Chromologia

by **King** Kedd Feb. 26 2013, 20:08

Nem ébredtem fel. Hiába zuhantam a mélybe, nem ébredtem fel, pedig ez volt az egyik legutolsó biztos pont, amibe kapaszkodhattam. Reménykedhettem. Hogy ez csak egy rémálom, aminek akkor lesz vége, mint a legtöbb rémálmomnak: a legutolsó mélypont előtt. A földhöz csapódás előtt. Mielőtt az ember feje pépes tejbegrízzé változik, véréből sár lesz, abból az itt rekedt beteg kamaszok és gyerekek aztán homokvárat építhetnek. Undorító, baszki!
Nem így történt. Felébredtem, de nem feküdtem sem otthon az ágyamon, sem egy reálisabb mennyországban. Úgy tűnik, hogy itt rekedtem. És ők boldogan hajoltak fölém, és ők rám vigyorogtak, és ők körbevettek, és mások még küzdöttek, amikor velem már közölték, hogy nyertem! Győzedelmeskedtem! Akármilyen hihetetlen, magam mögé utasítottam mindenkit, és hiába volt minden, amit tettek ellenem: már felettük álltam. Nyertes voltam! Ők pedig akkor logikusan nem mások, mint vesztesek. Ahogy én nem egyszer közöltem is velük. Bevallom, utólag kicsit szégyelltem is magam.
Az elejétől kezdve nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok közéjük való. Nem is akartam a részévé válni ennek a világnak. Nekem másnap versenyem volt! Ahogy Kayaba közölte, hogy kalandra hív minket, alig akartam hinni japán beszédhez alig szokott fülemet. Nekem másnap futnom kell. Nekem értékes a testem, ami nem függhet vezetékekre kötve! Párnák között. Infúzióval életben tartva. Nem!

Elrejtőztem. Bujdostam. Nem értettem a világ belső logikáját, nem bíztam meg senkiben. Szántam a kockákat, akikkel körbe voltam véve, és egyben rettegtem is tőlük, hogy bárki az életemre törhet. Utólag belátom: nem volt túl reális reakció, de elragadtak az érzéseim, és csak rájuk hallgattam. Nem kellett még soha máshogy cselekednem. Futni is mindig szívből kellett. Az eszed segített, hogy meg is nyerd a versenyt, de mindig a szív diktálta napról napra az igazi iramot. Mindig újabb lépés a következő után. Újabb dobbanás. Lépés. Dobbanás. Lépés. Dobbanás. Dobbanás.
Ezúttal csak rettegést éreztem. Hosszú hónapokig. Hogy mi rángatott ki? Az a szó: verseny. Meghirdettek egyet, bennem pedig megmozdult valami. Vele mozdultam – ilyen volt az én életem, és hamarosan egy küzdelem kellős közepén találtam magam. Szánalmas volt. Úgy értem: voltam. Nem sok közöm volt az egész küzdelemhez, szembesülnöm kellett vele, hogy sehol nem vagyok. Hogy amit én vívok, az nem küzdelem, csak kapálózás az önsajnálat mocsarában. Nem tudtam, hogy kitől undorodok jobban: a tizenhárom éves suhanctól, akivel harcoltam, vagy saját magamtól, aki még csak próbálni is alig tudta a saját erejét. Ami sehol nem volt.
Hihetetlen pillanat volt, amikor a bírák mégis úgy döntöttek, hogy engem juttatnak tovább.
Azt hiszem, történt velem valami, mire a második küzdelem indult. Valahogy… minden annyira más volt! Elkezdtem próbálgatni a határokat. A lehetőségeket. Rájöttem, hogy a „rendszer”, ami nálam lassan szitokszóvá vált, bizonyos dolgokban a segítségemre lehet. Azt hiszem, hogy az a tudat is sarkallt, hogy utolsó már nem lehetek. Akkor pedig a célom más már nem is lehet, mint az első hely. Ide vele!
Nem futhattam, nem rohanhattam. De már tudtam a módját, hogyan érhetem el, hogy megtehessem. És célommá vált elérni ezt a pontot.
Nyertem! Hát persze, hogy így történt… Nem, egyáltalán nem értettem. Nem értettem, de örültem neki – még akkor is, ha az idegtől remegő tagokkal osztottam el újra a pontjaimat. Eddig minden küzdelem egy szintlépés volt. Nem gondoltam volna, hogy a küzdelmek napja során lesz bármi is, amiben elindulok a rutinszerzés rögös útján. Például a teleportációt se tudtam megszokni. A harmadik és egyben utolsó párbajom helyszínén találtam magam.
Bevallom: nem sokra emlékszem belőle. Engem magával ragadott a vágy, ahogy a csajt figyeltem, őt viszont a harci düh, ahogy közöttünk szikrázni kezdett a levegő. Nagy csata volt, remek ritmussal.
Máig alig találom a szavakat: nyertem! Nyertem! Ez azt is jelentette, hogy végigvittem a küzdelmet. Hogy én lettem az első helyezett. Ez több volt nekem, mint elég.

