Anatole Saito vs King Chromwell

Rendkívül váratlanul ért, hogy a selejtező körben, miközben javában harcoltunk, az ellenfelem egyszer csak minden előjel nélkül összeesett, majd mielőtt levonszolhatták volna a pástról, pixeljeire robbant a teste. Teljesen megdöbbentem, hiszen képtelenség, hogy annyit sebeztem volna rajta, hogy attól elveszítse minden életpontját. Ráadásul a torna szervezői állítólag ügyelnek arra, hogy senkinek se essen komolyan bántódása. Akkor mégis hogyan történhetett meg ez a sajnálatos eset? Lefagyva néztem magam elé, mikor elteleportáltak a helyszínről, vissza a magánszektoromba, így zsűrizés nélkül záródott le a küzdelmem. Most itt ülök összeroskadva, és hiába pörgetem vissza a párbajunk eseményeit, egyszerűen képtelen vagyok rájönni hol hibázhattam. Nem találok megoldást, egyetlen kapaszkodó pontot sem, amiből elindulhatnék. Aztán érkezik a szervezőktől egy koordinátor asszisztens, aki közli velem a szomorú hírt. A külvilágban minden bizonnyal lekerült a Nerve Gear sisak a fiú fejéről, így megszűnt létezni ebben a világban. Meghökkenek a hír hallatán és próbálom magam azzal nyugtatni, hogy nem hallhatott meg tényleg a fiú. Egyszerűen csak felkel az ágyából és megöleli a családját. Biztosan így kell lennie, Anatole ne pánikolj!
Szomorúság, remény és csalódottság érzete váltakozik bennem pillanatról pillanatra, mikor ismét megnyílik a kapu, mely a központi térre vezet. Szomorú vagyok, mert elvesztettünk egy kiváló játékost. Reménykedem, hogy nem ért véget az élete odakint, hanem várnak rá a megszokott mindennapok. De mégis bujkál bennem a csalódottság is, hiszen továbbjutásomat nem egyértelműen a győzelmemnek köszönhetem. Normális ez? Normális, hogy én azon kesergek, hogy nem fejezhettük be a küzdelmet, miközben az ellenfelem... meghalt? Ennyire magával szippantott volna ez a világ, hogy már nem is törődök mással, csak a pontokkal és az itteni diadallal? Szánalmasnak érzem magam, ahogy kilépek a kapun a közönség elé, viszont ők továbbra is éljeneznek és biztatnak bennünket, versenyzőket. Vajon hogy simították el Kazuto halálának esetét? Vagy egyszerűen csak mindenki más beletörődött abba, hogy ilyen váratlan esetek megtörténhetnek? Hogy bármikor megszűnhet a kapcsolat a sisak kreálta világ és az elménk között? Mások miért dolgozzák ezt fel könnyebben, mint én? Lehet azért, mert én még csak most láttam először egy játékostársam halálát? Túl sok kérdés ez egyszerre.
Egyedül Violeta viszontlátása hoz számomra felüdülést és megnyugvást. Most nem éljeneztetem magamat a közönséggel, most nincs nagy önreklámozó duma. Egyszerűen csak odasétálok a lányhoz és gratulálok neki a győzelméhez, és persze a harmadik társunknak is, aki nagy meglepetésre az az irdatlan magas fekete srác lett. Nem árulok el céhtársamnak semmit a küzdelmemről, egyszerűen csak hagyom, hogy az egymás sikere miatt érzett öröm átjárja a testemet. Ez fog majd erőt adni a következő küzdelemhez, s hogy folytassam a megszokott mederben ezt a tornát. Ha mindennek vége és diadalmaskodni tudok, a győzelmemet az elhunyt fiú tiszteletének fogom ajánlani. Ez a minimum...
