Szophie Iryana vs. Fujiwara Kazuma

Jó itt pihengetni. Viszont lassan megint tovább kell mennem. Egy újabb monoton nap. Küldetések, hosszú séták, mobok gyilkolása. Mindig ugyan az. Azt hiszem, már kezdek belefáradni. Végül is már elég erős vagyok. Talán megengedhetnék magamnak néhány napnyi pihenőt. Furcsa. A felsorolt dolgokon kívül nem is nagyon tudom, mit csinálhatnék még itt. Elővettem egy zsömlét és rágcsálni kezdtem. Tényleg jó ez a hely. Egy magányos fa a mező közepén. Innen legalább mindent láthatok a környéken. Az ebédem nagy részével végeztem mikor feltűnt a mezőn egy játékos.
Gyorsan befejeztem az evést és hunyorogva figyeltem a közeledő alakot. Akárki is az, ha idefent maradok nem fog észrevenni. Pár száz méterrel biztos el fogja kerülni a fát. Nyugodtan ültem tovább, de nem vettem le a szememet a másikról. Hamarosan megláttam azt is, hogy nincs egyedül. Egy kis állat pattogott mellette a fűben. Szóval idomár és… lány ha jól látom. Mellette az állat, pedig egy kutya vagy farkas lehet. Na várjunk csak. Egy emberről tudok, akinek ilyen állata van. Szophie.
Leugrottam a fáról és megindultam felé. Miért is? Mindegy legfeljebb csak szólok neki. Bár nem tudom mennyire lesz boldog a témától… Lassan utolértem őket, és amikor észrevettek utánuk szóltam.
– Hello! - kiáltottam feléjük. Levettem a maszkomat, ahogy közelebb értem.
– Öhm… nos időközben utána jártam a srácnak, aki velünk volt a… félresikerült küldetésünkön. Az, amelyik otthagyott minket mikor… öhm szóval miatta se kell már aggódni. Meghalt. - pff. miért vagyok ideges? Biztos a hülye emlékek miatt. Nem volt egy kellemes küldetés.
Egy darabig kerestem a kölyköt mire felvilágosítottak, hogy halott. Így legalább már ő sem fog beszélni, arról hogy mi történt velünk. A többieknek meg legalább annyira érdeke, mint nekem hogy tartsák a szájukat.

Láthatóan nem rázta meg különösebben a srác halála de, itt már csak így mennek a dolgok. Hozzászoksz, vagy beleőrülsz. Esetleg megszereted a gyilkolást. Azt hiszem én az első kategóriába, tartozom. Kicsit magyarázkodott még Spirittel kapcsolatban bár nem érdekelt különösebben. Viszont mikor a vállamra tette a kezét az én kezem is megrándult kicsit az oldalam mellett. Kezdek kicsit túlságosan is paranoiás lenni. Bár más helyzetben ez talán hasznos is. Mosolygott de valahogy kicsit még ez is zavart. Már tényleg mindenben csapdát sejtek. Kicsit a farkasra sandítottam de megint beszélni kezdett és erre már én is kicsikartam magamból egy halvány mosolyt.
– Még akár az is megtörténhet. - mondtam neki mikor kuncogni kezdett. A folytatás viszont kicsit visszavett a ”jókedvemből”. A zombi szó sosem javított a hangulatomon. Megint eszembe jutott a barlangi eset és lehervadt a mosoly az arcomról.
– Tudod mi kényszerített rá... - kezdtem nem túl kedvesen. Sóhajtottam egyet és inkább kicsit enyhébb hangnemre váltottam. Nem piszkálni akar vele. Legalább is azt hiszem. - Én igazából csak egy nagy csokit láttam de… nem tudom miért is csináltam a dolgot. Csak a méreg zavart meg valahogy. - Nem tudom, mit kezdjek magammal. Igazából azt hiszem csak arra voltam kíváncsi, hogy mit szól majd Spirit halálához, na meg hogy tartja-e a száját. Bár az utóbbi hülyeség, hiszen neki sem érdeke hogy kitudódjanak a dolgok. Viszont ezt már tudom. Talán indulnom kéne. Valahogy még mindig zavart a jelenléte de végül nem köszönés jött ki a számon.
– És mit csinálsz errefelé? Vagy ha esetleg sietsz, valahova akkor nem is tartalak fel. - tettem még gyorsan hozzá aztán kicsit hátrébb léptem hogy otthagyjam, ha úgy döntene. Viszont fogalmam sincs, még merre menjek és mit is, csináljak. Talán csak a szokásosat.