Másnap már nyoma se volt bennem a határozatlanságnak, ahogy megindultam. Tudtam, hogy mit akarok, bár kétségeim voltak a kivitelezést illetően. Mindegy, sehogy se akartam, hogy bármi eltántorítson. Első utam egy az előző nap során megismert helyre vitt. A Páncélzatomra már nem volt szükségem. A Kaszám viszont… rájöttem, hogy ő is egy fix pont számomra, amióta csak itt vagyok. Velem van. Nem fogok túladni rajta.
Azt szorongatva léptem át egy kisbolt ajtaját. Úgy éreztem, hogy így szép kerek a történetem. A játékbeli történetem. Merthogy itt kezdődött a verseny nálam. Ennek a boltnak az oldalán láttam meg a plakátot. Tulajdonképpen ők invitáltak. Ők, akiket aztán az arénában le is győztem. Elhangzott közöttünk néhány dolog. Jobbá akartam tenni a múltat, és leróni a „tartozásomat”. Így némi morfondírozás után átléptem a küszöböt…

Megkönnyebbülten távoztam. És kevesebb játékbeli fizetőeszközzel. Ahová én tartottam, ott úgy sem volt szükség ilyesmire. Két dolog maradt már csak nálam: a Kaszám, és a Bajnok Köpeny. Tudtam, hogy az előbbi velem is fog maradni. Azt akartam, hogy az utolsó pillanatig a kezemben foghassam még, és abban a pillanatban, hogy kijelentkezem, megsemmisüljön létezni a forráskódja. Elég volt a fegyverekből. Én egyébként is csak futni akartam. Ahhoz pedig a saját testem a legjobb fegyverem.
Sorsszerűen bukkant fel a fura majom mellettem. Csodálatos látványt nyújtott, bőrét mintha aranyból öntötték volna, érintésre mégis selymes volt a bundája. Fenséges látványát a szeme elé csúszott vörös fejpánt rontotta csak, ez azonban láthatóan cseppet sem zavarta őt, hibátlanul, ügyes mozgással kacsázott oda hozzám a tömegen keresztül. Próbáltam nem tudomást venni róla, a fura lényről, amiről biztos voltam, hogy az utolsó pixeljéig egy gép generálta. Soha ki nem szabadulhat innen. Mégis hűségesen kitartott mellettem, ahogy átvágtam a Kezdetek Városán. Hol közeli házak tetején bukkant fel, hol közvetlenül mellettem ugrált, de végig együtt sétáltunk. Ahogy elhagytuk a város határát, a kezemet nyújtottam neki. Nem jutott jobb eszembe, és így mint holmi óvodással, úgy sétáltunk tovább. Tekintete gyakran elidőzött rajtam – már amennyire ezt meg tudtam állapítani úgy, hogy a szemét soha nem láthattam.
Mire elértük a célomat, ő már a fejem tetején trónolt. Otthonosan rendezkedett be, láthatóan nem először lovagolt meg embert. Kezdeti távolságtartásom mostanra semmissé vált. Felnyúltam, és óvatos mozdulattal leemeltem. Szemem előtt megtartottam. Hosszan bámultam rá. Nem tudtam nem csak adatokat látni benne. Majdnem leejtettem, amikor megszólalt:
– NE M M I N D E N R É M Á L O M, A M I A N N A K T Ű N I K. A L I D É R C N Y O M Á S I S L E H E T A
B A R Á T U N K, H A M E G T A N U L U N K H A L L G A T N I R Á – nyekeregte. Idő kellett, amíg a döbbenet lekopott az arcomról. Nem számítottam isteni kinyilatkoztatásra tőle. Nehezen küzdöttem meg a szavaival, de úgy éreztem, az utóbbi néhány percben mélyebb barátság szövődött közöttünk, mint köztem és bárki más között ebben a játékban.
– Bármilyen álom is legyen ez, én fel akarok ébredni belőle. Érted? – Mélyen a szemébe néztem. Én bólintottam, ő bólintott. Megértettük egymást. Addig ügyetlenkedtem az invertorymmal, amíg elővarázsoltam belőle a köpenyt. Néhány kelletlen pillanatig a kezemben tartottam, majd csak elhatároztam magam eredeti szándékom szerint, és a nyakába kanyarítottam.
– Gec! – A Bajnok Köpeny átalakult a majmócán, teljesen hozzá idomult, remekül festett rajta. Mintha csak rá öntötték volna. Elégedett voltam. A fejéhez nyúltam, beletúrtam utoljára a pixelbundájába. A kezem után kapott, ahogy elléptem mellőle, de már nem tudott elérni
Nekifutottam. Rohantam! Téptem!

Ellendültem a Kezdetek Városát alkotó pálya széléről. Aincrad tornácáról. A világ végéről. Hogy zuhanhassak. Ahogy gyerekkori álmaimban. Hogy retteghessek. Mint a valóságban. Hogy a becsapódás előtt otthon felébredjek. Az ágyam mellett. Mint máskor mindig. Hogy aztán másnap futhassak. Rohanhassak! Téphessek!

…