Anat és Alex, avagy...

Úgy döntöttem, hogy ideje ismét kicsit több figyelmet fordítani Aldora. Igaz, hogy nem vagyok az idomárja, de mégiscsak elköteleztem magam, hogy gondoskodok róla, s ebbe beletartozik az is, hogy alkalmanként kiviszem a szabad levegőre. Ma a Kezdetek erdejére esett a választásom, reménykedve abban is, hátha ráakadok valami hasznos ércre, bár ez a terep inkább a növénygyűjtőknek való. Ám sosem lehet tudni, érdemes mindig nyitott szemmel járni.
Kellemes órákat töltöttünk el a macsekommal, mindig meg tud lepni valami új dologgal, most például azzal, hogy szereti a gombát. Persze minden egyes gombát, amire harciasan rávetette magát, gyorsan bevizsgáltam a menüjén keresztül, hogy nem mérgező-e. Odakint el kellene vinni szakértőhöz, bevizsgáltatni, de minimum egy szakkönyvvel a kezemben kellene lófrálnom, itt viszont sokkal könnyebben meg lehet oldani az ilyen jellegű információhiányt. Szóval Aldo bundája most tele van mindenféle gazok maradványaival, így arra gondoltam, hogy a közeli tisztáshoz érve nekiállok kicsit kicsinosítani, de minimum nekiállok eltüntetni azt a sok koszt. Így mégsem vonulhatunk keresztül a Kezdetek városán hazafelé menet. Leheveredek a fűben, majd ezernyi kézharapás és gyomrozás közepette sikerül kikefélni Aldo szőrét.
Közben váratlan vendégre leszek figyelmes, aki úgy tűnik nem vesz minket észre a fák árnyékában. Észlelés jártasság kilőve, vagy csak ennyire lefoglalja a harc. Mondjuk nekem sincs, de a fiú épp elég hangos a vaddisznó csépelése közben ahhoz, hogy könnyedén észre lehessen venni. Hallgatózásomnak hála sikerül tisztán értenem, hogy miről duruzsol az orra alatt, miközben módszeresen püföli azt a hevenyész kezdő mobot. Most becézgeti azt a jószágot, akarom mondani felesel vele, vagy magát szidja? Fura egy alak. Na de miért nem sorozza meg nyilakkal? Felkelek a földről, majd Aldot a lábamhoz intem. Máskor nem engedelmeskedne elsőre, de a veszélyesnek tűnő idegentől most tart egy kicsit. Nekitámaszkodom egy fának és összefonom mellkasom előtt a karjaimat, s érdeklődve figyelem a küzdelem kimenetelét. De miért puszta kézzel támad? Az első cocákat még az íjával végezte ki... Edzi magát? Közelharcra is gyúr? Ha ez így van, akkor az igazán dicséretes, akárki is ez az íjász. Az éleslátás még mindig nem az erősségem, csak annyit látok az emberkéből, hogy nagy valószínűséggel fiú és szőke a haja, meg hogy nem kezdő a felszerelése. Ennek ellenére jól megszenved azzal a nyomi cocával. De végre sikerült neki, pixeljeire szaggatja a dögöt. Bravó! Önkéntelenül megtapsolom, amivel valószínűleg sikerül is felhívnom magamra a figyelmet.