Kedvesen fecserészett, nevetgélt nem is keveset. Tulajdonképpen be sem állt a szája. Nem mintha különösebben zavart volna. Valahogy kicsit hülyén éreztem magam, ahogy kukán ácsorogtam előtte. El nem tudtam képzelni, mitől lehet ilyen jó kedve. Vezérnek hívja a kis farkast ez vicces. Jó hogy nem rögtön Nagyvezér. Kicsit megint elmosolyodtam mikor nekiállt a bogarakra vadászni. Eszembe jutott hogy milyen lenne állatidomárnak lenni. Végül is egy pet nem árul el viszont teljesen rá vagy utalva. Ha történik vele valami, akkor szinte esélyed sem marad a játékban. Jobb, ha a saját kezemben van az életem. Döntöttem el végül.
– Tessék? - Kaptam fel a fejemet. Kicsit elbambultam, pedig nem szokásom. Főleg akkor nem, ha nem vagyok egyedül. – Hát igazából még nem tudom, mit fogok csinálni ma. - vettem fel gyorsan a fonalat. - Eredetileg azt terveztem, hogy levadászok pár mobot a környéken, de végül semmi kedvem nem volt hozzá. - Idegesen? Ennyire látszik?
– Nem semmi. Tényleg. - Egy barátságosnak szánt mosollyal próbáltam alátámasztani a szavaimat. - Csak valahogy… kicsit szokatlan ez a helyzet. - mondtam neki lerombolva az előbbi állításomat. Tényleg szörnyű vagyok, ha kommunikálni kéne valakivel. Gondolkoztam. Végül egy sóhajtás után belekezdtem.
– Őszintén szólva mióta itt vagyok, nem igazán foglalkoztam másokkal. Vagyis úgy értem nem sokat beszéltem másokkal. Csak annyit amennyi feltétlenül szükséges volt. - Mintha a játék előtt többet beszélgettél volna. Szóltam be saját magamnak. Persze csak fejben... - A városokban sem voltam többet a szükségesnél. Mindig csak harcoltam hogy egyszer én legyek a legjobb. Fura de máshoz nem is nagyon értek. - Fejeztem be idegesen és az arcát figyelve vártam a reakcióját. Azt hiszem túl, sokat mondtam. Nem is igazán értem miért. Talán csak kellett de tartok tőle hogy mit szól ehhez.

Hmm… tényleg nem vesz levegőt. Vagy csak olyan gyors hogy észre se veszem. Egyszerre volt vicces és elkeserítő a helyzet. Ő folytatta, az egy oldalú beszélgetést én meg hallgattam. Egy idő után már nem voltam benne hogy most burkoltan sértegetni próbál vagy csak egyszerűen, nem bírja csukva tartani a száját.
Megszerette a helyet. Ezen elgondolkoztam. Végül is nem rosszabb ez a világ, mint a kinti. Sőt a maga módján még szebb is. Olyan régóta vagyok már, itt hogy a korábbi életem néha már szinte álomnak tűnik. Belegondolva sose igazán azért harcoltam hogy kijussak. Talán én is megszerettem ezt a helyet. Az emberek azonban itt is ugyanolyanok. Közben feltámadt a szél és Szophie leült a földre. Kicsit körbenéztem de, senki és semmi nincs a környéken így én is, követtem a példáját.
– Nem biztos, hogy jó ötlet ilyen könnyen megbízni valakiben. - Nem voltam benne teljesen biztos, hogy melyikünknek is szólt ez a mondat. - Sokan sokféleképpen elárulhatnak és meg is, teszik, ha úgy érzik hasznot, húzhatnak a dologból. Legalább is ezek az én tapasztalataim és jó tanácsaim. Mellesleg én sem tartozom a legmegbízhatóbb emberek közé. - Nem akarok túlságosan ráijeszteni de, azt hiszem az ő érdekében jobb lenne, ha kicsit kevesebbet beszélne olyanokkal akiket alig ismer. Hiszen korábban én is simán képes lettem volna átverni elvégre erősnek, kell lennie annak, aki itt élni akar. Végül ismét hangnemet váltottam.
– Ugyanakkor ki merne bántani valakit, akit egy ilyen hatalmas Vezér véd? - Ráböktem a fűben játszadozó nagynak még véletlenül sem nevezhető petre és még el is, mosolyodtam közben. Próbáltam kicsit elvenni az előbbi mondataim élét és kicsit javítani a helyzetet. Ettől függetlenül remélem, a későbbiekben megfogadja majd a tanácsomat.

