valaki olyasvalakivel kezdek, akinek elég HP-ja van ahhoz, hogy próbálgassam rajta Artemist. Így jutott eszembe Ai.
Hamarosan már egészen máshol jártam. Én is, és a gondolataim is. Mégis, ahogy ők is, úgy én is állandóan visszatértem a küzdőtér helyszínére. A lábaim visszavittek. Artemis-szel lődözgettem ott. Reméltem, hogy újra összefutok a lánnyal. Ezzel a fura, de annál határozottabb, különleges lánnyal. Az jutott eszembe, a napokban milyen sokkal volt dolgom. Libuse. Mirika. Artemis. És most ő is. Zavartan toltam feljebb a szemüvegem. Nem örültem volna annak, ha innentől rendszeresen számítanom kell lányok, nők és asszonyok jelenlétére. Nem toleráltam volna több olyan fura logikát, mint amivel ők rendelkeznek. Ettől az emléktől elmosolyodtam. Artemis a térdemen feküdt, én meg végigdőltem egy sziklán a küzdőterektől nem messze. Elégedetten gondoltam a történtekre, és miután Artemist az invertorymba tettem, elaludtam. Minden korábbi fegyelmezettségemet sutba vágta az érzés, ami elhatalmasodott rajtam: a biztonság érzése, hogy amíg itt vagyok, ezen a helyen, ahol vele is küzdöttem, semmi bajom nem eshet. Sem most, sem mindörökké.