Bizony-bizony, a nagyon különleges céh nagyon különleges vezére én vagyok, úgy ám! Már húznám is ki magamat, hogy arcoskodva odalibbenjek az idegenhez kezet rázni és érdeklődni, hogy mégis honnan hallotta a céhem jó hírét, amikor leesik, hogy nekem ez a hang ismerős. Na meg a hangszín sem volt az igazi... lehet nem is elismerés volt, hanem gúnyolódás? Hunyorogva próbálok fókuszálni a fiúra, s ahogy a hangtónust összekapcsolja elmém a szőke hajjal, hirtelen majdnem felkiáltok. Ez az aranyhörcsög fiú! Akarom mondani az az Alex gyerek, aki felajánlotta a barátságát a nem túl jó megítélésű ex-piros indikátoros fiúcskának. Nocsak-nocsak, kit nem fújt erre a szél. Vagy a sors inkább engem hozzá. Most nincs itt semmilyen zavaró tényező, csak mi ketten végre tiszta vizet önthetünk a pohárba. Gyanítom, hogy el se olvasta a levelem, csak törölte anélkül, hogy megnyitotta volna. Legalább is erre tudok következtetni abból, hogy nem érkezett válasz. Első felindulásból lehet én is azt tettem volna. Nem... mégsem... ahhoz túl kíváncsi vagyok, hogy olvasatlanul töröljek bármit is a postaládámból. Ezer meg egy válasz jut az eszembe az iménti (költői?) kérdésre, de végül úgy döntök, hogy nem fogok támadó hangnemben válaszolni. Nem tud kihozni a sodromból, nincs miért haragudnom rá, egyébiránt meg szerintem pont hogy rám neki sem kellene. Viszont hízelegni sem fogok neki... szerettem volna íjászként a céhemben látni, de tartok tőle, hogy túlságosan elfogult vagyok azzal a kaszttal szemben. De hát mégiscsak két igen jeles íjászt ismerek, Mirika és Ranmaru igencsak kiváló példák arra, hogy háttérharcosként is lehet eredményes az ember. Van aki gyávának tartja őket, amiért nem test a test ellen nyomulnak a tűzvonalban, én viszont sosem néztem le emiatt őket. Sőt, csapatvezetőként gondolkodva, sokkal megnyugtatóbb érzés, hogy egyel kevesebb embert kell féltenem az adott mob karmaitól, de ennek ellenére hatékonyan tud sebezni is.
Szóval rövid elmélkedésem eredményeképpen végül az arany középutat választom, így zsebre vágott kézzel teszek pár lépést a fiú irányába és színtelen, de inkább talán kicsit nyájasabb hangnemben szólok hozzá.
- Már hogyne lenne... te magad is az vagy, bár lehet a különc megnevezést kellett volna használnom... mármint a céhleírásban. Hehe, igen, a különc szó talán jobban lefedi a jelenlegi társaságot - nevetgélek, miközben számba veszem a céhtagokat fejben és igencsak elvigyorodok, mikor Ren és Luv kettőse jut eszembe az Iszapbirkózásról. Közben lopva a fiú felé sandítok, kíváncsi vagyok hogy reagál és hajlandó-e felhagyni az eddigi stílusával. Ha kell, akkor olcsó vicceket fogok mesélni, de per pillanat misszióként tűzöm ki célul, hogy mosolyt csaljak az arcára. A toborzón törtéteknek ehhez semmi köze... illetve olyan szempontból mégiscsak, hogy számomra imponálóak voltak az általa ott elhangzottak. Jóravaló gyerek, mondjuk az más téma, hogy rettentő naiv.

- Ne beszélj sületlenségeket! Nem értem minek dumálsz be magadnak ilyen zagyvaságokat. Ami pedig a "hülyét csinálni magadból" témát illeti, nos nem akarlak megbántani Alex úrfi, de mégis sikerült könnyelmű barátfelajánlásoddal kirobbantanod egy olyan vitát, ami miatt magadnak köszönheted, hogy az lett a vége, ami. Hiába csitítottalak benneteket, egy kutyák vagytok mind a hárman. Sokkal okosabban is lehetett volna kezelni azt a szituációt, de mindannyian csak a saját igazatokat fújtátok a másik érveit meg sem hallgatva. Persze nem lehet minent egy jó ital társaságában, kulturáltan megvitatni, de törekedni lehet rá. Én viszont ez úton is szeretnék bocsánatot kérni Juurie kisasszony nevében a pofonnak szánt mozdulatért, ha alkalma nyílna rá, bizonyára ő maga mondaná ezt el neked. - Nem voltam benne maximálisan biztos, hogy Juu valóban bocsánatot kérne, bár a toborzó estéjén folytatott beszélgetésünkből nekem az jött le, hogy igenis megtenné. Ren már más kérdés, ő sosem hunyászkodna meg senki előtt és bizonyára teli pofával szórná az igét, hogy neki mennyire igaza van. Ami azt illeti, igaza is volt. Mindenkinek. Csak ezt éppenséggel senki sem volt képes felfogni.
