Asuka & Meredith

Mint valami retardált kisgyerek, úgy ugráltam a paripámon a kezdetek városa egy terén. Nyelvemmel csattogó hangot hallattam utánozva egy ló patáinak hangját, miként a macskaköves utakon üget és mintha egy tehenész lány lettem volna, úgy kiabáltam e mellé.
- Jihááá! – fogtam erősen a karót a lábaim közt, hogy az ne szökjön meg tőlem és ügettem. Bevallani e történéseket senkinek se mertem volna, de már órák óta játszottam a hős lovag szerepét a játék pónimmal, mit saját kezűleg gyártottam. Igen, tizennyolc éves voltam.
Mr. Stefanonak – mert hát valahogy neveznem is kellett – leesett a feje. Egyszerű történés, mi hatalmas drámát váltott ki belőlem. Dühös lettem, mint egy darázs csípte vad bölény, úgy dühöngtem. Kellemetlen volt, mert sok munkám volt az állatban, de őt elhagyta a tartása. Szerencsétlen. Úgy én, mint ő most.
Nem temettem, a méreg átjárta a testem, markomba tört az oly csodás paripám dereka és messzire rúgtam a varrt fejet.
- Váááá! – a zöld ruhám feszült rajtam, miként a karom tártam és üvöltöttem az ég felé – Miért Kayaba? Miért?! Váááá! – majd dobtam a fej után a többi testrészét is.
Egyszer küzdöttem eddig, de most ismét vérre szomjaztam. Okolnom kellett valakit, mert hát valljuk be, nincs ki ilyen helyzetben magát hibáztatja.
Trappoltam. Éreztem, miként a meleg levegő ki és be járt belőlem. Méteresnek tűntek a vállaim, lépéseim alatt mintha repedeztek volna a kövek. Egyszerűen csak hatalmasnak és erősnek éreztem magam. Hátamról a kardom rántottam és mutattam a fegyveremmel egy kiszemelt áldozatra. Rózsaszín haj, ütni való alkat. Tökéletes!
- Te! Ott! – kiabáltam, hogy vegyen észre – Harcolj!

A legrosszabb ezen a helyen, hogy a csillagok nem is igazi csillagok... Nincsenek ott, ahol kéne lenniük! Vagyis, egészen másak itt a csillagok. Ez borzalmas! Határoztam el magam, megfejtem titkukat, hiszen titkok ismerője vagyok, és még inkább felfedezőjük. Nem lesz olyan nagy dolog, biztosan menni fog. Éppen csak Kagucit nem érdekli minden problémám. Miért ilyen önző? T.T Én mindig odafigyelek az ő problémáira. T.T
Húzva, vergődve, vonszolva magam a Kezdők Városának utcáin sétálgatok, talán csak néhány fadarabra és egy krétára lesz szükségem. Vegyük a jó oldalát! Hiszen én minden tekintetből pozitív vagyok! Legalább én magam nevezhetem el az összes csillagot! Igen, igen, így lesz, biztosan így lesz! Búcsúzhatok Siriustól, helló, Tündérkirálylány! Mert a tündérek aranyosak. A tündérhang pedig még inkább, én pedig szeretem a tündérhangúakat. Azok mindig olyan vidámak, tele örömmel, boldogsággal! Nekem pedig az kell, így ám, hisz abból táplálkozom, az motivál. És a csillagok.
Napocska alatt morfondírozok, hanyagul körbepillantva, és konstatálva, itt rajtam kívül talán senki sem vette észre, hogy bizony, itt nagy baj van, vaj pedig nem segít, ráadásul talán az sincs. Kíváncsian emelem tekintetem egy vörös hajú nőre, ki nem is nő, talán inkább csak kislány, hiszen olyan édes paripája van! Hűűű, lehet, hogy neki tündérhangja van? *.* Pedig nem tűnik kislánynak, de valahogy mégis az. Lehet, hogy nem tud róla, hogy ő egy igazi tündér! T.T
Cáfolja meg elméletem kiakadása, elég feltűnő, nem lehet eltéveszteni. Az igazi tündérek mindig vigyáznak még a nem igazi paripákra is. Az elme nővérei nem engednek effélét. Szegény paripa... Nem értem, miért kellett ilyen értelmetlen halált halnia. Talán találunk itt barkácskórházat. De mindegy, ez talán valóban nem az én dolgom.