Érdekes lány. Elcsodálkoztam hogy milyen kellemes társaság. Megint csak hallgattam. Közölte velem hogy nem bízik bennem ennek ellenére, pedig elég sokat beszélt de nem tettem szóvá a kis észrevételemet. Végül is talán neki van igaza. Aztán a valóságról kezdett beszélni hagytam hadd, beszéljen (amúgy se valószínű, hogy félbe tudnám szakítani) és nagyrészt egyet is értettem vele persze erősen általánosított de abban igaza van, hogy akkoriban nem gondoltam, arra hogy megölhetnek. Egyébként meg valószínűleg a valóságban szerzett bizalmatlanságom is erős szerepet játszott, abban hogy még életben vagyok a történtek ellenére. Ezen elgondolkoztam azt, viszont nem tudtam nem észrevenni, hogy tőle ”szokatlan” módon valahogy a végére eléggé elszomorodott. Nem mond ki valamit a biztos de, akkor valószínűleg nem is rám tartozik. Bedobtam neki a vezéres szövegemet, amitől nevetni kezdett és kivételesen elégedett voltam magammal.
– Jó fej… Ezt se hallottam még - csóváltam a fejem még mindig kicsit mosolyogva. A levetett maszkos kérdésére is megvolt a válaszom.
– Ki tudja… Talán így akartam kicsit jobban a bizalmadba férkőzni. Hiszen ha meg akarlak ölni, akkor majdnem mindegy is, hogy látod-e az arcomat vagy sem. Ráadásul elég gyors vagyok. Nem tudom neked mekkora a gyorsaságod de, eddig nem sok olyan emberrel találkoztam, akinek a gyorsasága magasabb lett volna az enyémnél. Egész pontosan egyel. Szóval akár most is, ha hirtelen rád vetném magam a késeimmel, nem vagyok benne biztos, hogy hirtelen ki tudnád védeni. - Valahogy kicsit vicces itt ülni Szophieval szemben és azt fejtegetni hogyan is ölhetném meg de, jobb lenne témát váltani a végén még fenyegetésnek, veszi, vagy nem tudom…
– De ez mind nem is lényeges. Inkább örüljünk neki, hogy nem akarjuk kinyírni a másikat. - mondtam neki kevésbé komoly hangnemben. Viszont ismét eszembe jutott valami. - Mit szólnál egy párbajhoz? Egy amolyan barátságos fél életes mérkőzéshez. Meglátjuk, hogy bírja a farkasod. - Lehet, hogy rosszkor hozakodtam elő a témával? Talán nem most kellett volna. Viszont most benne lennék egy kis testmozgásban. Egy ideje nem párbajoztam és utána talán én, sem lennék ennyire feszült. A végén még kiderül hogy nem is volt olyan rossz az a küldetés.