Az eredményjelző táblán máris megjelenik a következő forduló beosztása. Az, hogy Vio és én is továbbjutottunk, elkerülhetetlenné teszi, hogy megmérkőzzünk egymással, de nagy megkönnyebbülésemre, legelőször nem vele kell megvívnom. Jót fog tenni nekem, hogy egy férfi ellen kell megküzdenem első körben, ráadásul nálam jóval nagyobb termete és sportos alkata azt az érzetet kelti bennem, hogy nem kell visszafognom magam. Tudom, hogy itt a pontok döntenek, de néha képtelen vagyok még erre átállítani az agyamat, s ez is egy ilyen eset most. Látom magam előtt, ahogy ez a nagy melák megragad és kettéroppantja a vézna kis testemet. Nyelek egy nagyot, majd mielőtt búcsúzhatnék Viotól, már tovább is teleportálnak. Szusszanhatok pár percet, amíg helyretehetem a gondolataimat és az érzéseimet, majd az új küzdőtérre kerülök. Innentől kezdve csak a párbajra és a győzelemre koncentrálhatok, minden más befolyásoló tényező megengedhetetlen számomra!
Nem is reménykedhettem volna ennél kellemesebb helyszínben, mint ahova teleportáltak bennünket. Mintha egy meditációs kazetta álomképébe keveredtem volna. Csordogáló víz a természet lágy ölén, kavicsos part, már csak a hawaii mintás strandgatyám és egy napozóágyon elfogyasztott limonádé hiányzik a tökéletes relaxációmhoz. Az ábrándít ki a víziómból, hogy a talpamat igencsak vágja valami. Nem fáj, de azért mégiscsak roppant kellemetlen és egy életpontot már veszítettem is. Hajjaj, miért kellett belerondítani az idillembe? Pedig már kezdtem volna ellazulni. Ráadásul itt áll tőlem nem messze az ellenfelem is, s az a méretes kasza a kezében valahogy nem illik a képbe. Ha még egy csuklyás köpeny is lenne rajta, tisztára úgy festene, mint a Halál. Próbálom elhessegetni a tévképzeteimet, majd köszöntöm a férfit.
- Anatole Saito vagyok, örvendek a szerencsének. Élvezetes küzdelmet kívánok és kérlek, ne fogd vissza magad! Győzzön a jobbik! Remélem nem veszed zokon, ha átadom a kezdeményezés jogát. - Azt hiszem ennyi kötelező mellébeszélés elegendő is, innentől kezdve domináljanak a tettek. Igaz, hogy jobban szeretek szövegelni, mint harcolni, de mostanra annyi bizonyítási vágy gyülemlett fel bennem, hogy legszívesebben én támadnék először. Ám higgadtnak kell maradnom és idomulva a korábbi elképzeléseimhez, felveszem a védekező állást az előttem lévő kagylót félrerúgva. Tesztelni akarom első körben, hogy mire képes az ellenfelem, hogy kielemezhessem a mozgását és az értékeit. Bakker, tényleg beszippantott ez a virtuális világ...

Sosem tudtam mit kezdeni azzal, amikor az emberek ilyen "hú de laza", számomra pedig roppant mód bárdolatlan stílusban beszélnek. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy én is engedek kicsit a sznobnak ható modoromból, főleg ha már ósdinak titulálták a hangnememet, de végül úgy döntök, hogy nem. Mégpedig azért nem, mert ezzel tudok a legjobban mások agyára menni. Egy küzdelem során ha már csak a szövegelésem is zavaróan tud hatni, az csak a malmomra hajtja a vizet. Az a "he" szócska az utolsó löket, azt hallva kissé kiráz még a hideg is.
