Halász Alex vs Tatsuki Ranmaru

Furcsa volt megválnom a felszereléseimtől. Az utóbbi időben próbáltam lecsupaszítani magam, és látni, hol is tartanak a statjaim, hogy ne csak a pluszt adó páncélzatoktól és köpönyegektől függjek, de pl a Tünemény Gyűrű teljesen a részemmé vált. Konstatáltam, hogy nélküle fókuszaim száma nagyon erősen megcsappant, hirtelen a világ megint szürke és hatalmas lett, amelyre nincs rálátásom. Idegesített a tudat, hogy megint elkerül a figyelmem részletek, nem tudok szemmel tartani mindenkit a tömegben, aki körülöttem van. Remegő ujjal toltam feljebb orromon a szemüvegem. Cseppet sem segített, de leheletnyi megnyugvást hozott azért a való világból berögzült mozdulat. Azt hiszem, közöttünk mindenkinek vannak ilyen apróságok, amiket képtelenek vagyunk elengedni magunktól. Nem is tudom, mit tennék a szemüvegem nélkül. Talán már nem is lennék igazán önmagam.
Természetesen presztízsértékű volt, hogy itt legyek ezen a tornán. Természetesen semmi kedvem nem volt hozzá. Megint csak szembesülnöm kellett vele, hogy hiába próbáltam szemmel tartani, elszaladt mellettem a világ: rengeteg B-kategóriás, kezdő vagy éppenséggel már skillesebb JK tolongott itt. Nézők. Bírák. Íjászok. Pfuj!
Ahogy végighordoztam tekintetemet rajtuk, a legtöbbjüknél kíváncsian vártam, hogy képesek lesznek-e felmutatni bármilyen egyediség, stílust. Tehetségeket akartam látni, a csillogásukat, de keserű volt a nyál a számban, hiszen biztos voltam abban: mind elbuknak. Csúnyán elbuknak.
Ismerősök után kutattam, legalább néhány olyan arcot akartam látni, hogy mosolyt kelljen produkálnom nekik, de nem bukkantam sehol senkire. Már most utáltam, hogy mennyire beszűkült a látóterem. Osztanom kell majd a speciális pontjaimra – jegyeztem fel magamnak gondolatban. Ez így nem mehet tovább.
Kedvszegetten léptem be a teleporthelységbe. Az ellenfelem nevére sem voltam kíváncsi, így figyelmen kívül hagytam a sorsolást, és pillantást se vetettem a hirdetőtáblára. Majd helyben úgyis megtudom. És majd eldöntöm, hogy örvendek-e neki, vagy ennyit sem érdemel.
– Tükrök? – kérdeztem lefitymálóan. Rövid keresést futtattam le magamban, de nem találtam más lehetőséget. Felmerült lehetséges találatként, hogy a hátamon tucatnyi Tünemény Bogár futkározik, de irreális elképzelésnek tartottam, így elvetettem. Más megoldás, meg nem maradt, mint a tükrök. – Tsh! – horkantam fel. Szánalmas, mennyire alábecsülnek egy igazi íjászt!

Fásult rutinnal kezdtem bele a helyzet teljes elemzési vázlatának létrehozásába. A fókuszaimra koncentráltam, teljes figyelmemet szenteltem a körülöttem álló rengeteg féle- és fajta tükörre, és az általuk előállított torzítás kiszűrésére.
Kizárhattam azt, hogy képes leszek a távolságot felmérni. Fáradtan sóhajtottam. A Gyűrűm nélkül úgy éreztem, az eszközeimet vették el ahhoz, hogy dolgozhassam. A fókuszok nagy száma nélkül félszemű óriás voltam. Pipetta és ecset nélküli művész. Látcsövet nélkülöző sniper. Tudás nélküli beater. Szóval a távolság nehezen vagy egyáltalán nem meghatározható. Eh.
Biztos pont nélkül nagyon hamar belezavarodtam a tükröződések felgöngyölítésébe. A mintázatot figyelve rájöttem, hogy több lehetséges megoldókulcs is a kezemben van, közülük a leghatékonyabbnak tűnőt választottam, amely valószínűtlenségével igazán őrült, már-már zseniális és fantáziadús ötletnek tűnt: sudoku módszerrel haladva képes lehetek néhány tükör koordináta táblázatban való ábrázolására, hiszen ott is meg vannak adva fix számok, ahogy itt is vannak triviális tükröződések. Amik engem szemből vagy oldalról ábrázoltak. Egyre többször futottam viszont lyukra: amikor utólag rá kellett jönnöm, hogy a biztos pontom csak egy másik tükör tükrözése. Error.
Megpróbáltam még egy-két módszert, de minden más csak eredeti ötletem halovány utánzata volt, amikkel már sokkal korábban megbuktam. Elméleti anomáliák tömkelegét hoztam létre, és nem jutottam közelebb a probléma megoldásához. Elgondolásnak érdekes volt egy irreálisan tükröződő és így önmagába nyíló, mégis zárt tér, de nyilvánvalónak tartottam, hogy a bírák nálamnál korlátoltabb elmével zártak össze, aki képtelen volna koordinálódni egy ilyen fizikai valósággal megálmodott térben. Nem fair.
Rá kellett jönnöm, hogy felkeltette érdeklődésemet a feladat. Ellenfelemről még mindig semmit nem tudtam, de jelen pillanatban éltem azzal a felvetéssel, hogy a helyszín rejtélyének feloldása még jobb kihívás, mint az ő legyőzése lesz. Egy-két nyílnál többet nem bírhat ki tőlem. Magamban kuncogtam. Nem lehet elég botor ahhoz, hogy siettesse a… Elkalandoztam! Mindez teljesen lényegtelen.
Természetesen lehetőség lett volna mozgással ellenőrizni a több tucatnyi Ranmarut, de nem akartam hardról még csak mediumra sem kapcsolni a nehézségi szintet. Úgyis rég álltam szemben igazi kihívással, amely – be kellett ismernem – ennyire felvillanyozott volna. A fókuszaim, az a néhány, pedig lehetővé tették, hogy még csak a fejem se kelljen forgatnom a vizsgálataimhoz. Perfekt!

