[Küldetés] Második Próbálkozás

Oh, hát nem voltam elég gyors, máskor kénytelen leszek hamarabb maxra pörgetni a kobakom: bizony felbukkant a kockás mosolyú, mire én újra átléphettem volna a kaput. Fene. – Szevasz! – mosolyogtam olyan barátságosan, amennyire csak telt tőlem két zombi módszeres legyilkolása közben. Kicsit lassabban mozgattam a kezem, meg közelebb engedtem őket magamhoz, hadd tűnjön úgy, mintha nem lennék annyival sokkal magasabb szintű náluk, mint ahogy én azt gondolom.
Határozottan odafigyeltem rá, hogy innentől kezdve a világ minden kincséért se mutassam neki a hátam. Nehéz volt tartani, ugyanis időközben még a hullaszínű haverja is befutott, az állam meg majdnem elkeveredett a sok zombi lába között meglepetésemben. – Ejha, haver, azt hittem, meg is haltál… huh, igaz?! – vigyorogtam. Legalábbis nagyon reméltem, hogy sikerül őszintén előadni ezt az egészet. Nagyon nem örültem, hogy még vele is számolnom kell. – Micsoda mázli! Hova tetted a fáklyád? Csak nem megtámadott valami? – ajánlottam fel egy baráti ölelést, mintha csak mélységes megdöbbenéssel tapasztalnám, hogy él. Oh, igen, és ennek még örülnék is neki! A zombikat hármas erővel természetesen már pillanatok alatt ki is irtottuk, így értelemszerűen nem őket akartam teletubby-féle „nagyölelés!”-ben részesíteni. Ettől függetlenül, ha a srác nagyon nem kapcsol, vagy akarózik belemenni a játékba, azt hiszem, nagyon kellemetlen szitu tud még kialakulni, amit nem enyhít a végén előadott buta nevetgélésem.
– Hát, srácok, azt hiszem, ez egy hatalmas bukta, nem? Kayaba nagyon szépen beszívatott minket vele. Hallottatok már a neverending story-ról? Azt hiszem, hogy ez is valami ilyesmi, nem? Csak elcseszték, és tényleg soha nincs vége – nevetgéltem nagyon bután, és közben próbáltam minimális feltűnést sem keltve lépésről lépésre a kapu közelébe jutni, hogy aztán a végén… – Hopp, hehe! – felkiáltással megpróbáljak átlendülni rajta.

Egyre levegősebbé vált a terem, a zombik gyorsabban fogytak, mint ahogy én végeztem velük. Más is volt itt. Nem volt nehéz levonni a következtetést, így nem is ért meglepetésként, amikor először a lovagot, majd az árnyharcost is megpillantottam a mobok között hadakozni. Nemsokára elfogytak az ellenfelek, így ismét csak mi hárman maradtunk az ismerős falak között. Leeresztettem a fegyverzetem, és szenvtelen arccal pillantottam rájuk. A viselkedésük alapján ugyanazok voltak, akik átlépték velem együtt a kaput, nem pedig valamiféle hasonmások, avagy alternatív énjeink. Nem erőltettem meg magam, vissza se köszöntem "Joe"-nak, csak figyeltem, tanulmányoztam a mimikáját, a művigyorát, mely tele volt feszültséggel. Hallgattam az ideges nevetgélését, az ostobaságokat, melyek kiszökkentek az ajkain, és végül levontam ugyanazt a tanulságot, mint Kazuma-kun. A módszereivel azonban nem értettem egyet.
- Yare-yare, Kazuma-kun... Drága barátunk már így is rendkívül feszült, a fenyegető magatartásod csupán ellenállást fog belőle kiváltani... :] - jegyeztem meg, miközben közelebb lépdeltem a duóhoz. Nem siettem, minden mozdulatomból áradt a higgadtság, bár volt benne egyfajta áldozatát becserkésző vadász színezet is.
- Nincs rá okod, Diabel, hogy ideges légy. Elvégre, ahogy implikáltad, magasabb szintű vagy nálunk, és semmi hasznunk nem származik abból sem, ha ártunk neked. Lazíts... és beszélgessünk erről a kazamatáról ahelyett, hogy fogócskázunk :] - tettem rá a kezem a férfi vállára, már persze ha hagyta és nem húzódott el. Az én félmosolyom sem volt az a biztató fajta, de még mindig barátságosabb közeledés volt, mint amit sárga indikátoros barátom produkált. Nem jutunk sehová, ha nem pihenünk meg egy kicsit és nem beszélgetünk szépen... nyugodtan...

