A-tól Z-ig / Anat vs Zhel

- Akkor maradjunk a Zhelnél, már csak azért is, mert a Mr. Saitot túl hivatalosnak érezném magamnak - elnyomok egy fintorral összemosódott mosolyt, mert hát nyilvánvaló, hogy ha őt a pöpec kimért nevén kellene szólítani, akkor illenék engem is. Eddig is tudtam a fiú nevét, de most így ízlelgetve a Mr. Everett megnevezést, ismerősen cseng még odakintről. Mintha olvastam volna a cégükről. Áh, igen, az Everett Corporation vezérigazgatója, pár évvel ezelőtt került a cég élére és tele voltak a gazdasági szaklapok a képével, mert tizenévesen vált vezetővé egy menő gyáregység élén. De akkor mégis hogy kerül ide? Sutyiban MMO függő a fiatal Everett úrfi? Hmm, ha alkalmam lesz rá, akkor rákérdezek. Hosszútávon jövedelmező lehetne egy ilyen üzletileg jól képzett emberkével kapcsolatot kiépíteni, de a személyisége nem teszi a legvonzóbbá üzlettársi szempontból. Vegytiszta kimértség és elegancia uralja egész lényét. Utóbbiból én sem szűkölködöm, előbbitől viszont igyekszem távolt tartani magam. Kérdéses, hogy a szélsőségek embereiként tudnánk-e bármit is kezdeni egymással.
Mindenesetre felvillanyoz a tudat, hogy könnyedén belemegy a párbajba még a kis intermezzom ellenére is, a "Hol és mikor?" kérdés viszont meglep. Eleve úgy készültem, hogy innen már megyünk is tovább a legközelebbi küzdőtérre, de igaz ami igaz, kora délelőtt van és a fiú igencsak kialvatlannak tűnik. Ki tudja mivel múlatta az éjszakát, lehet jobb lenne egy délutáni időpontot felajánlani. Igen, az sokkal barátságosabb lenne számomra is az ebéd utáni ejtőzést követően.
- Helyszínül tudom javasolni a déli negyed egyik küzdőterét, jó híre van, nívós kialakítással, szerintem ideális és méltó lenne a párbajunkhoz. Időpontot illetőleg pedig a ma délutánt ajánlanám, legyen mondjuk 3 óra, ha neked is megfelel. Persze én akár most is állok rendelkezésedre, de a választás jogát megadnám neked. - Így nyitva hagyva a kérdést korrektnek érzem az ajánlatom, ő meg úgyis megmondja mindjárt a frankót.

- Rendben, akkor itt találkozunk - s feljegyzem neki a küzdőtér koordinátáit, hogy a térképét követve könnyedén odataláljon. Igaz, hogy kész voltam akár most azonnal megvívni vele, de mégis valamiért megkönnyebbülök, amikor délutánra halasztjuk az összecsapást. Az ajtóból visszafordulva még intek nekik, majd távozóra fogom. Miközben kisétálok a kedvelt parkomba, folyamatosan agyalok. Mert mi mást csinálnék, persze, hogy agyalok. Még egyszer újra átgondolhatom, hogy a harci taktikáim tárházából mihez fogok folyamodni, de hamar elvetem ennek a lehetőségét, hiszen egy küzdelmet nem lehet megtervezni előre. Ráadásul Zhelről nem tudok semmit, azon túl, hogy ő is páncélkovács és minden bizonnyal kiváló felszereléssel bír. Tulajdonképpen még a kasztját sem tudom. De ha minotaurusz sisakot visel, akkor szerintem nem lehet íjász. Azoknak nincs szüksége erőpontokra, ráadásul petet sem láttam sürgölődni körülötte, szóval nem is idomár. Már csak abban bízom, hogy nem lovag, mert az ellen a kaszt ellen nem olyan kényelmes vívni a pajzsuk adta extra védelem miatt. Ráadásul még az ifjú Everett speciális képessége is bezavarhat, már ha nem passzív skillel rendelkezik, mint én. Azt hiszem túlspilázom ezt a párbajt, jobb lesz inkább Anat stílusban hozzáállni az egészhez, magyarán jól bezabálni ebédre, ejtőzni pár órácskát, majd jöhet valami bohókás küzdelem. Úgyis olyan savanyú a képe ennek a Zhel gyereknek, lehet vinnem kellene neki egy kis extra citromot. Kuncogok is ezen egy sort, majd irány vissza a fogadó.

