Hoku vs. Anat - Visszavágók

Jut eszembe, kérsz limonádét? - veszem ekkor elő a másik átlátszó üvegcsét, ami szintén az övemen függő táskában rejtőzött - vagy esetleg ennél valami? Szívesen meghívnálak, választhatsz akármit, kárpótlásért a fenékbeszúrásért! - s ekkor már vigyorogva invitálom meg a fogadóba egy vacsorára.

Ahogy belépünk a vendéglőbe, a korábbi közönségünk már visszafoglalta eredeti ülőhelyét, az alacsony, pocakos fogadós pedig elébünk rohan, hogy a pulthoz ültethessen bennünket.
- Fantasztikus küzdelem volt fiatalurak, fantasztikus! - áradozik a pocakos, nyilván kitörő öröméhez hozzájárul, hogy aki eddig a párbajunkat nézte, azok most mind nála oltják szomjukat vagy éhségüket. Ahogy leülünk a nekünk fenntartott helyre, Hokushinra pillantok:
- Mit szólnál cimbora egy visszavágóhoz? Nagyon kiegyenlített volt a harcunk, és csak a szerencsén múlott, hogy végül én győztem. Szívesen összemérném másban is magamat Veled! Kezdetnek mondjuk például egy limonádéivó versenyben! Mi lenne, ha ilyen ügyességi vagy elme játékokban mérnénk össze az erőnket?
Környezet leírása: A fogadó földszintje tágas tér, tele kör alakú asztalokkal, amelyek rendezetlen összevisszaságban kaptak helyet a hosszú bárpulttal szemben. Alig van üres hely, szinte tömve van a vendéglő. Sokan itt költik el a vacsorájukat, mások csak italoznak asztaltársaságukkal. A vendégek közül többen is figyelemmel követték iménti párbajunkat, korsóikat emelgetve biccentenek felénk elismerően.

//Írj te is nyugodtan kiegészítést a fogadó leírásához és játékötletekhez, ami csak eszedbe jut, hogy színesítsünk a játékot!//

- Kiváló! Látom már most nagyon egy rugóra jár az agyunk! - lelkesedek kitörő örömmel, hogy Hokushin is benne van a további mókákban, illetve megmérettetésekben. Az elv, hogy aki többet megnyer, az lesz a győztes, kiváló gondolatnak tűnt. - Rendben, legyen ahogy javasoltad. Ám előtte talán nem árt, ha harapunk valamit - utalok a megkorduló gyomrára, s mikor a pincérlány megérkezik hozzáfűzöm Hoku rendeléséhez, hogy hozzon 1-1 adaggal a napi ajánlatból is. Most már nem kell befeszülnünk, nem vetnek fegyvereink szikrát minden egyes összecsapásnál, így miért ne játszhatnánk teli hassal, vagy evés közben.
Kisvártatva megérkezik a rendelésünk, s a kardforgató srác máris egy próbatétel elé állít! Az asztallap takarásában valami furcsa fiola tartalmát önti, majd elém helyez egy korsót, maga elé pedig a másikat. Arra ösztönöz a fiú, hogy próbáljam meg kilogikázni, melyikben van a csípős nedű. Először figyelmesen megvizsgálom az elém tett italt, bele is szaglászok, de úgy tűnik az esetlegesen belecsempészett anyag színtelen és szagtalan. Vagy pedig pont nem előttem van a csípős mix! Új stratégiát dolgozok ki és próbálok Hokushin fejével gondolkozni, s ezt hangosan is közlöm vele:
- Nem tudom mennyire szereted a csípőset, de alapvetően én úgy gondolkoznék, hogy nem akarok kibabrálni magammal, ezért igya csak meg a másik a kellemetlen italt. Ám mivel ez túl egyszerű lenne, plusz te elég tökös gyereknek tűnsz, már bocsánat a kifejezésért, ezért szerintem simán bevállalod, hogy nálad van a komisz kis ital. Szóval én úgy tippelek, hogy minden félelem nélkül felhörpinthetem ezt a korsó frissítőt! - majd bátran nyúlok a korsó után. Mielőtt belekortyolnék, még utoljára Hokura pillantok, hogy reakcióiból kiolvashassam a megfejtést...