S így is lenne, nem szemelne ki engem a hamis tündér. Megrezzenek rám kiáltására, bambizok rá, meg pislogok, meg szempillát rebegtetek, s némán formálom a szavakat hevesen artikulálva, egyik mutatóujjammal saját magamra bökve.
- Éééén? o_O - bár hangom nem hallható, hiszen éppen csak némán beszélek, majd megköszörülve torkomat kiegyenesedek. Pedig én nemrég még azt hittem, hogy ő egy igazi tündér! T.T
- Móóóó, olyan gonosz vagy! T.T Pedig lehetnél tündér is... tudod, azok nem szoktak gonoszak lenni. Mondd csak, te nem szeretnél igazi tündér lenni? *.* - oldalazva lépek ki jobbra, figyelvén arra, hogy mögöttem elég nagy hely legyen. Inventoryból nem szedem elő a fegyverem, hiszen az elég nagy, ettől picit ijesztő, legalábbis valaki egyszer azt mondta, és én nem tudom, mi a baja vele. Hiszen nem a mainstream az only way.

- Tündér? – csillogtak a szemeim és gondolkodtam a szavain. Nem is hallottam még ilyen kasztról eme megalkotott világban, persze sok mindenről nem hallottam még itt, de ez akkor is különleges volt. Gondoltam, ha volt elf kaszt akkor ez sem különbözhetett tőle olyan sokat. Mert hát tündér és elf, majd ugyanaz, de nem értettem, hogy miért nézett engem tündérnek. Olyan bájos lettem volna? Olyan aranyos, vagy a bőröm oly selymesnek tűnt? Miért? Bár ez hízelgő lehetett volna rám nézve és már majdhogynem le is eresztettem a kardomat, mégis nem hagyott nyugodni egy gondolat. Ő bántotta a pacimat, ő fejezte le az ártatlant! Tudtam, mert ott voltam és láttam!
- Te kezdted! – és a gyerekes megszólalás, mit ilyenkor hallatni kell – Bántottad a pacimat! És most… és most… megbánod ezt! Miután legyőztelek, mert legyőzlek, azután elmondod, hogy hogyan lehetek tündér! – suhintottam a levegőbe a kardommal, álltam támadói pozícióba, majd fújtam ki szemeimből a frufrum, mert az szokásához híven ismét kelletlenül takarta a kilátást.
Küldtem egy meghívást a lánynak és vártam, hogy fogadja el azt.
Tündér. Tündér akartam lenni. Az sokkal különlegesebb, mint a lovag. Persze a kardom, meg a pajzsom meg tartottam volna, mert telhetetlen voltam, de akartam még a szárnyakat is magamnak, mit úgy éreztem a lány meg is adhat nekem. Tudott valamit, mit más nem, láttam a sunyi szemeiben. Mit nekem a nagy kék, csillogó, ártatlannak látszó szemek. Én mögéjük láttam, úgy bizony.
A szándék megvolt a részemről: A véres bosszú és az öröm mellyel a céhbe fogadtak volna, miként látják a tündéri szárnyaim. Anatole-nak biztos kellemes meglepetés lett volna.

Tündér vagy nem tündér? Fontos kérdés ám ez, hiszen a tündéreknek éppen olyan hangjuk van, mint neki. ^w^ De a tündérek sohasem gonoszkodnak... Ők mindig aranyosak! Nem hiába szeretem őket ennyire. Meg aztán szépek is, úgy ám, és biztosan van valahol egy saját, igazi Tündérországuk, Tündérkirálysággal! *.* Jó lenne egyszer tényleg felfedezni őket. T.T Még sosem láttam igazi tündért. Pedig tudom ám, hogy léteznek, és tényleg éppen olyan a hangjuk, mint ennek a lánynak. ^^
A lány viszont haragszik rám, mégpedig nagyon, és igazán nem értem, hogy miért. Kapom a fejem össze-vissza, köpni-nyelni nem tudok, hogy itten én most bántalmazva leszek, ráadásul a legrosszabb, hogy már elfelejtettem, miért, hiszen a saját pszichológiám csapdájába esek, rendszeresen elfelejtem, hogy mivel is foglalkoztam előtte, az ember ugyanis egyszerre csak egy dologra tud ám koncentrálni. Szóval, tehát annyira leköt a kérés, hogy megtanítsam a lányt tündérkézni, hogy teljesen kimegy ám a fejemből a pacija, na persze nem egészen, mert tényleg sajnálom szegényt, meg emlékszem ám, hogy tönkrement, csak éppen arra nem hogy magától esett szét, és nem is én bántottam őt, mert az nem is így volt! Csak hát, erről picikét megfeledkezem, és a tündérhangú lány pedig tényleg olyan őszintének tűnik, főleg őszintén felháborodottnak, hogy teljes mértékben elhiszem, hogy én tettem tönkre a falovacskáját, és én voltam a kőszívű szörnyeteg, aki ezzel sújtotta szegény lovacskáját. Borzalmas vagyok! TT_TT Nem is értem, hogy tehettem ilyet.