Nem érkezek korábban, mint a megbeszélt időpont. Nem kések, de nem akarom azt se, hogy úgy tűnjön, túlzottan érdeklődöm az egész küzdelem iránt. Persze nem veszem félvállról a dolgot, de lényegében ez is egy barátságos küzdelemnek ígérkezik, nem valami vérengző leszámolásnak. Nem áll szándékomban sértegetni, cukkolni ellenfelemet, de mocskosul győzni akarok. Már csak azért is, mert nemcsak mint harcos, hanem mint kovács is megmérettetem magam, s ilyen presztízs értékű küzdelemben nem szabad alulmaradnom. Ejnye már, 11. szintű vagy Anatole, nem gyűrhet le!
Zhel már vár rám a küzdőtér mellett, s egy jókedélyű köszönés után nem késlekedem soká, elküldöm a párbajra hívást. Utolsó csapásig tartó harcra invitálom, mert ez adja a legtöbb lehetőséget a párbaj kibontakozására. Na meg nem mellesleg tartok attól, hogy a feltápolt erőpontjaim révén onehit-elném szegény fiút, azt pedig nem szeretném, hogy korán vége legyen a küzdelemnek. Szeretném kiélvezni, ha már ismét párbajra adtam a fejem.
Amíg letelik a kihívás elfogadását követő egy perces felkészülési idő, magamra öltöm teljes harci felszerelésemet, majd alaposan szemügyre veszem a fiatalembert. Gyorstalpaló, pipa. Minotaurusz sisak, pipa. Az pedig ott egy kiváló bronz vért rajta, szóval ebben is egyenlőek a feltételek, továbbá már azt is tudom, hogy sok páncélértéket kell leütnöm róla. Kiváló, így izgalmas igazán a dolog. Az egyéb kiegészítők megfigyelésére már nem jut időm, de azok nem is számítanak annyira, főleg mert megakad tekintetem az immáron jobb oldalán függő katanáján. Tehát kardforgató, ráadásul balkezes, mint én. A legutóbb Allen ellen kipróbáltam gyakorlatban, hogy milyen is egy balkezes kardforgató ellen harcolni, szóval az ottani tapasztalataimból építkezhetem. De először is következzen a további taktikát eldöntő teszt kör, lássuk milyen gyors és ügyes fegyverforgató a fiú!
- Ahogy kívánod Zhel T. Everett, győzzön a jobbik kovács! - villantok meg egy baljós mosolyt a szám szegletében, majd mindkét kezemmel marokra fogom a lándzsámat, bal kezemet hátrébb helyezve a jobbnál. Megiramodok feléje, de ügyelek arra, hogy ne használjam fel minden gyorsaság pontomat. Mondjuk csak 15-öt, így nem lövök el minden puskaport az elején. Fegyverkezelésemet viszont maximálisan kihasználom, amikor egy vízszintes vágást intézek a mellkasa felé, ám mivel arra számítok, hogy előrántja hüvelyéből a katanát, ezért az utolsó pillanatokban módosítom a tervem, s végül kissé térd fölött a combjait célzom be, abban reménykedve, hogy sikeres lesz a támadásom. Fegyverem kellő távolságot nyújt a maga több mint két méteres hosszával ahhoz, hogy egy esetleges ellencsapást ne legyen olyan könnyű bevinni. S még mindig megtehetem azt is, hogy max sebességre kapcsolok, hogy kitérhessek a támadása elől. Ha sikeres a vágásom, akkor hamar kiderül, hogy a 23 pontnyi sebzésem mennyire viseli meg a páncélzatát és az életpontjait, vagy van-e elég gyors ahhoz, hogy el tudjon táncolni előlem. Most még feszült vagyok, de ez hamar változhat attól függően, hogy mennyire sikeres az első támadás.

Hárít, szép, el kell ismerni. Vágok egy "not bad" fejet, viszont nekem nagyon fura ez a fapofa, amit ő produkál. Hogy valaki ennyire érzelemmentesen tud harcolni, meg egyáltalán létezni. Úgy tűnik a pénz tényleg nem boldogít, már ha a feltevésem valóban helyes, hogy ő az a bizonyos Everett, akit az újságban láttam anno. A mimikájánál, illetve annak hiányánál viszont sokkal inkább aggasztóbb probléma a sebessége. Még ha nem fogom vissza magamat, akkor is gyorsabb nálam, s ennek eredménye máris egy szép vágás a testemen. A lábamra rálépős trükk igazán kitűnő csel, ki se néznék ilyesmit egy üzletembertől, de lehetséges, hogy hozzám hasonlóan odakint ő is küzdő sportolt, s akkor megvannak az előismeretei. Magas fegyverkezelés pontjaimnak már csak abban veszem hasznát, hogy a második, fentről jövő támadást tudom hárítani, mégpedig a lándzsám vízszintesen fordított nyelével. Már az első sebzés jócskán lebont pontokat a páncélértékemből, szóval ildomos vigyázni a fiúval.
