[Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Kezdeti ijedtségemben még a szememet is elfelejtettem becsukni, így pontosan láttam, amint az egyik, a társainál egy kissé vaskosabb és barátságtalanabb ág egy centire húzott el az arcomtól. Aztán mégegy és mégegy, amíg végül meg nem szűnt az áradat, és én nem kapkodtam levegő után, féltérdre ereszkedve az egyik törzs mögött.
Azt hiszem, túl gyorsan történt, nem voltam felkészülve rá.
Érdeklődve tekintgettem oldalra, megpróbálva kistilabizálni a csapatot ért veszteségeket, ám így első pillantásra senki sem szenvedett el komolyabb sérülést. Ennek tudatában meg is nyugodtam egy kicsit, ám az érzés hamar elillant, amint feltűntek a kidobófiúk, fényes, feltűnő páncélzatban. Támadnunk kellett volna, mielőtt ők teszik meg, de az előző esetből tanulva inkább nyugton maradtam, és megvártam az élharcosok reakcióját. Mirika utasítására csak bólintottam, kardom fél kézre fogtam a gyorsabb és problémamentesebb haladás érdekében.

Nem figyeltem a másik küzdelmet. Bár a robbanások és az ezek következményeként fel-felébredő lökéshullámok befolyásolhatták volna a hozzáállásomat, mégis úgy gondoltam, a piros lovag nem a mi dolgunk. Ha ezt elintéztük, és az még mindig él, akkor lehet vele törődni, addig nem. Tekintetemet végigjárattam a többieken, elidőzve kicsit Alexen és Libusén, majd a három frontharcos után én is megindultam. Ran mozgásmintázata egyértelműnek és kiszámíthatónak tűnt, Mirika gyakorlatilag egyhelyben volt, így leginkább Anatot tartottam szemmel, aki iszonyatos sebességgel került ellenfelünk másik oldalára. Elindultam. Gyorsan, sebesen, amennyire csak a pontjaim engedték, fél szemmel a páncélost, fél szemmel pedig a környezetet elemezve. Ekkor azonban a semmiből farkasok jelentek meg, ám mivel célpontjuk egyezett a miénkkel, hamar kitaláltam, hogy nem árthatnak nekem. Közelségük ezzel szemben adott egy remek ötletet, s amikor az egyik semmivé vált, már tudtam, mit fogok csinálni. Az egyik árny nyomába szegődtem, a lehető legtávolabb a macskástól, és abban a pillanatban, amikor az állat rávetődött volna – sok más társával együtt – a lovagra, egy szúrást indítottam mögüle, a kék lovagot célozva. Értelemszerűen a fegyverem a farkast is elporlasztotta, ami eddig fedezéket nyújtott, ám – mivel bőven volt mire figyelnie ellenfelünknek – úgy gondoltam, talán sikerül annyira a kristály általi elterelő hadművelet, hogy az alig fél méterre lévő, a farkas teste mögül érkező pengét már nem lesz képes időben lereagálni.

Fain, menni fog ez! Nii-chan ötlete zseniális volt, ebben a farkasáradatban tuti nem lát majd semmit ez a bigyó, és akkor jó esélye van mindegyikőnknek szépen lezúzni. Nyilak reppentek, pengék suhogtak és csattantak, amiből ugyan semmit se láttam, de azért biztos voltam benne, hogy amikor a porfelhőből kiesik a páncélos, hiányozni fog egy jó adag az életsávjából. Nos, nem így lett. Egy karcolást sem ejtettünk rajta.
- Pfff... - Megnyilvánulásom nem az intelligenciám magasröptű szikrája volt, de tökéletesen kifejezte, mennyire gáz volt ez az egész. Én mondjuk jól elvoltam a fa fedezékében, meg mi sem szenvedtünk el sérülést, de azért na. Mi az, hogy nem sebeztük meg?! A zanyád! Előhúztam egy újabb nyilat, ám ez most másképpen villant fel, mint a többi, ahogy beillesztettem az íjam húrjára. Muszáj volt bevetni a nehéztüzérséget Igyekeztem az ég felé célozni vele, ami mondjuk nem volt túl egyszerű úgy, hogy a szememet mindenféle jégdarab akarta kiszúrni, de valahogy csak-csak aktiváltam a képességem, és a felreppenő nyílvessző reményeim szerint négy felé fog szét esni és megáldja a többieket *>*

// Támadás helyett képességhasználat. Ha megdobom, a többiek +6 sebzést kapnak a következő támadásukhoz //