- Igenis, tündérhangú lány! T.T - hagyom magam bedominálni, mert teljesen tutira egyértelmű ám, hogy Meredithnek igaza van, nekem pedig jogom sincs ellenkezni. Mostantól azt teszem, amire ő utasít. >.< Ő pedig valamiért harcolni akar velem, bár nem igazán tudom, mire is vagyok képes, mert nem igazán gyakoroltam ezelőtt sohasem ilyet. o.O Szedem hát elő az inventoryból a fegyverem, a fejsze helyetti csatabárdomat, mert az azért sokkal metálabb meg királyabb a többinél, és nekem egyszerűen ez tetszik. Bár semmit sem tudok róla, de ez már csak mellékes apróság.
A kihívást elfogadva állok félterpeszbe, a csatabárdot két kézzel megfogva a jobb vállamra vetem, támadásra készen. Tanácstalanul pislogok párat, mielőtt nekiindulnék a lánynak, de meglátszik rajtam, szerencsétlen és tapasztalatlan vagyok, és nem igazán megy ez nekem. Meg aztán mégis hogyan is tudnék még jobban bántani egy majdnem igazi tündért?

- Aztaaa ~ csillogó szempárral figyeltem a hatalmas és csodálatraméltó fegyverét, szinte a földre is leültem ámulásomban. Bár normális esetben kérdőre vontam volna, hogy a vékony karjai elbírják e egyáltalán az oly nehéznek látszó bárdját, de ha én tudtam tartani a pajzsom és kardom, akkor ő is tudta fogni a fegyvere nyelét.
Mint két pálcikaember hatalmas fegyverekkel, mintha egy mesében lettünk volna. Mókás látvány volt, de most nem szabadott nevetnem, hisz egy küzdelem kezdődött épp! Bár biztos magabiztosabbnak tűnhettem volna így, de nem akartam színészkedni, mert nem voltam az. Félő volt miként a fém a páncélomhoz ért volna, úgy is tört volna darabjaira a pajzsom. Persze itt a számok uralkodtak, de kérem én egy lány voltam, nem így gondolkodtam. Mi nagy volt, az bizony nagyot is ütött!
Tehát a harc. A lány hamar bevallotta a bűnét, függetlenül attól, hogy szinte alig szólt valamit is. Persze nem láttam a fejébe, - hisz ki is lettem volna én? - viszont nem tagadta a bűnét, mi az én igazamat bizonyította. Csúf elnevezéseken gondolkoztam, mert ugye a párharcokban a szavakkal is dobálózni szoktak, de nem sajnos nem vágták még föl nekem a nyelvem, így amatőrként támadtam őt.
- Te paripa gyilkos!
Nos, az első próbálkozásom kész kudarc lett. A „Te” megnevezés az sugallta, hogy emberként tekintettem rá, egyenlő félként, mit nem kellett volna most. A „paripa” egyáltalán nem volt csúnya, mintha valami szivárványszájú, kicsi, béna, szerencsétlen kobold lettem volna. Talán a „gyilkos” szavam ért is valamit, de kevésnek éreztem ezt így. Tehát második felvonás:
- Csúf boszorkány! – na ez már jobb volt! – Rút féreg! – táncoltam az elmémben, hogy így tudtam nevezni őt! Biztos pofont kaptam volna az Anyukámtól, ha hallotta volna ezt, de ez csak a sikeremet nyugtázta.
Megjött a hangulatom, elszállt a fegyvere okozta félelmem!
- Váááá! – futva indultam meg és a pajzsommal követtem a bárdja végét, hogy azt találja el a testem helyett.