Aranyos volt, ahogy visszavágott. Egyértelműnek tűnt hogy nem fog ártani nekem. Bár azért ott volt a mindig éberen figyelő bizalmatlanságom is. Végül is fogalmam sincs milyen erős. Aztán amilyen hülye vagyok, előhoztam a párbaj témát. Rossz ötlet volt. Tudtam, amint kimondtam és ránéztem. Én aztán értek hozzá hogyan romboljam a hangulatot. Magamban már elkezdtem átkozni a saját hülyeségemet. Elkezdett felállni. Talán a párbaj miatt kelt fel? Vagy egyszerűen itt hagy? Talán meg is érdemelném. Bizonyára nem vagyok túl jó társaság.
Már mozdultam hogy én is felkeljek, amikor Szophie hirtelen nem úgy mozdult, ahogy ”vártam”. Hirtelen és gyorsan közeledni kezdett felém. Vagy ugrani? Nem láttam rendesen, de szerencsére a figyelmem még nem lankadt túlságosan így reflexből előrántottam a késeimet de többre már nem volt időm, ahogy rám zuhant én is elterültem.
Kicsit megszédülve feküdtem a földön és felemeltem a késeimet, hogy azonnal az oldalába szúrhassam amint valami gyanús mozdulatot, tesz. Hát kibújt a szög a zsákból. Gondoltam keserűen. Viszont a farkas nem jött. Haboztam. Kicsit felemelte a fejét és a szememet nézte. Kicsit félve gondolkoztam, hogy vajon mit fog most csinálni. Csak véletlenül esett rám vagy tervez valamit? A szemeit figyeltem. Furcsa csillogást láttam a barna tükrökben de, nem tudtam, mit jelenthet, viszont a rossz szándék jeleit sem láttam benne. A késeket még mindig nem mertem leereszteni. Az egész csak pár pillanatig tartott. Mindenre felkészültem csak erre nem.
Szophie közelebb hajolt és a szája hozzáért az enyémhez. Esélyem se volt. Mintha egy hatalmas hullám csapott volna át rajtam, magával sodort. Kezeim a földre hanyatlottak és már nem érdekelt hogy mi lesz velem. Minden más eltörpült most emellett. Elvesztem ebben a csókban és nem akartam, hogy vége legyen. Fogalmam sincs mennyi ideig tartott, de utána se tértem rögtön magamhoz a kábulatból.
– Miért? -
tettem fel halkan a legkézenfekvőbbnek tűnő kérdést. Most jobban féltem, attól hogy mi lesz, mint eddig bármikor.

A kérdésem után felkelt és magyarázkodni kezdett. Én is felálltam és vártam hogy mit fog mondani. Nem igazán értettem mi is történt most, vagy hogy mi lesz. Az egész túl hirtelen történt és azt hiszem még mindig nem tértem magamhoz. Hogy a meglepetés vagy valami más az oka… nem tudom. A korábbi vidám fecsegő lány helyett most egy sokkal szomorúbb szempárt lebegett előttem. Lassan nehézkesen ejtette ki a szavakat a száján. Meg akartam ölelni. Korábban nem éreztem ilyet, de most nem akartam félbeszakítani. Mégis hogy történhetett ez? Legutóbb még nem volt semmi. Most is csak szólni akartam neki Kazuto haláláról de valahogy mégis ide jutottunk. Közelebb lépett és a késeimre pillantott. Észre sem vettem hogy még mindig úgy szorítom őket, mintha az életem múlna ezen. A szemében lévő szomorúságot látva nem bírtam tovább. Dühösen ledobtam a késeket a földre és ügyetlenül megöleltem, ha nem húzódott el. Most már őt szorítottam a kések helyett.
– Ne legyél szomorú emiatt. - suttogtam. - és én… - egy pillanatra tétováztam de a válasz egyértelmű volt. - én is újra megtenném. - Ha pedig hagyta megcsókoltam. Újra érezni akartam azt, amit az előbb. Újra el akartam tűnni a gondok elől a csókjában, amitől hirtelen minden a feje tetejére állt. Aztán elengedtem és hátrébb léptem. A párbajról már teljesen meg is feledkeztem. Valahogy eltűnt az utóbbi percek sűrűjében, de ha már szóba került…
– Most már párbajozhatunk. - mondtam egy kis mosollyal. Bár nem volt túl sok kedvem ezek után Szophieval párbajozni de azt hiszem, nem árt, ha kicsit kiszellőztetem a fejemet. Felvettem a késeimet és úgy öt méterre a lánytól megálltam. Kicsit pötyögtem a menüben és elküldtem a fél életes párbajfelkérést.
Ahogy újra ránéztem, tudtam, hogy nem akarom bántani. Így viszont hogy győzhetnék? Nem! Most csak a harcra koncentrálj! Nem szabad arra gondolnom, hogy mi történt. Pont ez a lényeg.
Megvártam, míg elfogadta de nem mozdultam akkor, sem amikor elkezdődött a párbaj. Remélhetőleg csak a farkast küldi de, Szophie is gondot jelenthet, ha segít a petnek. Ha csak Vezér indul meg felém, akkor kivárom, míg elég közel ér és megpróbálom oldalra kitérve mindkét késemmel megvágni az oldalát.
Ha pedig mindketten elindulnak, akkor megpróbálom tartani a távolságot tőlük, és ha kicsit leszakadnak egymástól, akkor a farkas felé fordulok, és felé rohanok de, mielőtt elérném, megpróbálok cselezni egy kicsit. Kicsit jobbra fordulok, mintha onnan akarnék támadni de, az utolsó pillanatban hirtelen irányt változtatok és megpróbálom az oldalába szúrni a késeket. Ezek után, pedig kicsit eltávolodok, hogy ne tudjon elérni.