- Nem vagyunk egyformák, unalmas is lenne a világ, ha azok lennénk. Az, hogy véleménykülönbözőség van emberek között, az természetes. Az is normális, hogy ki-ki a habitusa szerint cselekszik, viszont azt tanuld meg, hogy időnként bölcsebb hallgatni... - A magasztos atyai jó tanács lehet csak olaj a tűzre, de jelen helyzetben ennyivel tudom lezárni a témát. Így is újabb epés megjegyzések sorára számítok, s ha sokáig folytatja még ezt a konok zagyvaságot, bizony Isten itt hagyom a csudába. Aztán majd egymást méregetve kikerüljük a másikat, ha az utcán találkozunk. Nem elég, hogy naiv, de csökönyös is, mint a szamár. Nehéz eset. Vajon ki tudná megpuhítani azt a kemény kobakját? Nem tudom én és a társaságom alkalmasak lennénk-e erre. Nem tudom, hogy akarunk-e egyáltalán alkalmasak lenni egy ilyen feladatra...

Nem értem miért akar minket csúnya, gonosz alakoknak beállítani. Meg ez az egész duma, amit levág... Jesszusom, ha én is így beszélek, akkor nyomjatok egy tockost a fejemre legközelebb. Egyszerűen túl jó hangulatom van ahhoz, hogy el tudja rontani. Az imént majdnem meginogtam, egy pillanatra felpaprikázta a kedélyemet, de amikor Aldo hozzádörgölőzik a lábszáramhoz, akkor észhez kapok, hogy én bizony ma jól akartam érezni magam. Egy mondatot azonban nem tudtam szó nélkül hagyni.
- A döntésedért nem kell bocsánatot kérned... mondtam is egy szóval hogy kellene? - Kiakasztó ez a fiú, meg egyre idegesítőbb ez a fene nagy igazságérzete. De hát ilyennek is kell lenni. Ezek szerint a magyarok ilyenek lennének? Vagy mit is mondott? Lehet bolgár? Bevallom nem emlékszem és nem vagyok jártas a balkáni kis nemzetekben... No, de Aldo türelmetlen és nem veszi jó néven, hogy mással foglalkozom helyette, így éles kis körmeit belemélyeszti a nadrágomba. Beadom a derekam és felveszem a karomba, hogy megvakargathassam a füle tövét, mielőtt még gilette pengének használná a karmait és szőrtelenítené a lábamat. Akaratos kis bolhazsák, de sose tudok neki ellenállni. Közben Alex meg csak mondja és mondja és mondja. Levegőt azért néha vesz, ugye?
- Szép szónoklat, de nem megyünk inkább sörözni? - vigyorgok rá, mintha mi sem történt volna - Jót tenne neked, ha néha nem vennéd annyira komolyan ezt a játékot. Persze-persze, az életünk a tét, nem felejtettem el, de ha ennyire ráfeszülsz mindenre, akkor előbb-utóbb megkattansz. Egy jó vacsora, pár pohárka jóféle ital, néhány cimbora vagy egy bájos hölgy társasága, ha ügyes vagy, némi hancúr, s máris újjászületnél! Ismerek egy szingli csajszit, bemutassalak neki? - Bezony, nagyon is úgy rémlik, hogy Esutel érdeklődést mutatott a mi kis aranyhöcsögünk iránt, ráadásul csinos, szemrevaló leányzó az íjászhölgy, Alexnek nem lehetne kivetnivalója rajta. Aztán hátha meglennének Esu módszerei arra, hogy befogja a száját "valamivel". A gondolattól ismét elvigyorodok, valóban jót tenne egy kis lazulás ennek a srácnak. A párbajra hívását nem vagyok hajlandó elfogadni, semmi értelme az erőfitogtatásnak. 11. szinten meg amúgy is lecsapnám, mint a legyet. Muhahahaha
- Gondold át úrfi! Azért mert egy középkori barbár világba csöppentünk, nem kell mindent a háború nyelvén elintézni. Én nem vagyok híve az erőszaknak, téged meg különben sem szívesen vernélek el.

