King Chromwell

Adatlap

Név: King Chromwell
Nem: férfi
Kaszt: harcművész (kasza)
Kor: 23

Kinézet: feszes. Ezzel az egy szóval nagyjából az egész felépítsem leírható. Futóként nem a tökéletes alakra pályázom, célom a minél ideálisabb izomtömeg megtalálása volt, amivel kis ellenállás kíséretében a gyorsulásom még megfelelő. Mellékhatások: dinamikus járás, energikus mozdulatok, gyorsaság. Persze ezeken a SAO és a pontelosztás változtat, azért az alapjellemzők, ha más nem, nyomokban, de megmaradnak.

Jellem: céltudatos. Ha már szavakkal próbálom leírni saját magamat. Nem szeretem, ha valaki nem találja feladatát a világban, nem tudja helyét a ranglistán: én mindig igyekszem tisztában lenni ezekkel, törekszem arra, hogy életem egyik perce se teljen kihívások nélkül. Racionalitás. Szerintem a legtöbb esetben ennél többre nem lenne szüksége senkinek.

Képességek

Evolúció: passzív skill. King gyorsabban fejlődik a társainál, rohamtempóban véve a szintek lépcsőfokait. Számítás: (speciális képességpont x szint) osztva kettővel. Tehát kettes szinten három pont mellett három. Mert (2x3)/2= 6/2=3. És így tovább.

Előtörténet

Nem Japánban születtem. Nem is ott élek. Átutazóban jártam csak erre. Az edzőm szerint szükségem volt a környezetváltozásra, engem meg nem érdekel, merre cipel. Csak az érdekelt, hogy futhassak. Így megmutatta nekem Kelet-Tokiót, ahol ő született.
A célok nem csak életem részévévé nőtték ki magukat, hanem lassan életmódommá vált, hogy állandóan igyekezzem elérni őket. A megmérettetések olyan energialöketek tudnak lenni, amik az elején megterhelik a szervezetet: a versenyek semmiképpen sem hagynak hidegen, hiszen ha nyersz, boldog vagy, úgy érzed, jó úton haladsz, újabb elvárásokat hozol létre saját magad számára: legyenek innentől kicsit magasabban a „léc”. Ha vesztesz, akkor valamit elrontottál, és nem feltétlenül a versenyt: talán nem tisztáztál le valamit a fejedben, gondok gyötörnek, előfordulhat, hogy hiba volt a felkészülésben, és csak másnap ébredsz formában, vagy esetleg a saját tested csalt meg, így nem tudtad a maximumot nyújtani.
Később meg már nem tudod, hogyan élj nélkülük.
Persze már az is meghatározás kérdése csak, hogy mikor nyersz és mikor vesztesz. Ismerned kell a saját határaidat, és azok alapján logikus célokat megfogalmazni. Állandóan az élet sötét oldalát fogod csak látni, ha képtelen vagy bekalibrálni, hogy hányadik vagy a versenytársaid között. Legjobb úgysem lehetsz. Hát persze, oda születni kell. Azért érdemes megpróbálni mindent, hogy legalább a közelében légy. Nem csak az elismerés miatt. Vagy a megelégedettség. Ezek magasztos célok, de egy idő után kiüresednek és ha túl vagy a századik, majd a kétszázadik versenyeden is, már nem sokat jelentenek számodra sem. Az igazi ok a pénz. A szponzorok. Hogy benned reményt lássalak, lehetőséget, amit ők kiaknázhatnak. Számukra egy tárgya vagy csak annak, hogy ők is elérjék a saját céljuk? Igazából ez kicsit egyezik a saját céloddal is, hogy pénzed legyen. Innentől kezdve utálni fogod magad? Dehogy, ez bevett szokás. Hogy eladod magad. Örülsz neki, hogy te is megteheted.
– A lábadban remegnek az izmok, a doki szerint a porcerősítők legfeljebb szinten tartanak. Eltiltalak a fájdalomcsillapítókról, csak leszedálnak. Fejben is ott kell lenned a versenyen. – A homlokomat bökdöste. Az egész mellkasom zakatolt, a szívem úgy vert, közben levegőhöz alig jutottam. Válaszolni akartam, de görcsbe rándult a vádlim, és meghúzta a lábamat. Szinte hallottam, ahogy a térdem csikordul. Szinte két csont fordult egymáson.
– Ne tedd ezt velem, főnök. Futnom kell, de így nem tudok! – Sablonmondatok voltak, fáradtak. Elenyésztek két lihegés között. Nem volt erő bennem kötözködni.
Ezt a párbeszédet ezerszer eljátszottuk már, több féle módon lepörgettük, mindig ugyan oda lyukadtunk ki.
– Nem vitatkozom. Tudod, hogy a te érdekedben teszem – mondta erre ő. És utáltam, mert tényleg igaza volt.
Meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy most egy ideig így kell futnom. Tudod, egy igazi versenyző ismeri a saját határait. Én pedig futni akartam. És ahhoz most erre volt szükség.