Sikeresen eltaláltam a farkast de nem sok kellett volna, hogy ő is elkapjon. A fogai a könyökömtől alig egy-két centire csattantak össze. Nem álltam meg hogy elérhessen. Viszont megfordulva láttam hogy Szophie közben mögém került. Oldalra próbáltam kitérni, hogy ne maradjak kettejük között. Ismerem már az állatidomárok előnyét. Legjobban a bekerítést, amit erősen ajánlott elkerülni. Ha valamelyikük mégis közelebb ért volna egy vágással próbáltam visszatartani őket de, egyértelműen gyorsabb vagyok náluk. Ám amint kikerültem a fogas csapdából Szophie felé indultam a farkasát lehetőleg minél messzebbről elkerülve.
Próbáltam megtisztítani a fejemet a zavaró gondolatoktól de mindig megjelent a kis hang. Állandóan ellenkezett. Nem akarta ezt csinálni. Viszont ha meg is vágom nem fog fájni neki, nem árthatok neki. Győzködtem magamat, de nem volt olyan egyszerű mikor a lelki szemeimmel folyamatosan az arcát láttam magam előtt. Sokkal egyszerűbb volt mások ellen küzdeni. Ahol az érzések nem szóltak közbe.
Nem kerültem túl közel hozzá, amíg nem fedeztem fel akár legkisebb rést is a védelmén, ahol egy szúrás betalálhat. Viszont a folyamatos mozgás hátulütője, hogy ha nem vigyázok sokkal hamarabb, kifáradhatok a kelleténél.
Amint megláttam azt a bizonyos rést egyenesen felé indultam. Ha a farkas is elindult felém, ezalatt akkor az egyik késemmel felé suhintottam, hogy távol tartsam magamtól, vagy ha túl óvatlan, akkor meg is vágjam. Ezek után meg sem álltam a lányig és ott próbáltam lehetőleg mindkét késemmel megvágni, ahol a legvédtelenebbnek tűnt éppen. Ezek után nem maradtam a közelében, hogy véletlenül se szorulhassak be Szophie és a farkasa közé. Ismét megpróbálom tartani a távolságot és kivárom mit lép erre.