Hümmögve elgondolkozom Hoku válaszán, majd jóízűen elnyammogok a csirkecombon, amit az imént még "mutatópálcának" használtam. Most már bátran kortyolok bele az italomba, s miközben asztaltársam szavaira is figyelek, egy darabka aszalt barackot helyezek a következő falat sült húsra. Amikor ismét felpillantok a szemben ülő fiúra, kis híján felröhögök a hörcsögképe láttán. Én is igencsak megéheztem, de a srác zabolázatlan étvágya még az enyémen is túltesz. Viszont nem akartam kinevetni mohóságát, ezért elfojtottam a kuncogásom és szolidaritást vállalva teletömtem én is a számat párolt zöldségekkel. Úgy festhetünk most együtt az asztalnál, mint két idióta, de nem igazán zavartatjuk magunkat. Viszont mikor elkezd vörösödni Hoku feje, már nyúlok is a székem karfájáért, hogy felállhassak és segíthessek a fiúnak. Aztán persze semmi gond, szóval már vissza is húzom magam alá a székem, úgy tűnik nem kell mesteri hátba veregetésem alkalmaznom a falat félrenyelése után. Látszólag ez a kis közjáték nem zavarta meg a gondolkodás ütemében, mert bár többször is megpróbál átrázni, de a helyes válasszal zárja mondandóját.
- Gratulálok, így van, a helyes válasz a Hold! - Valóban nem volt egy iszonyatosan nehéz feladvány tőlem, de bemelegítésnek éppen megfelelt. Most viszont ő következik és magához is ragadja a szót.
- Hmmm, lássuk csak... - kezdek bele pár percnyi gondolkodás után, mihelyst hozzám kerül a válaszadás lehetősége - Az biztos, hogy első körben a kakast viszem át, mert a farkas nem eszi meg a búzát, így bátran otthagyhatom vele - hogy könnyebb legyen a gondolataimat továbbfűzni, a csónakot szimbolizáló késen végighúzom a narancsot, majd a szalvéta végére helyezem. Ezután viszont komolyan elkezdem törni a fejemet. Gondolkodás közben találomra begyömöszölök a számba egy szem fügét, ami meg is hozza az ihletet. - Áhám! Visszamegyek üres csónakkal a búzáért, majd mikor megérkezem vele a kakashoz, akkor a búzát otthagyom a túlparton, a kakast pedig viszem is vissza a farkas komához. De még mielőtt a farkas megehetné a kakast, már viszem is a búza után a bundást. Aztán már nincs más dolgom, mint az üres csónakkal visszamenni a kakasért, és így már a 3. és egyben utolsó rakománnyal teljes lesz a túlparton a létszám. Jól gondolkoztam? - pillantok fel Hokura, ugyanis eddig teljesen el voltam merülve a gyümölcsökkel való játékba.
- Mit szólnál újabb visszavágóként egy kockajátékhoz? Például: 2 db 6-os dobókockával dobunk mindketten, aki nagyobb összeget dobja ki, az nyer. Viszont lehet kockáztatni, úgy mint a 21-ezésnél, mikor ráhúznak egy új lapot. Tehát ha mondjuk én dobok 1+2-t, te meg 3+5-öt, akkor én állok vesztésre, de ha kockáztatok, és hozzádobok még egy kockával, és túldobom a 3 kocka értékével a tieid összegét, akkor én állok nyerésre. Persze te is kockáztatsz, ha úgy látod jónak. Azonban ha valamelyikünk 12 fölé dob, az automatikusan veszt! - Közben megtörlöm kezeimet, majd kiveszem az inventorymból a kártyapaklim mellől két dobókockámat, s az asztalunk közepére helyezem őket, egyenesen bele egy tiszta, átlátszatlan fakupába.
- Ha szeretnél, dobhatsz te először - engedem át udvariasan a kezdés lehetőségét.

