Hoku vs. Anat - Visszavágók

Maga a pajzsokra való feljutás is kihívás volt számomra ugyanis mindegyik férfi olyan magas vagy magasabb volt mint én. Szerencsétlenkedésem ellenére az idegenek szájából egyetlen becsmérlő szó sem volt halható. Sőt inkább bakot tartottak nekem így szinte gyerek játék volt feljutni ama magaslatokba. Mikor feljutottam ellenfelem már várt rám. Farkas szemet néztünk egymással miközben a talpunk alatt csak úgy hullámzott a talaj. Minden csepp koncentrációmra szükségem volt és szerencsémre, hogy ne essek rögtön vissza a talajra. Azonban ahelyett, hogy megkezdte volna eme különös fogócskát belekarolt az alkaromba amitől rögtön tudtam mire gondol. Azt szerette volna, hogy egymásnak feszülve egyikünk lelökje a másikat. Ez remekül hangzott azért is mert így ő lett az én támaszom. Oly erősen szorítottam a karját, hogy ha a valóságban lettünk volna biztosan hófehér lett volna mindkét keze. Ez volt ennek a játéknak az egyik sajátossága. Nem éreztünk fájdalmat és nem véreztünk. Visszatérve a kis vetélkedőnkhöz megpróbáltam a bal kezemmel elrántani a harcost azonban nem ért semmit. Sokkal ügyesebbnek tűnt nálam. Volt egy sejtésem ám még nem lehettem benne teljesen biztos. Minden trükkömet megpróbáltam bevetni, hogy levethessem őt mélybe. Nagy erővel nyomtam magamat előre majd egy pillanatra ellazítottam magamat, hogy kibillentsem az egyensúlyából majd újból keményen nekifeszültem ám ez is hasztalannak bizonyult. Vagyis egy haszna volt egy pillanatra nem figyeltem oda és a jobb lábam becsúszott két pajzs közé. Egy lábbal képtelen voltam tartani magamat és majdnem lezuhantam mint egy krumplis zsák, de akkor ez a srác erősen megrántott így visszanyertem a lábamat és az egyensúlyomat. Így fontos információval lettem gazdagabb. Már biztos voltam benne, hogy neki birtokában van az akrobatika képesség. Ennek ellenére nem adtam fel hanem derekasan helytálltam ugyanis tudtam vagy én győzök vagy ő. Mindegyik kimenetelnek nagyon örültem volna. Néha sikerült egy arasznyit arrébb lépetnem máskor pedig ő tántorított egy bizonyos irányba. Úgy nézhettünk ki mintha csak táncoltunk volna az emberek vállán. Kik a talapzatok ként szolgáltak kezeiket a magasba emelve kiabáltak és szurkoltak nekünk. Nagy valószínűséggel az elszántságunk hatotta meg őket nem pedig az ügyességünk. Tudom nem illik másról rosszat szólni, de azért ő sem volt egy légtáncos. Szóval addig táncoltunk az emberek vállán és egymás idegein míg megtörtént. Éreztem, hogy kezdek fáradni így muszáj volt pihennem egyet amit Saito ki is használt. Sikerült elrántania én pedig rögvest ellengettem nehogy magammal rántsam. Mikor leérkeztem szerencsémre vagy éppen sajnálatomra egy asztalon landoltam ami azonnal össze is rogyott alattam végül pedig pixeljeire bomlott, de még előtte nagy porfelhőt kavart. Mire föltápászkodtam nemes ellenfelem ott állt újfent az oldalamon. Szavai boldogsággal és melegséggel töltötte meg a szívemet.
-Nem barátom. Még nagyon messze vagyok attól, hogy legyőzzelek. Majd egy szép napon de addig is köszönöm.-
Mondtam majd elhagytam a helyet, hogy kicsit egyedül lehessek.

/Köszönöm a játékot és a türelmed./