Amikor kitértem előle még piszkálódni kezdett. Milyen kis gonosz tud lenni…
– Már megbocsáss de, szeretem én kézben tartani a dolgokat. - válaszoltam neki én is mosolyogva. – Mondhatod nyugodtan. - mondtam utána a kérdésére. Már biztos voltam benne hogy a beszélgetésünk vége az lesz, hogy ő beszél, én meg hallgatom de engem nem zavar. Ugyanakkor, amikor meghallottam a témaválasztását kicsit felszaladt a szemöldököm.
– Párat ismerek de, itt nem hinném, hogy túl sok hasznát vesszük bármelyiknek is. - főleg hogy itt nem érzünk fájdalmat. Ezek után igen részletesen kezdte ecsetelni a különféle eszközöket. Nem igazán értettem miért is mondja ezeket nekem. Talán valami figyelemelterelés akar lenni? Ha erre játszik az nem fog menni. Aztán csak a végére ért.
– Érdekes dolgok ezek de két kés is legalább olyan hasznos a jó kezekben. - válaszoltam neki mosolyogva. Továbbra is az eltervezett taktikát folytattam, és amikor úgy láttam, hogy talán nem figyel annyira elindultam felé. Két gyors vágást ejtettem rajta de meg se próbálta elkerülni. Helyette egy puszit kaptam, ami legalább olyan veszélyes volt minta megtámadott volna. A meglepetéstől sikerült elvétenem a következő lépést, és ha nem vagyok elég ügyes, akkor biztos, hogy a hasamon landolok. Ez a kis hiba elég is volt, hogy a farkas a hátamra vesse magát. Próbáltam megtartani az egyensúlyomat de előre zuhantam és éreztem, ahogy a kis állat a hátamba mélyeszti a fogait. Nem teketóriáztam sokat. Ha a földön tud tartani, akkor esélyem sincs. A könyökömmel hátraütöttem oda, ahol a farkast éreztem, és amikor éreztem, hogy nincs a hátamon felpattantam és megint elhátráltam tőlük. Az életcsíkomra nézve igen csak nagydarab hiányzott belőle.
– Pff - fújtattam. - Ez elég gonosz húzás volt - mondtam neki nem túl őszinte sértődöttséggel a hangomban. - de ügyes… Másodszor már nem fogok bedőlni neked. Viszont, ha mindenkivel így harcolsz, akkor tényleg meg fogok sértődni. - Most pedig kell egy ötlet… Ekkor balra néztem és…
– A francba! - kiáltottam fel kikerekedett szemekkel. Remélem, bedől de egy ilyen ősrégi trükk jutott csak eszembe. Ezután nem habozok, ha elhitte, ha nem elindulok felé és a gyorsaságomat kihasználva, próbálok a háta mögé kerülni. A jobb kezemben lévő kést futás közben elrakom. Ha pedig sikerül mögé kerülni nem vágom, meg hanem inkább elkapom. Jobb kezemmel megpróbálom leszorítani a kezeit de, ha nem sikerül mindkettőt, akkor csak a kést, tartó kezét kapom el a bal kezemben lévő kést, pedig a torkához szorítom.
– Itt a visszavágó. - Súgom a fülébe aztán a nyakát, kezdem csókolni. Közben, pedig úgy próbálok fordulni vele együtt, hogy Szophie lehetőleg a farkasa és közém, kerüljön. Biztos vagyok benne, hogy a farkasa nem fog támadni, ha ezzel veszélyezteti a lányt. Ha pedig nagyon erősen próbál szabadulni, vagy Vezér miatt kerülnék mégis veszélyes helyzetbe, akkor elengedem, és biztos távolságra próbálok kerülni tőlük.
Viszont, ha nem sikerülne lefognom, akkor, muszáj lesz eltávolodnom, hogy ne tudjanak megtámadni.

(Élet: 40/25 Páncél: 2/0)