Meglepődtem, amikor a valós nevemre hivatkozott. Nem számítottam erre a csavarra a történetvezetésben. Persze nem mondom, hogy lehetetlen volt hozzájutnia az információhoz. Egyáltalán nem tartottam titokban, hogy ki is vagyok én, csak az itt folyó kalandok során éreztem azt a belső késztetést, hogy ne adjam ki magam. Ösztöneim általában helyesen működtek, így engedtem a követelésnek, és Joe-ként mutatkoztam be. Néhány nem túl nagy tudást igénylő kattintás után már csoportban is ez a név jelent meg. Nem nagy kunszt.
– Ó! – formáztam a számmal is gyönyörűen azt a betűt, ami elhagyta a nyelvemet is. A fejemben kattant egy kapcsoló. Éreztem, hogy védekeznem kéne most, felháborodni, vagy legalább mutatni valahogy, mennyire meg vagyok illetődve… vagy valami ilyesmi. Helyette viszont bekapcsolt az agresszor mód.
– Meglepődtem, hogy ezzel nem hozakodtál elő már hamarabb – villantottam meg azt a mosolyt, ami már jó ideje az arcom mögött feszült. Lehet, hogy nem voltam tökéletes imitátor, de egyre sikeresebben gondoltam úgy az arcomra, mint egy maszkra, ami igény szerint alakítható és formázható volt. Az igényem pedig általában igen egyszerű volt: kerüljek általa minél előnyösebb helyzetbe. Ezúttal viszont ahogy az igazi nevem is előkerült, úgy pattant le az arcomról is a maszk, és terült szét az izgatott vigyor. – Kapaszkodjatok! – rugaszkodtam el. Nem azért csináltam így, mert nem feszélyeztettek a sárga indikátoros fiú kései, hanem azért mert…
– Itt már sokkal szívesebben beszélgetek. Potikat? – Néhány mini volt nálam, azokkal töltögettem a saját életem. Ha nem a kések okozták a tetemesebb életveszteségem, akkor biztos néhány kósza zombi-ütleg. A kapuba rugaszkodtam bele, és ha tudtam, vittem mindegyiküket. A túloldalon értünk már földet, a legfelső levegőben lebegő járdán.
Nem kívántam magyarázatot adni arra, hogy erre miért is volt szükség. Ha olyan okos a szögletes mosolyú srác, majd rájön magától is. – Nos? – csillapodott az arcomon a mosoly intenzitása.

Az álarc lehullott. Mihelyst kiejtettem a nevét, és végleg eloszlattam Joe létezését, melyet eddig serényen tagadott, végre eltüntette azt a zavaró művigyort az arcáról. Eddig sem volt túl sok értelme annak, amit csinált, hiszen nyilvánvaló volt a viselkedésemből, hogy a felénk mutatott karakter nem egyezett a valós személyével, ám az embernek van egy ilyen különös szokása, hogy a végletekig igyekszik tagadni, amíg lát esélyt a hazugsága életben tartására. Bosszantó szokás, én már régóta nélkülözöm. Csupán szánalmasabbá teszi, ahogy görcsösen ragaszkodik a fals információhoz és bolondot csinál magából vele.
- Attól tartok nem ismersz eléggé jól ahhoz, hogy meglepetésként érjen velem kapcsolatban bármi is :] - reagáltam, tán feleslegesen, de nem lényeges. Tény és való, hiába töltöttünk el együtt néhány órát, csak egy ugyanolyan álarcot kapott, amit ő is mutatott nekem eddig. Az ízelítő pedig kevés volt a teljes valómból ahhoz, hogy valódi meglepettség érje. Persze tisztában voltam vele, hogy csupán a fejében élő képemnek nem feleltem meg, mely nagy valószínűséggel hamis volt.
Kezem a vállán volt, így nem eshetett nehezére megragadni és magával rántani engem. Nem tettem ellene semmit, nem aktiválódott a reflexem, mely az ellenkező reakciót kísérné, ha fejem az alapbeállítások szerint működne. Így egyszerűen csak átestem kettejükkel a kapun, és a földre zuhantam, akárcsak Diabel és Kazuma. Mint akivel semmi sem történt, úgy támaszkodtam meg és nyomtam fel magam, majd törökülésbe helyezkedtem a padlón. Unatkoztam, ennek jelenként pedig a fülemet kezdtem piszkálni. Semmilyen információ vagy inger nem ért, amely felkeltette volna az érdeklődésem, a potik felajánlása is teljesen hidegen hagyott. Egyetlen pontot sem veszítettem az életemből, ehhez túl magas volt a páncélzatom. Így hát higgadtságom teljességében üldögéltem a különös kazamata talaján, és közönyös arccal pillantottam fel Diabelre, hátha szolgál némi értékelhető mesével Kazuma-kun kérdésére válaszolva. Kételkedtem benne, hogy ne folytatná a terelést és a mellébeszélést.