Ugyanakkor elgondolkodtató a tény, hogy ez az óriás engem kérdezget a kezdés mikéntjéről. Ráadásul elég tanácstalannak tűnik, ahogy a kaszáját tartja maga előtt. Amit pedig ezután produkál, arra nem is találok megfelelő szót. Ugyanis ahelyett, hogy engem támadna meg, a fegyverét a mellettünk lévő sziklafajba vájja, majd döbbent arckifejezéssel fordul vissza, mintha azt se tudná hol van. Mi a csudát szívhatott ez a srác? Csak nem Sir Lewis a dealere? Az eddigieket pedig képes megfejelni még azzal is, hogy úgy tipeg a vízben, mint egy nagyra nőtt, idétlen madár. A következő produkciója az lesz, hogy elhajítva a kaszáját elkezd szárnycsapásokat imitálni a karjával? Csípőre tett kézzel, felvont szemöldökkel szemlélem végig a produkcióját, miközben hitetlenkedve magyarázatot próbálok keresni. Ennyire nem venné komolyan a tornát, vagy csak engem néz le? Esetleg tényleg annyira kezdő, hogy fogalma sincs arról, hogy a rendszer hogy működik? Áhh, az lehetetlen! Akkor nem nevezett volna be a viadalra nulla tapasztalattal, és nem nyerte volna meg az előző fordulót sem. Nagy hamiskártyás lehet ez a pasas, még majdnem engem is csőbe húzott, az előadása tényleg mesterien megtévesztő. Viszont ideje lenne végre komolyan venni ezt a viadalt.
- Örömömre szolgálna, ha abbahagynád a bohóckodást és nem néznél idiótának. Átlátok a taktikádon! - szólok felé magabiztosan, s szemernyi kétségem sincs afelől, hogy helyes az iménti gondolatmenetem. Ám legyen, kezdek én elsőként, ha már úgyis ezt akarja elérni. Mindkét kezemmel megragadom lándzsámat, majd minden sebességpontomat felhasználva egyenesen nekirohanok. A bokáig érő vízben, talpam alatt a kavicsos, iszapos talajjal kissé nehézkes a mozgás, hiányolom is a jól megszokott akrobatikámat, de a hullámzó patak újabb ötletet ad. Mikor már csak pár méternyi távolságra vagyok ellenfelemtől, próbálok úgy belerúgni a vízbe, hogy az rá, lehetőleg az arcába is fröccsenjen. Ha taktikám helyesnek bizonyul és sikerül megzavarnom a férfit, akkor a védelmén keletkező résbe próbálok a megfelelő időben beszúrni lándzsám hegyével.

Először úgy fest, mintha térdre borulna, hogy nagyságom előtt tisztelegjen ezzel a furcsa gesztussal. Igazán hízelgő, de annyira azért nem vagyok nagyképű, hogy ilyesmit várjak el bárkitől. Aztán leesik, hogy méretes lábai elkezdtek süppedni a talpa alatt lévő iszapban. Ezt látva konstatálom magamban, hogy továbbra is mozgásban kell maradnom, mert ha túl sokat állok egy helyben, akkor én is így járhatok. Minél rövidebb ideig érintkezik a lábam a talajjal, annál kevesebb az esélye, hogy elnyelje bokáig a végtagom az "iszapszörny". A köves részeken igyekszem közlekedni, de félő, hogy itt meg az a veszély fenyeget, hogy megcsúszom. A fene vigye el, mozognom mégiscsak kell, nem állhatok egy helyben, maradok az eredeti gondolatmenetemnél.
Aztán ahogy egyelőre gond nélkül elérem ellenfelem, s próbálnék lecsapni rá, ő kilövi a testét a vízből, mint egy puskagolyót, majd nemes egyszerűséggel kivédi kaszájával támadó szúrásomat. Na ugye, mondtam én, hogy nem kezdő! Simán maga elé vonta fegyverét, a pengék fájdalmasan felsikoltva összecsattannak, s még a feléje fröccsenő víz sem tudta kizökkenteni. Lehet sikertelenségemhez hozzájárult az is, hogy félelmetes látványt nyújt ez a figura itt előttem. Barna bőre még inkább tónusosabbá teszi, ahogy azok a hatalmas izmok megfeszülnek a testén, s bár hiába vagyok pontokban egész erős, összehasonlítva saját alkatom az ellenfelemével, csenevész kis öngyilkos jelöltnek tűnhetek a közönség szemében. Mindenesetre annyit legalább sikerült elérnem, hogy az általam rá ható lendülettől dob egy hátast a vízben. Úgy döntök, hogy nem ugrok rá a kiszolgáltatott testére, mivel nem lenne túl férfias és sportszerű, ha kihasználnám a pillanatnyi hátrányát. Ráadásul könnyedén megeshet, hogy kaszáját beleállítja a hasamba, mielőtt elérhetném. Az is megfordul a fejemben, hogy kezet nyújtok neki, hogy felsegítsem és ismét egyenlővé váljon a küzdelem, de ennyire udvariasnak egy ilyen komoly harc közepette mégsem szabad lennem.