- De képzeld csak el! Azért ha nem is érez fájdalmat, azért azt mégis látnánk, ahogy a szeme kipottyan a helyéről. Csak utána pixeleződik szét. Egyébként nem is azért mondtam, hogy kipróbáljuk, csak úgy.. - mondtam neki. - És a késes támadás akkor sem olyan látványos. Az csak amolyan mindennapi késelés, semmi extra. - legyintettem. Ezek után neki kezdtünk megint harcolni, mint kiderült, a puszim tökéletes elterelésnek bizonyult, pedig nem is annak szántam.
– Pff, Ez elég gonosz húzás volt ,de ügyes… Másodszor már nem fogok bedőlni neked. Viszont, ha mindenkivel így harcolsz, akkor tényleg meg fogok sértődni. - Nem tudhatta, hogy nem a harc részét akarta képezni.
- Mégis mit gondolsz te rólam? Nem a sarokról szedtek össze, hogy csak úgy osztogassam a puszijaimat. - játszottam a sértődöttet én is.
– A francba! - kiáltott fel ekkor. Gyorsan megfordultam, hogy megnézzem, mi az. Eszembe sem jutott volna, hogy egy Tom & Jerry trükkel fognak csőbe húzni.
- Szóval így játszol? - mosolyodtam el. Mire felfogtam a helyzetemet, mögém ért, és teljesen lefogott, a kését pedig a torkomhoz szorította. A másikat gondolom elrakta. Megfordultunk, így szembe néztem kicsiny farkasommal. Eszembe jutott, amit még a Ren elleni párharc után mondtam neki.
~ Ha olyan helyzetbe kerülök, amikor nem tudsz egyszerűen megmenteni, akkor használd a képességed, és fagyaszd meg az ellenfelem, akkor talán szabadulok. És azt messziről is tudod alkalmazni, úgy hogy még mozdulnod sem kell, és nem feltűnő, tekintve, hogy egy kis csillogás senkinek nem tűnik fel, betudják a napfény szikrázásának. ~
– Itt a visszavágó. - mondta közben a fiú. Vajon mire gondol? Nem kellett sokat várnom, hamar megtudtam. Elkezdte csókolni a nyakamat. Beleborzongtam. Nem akartam, hogy vége legyen. Farkasom meg nem tudta eldönteni, hogy most akkor harcolunk, vagy sem. Értetlenül figyelt. Aztán valamiért mégis úgy döntött, hogy támad, talán a kés látványa tette. Láttam, ahogy a szeme színe megváltozik, és láttam, ahogyan az apró csillámok megtöltik a levegőt. Nem tudom, hogy talált-e, de én mindenesetre magamhoz tértem, és megpróbáltam szabadulni a szorításból. Ennek következtében egy vágást ejtett rajtam, vagyis én vágattam meg sajt magam. Ha sikerült szabadulnom, akkor elfutok farkasom irányába, ha nem, akkor úgy is mindegy, maradok. Ha betalál farkasom képessége, akkor nyertem, ha nem, akkor nem.

Vezér: 15-5=10
Szophie: 30-4 = 26
Páncél:1-1 = 0

Sikerült a kis tervem. Szophie látszólag meg se próbált szabadulni. Továbbra is lefogtam és közben fél szemmel figyeltem a farkasát. Vezér is figyelt minket de meg sem próbált támadni. Valahogy nagyon tetszett ez a helyzet de aztán Szophie megmozdult enyhítettem a szorítást mire kitépte magát a kezeim közül. Közben a késem megvágta a nyakát de, hagytam futni. Már vártam hogy a farkasa nekem ugrik de ekkor feltűnt valami.
Hirtelen nagyon hideg lett és valami furcsa csillámlás vett körül. Az életemet jelző csík, pedig gyorsan csökkenni kezdett. Ez így nem lesz jó. Ez lenne az ő képessége? Hirtelen rájöttem, vagyis inkább gyanítani kezdtem hogy mi történt. Mielőtt Szophie elszaladt furcsa csillogást vettem észre a farkas körül de nem igazán figyeltem rá. Azt hittem csak a szemem káprázik de, úgy tűnik csak a képességét, készítette elő. Savanyú mosoly jelent meg az arcomon, ahogy az életpontjaimat a felére csökkentette.
– Hát igen… - jegyeztem meg végül kicsit vacogva. - nehéz úgy párbajozni, ha az ember nem lát tovább az orránál. - Lesöpörtem egy adag zúzmarát a ruhámról. Nem éppen fagyhoz öltöztem…
– Ha nem… - hogy folytassam? - ha nem zavarsz, meg legyőztelek volna. - Nem egészen ezt akartam mondani de mostmár mindegy. Abban viszont igazam van, hogyha nem máshol járnak a gondolataim, akkor talán le is győzöm de, minimum tovább bírom, mielőtt lenulláz. Örültem is a győzelmének meg nem is. Azért kicsit talán reméltem hogy én fogok győzni. Végül azért még hozzátettem.
– Gratulálok a győzelméhez Szophie-sama. - mondtam neki egy csipkelődő mosoly kíséretében. - és mit gondolsz, mit tegyünk a nap hátralevő részében? - váltottam hirtelen hangnemet. Aztán vártam hogy belekezdjen egy újabb monológba…

(Élet: 40/4 Páncél: 2/0)