[off] Elnézést kérek, amiért ennyi kockadobással kellett elcsúfítanom a küzdőteret! [/off]

Mivel a válaszom helyesnek bizonyult, ezért 2:1 az állás. Örömmel tölt el, hogy sikerült felzárkóznom, de az elkövetkezendőkben már pusztán a szerencsémben bízhatok, s nem hagyatkozhatom kizárólag az eszemre és a megérzéseimre. Tetszett az új játék ötlete is, de először a kockadobásokra koncentráltam. Társam magához ragadja a fakupát, benne a kockákkal, megrázza, majd ahogy kell, az asztalra gurítja őket. Egészen szerencsés dobás, 3 és 6, összesen tehát 9, ami csak 3-mal marad el a 12-től, szóval nem lesz egyszerű túldobni. Most én ragadom magamhoz a kockákat, ám gurítás után csalódottság ül ki az arcomra. 5 és 1. Ennyi? Komolyan? Fene vinné el, az én két kockám teszi ki Hoku egy kockájának az értékét. Nincs mese, kockáztatnom kell.
- Ez édeskevés, most jön a kockáztatás... illetve, igazság szerint nincs mit kockáztatnom, mert hatossal sem fogom túldobni a 12-t - magyarázom a fiúnak fennhangon, bár erre bizonyára ő is rájött magától. Ismét gurítok, magamban pedig folyamatosan mondogatom a hatost, de megint csalódnom kellett Furtunában. Egy nyomi kettest sikerül kicsikarnom a kockából, így még mindig vesztésre állok. Nagyot sóhajtok, mivel újra dobnom kell.
- Kénytelen vagyok ismét kockáztatni, 4-est vagy annál kisebbet kell dobnom, hogy partyban maradhassak - majd ezúttal sokkal idegesebben nyúlok a kockáért. Nem tudom miért stresszelem magam, hisze ez csak játék, de valahol mindenkinek a vérébe van kódolva a nyerési vágy. Nincs ez másként nálam sem, de ez talán nem egy szégyellnivaló tulajdonság. Ismét dobok, és ezúttal elsöprő sikert aratok. Magam sem hiszek a szememnek, amikor meglátom a 4 pöttyöt a kocka felső oldalán. Ez azt jelenti, hogy a kockaértékeimnek összege elérte a maximális 12-t.
- Háhááá, Fortuna, most elcsíptelek és eloroztam a csókodat, s vele együtt a győzelmet! Illetve mégsem, ha pontosan 3-mast dobsz cimbora, akkor még kihozhatod döntetlenre az állást.
Közben megérkezik a pincérlány a desszertekkel is, és egy olyan habos-krémes süteményt tesz le elénk, amitől azon nyomban összefolyik a nyál a számban. Nincs más választás, nyernem kell, vagy időben feladni, hogy részesülhessek ebből a nyalánkságból. Azt hiszem a mai ebéd során először sikerült igazán komolyan motiválnia a kardforgatónak. Persze eddig is mindent beleadtam, de most képességeimen felül kell teljesítenem és ha kellene, még Fortunát is megerőszakolnám azért a krémesért.
Most jött el az ideje, hogy én is bevágjam a pókerarcot. Még ha tudnék is izzadni itt a virtuális világban, akkor se gördülne le most egyetlen izzadságcsepp sem a homlokomon. Anélkül, hogy megnézném a saját lapomat, azt a homlokomhoz teszem, s miután Hoku is így tett, szemügyre veszem, hogy nála milyen lap van. Minden képességemet latba vetve próbálom száműzni arcomról a mimikát, és fapofával, némi hezitálás után kibököm az álláspontomat:
- Úgy vélem, nálam van a nagyobb lap...

