King Chromwell vs Kiyoshi Nagoyaka

Kacsázva haladtam a sok résztvevő és érdeklődő között: a lábam remegett, és én képtelen voltam parancsolni a rám törő pánikrohamokon. Újra és újra mély levegőket vettem, de nem akartak engedni a bordámat szorító vaspántok, amik lehetetlenné tették, hogy felszabadultnak érezzem magam. Megpróbáltam megszólítani az egyik résztvevőt, de a fogaim koccantak, én pedig képtelen voltam bármit is mondani.
Kerestem azokat a pontokat, amikbe kapaszkodhatok: a rutinszerű modulok a verseny lebonyolításában, mint a regisztrálás. Kétségbeesetten próbáltam megragadni őket, hogy találjak néhány átfedést a valódi világ, és ennek a játéknak az alternatív valósága között. Szükségem volt rájuk, szomjaztam utánuk, hajós voltam a sós tengeren hányódva: amit eddig találtam víz, az csak erősítette nedvesség utáni áhítozásomat.
Verseny. Ebbe az egyetlen szóba kapaszkodtam, ami felébresztett bennem valamit. Szellemet? Akaratot? Csak dobálóztam itt a szavakkal, de valójában fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. Vagy körülöttem. Csak éreztem, hogy valami ébredezik bennem (túlélési ösztön?), és én próbáltam sodródni vele. A tömeggel. A sós tengervízben.
Láttam a pixelek pattanását: egy arénába kerültem. Zavarodottan néztem körben. Hogyan is kerültem ide? Nem fájt a fejem, de határozottan kellemetlen érzés ült a nyakamon. A tagjaimban. Súly húzta a kezemet, szemem sarkából oda lestem hát. Meglepetten láttam, hogy a kaszámat szorongatom. Elkezdődött ezek szerint?
Riadtan fordultam szembe az arénával: máris rohamozna valaki felém? Most bántani fogjuk egymást? Az fájni fog…? Túl sok volt a kérdés a fejemben és túl kevés, amit én tudtam tenni: ott álltam a hozzám képest nevetségesen nagy és otromba kaszát a kezemben szorítva. Felfordult a gyomrom már attól is, hogy fognom kellett. Hirtelen összekuszálódott minden: miért is vagyok én itt? Mit várok el ettől?
Újabb és újabb és újabb kérdések, és sehol nem láttam válaszra esélyt.
Ott álltam csak, ernyedt izmokkal.
Az őrület szélén.

Hány éves ez a kölyök? – dermedten figyeltem a srácot, aki ellen küzdenem kellett.
Kellett volna.
De hogyan?!

– Hány éves vagy, fiú? – kiabáltam oda neki két bucskázása között. Esett és kelt, miközben én földhöz gyökerezett lábbal álldogáltam. Egyik lábamról a másikra támaszkodtam. A kasza ott volt a kezem ügyében, de bárcsak ne így lett volna!
Bárcsak ez az egész ostoba játék létre se jött volna! Izzadtság csorgott a halántékomon, és tényleg úgy éreztem magam, hogy percek kérdése, és meg fogok őrülni. Már most is mintha belém-belém mart volna az észveszettség. Képtelen voltam mit tenni saját magammal: mit tegyek? Mit csináljak?
És ott volt a másik srác: vele mi legyen? Mi most komolyan… harcolni fogunk? Bántjuk majd egymást? Nem lesz veszélyes? Bele lehet halni?
Úgy éreztem, kérdések ezrei záporoznak az agyamra, átszakadnak a gátak, elönt a tenger, és én sehol sem találok semmit, amibe belekapaszkodhatnék, nem tudom, hol a felszín, nem jutok levegőhöz, az izmaik rángatóznak, ahogy nem jut oxigén a vérembe, a mellkasom lángol, a fejemet szét akarja pattintani a nyomás.
Eleredt az orrom vére.
Az első versenyeim előtt ez gyakran előfordult.
Hát hogyne, hiszen alig múltam tizennyolc akkor, hogy hivatalos próbákon vehettem részt, és a véremben nem csak hormonok, hanem néhány serkentő is dolgozott – ahogy a szívem is –, így könnyen előfordult, hogy a szervezetemben bizony hamarabb megpattant valami, minthogy a startpuska eldördült volna.
Ez most viszont a SAO volt. És itt – az orromhoz nyúltam –, bizony nem folyhat az ember vére. A kezemmel nem érintettem vért. Nem folyt a vérem. Csak odaképzeltem.
Felnéztem a fiúra. Rámeredtem. Ő rohant felé. Határozottabbnak tűnt, mint én. Úgy gondoltam, hogy tudja, mit csinál. Az én testem értékes volt. De az ő élete is!

A karomat kitártam. Nem fogok ellépni az első ütése elől. Meg se fogom próbálni. A saját bőrömön akarom megtapasztalni, hogy milyen a hatása annak, ha belém vágnak egy fegyvert. Az első csapást hagyni fogom. Az lesz a puska robbanása, ami elindítja majd a versenyt. A versenyt, amire én most neveztem. És amit meg is akarok nyerni!