Hát ez a fiú meg milyen nyelven gagyog? Lehet, hogy már meg is kattant a bezártság miatt? Tyűha, ha ez igaz, az ízletes vacsorán és a hancúron kívül másra is szükség lehet, hogy helyre billenjen a srác gógyija. Ráadásul elég fura ez a nyelv, olyan mintha gagyogna. A bolgár ilyen nehézkes lenne? Azt hiszem az olaszra szokás mondani, hogy olyan, mintha állandóan veszekednének a használói egymással. Bezzeg az én drága francia nyelvem, az ám maga a kifinomultság, a kecsesség, egy szóval a tökély. No, de én most komolyan a nyelvek szépségéről elmélkedek? Ragadós lehet ez az Alex féle bolondság... Na tessék, most meg itt ordítozik nekem, hát mi lelte ezt a gyereket? Egy komplett háremet kellene biztosítani neki, hogy ezt a rengeteg feszkót levezethesse. De végre valahára emberi nyelven is megszólal, ám kérdésére, hogy komolyan sörözni akarok-e, vállat vonok és csak ennyit mondok: - Ha le vagy égve az nem gáz, csak mondd és szívesen meghívlak 1-2 korsóra.
Sejtettem, hogy eddig is feszegettem nála a határokat, de innen már nem lehet meghátrálni. Akármennyire fogja még felhúzni magát, akkor sem adom be a derekam. És már megint elkezd sületlenségeket beszélni. A párbajra hívás ablakát oldalra tolom, hogy kikerüljön a látóteremből, persze nem vagyok hajlandó továbbra sem elfogadni a felkérését. Amíg érthetetlen, egybefüggő, összemosódó szavak áradata hagyja el száját, addig elé lépek. Pillanatok alatt hidalom át a köztünk lévő távolságot, maximum sebességre kapcsolva egész szép tempót tudok már produkálni, gyorstalpalóm pedig mindig a lábamon van. Ahogy előtte állok, kinyújtom mutató ujjam, hogy megérinthessem a homlokát.
- Öhm, minden rendben? - bökdösöm meg a buksiját, hacsak nem próbál a kezem felé nyúlni, mert akkor bizony elkapom a pracliját, hogy kézfogással köszönthessem. - A pop zenéért pedig én sem vagyok oda, jobban szeretem az igényes rockot. Játszol valamilyen hangszeren, Alex úrfi? - terelem el a témát a párbajról, arra pedig végképp nem vagyok hajlandó válaszolni, hogy tartok-e tőle, mert már a kérdés bagatell és hangyányit sérti az egómat is. Még a nálam jóval gyorsabb és ügyesebb Kotától sem tartottam anno, pedig ő aztán alaposan elvert a párbajunkon.

- Komolyan? tudsz dobolni? - csillan fel a szemem, mint amikor a kisgyerek rálel az édességre az édesanyja bevásárlótáskájában - Én meg gitározok, Ren meg állítólag kint nagy népszerűségnek örvendő énekes. Hehe, hármunkból már meg is alakulhatna az első aincradi együttes - Jót kuncogok a hangosan is kimondott gondolaton, elképesztő népszerűségre tehetnénk szert. Jót tenne a céhnek hirnevének egy befutott banda, na meg a pénztárcánknak is. Bakker, de menő lenne! *.*
- És milyen zenei műfaj áll hozzád közel, ha nem a jpop? Várj csak, te nem is vagy japán. Nálatok Európában mi most a divatos? - Esküszöm komolyan elgondolkoztam ezen az együttesesdin. S amíg erről van szó, legalább addig sem tereli a szót arra a buta párbajozásra.