A fiú végül nem száll harcba a kockadobásban a döntelenért, így sikerült felzárkóznom. 2:2 az állás, ami valamicskét megnyugtatólag hat rám. Nyilván nem egy könnyelmű lépés volt részéről, hogy most hagyott egyértelműen nyerni, egyszerűen csak halovány volt az esély a döntetlenre. Tegyük hozzá, arra is halovány volt az esély, hogy nekem pont 12 jöjjön ki négy kockadobásból. No, mindegy, betudom annak a gesztusát, hogy magabiztos a végső győzelmével kapcsolatban.
Most az ő játéka következett. Ahogy mondtam, úgy vélem nálam van a nagyobb értékű kártya. Nem a legkisebb lap van nála, de elég alacsonynak tűnik ahhoz, hogy kockáztassak azért a csodásan festő krémesért. Készségesen engedem neki, hogy levegye a homlokomról a lapomat, és amikor leteszi az asztalra a káró 9-est, hosszúnak tűnő pillanatokig még pofázmányomra ragad a pókerarc. Meredten nézem a lapot, majd egyszeriben haloványan mosoly jelenik meg szám jobb szegletében.
- Drága barátom, az a nagy helyzet, hogy győztem - ekkor felnézek Hokura, és most már megengedek magamnak egy hozzám illő vigyort. Próbáltam sejtelmes, majd szánakozó maradni, de nem tudom leplezni örömömet. Leveszem a homlokáról az ő kártyáját is, és az asztallapra helyezett kör 6-os bizonyítja, hogy valóban az enyém volt a nagyobb lap.
A szerencse a pártomra állt, így most már én vezetek 2:3 arányban. Azonban nem szeretném, hogy epekedve lesse, amíg én a krémest majszolom, plusz ez a játék is megtetszett, szóval még egy körre invitálom. Nehéz volt visszatartani magamat az édességtől, mert igencsak szerettem a hasamat, és a sós érkek után mindig eszeveszetten kívántam az édeset is, de most jobban tűzbe hozott a játék, mint az evés rituáléja. Ez pedig igen ritkán fordul elő, szóval minden elismerésem a fiúé, hogy ennyire felcsigázott.
- Mit szólnál hozzá, hogy ha a másik krémesért újra harcba szállnál velem? Igazán ínyemre van ez a játék, és szívesen próbára tenném benne magam újra. Legalább gyakorolhatom a pókerarcom, ami az üzleti életben sem jön majd rosszul.
Közben már azon vagyok, hogy a kártyapaklimat minél alaposabban összekeverjem és arra ösztönzöm, hogy húzzon ismét egyet magának, majd tegye a homlokára. Ha megteszi, én is hasonló képpen cselekszem. Ezúttal átadom neki a kezdés lehetőségét.