Így hát hátrálok pár lépést, de figyelmetlen vagyok és bekövetkezik az, amitől az imént is féltem. Egy nagyobb kő algás, iszapos felületén olyan könnyedén csúszik meg a lábam, hogy nincs alkalmam korrigálni a mozgásom. Úgy vágódok el én is a vízben, mint egy rajzfilmhős, esek-kelek itt, mint egy amatőr. Azt hiszem túlzottan is hozzászoktam az akrobatikám állandó használatához és nélküle igencsak suta vagyok. Mivel nagy valószínűséggel nálam hamarabb talpra kecmereg az óriás, ezért meg se próbálok talpra állni, hanem ügyesebbik bal kezembe egy tenyérbe illő követ veszek, hogy ha rám támad a férfi, akkor azzal dobáljam meg. Vagy még további kezem ügyébe kerülő kavicsokkal sorozzam meg (összesen 3 kavics, darabonként 1 HP-t vonnak le, ha betalálnak). Minden azon múlik, hogy párbajtársam miként cselekszik.

Velem ellentétben ez a tagbaszakadt állat szusszanásnyi időt sem hagy nekem, kénytelen vagyok a kavicsok után nyúlni és azokkal megdobálni ellenfelem, hiszen más zavaró vagy eltántorító eszközt aligha vethetnék be. Az imént amúgy is ellőttem már a vizes trükköt, már akkor is sikertelenül. A rettegés ködös fátyla hull szemeimre, miközben pupilláim paradox módon kitágulnak a hitetlenkedéstől. Igaz, hamvában halt ötlet volt, hogy azt képzeltem, majd pár kődarabbal komolyabban megsebezhetem. Ám hiába csökken pontról pontra a HP-ja, megfékezhetetlenül tör felém, akár egy megvadult bika. Lelki szemeim előtt látom, ahogy fújtat és felöklel, vagy egyenesen felkoncol nem létező szarvaival.
Teljesen leblokkolok ahogy ordítva gázol felém, csak annyi lélekjelenlétem marad, hogy elkezdjek hátrafelé kúszni az egyre duzzadó vízben. Mire felocsúdhatnék, már meg is ragadja a nyakamat és fojtogatni kezd. Hiába kapok karjai után, hiába próbálok kétségbeesett, könyörgő tekintettel fennmaradni, fejemet pillanatokon belül a vízfelszín alatt találom. A meglepettségtől tátva maradt szám megtelik vízzel, s orromon keresztül is becsordul a kellemetlen folyadék, így mikor ismét a felszínre kerülök, önkéntelenül krákogni és prüszkölni kezdek. Igen, máris visszaránt, de csak azért, hogy az arcomba ordíthassa minden frusztrációját, amit valószínűleg nem csak én okoztam neki. Egyedül csak annyit érzékelek a külvilágból, hogy mázsás súlynak érzett teste az enyémre nehezedik és megállás nélkül üvölt, hogy ki akarom nyírni őt. Állítsák már le a küzdelmet! Nem hiszem el, hogy a bírák ezt tűrik! Életpontom másodpercenként csökken egyel, ahogy a férfi hatalmas vasmarkai leoldhatatlan béklyóként fonódnak a torkomra, én pedig levegőért kapkodok, mint egy partra vetett hal. Úgy tűnik a rendszer ezt a fogást nem ismeri el tényleges támadásnak, de mégis pontvesztéssel sújtja tehetetlenségem. Miért nem tudom egyszerűen csak letépni a kezeit magamról, miért nem tudom egyszerűen csak ellökni magamtól? Lehet erőpontjaim meghaladják az övéit, mégis pszichésen képtelen vagyok felülkerekedni a pillanatnyi kétségbeesésen. Átkozott szabályzat, súlyemelés nélkül itt fogok megdögleni!