Azt viszont furcsállom, hogy nem próbál meg hátrálni, igazán vakmerően harcol. Vagy csak a lándzsám hatótávolságán belül akar maradni. Először mindkét kezemmel tartom a fegyveremet, s vele együtt az ő kardját is, majd a következő pillanatban aktiválom súlyemelésemet, hogy bal kezemet szabaddá téve ökölbe szorítva azt egy felütést intézzek a gyomorszájába. Ezután gyakorlatilag igyekszem ellene fordítani a saját taktikáját, s amennyire csak lehetséges, még inkább közelebb húzódok hozzá, hogy kartávolságon belül maradjon. Az arcát célozni menőbb látvány lenne, de koránt sem okozna akkora élvezetet, hiszen nem megalázni akarom ellenfelem. Eddig igencsak kedvemre való módon harcolt, így megadom én is a tiszteletet. Továbbra sem szívesen párbajozok, de fejlődni sajnos muszáj, s ennek legbarátságosabb módja a párbajozás. Már ha megfelelő partnert talál erre az ember, de szerencsére jó volt a szimatom és Zhelben nem kell csalódnom. Szóval, ott tartottam, hogy felütés a gyomorszájra, közben már azon gondolkodom hogyan tovább. Szabad lábammal elkezdek sarkazni, hogy a fordulattól és lendülettől ki tudjam vonni megtaposott lábamat a talpa alól. Lássuk ezután hogy boldogul, mi lesz a válaszreakció. Rettentő kíváncsi vagyok arra, hogy mivel rukkol elő, az ütéstávolságot viszont végig tartom a megfelelő ellentámadáshoz, s így piócaként tapadok rá, lekövetve mozdulatait.

Hát igen, ezt benyaltam... s most zuhanok egyenesen a földre. Ehh, lássuk csak, mi is történt az imént.
Sikerült hárítani Zhel második támadását, sőt még a gyomorszájára intézett felütés is betalált. Hasznos volt beruházni arra a két gyűrűre, mert így a pusztakezes sebzésem se éppen macskamancs simogatás. Elégedett fél mosolyra húzódott szám, amikor az életsávja elindult lefelé a maximumról, mert ez azt jelenti, hogy hiába a jó felszerelés, a páncélját maradéktalanul leütöttem. Legalább is másoknál ez így szokott lenni, nem sejtettem itt sem turpisságot. A fiú közelében próbáltam maradni, kartávolságra tőle, de ennek meglett a kára. Jobban mondva óvatlan voltam és kissé alábecsültem a képességeit. Rettenetesen gyors, ráadásul az eszét is használja. Minden jártasságomat és pontomat latba vetve próbáltam kitámasztani, hogy vállával ne tudjon fellökni, s becsapódásakor egy újabb gyomorra mért ütéssel jutalmazzam. El is indítottam az ütést, ám azt nem tudom végül sikerült-e betalálnom, mivel olyan könyököst kaptam az állcsúcsomra, hogy a valóságban tuti éles reccsenés hangot lehetett volna ezután hallani, ahogy szilánkosra törik a csontom. S ha mindez nem lett volna elég, az ütés lendületétől mikor megtántorodom, akrobatika ide vagy oda, úgy dőlök hátra, mint egy lisztes zsák. Szépen ráesek a hátsómra, próbálva karjaimmal kitámasztani magam, hogy ne terüljek el teljesen a földön.
No igen, itt tartunk épp, hogy a földre huppanok. Nincs időm késlekedni, elméletben a kezemre csapok, nem szabad most odakapnom az államhoz, ösztönös reflexeknek nincs helye olyan világban, ahol nincsenek törések és fájdalom. Addig kell cselekednem, amíg nem távolodik el. Karjaimmal lökök némileg testemen, hogy lendületet tudjak venni és ki tudjam rúgni ellenfelem lábát maga alól. Ha ő is a földre kerül, akkor mérlegelhetem a helyzetet, hogy melyik manőver éri meg jobban: ha fegyverem után nyúlok és igyekszem előtte talpra állni, vagy földharcba bocsátkozom. Ha Zhel nem esik el, akkor azon vagyok, hogy talpra álljak fegyverestül és védelmi pozíciót vegyek fel. Ha viszont elesett ő is, akkor az utóbbi gondolatom mellett döntök és a talajon való pusztakezes harcot választom inkább, mert akkor nem tud meglógni előlem. Sosem tanultam birkózni, de minden emberben ösztönösen megvannak a sablonmozdulatok, amik jól jöhetnek bármikor. Jelen esetben ezeket vetném be, hogy első körben megszabadíthassam Zhelt a kardjától, mielőtt még rátűzhetne. Megragadnám karját, hogy lábammat ráfeszítve kicsavarhassam a kezéből a pengét.