A karomat önkéntelenül engedem le, ahogy a fiú rohamozik. Csak tizenhárom? – döbbenten figyelem minden lépését, miközben ez jár a fejemben. Teljesen megzavar az, amit mondd. – Kis pisis vagy még… – morgom meglepetésemben.
Megszoktam, hogy céltudatos emberek között vagyok, akik egymásban néha már nem is az embert, hanem szimplán egy eszközt láttak, ami nem jó többre vagy másra, minthogy lehagyják őket, többek legyenek nála. Viszont mi élsportolók voltunk, a legjobbak – és éppen ezért taglózott le annyira, ahogy ez a gyermek viselkedett. Szememmel alig tudtam követni a lépteit. Hova lett? – néztem körbe, mert rohama olyan gyors volt, hogy pillanatok alatt kikerült a látóteremből.
Felkiáltottam meglepettségemben, ahogy megjelent mellettem: egyáltalán nem számítottam rá, hogy ez megtörténhet. Hogy került oda? – Újabb értelmetlen gondolat, ami csak arra volt jó, hogy növeljem a saját kétségbeesésem.
A való életben mozgásom energikus volt, jellemzőek voltak rám a gyors reflexek. Megszoktam, hogy rövidtávon, pillanatok alatt kell döntenem, és nem teketóriázhatok, mert akár egyetlen ritmusváltás vagy néhány rövidebbre fogott lépés eldöntheti azt, hogy végül ki kerül a dobogóra. Itt viszont nem lehetőséget láttam a pillanatokban, csak azt éreztem, ahogy a képembe ordítják: el vagy veszve.
Ha akartam volna sem lettem volna képes kitérni a szúrás? vágás? belém mártotta a pengéjét? mi történt velem? Csak azt láttam, ahogy az életcsíkom megindul. Páni félelem fogott el: nagyon sok ment le belőle.
Szinte sarkon pördültem volna, ahogy hangját hallottam felcsattanni mögöttem, de addigra belém mart következő ütése is. Láttam, képtelen voltam nem látni, hogy a következő csapása halálos lenne rám nézve!
– NE! – kiáltottam fel teljes rémülettel, és azzal a kézzel, amelyikkel súlyt éreztem a kezemben, felé csaptam. Bármi lehetett volna a kezemben, csak vághassam hozzá, szúrhassak felé, ékelhessem közénk, tarthassam el magamtól ezt a fiút! Másik kezemet magamhoz szorítottam, ösztönös mozdulat volt, védeni akartam a testemet. A félelem volt az úr a tetteim felett.

Kiyo határideje hétfő este 9:32.

Teljesen meg voltam zavarodva. Értetlenül néztem a gyermekre, aki egy huszonéves ékesszólásával emelt szót ellenem. Vagy a véleményem ellen? A csata ellen? Az előbb még úgy támadt rám, mint valami ördögfióka, démoni kis teremtmény, most pedig…? Fogalmam sem volt, miről beszél. Nem telt több tőlem, minthogy meredt szemmel figyeljem őt. Csak úgy repkedtek közöttünk a szavak, abban sem voltam elsőre biztos, hogy ismeri a jelentésüket: kommunikáció? Csacsogás?
– Baszki. – Ez volt az egyetlen szó, amivel hozzá tudtam szólni.
Újra magam elé emeltem a kezem, hogy megbizonyosodhassak róla: nem tértek vissza az avatarok. Itt állok egy sráccal szemben – ezek szerint tényleg nem több tizenhárom évesnél –, aki képes volt nekem ugrani, vagdalkozott a lándzsájával, attól félek, hogy meg fog ölni. Alakja a szememben hatalmassá nőtt, árnyéka rám vetült, de közben…? Beszélt hozzám, érdeklődött, mintha mi sem történt volna, mintha nem próbálna lenullázni, kinyírni ebben a rohadt virtuális világban.
Hát persze, hát persze – a halántékomat dörzsöltem, és azt vettem észre, hogy kifutnak alólam remegő lábaim: a földre estem. A kasza csörömpölve menekült a közelemből, mintha nem akarna olyasvalaki kezének ügyében lenni, aki képtelen őt helyesen forgatni. A lendület túlvitte a porond szélén, pillanatokon belül halk buggyanás jelezte, ahogy elmerült a küzdőteret övező vizes árokban.
– Látod, nincs is fegyverem! – kacagtam fel a kisfiúra nézve, annak az embernek az örömével, akit kevés dolog boldogít már. És akármennyire is úgy tűnik, ez nem egy olyan dolog volt. A nevetésem száraz volt, boldogság nem, hahota, bujkáló őrület annál jobban kicsengett belőle.
– Hogy tudsz annyira gyors lenni? Gyorsabb nálam! Futó vagyok, érted, kölyök, futó! Hogy vagy nálam gyorsabb? – Érdeklődve pillantottam felé. Már magam sem tudtam, hogy mit gondolok, vagy mit érzek: páni félelmet? Elkeseredést? Belenyugvást? Olyan sok szót ide tudnék még írni…