Azonban nem érezik senki sem segítségemre. A bíró is kivár, hogy meg tudom-e oldani a helyzetet anélkül, hogy véget vetnének a küzdelemnek és kihirdetnék a párbajtársamat győztesnek. Talán már rám is számoltak, fogalmam sincs, egyszerűen megszűnt létezni a külvilág, nem hallok már egyetlen szurkolót sem. Csak reménykedni tudok abban, hogy mindezt Violetának nem kell végignéznie. A rémület az, ami ennyire megfagyasztotta a testemet, s hiába dolgozik bennem a túlélési ösztön és kapálózok eszeveszetten, az agyam egyre kevesebb oxigént kap, így fokozottan nehezebben tudok összpontosítani. Ki kell találnom valamit, mielőtt elájulok.
Mire kezdeném feladni, érzem, ahogy enyhül az óriás szorítása a nyakamon. Úgy tűnik fárad, nem győzi már szuflával. Vagy csak egyszerűen nekem magasabb a kitartásom. A kettő egy és ugyanaz, nem? Áh, képtelen vagyok tisztán gondolkozni. Valószínűleg csak pillanatok teltek el, de számomra egy örökkévalóságnak tűnik. Viszont meg kell ragadnom a kínálkozó alkalmat! Ösztönösen cselekszem, minden mozdulatomat az említett túlélési ösztön mozgatja, mikor is felhúzom a jobb lábamat és a férfit egy jól irányzottnak nem éppen mondható rúgással próbálom lefejteni magamról. Nem sebezni akarok mozdulatommal, egyszerűen csak azt kívánom elérni, hogy eltávolodjon tőlem és kezei eleresszék torkomat, hogy újra levegőt kaphassak. Én sem fogom már az ő karjait, ugyanis próbálom minden erőmmel elnyomni a fejét, hogy kezei, ha kell, tőből leszakadjanak, csak engedjen már végre a szorításból. Levegőt akarok végre kapni... - Levegőt... LEVEGŐT!


//A fojtogatás okozta életpont csökkenés King userrel egyeztetve.//

Azt sem tudom, hogy hol a fegyverem. Azt is képtelen vagyok pillanatnyilag betájolni, hogy én magam hol helyezkedem el a küzdőtéren belül, illetve ellenfelem merre van hozzám képest. Egyetlen dolgot tudok csak tenni, levegőért kapkodok. Először hisztérikusan szívom magamba az oxigént, miközben az jut eszembe, hogy a légszomj is milyen zseniálisan élethű ebben a világban. Aztán igyekszem fokozatosan szabályozni a légzésem és hagyni, hogy a végtagjaim újra életre kapjanak. Azonban nem tudom maradéktalanul lenyugtatni magam, elmémet megmételyezi valami olyan földöntúli düh, amit még sosem éreztem ezelőtt. Arra sem hagyok magamnak időt, hogy megijedjek a saját viselkedésemtől, máris talpon vagyok. Érdemes volt kitartásra annyit pakolni, nem akadályoz meg holmi kifáradás abban, hogy tegyem a dolgomat az elgondolásaim szerint.