- Miért, milyen vagyok? - vonom fel a szemöldökömet kicsit értetlenül, nem tudom pontosan mire akar utalni és nem is akarok találgatni, hiszen az ő kifürkészhetetlen agytekervényeibe igen nehézkes belelátni. Legalább is ma eléggé szét van csúszva a srác, viszont a múltkor is mondott ám kacifántosakat. Azért azt már egy sikernek könyvelem el, hogy legalább mosoly sikerült csalnom az arcára. Mission completed! Észreveszem viszont azt is, ahogy tekintete a nyitva maradt párbajra hívó üzenetre téved. Úgy tűnik ő viszont nem hajlandó lemondani a csihi-puhiról.
- Úgy sejtem bármennyire sem akaródzik nekem megküzdeni veled, te hajthatatlan maradsz... - sóhajtok egy nagyot megadóan - Ha tudsz mondani egy nyomós indokot, hogy miért kellene veled megküzdenem, akkor lehet belemegyek. - Nem, még mindig nem akartam ellene harcolni, de ha képes lesz felmutatni egy olyan érvet, amire azt mondom, hogy rendben fiú, meggyőztél, ezért érdemes ráböknöm arra a panelra, akkor hát legyen. Mindez rajta áll, de nem fogom könnyen adni magam. Ha úgy vesszük, már ez egy mentális párbaj kettőnk között. Ha viszont nem tud meggyőzni, legfeljebb kártyázni vagyok hajlandó vele. Abban talán több esélye lenne megverni.

- Alex, Alex, Alex... ejnye, nem válaszoltál a kérdésemre, hogy milyen is vagyok mindenkivel. Ráadásul thrash metal? Ejj... Hárman három felé húzunk műfajilag, úgy tűnik ebből nem lesz együttesalapítás, s kénytelen leszek továbbra is Rent menedzselni. - Hát igen, ez van akkor, mikor képes vagyok pillanatok alatt beleélni magam egy elképzelt szituációba, majd kártyavárként omlik össze minden. Még jó, hogy a postereken és a banda nevén nem kezdtem el komolyan agyalni. O.o
Az viszont megnyugtató érzés, hogy a fiú nemcsak, hogy felhagy a citromba harapott, világfájdalmas ábrázattal, az iménti tébolydáról már nem is beszélve, de már vigyorog is. Mission totally completed! Áhh, érti ő, na de mit? Azt hiszem nem maradok válasz nélkül, ismerve a beszélőkéjét. Egy ponton megböki a testemet, hanyagul odapillantok, aztán nemtörődöm módon belevigyorgok a képébe, ha már ennyire az arcomba mászott. Én is ezt szoktam csinálni, szóval engem nem igazán lehet ilyesmivel zavarba hozni.
- Ami azt illeti, van már íjászunk - A vigyor továbbra is marad a képemen, azt amúgy is nehezen lehetne letörölni ma. Szavaimból azonban nem gúny érződik ki, szimplán közöltem vele a tényt, hogy valóban erősít már bennünket egy íjász. Hogy ki ő, mi ő, az nem tartozik rá, hacsak el nem fogadja azt az ajánlatot végül, hogy bemutassam Esutelnek. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy miként reagál a kurta mondatomra, nyilván ezért sem részleteztem nagyon a válaszom. Néha jobb megtartani magamnak a szavaimat, mint örökké fecsegni. Valami ilyesmit mondtam Alexnek is a toborzón történtek kapcsán.