Sokkal jobban fogadták, mint vártam. OK, ezt így kimondani talán kicsit merész húzás lenne. Egy embernek kényelmes volt a levegőben lógó út, amelyen álltunk és ültünk, de háromnak… nem csodálom, hogy a szögletes máris biztos támasztékot keresett magának, és lecsüccsent. Követtem volna én is a példáját, ha nem bízok a rugóimban és a gyorsaságomban. És a számban… Próbáltam is sebességbe tenni, hogy kinyögjek nekik valamit.
– Őszintén? Fáraszt az állandó gyanakodásotok. Ne engem hibáztassatok mindenfajta elmaradt szocializálódásotokért… – Kétszer is nekifutottam, mire sikerült lebetűzni. És innentől kezdve nyilván elég sokat vesztett helyben kreált monológom a belső erejéből. – Az a helyzet, hogy látom, ahogy nem bíztok bennem. Éppen ezért én sem bízok bennetek – mondtam. – Benned főleg nem – böktem a szögletesre. – Bár te sem tűnsz kispályásnak. Rohamaid időnként nincsenek? – néztem kétségek között vergődve a másikra.
Biztosan nem túl jó ötlet hergelni őket, de kezdtem unni azt, hogy láthatóan minden szavam gyanú forrása nekik. – Osztály, meg tudja mondani nekem, hogy a járatok melyik szintjére kerültünk? – vetettem be a tanárbácsis stílust. Céges projektmenedzserként volt még egy-két ilyen skill a tarsolyomban. Szánalmasak, igen. Mégis reménykedek abban, hogy valamivel végre szót értek velük.
Éreztem, hogy túlpörgöm a feladatot, és már lassan ez is csak negatív reakciókat vált ki belőlük. Nem álltam jól, az a baj. Szükségem lett volna… hmm… mondjuk legalább a szimpátiájukra. Igen.
A legfelső úton voltunk mindannyian. Ott, ahol korábban csak én haladtam. A rendszer alig egy órával ezelőtt még mindegyikünket külön-külön utakra sorsolt, de most magyarázkodás helyett sikeresen átborítottam őket a kapun, így nem generált belőlünk monogámokat. Kérdő tekintettel lestem körbe: kapcsol vajon valaki?

// Besurranok még, hogy teljes legyen a kör :] //

Kétségtelenül unatkoztam. Azért jöttem ide, hogy Kazuma-kunról további információkat szerezzek, hiszen érdekes személynek tűnt, aki érvekkel és haszonnal megfelelően manipulálható, ám csalódnom kellett. Nem igazán indította be az agytekervényeimet a viselkedése, ingerszegény volt a társasága, a lénye. Úgy viselkedett, akár egy sarokba szorított vad, és ezt nagyjából Diabelnek köszönhettük. Ki gondolta volna, hogy a kék hajú lovagnak is vannak szélhámosságra hajazó tulajdonságai?
- Igen-igen, köszönjük, Kazuma - tapsoltam párat lustán, majd nagyot sóhajtva felkeltem és habozás nélkül odamentem a késeshez, hogy lejjebb toljam a kezét. A kés veszélyes, nem való labilis mentális állapotú emberek kezébe - Ha bíznál bennem azok után, ami múltkor történt, végtelenül ostoba lennél. Részemről nincs szó semmiféle bizalmi kérdésről, jelenleg nincs benne a szótáramban. Csupán a haszon érdekel, legyen a kézzelfogható vagy éppen közvetett, ahhoz pedig nincs bizalomra szükségem. A helyzetet a te nyugtalanságod szülte :] - szóltam idegenvezetőnkhöz, megengedve magamnak, hogy a közvetett hasznot emlegetve Kazuma-kunra pillantsak. A probléma ott kezdődött, hogy a céljaim egyre távolabb kerültek tőlem és egyre kevesebb motivációt éreztem arra, hogy hajszoljam őket. A csillagok együttállása nem nekem kedvezett, már maga a kazamata is egy közönséges folyosóvá degradálódott, nyilvánvaló vált számomra, hogy az a tükör semmit sem csinált. Nem volt különbség a két oldal között, ha a kazamata valóban abból állt volna, amire gondoltam, már lett volna észlelhető differencia a két oldal között. Fáradt sóhajt hallattam.
- Yare-yare... Nincs semmi, ami itt tartson. További jó szórakozást :] - jelentettem ki, majd sarkon fordultam és átléptem a kapun. Egy kevéssé furdalt a kíváncsiság, hogy találnak-e valamit, és ha igen, akkor mit, ám úgy véltem, nem éri meg a fáradságot velük tartani. Ha szerencsém van, megölik egymást a hiányomban.