Igen kellemetlen helyzetet szült az, hogy földharcba bocsátkoztam. Igaz, hogy a fene nagy gyorsaságát, az én örök gyengeségemet, nem tudja kihasználni ellenem a földön fetrengve, de úgy tűnik én sem veszem annyira hasznát a komoly fegyverkezelésemnek. Még arra is képtelen vagyok, hogy kicsavarhassam a kezéből a kardot, mivel sziklaszilárdan ragaszkodik hozzá. Nincs fájdalom, kattanó ízület, roppanó csont, szakadó ínszalag, ami arra késztethetné, hogy az én terveim szerint cselekedjen, vagyis a feszítő kíntól ordítva elengedje a katanát. Kellemetlen, ahogy mondottam...
Megfordul a fejemben, hogy csupán egyetlen lendületes fordulatra lenne szükségem, hogy arcon rúgjam, de ha Zhel eddig úriemberként viselkedett velem, akkor nincs indokom arra, hogy tisztességtelenül harcoljak ellene. Amikor viszont ezúttal a bordáim közé könyököl, s ezzel újabb fontos pontokat veszítek, na akkor már nem tudom annyira türtőztetni magam. A második könyöklést már kivédem a felszabaduló karjaimmal, miközben Zhel kardot tartó kezére rátérdelek, hogy továbbra se tudja ellenem fordítani a pengét. Gondolkodás nélkül, ösztönösen lendül a testem, hogy válaszreakcióval illessem az iménti könyöklését, s kényszerű megoldásként egyszerűen megfejelem. Nincs más választásom, a többi végtagomat saját magam megtartására vagy védekezésre vagyok kénytelen használni. Az erő ebben is benne van, más kérdés, hogy csak pillanatnyi megoldást jelenthet. Ehh, nem lehet a végtelenségig folytatni ezt a birkózást.
Addig-addig vergődik, míg engedek, s hagyom, hogy oldalra guruljon. Rettentően kimerítő volt ez a test-test elleni küzdelem, s ha nem akarom, hogy a kitartásom idő előtt a nullára zuhanjon, akkor fel kell hagynom azzal a tervvel. Amíg elgurul tőlem, lehetőségem nyílik arra, hogy visszaszerezzem a fegyverem, s védekező állásban fogadhassam, hogy immáron ő próbáljon meg támadni. Pillanatnyilag nem jut eszembe egyetlen fogás sem, amellyel könnyedén bevihetnék sebzést, így abból próbálok meg építkezni, amit majd ő cselekszik ellenem. Célom persze mi más lenne, minthogy a fegyverem hosszúságát kihasználva eltartsam a kardját a támadható felületeimtől.

Ha lenne fájdalom, a bordám még mindig kegyetlenül sajogna. Valószínűleg meg is repedt volna, ami miatt napokig ágyhoz lennék kötve. Ilyen szempontból imádom ezt a világot... mármint, sokkal vakmerőbb lehetek, több mindent be tudok vállalni, s mindeközben nem hátráltat a fájdalomérzet és a belső szerveimnek féltése. A fáradást viszont itt sem tudom elkerülni, s most is szuszogok rendesen. Egyre nagyobb lélegzetvételekkel próbálom lassítani a szívverésem, de az iménti földharc jócskán megdolgoztatott. Kissé dekoncentrálttá válok, s Zhel ügyesen ki tudja ezt használni. Megint őrületes sebességgel támad, s bár igyekszem védekezni, túljár az eszemen. Sablonos védekezési formákat sütök el, amiket könnyedén kikerül és jobbjával a lándzsám nyelére ráfogva, baljában lévő karddal egyenesen a gyomromba szúr. Most először vesz le életpontokat, méghozzá értékes életpontokat. Igazán kellemetlen...