Én vagyok a Csontvázkirály! – jutott eszembe, ahogy egy tapodtat sem mozdulva álltam, és figyeltem, amint lassan körbevesznek a tükrökben a különböző ismerős alakok. Felismertem a csávót, zöldfülű kis kezdő volt, amikor találkoztunk. Most majd meglátjuk, azóta mennyire is kupálódott ki. Satnya számban rendelkezésemre álló fókuszaimat idegesen kellett kapkodnom ahhoz, hogy rendre szemmel tudjam tartani az összes tükörklónját, ami csak megjelent körülöttem. És folyamatosan újabbak bukkantak fel.
Főboss voltam, aki arra várt, hogy a játékos elverekedje magát hozzá, talán még az első támadás joga is az övé lesz, hiszen addig is még futnia kell a bemutatkozó mellkas-verős animációnak, hogy utána aztán már teljes erőből vethesse bele magát ő is a küzdelembe. És onnantól jaj! a JK-nak, ha nem elég magas szintű.
- Jaj neked, Alex, ha nem lettél azóta magasabb szintű – igyekeztem minél baljósabb és mélyebb hangon rádörrenteni, hiszen minden valamit magára is adó főbossnak mély hangja van. És én itt most nagyon főboss vagyok.
Igazság szerint a türelmetlen srác megjelenésével befuccsolt a tervem, hogy akár csak kisujjam legapróbb izmának megmozdítása nélkül, pusztán algoritmusokkal és elméletekkel térképet tudjak felállítani a fejemben a teremben lévő tükrök elhelyezkedéséről és nagyságáról. Dühös voltam rá miatta, de csak annyira, mint amikor a kutyánk otthon megrágta a reggeli újságot, vagy anyum rendet rakott a szobámban: semmi rosszakarás nem volt bennük, csak engedelmeskedtek alantasabb ösztöneiknek. Felettük álló elmeként így kellett szeretnem őket. Ezzel tisztában voltam. Így viszont…
Legalább olyan gyorsan cselekedtem, ahogy a gondolat megszületett, avagy mind a huszonötös gyorsaságom egyszerre aktiválódott, és lendítette mozgásba a kezemet, a nyílvesszőimet – uh, imádtam ezt a sebességet! És imádtam, hogy íjász vagyok: szemrebbenés nélkül céloztam be, és daráltam körülöttem a tükröket. Módszeresen dolgoztam, remekül a kezem alá dolgoztak a fókuszaim. Egyetlen mindig az aktuális célponton tartottam. Az egészen addig rajta is maradt, amíg a nyíl be nem csapódott. Addig is a másik fókuszommal a következő célpontot kerestem ki. Valódi tekintetemmel pedig igyekeztem szemmel tartani minden mást. Egész pontosan a hatodik nyílvesszőt lőttem ki így, amikor úgy döntöttem, hogy túlságosan megromlottak a látási viszonyaim ahhoz, hogy érdemi módon folytathassam a motorikus desztorlást.
Mindenfelé üvegcserepek röppentek, méghozzá azzal a sebességgel, amivel én is megtámadtam őket, avagy olyan gyorsasággal, hogy még én sem tudtam kitérni előlük. Csúnyán beékelődtek virtuális testembe, láttam, ahogy életvonalam lefelé csorog, vérpáraként szöktek belőlem a színes pixelek. Zsibbasztották a karomat, mielőtt semmivé szublimáltak volna. A rianások hangja, ahogy a tükrök roppantak majd törtek, betöltötte az egész termet. Három lövedékem is gellert kapott. A mozgásuk túl gyors volt ahhoz, hogy útjukat a pattanás után is lekövethessem, így fogalmam nem volt, hogy merre lehetnek. Zavart ez a tény. Szerettem mindennel tisztában lenni, ami csak körülöttem van. Vagy volt. Vagy valaha is létezett.
Mint például Alex, akivel kapcsolatban megint csak nem állt elég adat a rendelkezésemre. Agyzsibbasztó volt, hogy milyen kevés fókusz áll rendelkezésemre. Egyszerűen lehetetlen így rendesen dolgozni!
Így nem lehetek igazi Csontvázkirály…