Számolok-e még vele? Egyáltalán számoltam-e vele valaha? A második kérdésre a válasz igen, az elsőre bizonytalan. Nyilván mindenkivel számolok, aki kicsit is beleillik a céhkoncepcióba, viszont nem tudom a többiek mennyire látnák szívesen a fiút. Engem nem zavar a jelenléte, sőt, inkább szórakoztat, de az, hogy céhmeghívót ajánljak neki, ahhoz nem elég csupán a kasztjával tisztában lennem. Alig tudok még róla valamit...
- Tizenegy - javítom ki ismét kurtán, még mindig azzal a szemtelen vigyorral a képemen. Nem kérkedni akarok, csupán a precizitásom nem bírja elviselni a pontatlanságot. Bár tuti nagyképűségnek fogja vélni, örökké félreértenek, pedig általában csak tényeket közlök. Hmm, sejtettem, hogy nem túl magas szintű, habár önerőből egész tűrhető felszerelést tákolt össze magának. Tehát küzd a fejlődésért és valóban tenni is akar valamit addig, amíg bezárva vagyunk ebbe a világba. Arcomról azonban egyetlen pillanat alatt eltűnik a mosoly, majd lehunyt szemmel, kissé kelletlen arckifejezéssel vakarom meg a tarkóm.
- Helytelen válasz, nem akarok kiállni ellened. - Szememet lassan kinyitom, az arcomat pedig nem fordítom el. Kezemmel viszont váratlanul kinyúlok oldalra és rábökök az utolsó életpontig tartó párbaj elfogadására. A bennem tomboló kisördög nem hagy nyugodni, a kíváncsiság, hogy milyen trükköket tudna nekem mutatni, kicsinálná az elmém és ezen kattognék. Abban a pillanatban azonban ahogy egyik kezem a panel felé nyúl, a másikkal meglepetésszerűen elkapom Alex felsőjét, hogy a ruhát megmarkolva, s súlyemelésemre hagyatkozva a fiút elemelhessem a földtől. Nem megfélemlíteni akarom, bár hízelgő lenne, inkább csak stresszhelyzetbe akarom állítani. Illetve függeszteni. Ha nagyon rúgkapálni kezd, akkor legfeljebb felkenem a mögötte lévő fára. Amíg letelik a felkészülési idő, az alatt az egy perc alatt még tudunk bájcsevegni.
- Nos, még mindig nem győztél meg. Mi a csudáért akarsz te minden áron megküzdeni velem, ha úgyis tudod, hogy veszíteni fogsz? - Az eddigi játékos Anatot most felváltja a komoly Anatole. Ha kicsit is úgy kezdem majd érezni, hogy túlfeszítem a húrt, azon nyomban eleresztem, de most még játszadozni akarok vele. Lássuk stresszhelyzetben, íjászként közelharcban, váratlan szituációban éppenséggel milyen trükköt tartogat a tarsolyában. Fegyver nincs nálam és nem is szándékozok elővenni. Egyedül a gyorstalpaló van a lábikómon, azt semmi pénzért nem tárolnám az inventorymban napközben a többi harci felszerelésem mellett. Van, hogy a cipellőmben térek nyugovóra és Vionak úgy kell lekönyörögnie a lábamról, pedig egyszerűen csak olyan kényelmes, hogy észre sem veszem, hogy rajtam maradt.

- Én kérdeztem előbb... Egyébként nem azt mondtam, hogy nem fogok veled párbajozni, hanem azt, hogy nem akarok. A kettő nem egy és ugyanaz, ne legyél felületes! - Ebben a pillanatban elkezdem szépen letenni a fiút, mert ennyit bírt a súlyemelésem, de nem akarom, hogy beremegjen a kezem. Nem lenne túl mencsi. Másrészről már megint jön ezzel a koki fejjel, s tovaszállt a mosolya. Ahogy földet érhetne, hát mit csinál ez a jótét lélek, na mit? Beledöf a karomba egy nyílvesszőt! Meg van ez húzatva? Mindjárt besárgul az indikátora. Jah nem, mert elfogadtam a párbajt. Öreg hiba, de ha egyszer beadtam a derekam. Pedig le akartam szépen tenni, leporoltam volna a vállacskáját, majd traccspartizunk tovább, miközben esetleg kiosztok pár pofont, de még az se biztos.