Önmarcangolásom megkezdődik, rám cseppet sem jellemző módon, hiszen bűnös vagyok egy szegény, ártatlan és ártalmatlan paripa halálában, tehát megérdemlem a büntetést, bármi is várjon reám. Igen, igen! Tűrnöm kell sorsom, és nem fordulhatok el a felelősség elől! Szorítom meg jobban csatabárdom markolatát, holott tudom jól, hogy még az sem mentesít tettem és annak következményei alól, hogy nekem ilyen szép nagy fegyverem van ám. Egyébként is a férfiak szokása nagy fegyverekkel rohangálni, hogy önnön férfiasságukat így bizonygatgassák, holott én nem vagyok ám férfi, de nem ám, még csak az kéne, bár azért egyszer kipróbálnám, milyen lehet, mert hű, biztosan szépen eltöltenék úgy egy napot. *.* Ilyenekre azonban most nem szabadna gondolnom, hiszen kihívtak, vagy mi a fene, és igen, nekem most nagyon össze kell szednem magam meg minden, hogy szépen, drámaian veszítsek. >.< Hümmm, talán az sem lesz jó, ha tettetem a vereséget... Akkor biztosan csak még inkább megsértődne. T^T
Az epikus csata némi szájkaratéval kezdődik, mert bizony ám, azok mindig így szoktak elkezdődni, még a filmekben, a mesékben, de még a pankrátor meccseken is. Nem mintha valaha is láttam volna egyet, mert nem élvezet számomra, hogy székeket törnek el egymás hátán, mert csúnya dolog másokat bántani. Tehát én magam is egy csúnya dolog vagyok, mert tönkretettem a tündérhangú lány paripáját. T^T Nem mintha egyébként emlékeznék rá, hogyan is történt ez, de talán lényegtelen is, hiszen a sérelmezett igazságosztó már teljesen bedominált, ahogyan annak lennie is kell a jó és a rossz csatájában.
- Pa-pa-pa-paripa gyilkos? TTT_TTT - ha egy mocsár közepén állnék, én istenbizony, elsüllyednék szégyenemben. Ilyen csúnyát még soha senki sem mondott rám! Ez rosszabb, sokkal rosszabb, mint amikor azt mondják rám, hogy ostoba vagyok, vagy éppen idegesítő! Ismétlem meg a lány szavait, ráadásul a java csak ezután következik. Csúf boszorkáááány??! Rút féreg??!
- Móóóó... Bocsánat. T.T - hüppögök magamnak egy sort, mert hát a csatabárdom csupán csak pajzsát találja el, azt is rosszul, s egyszerűen lesiklik felületéről. A tündérhangú lány pedig sokkal ügyesebb ám, mind én, bár eddig úgy tűnik, inkább a védekezés az, amihez ért. Támadni ugyanis nem igazán támad, csupán arra ügyelt, hogy pajzsát tartsa úgy, hogy ne tudjam őt megsebesíteni.
- Én igazán nem akartam megölni szegény paripádat. T-T Bocsi, hogy útban voltam, nem akartam. T^T - no persze a bocsánatkérés nem mentesít tettem alól, azért illik ám bocsánatot kérni, amikor valaki rosszat tesz a másikkal. A lendület miatt kicsit hátrébb kerülök tőle egy méterrel, egy szusszanásnyi időm pedig így akad arra, hogy elmondjam, amit akartam, hogy ezután ismét támadásba lendüljek. A pajzs ugyan elég nagy, de biztos van olyan felület, amit nem véd teljesen. Ha elég gyors vagyok, akkor nekirohanásom alapján hihetné akár azt is, hogy ismételten a pajzsát akarom megtámadni, csak hogy kellő gyorsasággal az utolsó pillanatban irányt változtassak, s a lány hátát próbáljam eltalálni. Na persze, ha sikerül elég gyorsnak lennem hozzá.

Nem volt bocsánat. Nem lehetett. Megértő voltam, de Mr. Stefano meghalt. Könnyeket is hullajtottam, miként csak erre gondoltam. Ártatlannak tűnhetett a személye, de sunyi és ravasz lány volt. A leggonoszabbiak leggonoszabbja. Tudtam én, engem nem vágott át!
Készültem, hogy a pajzsomat emelem, ám védekezésem nem sokat ért. Egy könnyed, tökéletes és váratlan lábmunka után, mellém, illetve mögém került. Béna. Továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy ellenfelet nem dicsérünk, függetlenül attól, hogy ügyes volt, tán ügyesebb is tőlem.