Japánban két hetet kaptam. Közvetlenül verseny előtt. Pihenés – mondta ő. Persze mind a ketten tudtuk, hogy nem egészen erről van szó. Ha pihenésről volt szó, azt mindig otthon töltöttem, ha csak engedte. A család körében. Kisvárosban éltek, minden nap megfutottam a közeli hegységhez vezető utat. Így kezdtem anno a versenyzést is. Nosztalgiát jelentett minden út. Igazi feltöltődés volt.
Ezúttal viszont nem vitt haza. Tudta, hogy én sem akarnám, hogy így lássanak: nem állhattam a saját lábamra. Személyes ápolónőm volt. Tolószékben vitt mindenhová. Reggelente csatlakoztak a napi vitaminok és porcerősítők mellé a görcsoldók így is. Az edzések persze nem maradtak el. Nem is éltem volna túl, ha másként van. Minden nap kétszer. Futhattam. Megvolt így minden örömöm.

A játék meglepetés volt. Az edzőmtől kaptam. Születésnapomra. Azt mondta, hogy ebben bármikor futhatok. Egy napig pihent a sisak a dobozban, amiben kaptam. Másnap volt a szervernyitás. Az edző azt mondta, hogy aznap nem lesz edzés. Felejtsem el. A lábam konkrétan nyikorgott. Nem lihegtem edzés közben, a fogaim állandóan koccantak, feszítettem össze őket, annyira fájt. Akkor is meg akartam csinálni!
Az ápolónőm adta át az üzenetét reggel, hatalmas kiabálás következett. A lány sírva ment ki a szobából. Nem ő tehetett róla, de nekem kellett valaki, akin levezethetem az idegességem és a kétségbeesésem. Őt meg ezért fizették, ha úgy vesszük.
Nem kelhettem ki az ágyból. A játék ideális eszköznek tűnt. Telepítettem. Sisak fel.
Nem jelentett gondot a japán nyelv ismerete. Az edzőmmel is így beszéltünk, meg kellett tanulnom, ha az egyik legjobbat akartam magam mellé. Márpedig én így akartam. Az olvasás nem volt benne a mindennapi rutinban, de azért megküzdöttem vele.
Szinte találomra választottam kasztot. Gyors akartam lenni, és se távolsági fegyvert, se egy állatot nem akartam, ami távol tart. A harcművész volt az utolsó a listában. Megfelelt. Univerzális multikaszt, szinte bármilyen fegyvert forgathat. Tökéletes volt a célra.

A kihirdetéstől a félelem a csontomig hatolt. Nem értettem jól, amit mondott? Talán nem tökéletes még annyira a japánom. Mi lesz akkor az eredeti testemmel? Nálam egy-két napnál több egyszerűen nem megengedhető! És akkor is már ki is zárhatom magam a következő futamról.
A rettegés egy fogadóba száműzött. Sehol nem éreztem magam biztonságban. Mindenkitől rettegtem. Potenciális veszélyforrásnak éreztem mindent. A kezdőpénzem fogyóban volt, kénytelen voltam sikátorban megszállnom. Rettegtem! Alig MMO tapasztalattal, szinte semmi rutinnal. És én fontos ember voltam! Sőt, mit voltam, vagyok! A testem értékes! A testem pénzt ér!
Hetekig, ha nem hónapokig tartott, amíg hajlandó voltam kimozdulni rejtekemből. Egy verseny fogott meg. Verseny. Verseny – szinte visszhangzott a fejemben, ahogy ismételgettem. Lépnem kellet…

Futni akartam!