- Au? - konstatálom kurtán a szúrását, életpontjaim nem igazán csappantak meg a kis bolhacsípésnyi próbálkozástól, még így páncél híján sem. Azt a karomat, amelybe a nyílvesszőt döfte, gondolkodás nélkül elrántom, mielőtt a csavarós manőverét végrehajthatná. Nem igazán izgat, hogy közben kirántja-e belőlem, vagy végigtépi a húsomat, hiszen már hozzászoktam a fájdalom nélküli harchoz és tátongó véres seb sem marad utána, aminek a látványától beájulnék. Íjával közben másik oldalamon taszítana, döfni, de erre már nincs esélye, mert de hűséges társaimnak, a gyorstalpalómnak és a magas fegyverkezelés, alias ügyesség pontjaimnak hála ezt már kikerülöm és hátrálok pár lépést előle. Már nem tud a meglepetés erejével sem élni. Kitépem karomból a nyílvesszőjét, ha végül bennem maradt, ami pixelekre hullik, miközben ő próbálna hátrálni és felajzani az íját. Nem támadom meg, csak a háta mögé szaladok. Eszem ágában sincs megütni vagy bármi brutalitás, csak mögötte akarok maradni, bármerre is lépked, hogy semmiképpen se tudjon rámlőni. Szorosan a nyakában loholok, szó szerint és a fülébe duruzsulok.
- Beszéljük meg ezt Alex úrfi inkább egy kártyaparti során. Folyton az erőszak, olyan kellemetlen. Én hajlandó vagyok megbocsájtani az iménti oktondiságodat, ha hajlandó vagy végre lehiggadni. - Lágy, kedves szavakat intézek felé, semmilyen támadó, lenéző, vagy fölényeskedő él nincs benne. Inkább olyan a hangszínem, mint az édesanyáknak, mikor csemetéikkel beszélnek. Szeretem ezt a hangszínemet használni Aldoval szemben például, ettől mindig lehiggad. Lássuk emberre hat-e.

Nagyon úgy tűnik, zokon vette a fiú, hogy nem hagytam magam felnyársalni. Mégis mit várt, hogy majd visszafogom magam? Elvégre próbára akart tenni, az meg épp elég helyzeti előny számára, hogy nincs rajtam a páncélom és már életponttól fosztott meg. Nem mondom, hogy nem volt kellemetlen érzés és elborzasztó látvány az átdöfött karom, de ennél már sokkal rettenetesebb és gusztustalanabb dolgokat is kénytelen voltam átélni aincradi életem során. Nem tudom mitől van ennyire szétesve ez a fiú, de valami nagy gondok lehetnek vele. Az viszont, ahogy viselkedik velem szemben, az minősíthetetlen. Teljesen korrektül álltam hozzá, pedig bohócot csinált belőlem és az alakuló céhemből a Keleti negyedben. Próbáltam mosolyt csalni az arcára, bevallom incselkedtem is vele, próbálgattam feszíteni a húrt, de ez az újabb dühkitörés már nagyon unalmas. Fölényeskedő vagyok? Lehet. De talán mögé kellene nézni, hogy miért és kivel szemben. Elég csak visszaemlékeznem a legutóbbi párbajtársamra, Allen Dantéra, aki a legudvariasabb, legderékebb fiatalember, akivel egész Aincradban találkoztam. Amikor ő kért fel edzőpárbajra, neki bezzeg nem mondtam nemet és eljutottam arra a szintre is vele, hogy az általam roppant mód gyűlölt JK-JK elleni harcot élvezni kezdtem. De ez a duma, amit kihíváskor levágott Alex, számomra gyomorforgató. Még maga sem tudja, hogy mit gondol és néha tényleg jobb lenne befognia a száját. Feldühített? Igen. Hagyom, hogy látszódjon rajtam? Nem. Csendben végighallgatom, nyelem a fejemhez vágott szitkokat. Kezdem lassacskán átérezni, amiket Mirika mondott nekem legutóbb, mikor összekaptunk. Fölényeskedik, mert megteheti. Mert már letett valamit az asztalra. Mert nap mint nap azért harcol, hogy kijussunk innen, hogy kijuttassuk még az olyanokat is, mint ez a balga Alex. Talán én is ezt teszem, még ha tartózkodni is akartam ettől a viselkedéstől. Talán. A hatalom nagy úr, ami a kezeimben van, még ha csak egyesek és nullák adják ezt a mérhetetlen erőt. Talán még nem tanultam meg a hatalommal bánni, bármennyire is egy jó ügy érdekében használom fel.