A való életben nem az zavart, hogy szemüveges vagyok. A szemüveg csak a jelképe volt annak, ami engem igazán nyomasztott: a jobboldali szememmel volt a probléma. Látszott a fénytelenségén is, nem csillogott olyan okosan és figyelmesen, mint a bal. Ez gyakran jelentett problémát, hiszen így nehéz volt összeegyeztetni azt, amit a két szemem látott. Egyensúly-bizonytalanság, problémás mozgáskoordináció és még sorolhatnám. A SAO-ban viszont mind a két szemem ugyan olyan jól működött. A mozgásom fenomenális volt. A lépteim, ha akartam, nesztelenek voltak, és egyre ügyesebben és gyorsabban mozoghattam. A szemüveg meg csak… sose zavart, miért ne maradhatott volna akkor?
Még mindig megdobbant kicsit a szívem, ha olyan helyzetbe kerültem, ami korábban sokkal nagyobb problémát jelentett volna, vagy konkrétan lehetetlen lenne, mint például most is, amikor egyik fókuszommal meglepve láttam, hogy Alex mozgásba lendült. Ahogy nem repdestek tovább már körülöttünk a pixeldarabkák, és elenyészett a visszhang is, végre elégtelen számú fókuszaimat is bevethettem: mind a két darabbal az íjászfiúcska környezetét vizsgáltam, míg tekintetemet rászegeztem. Inercia-rendszert alkottam, amiben igyekeztem elhelyezni Alexet, és így rájönni, hogy honnan is közelít felém. Előzetes becsléseim szerint ez alig néhány másodpercet vehetett volna igénybe plusz-mínusz a becsült idő 0.5-szöröse, helyette viszont súlyos szívdobbanásokkal később se tudtam még, pontosan honnan közelít. Mint kiderült, állandóan csak a tükröket figyeltem, és sehol sem láttam meg őt magát.
- Nem menekülhetsz a sorsod elől! – kapartam elő mély hangomat, hogy átmeneti bizonytalanságom idejére se essek ki a Főboss Csontvázkirály szerepéből. Reméltem, hogy mimikám nem árul el most is engem, és nem vicsorgok, vagy tikkel a szemem éppen, miközben biológiai alapú rendszerem minden rendelkezésre álló erőforrásával igyekeztem megtalálni, hogy mégis honnan érkezik a srác. Olyan határozottan mozgott! El nem tudtam képzelni, hogy ő rájött a tükrök véletlenszerű elhelyezése mögött rejlő rendszerre. Lehetetlen! Ha én nem, ő sem, nem, azt képtelenség!
Lassan több figyelmet emésztett fel a rendelkezésre álló szabad gondolkodási kapacitásomból kétségbeesésem szavakba öntése önmagam számára, mint annak a feladatnak a megoldása, hogy Alex mégis hogy a bináris számkód Huffman-kódolásába tudott rájönni a tükrök rendszerére?!
És ekkor csapódott be az első nyíl. A hátamba. Tisztán érzékeltem: halvány nyomás a testen, fájdalomérzet persze nulla, de így is érzékeltem a mélyen belém hatoló hegyes lövedéket. Csak azért nem tudtam időben reagálni a másodikra is, mert többtucatnyi kérdést generáltam a „hogyan?!-témakörében. Hogyan talált meg? Hogyan nem jöttem én is rá a rendszerre? Hogyan történhetett ez meg? Hogyan lehetek pont én az a Ranmaru, aki olyan dimenzióban él a több ezer közül, amelyben a véletlenek ad hoc jellegű összjátéka során ilyen teljesen valótlan és az élettől elrugaszkodott dolog valósul meg, hogy ő előbb rám talál?!
- Halálod lassú és fájdalmas lesz! – fordultam meg romokban heverő Csontvázkirályi rangom megmaradt utolsó morzsáiba kapaszkodva, hogy szembenézhessek végre vele, és móresre taníthassam. Ujjam már illesztette is az újabb nyilat az íjra, pendült a húr, ahogy a rendszer automatikusan a vésetbe irányította, és ahogy a gyilkos fegyverzet a rendelkezésemre állt, már húztam is fel, hogy célozhassak, lőhessek és pusztíthassak: méghozzá becsületem és eszem teljes megrontóját és kinevetőjét, Alexet!

Hmm… honnan is tudom én egyébként a nevét?


(off)KÖSZI! Mármint a játékot! (/off)