Ismét egyenlő volt az állás! Igazán izgalmas játék ez kettőnk között, nem is múlathatnám jobban az időt új cimborám oldalán. Egyikünknek sem sikerült fölényes előnyre szert tennie, de elérkezettnek láttam az időt, hogy végre dűlőre juttassuk ezt a párviadalt. A fél süteményt illetőleg előszőr próbálok ellenkezni, aztán mikor látom Hokushinon, hogy hajthatatlan, belemegyek és magam elé veszem a felét. Nem mintha éhes lennék, inkább csak azért gyűröm le, mert a fogadás, az fogadás. Ezután jött a találós kérdés megválaszolása.
- Igazság szerint én úgy ismerem a megoldást, hogy hat fügét szétosztok, a hetediket meg kosarastul odaadom az utolsónak, de annyira kreatív volt a válaszod, hogy elfogadom! - Felé nyújtom kupámat, hogy koccintsunk erre, majd lehajtom az utolsó kortyokat is. - Az a helyzet, hogy valóban nem szabtam kritériumokat, elrontottam a kérés feltevését. Így meg aztán pláne a tiéd a győzelem, most te vezetsz egy ponttal!
Ekkor érkezik meg az a pajzsos fickó. Először lekapom a lábam az ülésről és már hívnám is le a menümet fegyveremért nyúlva, amikor rájövök, hogy csak túlzottan paranoiás vagyok a nagy darab harcos láttán. Egy játékot ajánl fel számunkra, pont, amikor már kifogytunk az ötletekből. Nem lehet véletlen, de hisz nem is az az érkezése, ő maga mondta az imént, hogy már híre kelt a viadalunknak. Igaz odakint, a fogadó előtt is nagy port kavartunk a küzdelmünkkel, és voltak, akik azóta is folyamatosan lesték minden mozdulatunkat. Jólesett a figyelem középpontjában lenni és most nem bántam, hogy a reflektorfényt meg kell osztanom valaki mással is. Hiszen Hoku nélkül unalmas lett volna az egész délutánom. Vagy akár bele is futhattam volna egy gazfickóba részeges álmámoromban, aki jól elver. Wehh, rossz ebbe belegondolni is. De ez a pajzson futkorászás ínyemre volt. Nemrég költöttem az akrobatika jártasságra, így már akkor zsebemben éreztem a győzelmet, mikor megindultam a sokasodó férfiak tömege felé. Egymás után tartották fel pajzsaikat, én pedig óva intettem magam attól, hogy elbízzam magam. Hiszen Hoku is rendelkezhetett akrobatika jártassággal, és első szinten még én sem voltam arra képes, hogy szaltózzak, meg pörgőrúgásokat csináljak.
- Egyezzünk meg abban, hogy ha én nyerek, akkor döntetlennel lezárjuk az egész visszavágót, ha viszont te nyersz, akkor egyértelmű diadalt aratsz! - kezet nyújtok a fiúnak, hogy a fogadalmat megpecsételjük. Ezután megkérek egy legényt, hogy tartson nekem bakot, majd rátámaszkodom egy harcos lándzsájára, és végül fellépek a pajzsokra. Így sokkal elegándabb volt feljutni, mintha egymagam idétlenkedtem volna. Nem tudtam igazán, hogy most neki kellene feszülnöm Hokunak, vagy csak egyszerűen körbe-körbe kellene szaladgálnom. Az előbbi mellett döntök, mert egy macska-egér játék szánalmas lezárása lenne a viadalunknak. Megkapaszkodom kezeimmel Hoku alkarjaiban, és hagyom, hogy ő is rákulcsolhassa kezeit az én alkarjaimra. Miután összefogódszkodtunk, kezdetét veszi a lépkedés. Bármennyire is próbálják stabilan tartani az alattunk lévő férfiak a pajzsaikat, mégis imbolyong a talpunk alatt a "talaj" és számomra is kényelmetlen a mozgás. Ráadásul Hoku igencsak erős, a valóságban lehet másnapra véraláfutásos lenne a karom a fiú szorítása nyomán. Ügyesen taktikázik, látszik rajta, hogy fegyverforgatói tehetségéből erre az összecsapásra is átmentette a trükkjeit és fogásait. Egy balos rántást sikerül hárítanom, de közben becsúszik a lába két pajzs közé. Nagyot rántok rajta, hogy visszakeveredjen a helyes tartásba. Igazán nem örülnék neki, ha ilyen hamar vége lenne a mókának, ráadásul nem az ő hibája volt, hogy rés keletkezett a pajzsok között. Miután rendezte sorait, ismét belé kapaszkodom. Hol jobbra, hol balra tántorgunk, mostanra már kiismertük egymás mozgását annyira, hogy könyebben tudjunk hárítani. Mikor azonban egy szusszanásnyi levegőhöz próbálna jutni, kihasználom az alkalmat, s minden erőmet összeszedve elkezdek körbe körbe futkosni magammal rántva. Csak reménykedni tudtam abban, hogy ha leesik, akkor nem ránt magával. //A kockadobás eredménye alapján folytatom tovább.// Szerencsém van, és az utolsó pillanatban sikerül kivonnom kezeimet és valószínűleg csak az akrobatikámnak, meg az engem tartó pajzsnak köszönhetem, hogy nem perdülö a lehuppanó Hoku után. Mire magához eszmélhet a fiú, már ott is termek mellette. A korábbi legény készséggel bakot tart ismét, melynek segítségével lekászálódhatok a pajzsokról és cimborám mellé léphetek, hogy kezet nyújthassak neki és felsegíthessem.
- Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy még a csúcson hagyjuk abba! Szép küzdelem volt, egyezzünk ki egy döntetlenben, ahogy korábban is említettem! - nyújtom ismét a kezemet a fiú felé, azt remélve, hogy belecsap és elfogadja az ajánlatomat.