Hátat fordítok a fiúnak, mert nem bírom elviselni azt a keserűséget, ami árad belőle. Nehéz heteken vagyok túl, túl sok stressz ért mostanában és őrületes felelősség nyomta a vállamat mázsás súlyként. Bossharcot szerveztem, céhet alapítottam, s már folynak a céhház építkezései. Ami viszont ennél sokkal inkább megviselt, az a Mirikával való összeveszésünk volt. A Zerois elleni küzdelemről már nem is beszélve. Nem olyan fenékig tejfel az itteni élet, de igyekszem a legjobbat kihozni belőle és túllendülni a depresszív időszakomon. Én magamat mindig is jókedélyű embernek tartottam, s képes vagyok még a szintfőnök termébe is mosolyogva belépni. De azt nem bírom elviselni, ha valaki ennyire maga alatt van, az ellen tennem kell. Ő viszont nem hagyja, s ezzel nagyon felhúz. Az én béketűrésem is véges. Örökké az átkozott erőfitogtatás és a harc. Rosszul vagyok az egésztől...
- Leállhatnék sorolni neked, hogy velem mik történtek, hogy milyen szörnyűségeket láttam már, de nyilván nem érdekel. Elmondhatnám, hogy elképesztően kétségbeejtő, mikor látod egy társad szétpixeleződni a csata hevében, miközben a párja majd megfúl a könnyektől. Elmondhatnám azt is, milyen érzés, mikor banditák vesznek körbe, hogy a kedvesed életére törjenek. Talán azt is megemlíteném, hogy milyen egy vörös indikátorossal párbajozni, aki egy nőt használ pajzsként. Elmesélhetném milyen érzés, amikor meztelenre vetkőztetve kínoznak és egy bug miatt valóban iszonyatosan fáj, ahogy ég a húsod, mások pedig csak nevetnek a kínodon. Vagy beavathatnálak abba is, hogy milyen "kellemes" érzés, mikor a hetek óta tervezett toborzódat tönkre vágja egy gyerekes kölyök, aki nem tudja tartani a száját. Esetleg még arról is szót ejtenék, hogy nem attól lesz valaki tökös legény, mert kihív párbajozni egy frontharcost, hanem attól, ha az imént felsoroltakon felül tud kerekedni ép ésszel és tud még mosolyogni. Tanulj meg mosolyogni, s akkor majd kiállok ellened egy alternatív párbajban. - S mondandóm végeztével lehívom a menümet és rábökök a párbaj feladása gombra. Ez amúgy is egy elme párbaj volt köztünk, s azt hiszem, mindketten alul maradtunk. Nem kívánom tovább folytatni sem a küzdelmet, sem a beszélgetést, mert hasztalan az egész. Kardok elől bármikor elrántanám, de önmagától nem tudom megmenteni. Közben Alex előtt megjelenik a "Győztes" felirat. - Ha nem nyomok félre és az első ütésig tartó párbajt választom, akkor is te nyertél volna. Különben is, már láthattad milyen egy... "élharcos" - Én magam pedig távozóra igyekszem fogni, keserűséggel a szívemben, mert hagytam, hogy ez a tökkelütött ilyen mély érzéseket hozzon felszínre belőlem.