Mire két lábra állok és az egyre inkább sodró vízzel harcot vívok a talpon maradásért, aközben valamit magyaráz az a mocsok nekem, de addigra annyira felszívom magam, hogy fel sem fogom a szavak jelentését. Elég hülyén venné ki magát a helyzet, ha felállnék és csípőre tett kézzel azt mondanám neki, hogy "ejnye-bejnye, nem szép dolog fojtogatni". Inkább felmérem a helyzetet, s azt látom, hogy a vízen elfeküdve lazsál, mintha éppen a Bahamákon nyaralna. Azt hiszi ennyi volt? Azt hiszi kimúltam? Vagy hogy ilyen könnyen meghunyászkodom a nagysága előtt? Olyan nagyképű barom ez is, mint az összes nagymenő a gimiben. Akik csoportosan molesztálták a hozzám hasonló csenevész kölyköket, és jól helyben hagytak, csupán a móka kedvéért. Még az uzsonna pénzemet sem vették el, hiszen csak passzióból vertek meg, mert nem tetszett nekik, hogy össze tudok rakni két értelmes mondatot, vagy mert tisztességesen fel tudok öltözni, nem csak az aktuális divatot majmolva. Aki különc, azt sosem értik meg... Csak a külsőségeket látják és sosem képesek az álarcom mögé látni. De hogy hogyan is kapcsolódik mindez ide? Úgy, hogy ez a számomra félelmetes óriás azokat a végzősöket testesíti meg, akik semmibe vettek, akik lenéztek, akik kifigurázták a modoromat és a stílusomat, s akik minduntalan pépé vertek. Akkor sem sietett sosem senki a segítségemre, most sem szorulok rá. Megvannak a kellő pontjaim ahhoz, hogy bizonyítsam magamnak is: Nem használhatnak többé boxzsáknak!
Itt én lehetek az erősebb, a gyorsabb, a kitartóbb, nem pedig az, aki izmosabb és nagyobb nálam. Úgyhogy ezeket a valósághoz mért előnyeimet mind arra összpontosítom, hogy a természeti körülményekhez mérten a lehető leggyorsabban megközelítsem azt a vadállatot, aki az imént kis híján kiszorította belőlem a szuflát. Egyszerűen eluralkodik rajtam a tesztoszteron és a vérére szomjazom! Első gondolatra legszívesebben fognám és nekipasszíroznám a kőfalnak, majd addig ütném, amíg a bíró engedi. Nem mintha érdekelne már a verseny, annál itt már többről van szó - egy tinédzser sérelmeiről. Nálam béketűrőbb emberrel még nem találkoztam, s most ijesztő is az a vérszomj, ami eluralkodott rajtam, de muszáj csillapítanom a dühömet, vagy megkattanok. A kőfal helyett végül jobb ötletem támad. Feltett szándékom, hogy súlyemelés nélkül is a vízeséshez vonszoljam ezt a mamlaszt. Megragadom az egyik karját és minden erő és kitartás pontomat latba vetve megpróbálom a célhelyre vonszolni, hogy fejét a víz alá tarthassam. Bizonyára kapálózik, sőt akár meg is üt, de már azt se bánom, ha nulláig leviszi az életpontomat. Ha nem sikerül a vízesésig elvonszolnom, akkor nem marad más megoldás, a könyökhajlatomba kell szorítanom a fejét, miközben én magam a vízben térdelek. Hol van itt már a tisztességes, férfias küzdelem? Kit érdekel! Az imént megcsapott a halál szele! Majdnem én is arra a sorsra jutottam, mint az előző küzdőtársam! És mindezt azért, mert egy viselkedészavaros, tesztoszterontól és koksztól duzzadó baromarc nem tudta hogy hol vannak a határok...
Nekem viszont tudnom kell, hol vannak a határok. Nekem az eszemre és az ész érvekre kell hagyatkoznom, nem holmi állatias gyilkolási ösztönökre. Még azelőtt elengedem a nyakát //persze csak ha eddig eljutunk//, hogy igazán megérezhetné, milyen kínokat kellett átélnem nekem az imént miatta. Még azelőtt véget vetek az ámokfutásomnak, mielőtt én is az arcába ordíthatnék minden szitkot, mielőtt érezhetné a nem létező fizikai fájdalmat, mielőtt átélhetné, hogy mit tett velem, mielőtt levegő után kapkodna kínjában, mielőtt igazán kétségek között vergődne remélve a kegyelmemet. Megkapja anélkül, hogy kérnie kellene... én nem vagyok gyilkos!