Nem szeretek kardforgató ellen harcolni, pláne nem, ha ilyen fürge. Tulajdonképpen senki ellen nem szeretek harcolni, max a mobok ellen. A bossok legalább nagydarab, tohonya alakok, akiket csak csépelni kell. Most veszem csak észre, hogy jócskán megcsappantak az életpontjai Mr. Everettnek. Nem vagyok meglepve, hiszen ha valaki ennyire gyors, akkor bizonyára sok pontot költ erre az életpontja és a sebzése hátrányára. Ráadásul gyanítom, hogy ellenfelem alacsonyabb szintű nálam, sőt a bossharcokon sem láttam még, így az abból származó extra pontok híján kevesebb elosztható pontja volt eddig, mint nekem. Ha mindezt összevonjuk, akkor elmondható, hogy a közel egyenlő felszerelések mellett, ám a ponthátrányokkal megtűzdelve, igencsak derekasan kiáll az ifjú. Ráadásul ahogy korábban is észrevettem, használja az eszét is. Már most kiváló harcos, hát ha még lép pár szintet! Örülhetek neki, hogy a pontok engem segítenek, habár rengeteg munkám van nekem is ebben. Szóval egy pillanatig sem kell szánnom, ha az ellentámadásom sikeresnek bizonyul és leveszem a maradék életpontját is. De ehhez egy ügyes visszavágás kell, nem ám csak valami kezdetleges, átgondolatlan, ösztönös megoldás. Azonban abban a helyzetben, mikor egy kard áll ki az ember hasából, s amikor a pillanat töredéke alatt kell cselekedni, akkor az ember nem gondolhatja végig kielemezve a helyzetet, hanem már lépnie is kell. Esetemben rúgni. Egyenesen a gyomorba, meghálálandó a szúrását. Szemet szemért, fogat fogért, úgy illendő, hogy akkor én is ugyanoda intézzek támadást. Bevetem minden erőpontom, hátha sikerül bevinnem még időben a rúgást, s az erő mértékétől és a lendülettől sikerül hátratántorítani és ezzel kivonni a fegyvert is a gyomromból.

A gyomromba fúródott kard folyamatosan apasztotta az életpontjaimat, így nem volt időm hezitálni, azonnal cselekednem kellett. Ahogy Zhel forgatta bennem a kardját, úgy zuhant életsávon a sárga zónába. Nem tudtam mást tenni, mint nem túl elegánsan hasba rúgni ellenfelemet, hogy megakadályozzam a további exp-vesztést. Úgy tűnik hatásosnak bizonyult az ellentámadás, ugyanis megszabadulok a gyilkos katanától és még Zhel is hanyatt esik. Megkönnyebbülésemben nagyot sóhajtok, majd magam elé rántom a lándzsámat, átlósan a testem előtt, kissé rá is támaszkodva. Elfáradtam no, s amíg Zhel fel nem kel, van néhány másodpercem pihenni a folytatás előtt.
Ám nincs folytatás, a fejem fölött megjelenik a "Winner" felirat, így tényleg megkönnyebbülhetek. Komoly kis párbajt vívtunk, s mondanám, hogy szívesen folytattam volna még, de tartok tőle, hogy 1-2 támadás, s én veszítek. Derekasan küzdött az ifjú Everett, s szívesen nyújtanék neki kezet, hogy felsegítsem, de mire felfogom, hogy vége a küzdelemnek, addigra már talpra áll. Elismeri a győzelmemet, de egyetlen érzelemfoszlányt sem tudok leolvasni az arcáról. Fura egy figura ez a fiú.
- Igen, ma én győztem, de legközelebb lehet te fogsz. Lenyűgöző a gyorsaságod! - hízelgek neki egy kicsit, kompenzálandó azt, hogy most megvertem. Annyira nem érzem nagy dicsőségnek ezt a győzelmet, mivel nyilvánvaló, hogy a szintkülönbségnek köszönhetem. Mindenesetre az kiderült, hogy kifizetődő sebesség helyett erőre és életpontra pakolni, szóval gondolatban ezért a tanulságért köszönetet is mondok Zhelnek. Szívesen kezet ráznék a fiúval és meghívnám egy italra, hogy az üzleti életről beszélgessünk - nyilván másról nem nagyon tudnék a szűkszavú kék szeművel - de mire meginvitálhatnám bárhova is, ő sarkon fordul és távozik. Megvonom a vállamat, visszaintek én is neki, majd dolgomra indulok. Útközben még morfondírozok egy sort azon, vajon mi alakíthatta ilyenné Mr. Zhel T Everett személyiségét...