A hátamat szinte törte a fegyvere. A bárdja szinte repített, miként eltalált. Borultam, hemperegtem a koszos földön. A pajzsomat igyekeztem magam alá tenni, de sikertelenül és ejtettem is el azt.
A csúszásom megállt lassan. Felálltam, leporoltam a koszossá vált ruhámat. Megnéztem, hogy hol szakadt el az, majd nyugtáztam, hogy legalább a kardom nálam maradt. Helyeztem azt a jobbomba és a balomba is egyaránt, végül két kézzel fogtam meg a markolatát és tartottam magam előtt a fegyverem. Ügyetlen voltam mindig is, az egyensúly érzék teljes hiányában szenvedtem és most, hogy nem voltak szabad a karjaim, hogy tartsam magam, úgy kétségek közt indultam el a lány felé. Egy lépés, majd még egy és látva, hogy ez megy, úgy kezdtem el csak futni. A kardomat a magasba emeltem és érkezett is a csatakiáltás. Mint a filmekben. Elrugaszkodtam, szálltam, kiabálásom közben a számból kiömlő nyáltenger csillogott a nap sugaraiban. Festeni való jelenet volt, ám volt egy kisebb probléma. Az ugrásom nem volt nagy, korán rugaszkodtam el és érkeztem a lány elé. Léptem kettőt, majd még egy kicsit és csak úgy suhintottam a pengémmel.

Még sosem éreztem magam ilyen rosszul azért, amit tettem, vagy éppen nem tettem, de azt hiszem, az számít a legkevésbé, hogy valóban bűnös vagyok-e. Hiszen felnőtt nő vagyok, és nem kereshetek kifogásokat, ha valaki haragszik rám, hanem jónak kell lennem, bólogatnom, és elfogadnom sorsom, még akkor is, ha az fájdalmas meg minden. Apró szerencse csupán, hogy ebben a világban nincs fájdalomérzet, de ez tényleg csak mellékes dolog. Szegény paripa haláláért megérdemelném, hogy működjenek a fájdalomreceptorizébizéim, csak egy apró áldozat lenne tőlem szegény paci haláláért cserébe.
Megilletődve ácsorgok döbbenten meredve a fegyveremre, és a lányra, én magam is meglepődök rajta, hogy sikerült eltalálni, pedig ez nagyon nagy szó ám, főleg tőlem, hiszen úgy hittem, ilyen sosem fordulhat elő. Meg aztán tényleg nem akaródzik bántani azt, akinek a paciját bántottam, ugyebár. Mohóóóóóó! T.T Nem értem, miért vagyok ennyire, de ennyire kegyetlen! T.T
- Jól vagy? Nem esett bajod? Bocsánat! TT_TT - teszem fel ostobábbnál ostobább kérdéseim, hiszen hát persze, hogy nincs jól! Bizonyítja mindezt tesze-tosza hátracsúszása, s bosszúvágytól fűtött, tüzes tekintete, mellyel talán még grillezni is lehet.
Érkezik is hát a csatakiáltás, már-már csontjaimban érzem a félelmet, lelki szemeim előtt pedig nem is egy vörös hajú lánykát, hanem egy ork hadsereget látok. Tudjátok, olyanokat, mint amilyenek a Gyűrűk Urában is vannak, uruk hai leaderekkel. Szóval, Meredith éppen olyan félelmetes ebben a pillanatban, mint ők, csak persze nincs olyan átható testszaga, mint amilyen nekik lehet. Ugrására hátralépek, s lábaimat kicsit behajlítom, egyfajta elrugaszkodásra alkalmas pozíciót felvéve, ha esetleg szükségem lenne védekezésre. Picit ugyan ügyetlenül érkezik, de ez az apró sebzés is elég ahhoz, hogy az életcsíkom sárgává váljon, s ezzel automatikusan meg is nyerje a párbajt. Hiába, nem túl magas a szintem, ami azt illeti. :rolll:
- Móóóó... T.T - hümmögöm magamnak, és még fegyverem is elrakom. Hiszen amúgy se lenne rá szükségem.
- Tudod, én tényleg sajnálom, ami a paripáddal történt. T.T De talán segíthetnék megjavítani... tudod, rocket scientist vagyok. - öltözékem egy ponton ugyan picit beszakad, ott, ahol a lány megvágott, de ezt leszámítva nincs különösebb bajom. Csak az alacsony HP-m, ugyebár. Azért remélem, hogy már nem haragszik rám, még ha minden oka meg is lenne rá. T.T