Neuro Hoshide vs Fujiwara Kazuma

Előzmények

Fenyegetőzött és ostoba kérdésekkel dobálózott. Csak fél tőlem. Szinte már vicces volt, ahogy pattogott de mégsem. Nem ezt nem hallgathatom tovább. Már az sem érdekelt hogy piros az indikátora. A hang mostmár nem a veszélyt jelezte inkább ordított, hogy nyírjam ki a mocskot. Azért ölt, mert leszólták a magasságát? Még csak lelkiismeret furdalásom se lenne, ha most végeznék vele. A nap már magasan járt de a dühöm mégis túlszárnyalta. Gyűlölöm, hogy senki nem vesz komolyan. Állandóan lenéznek de, ennek most véget vetek!
- Miért vagy ilyen hálátlan kölyök!? – Miért is kéne hálát adnom neked? Azért mert fejbe vertél, vagy azért hogy mindenkit rám uszítottál?
- Hálátlan!? – Mondtam hitetlenkedve. – Hálátlan!? – Ismételtem meg hangosabban.
- Én vagyok hálátlan!? – mondtam ki újra szinte ordítva. – Mégis mit képzelsz te magadról!? – Még végig sem mondtam ő már hátat fordított nekem és elindult az ellenkező irányba. Egyszerűen semmibe vesz. Nem is érdekli, amit mondok! Elegem van ebből. Nem mész te sehova legfeljebb a pokolba!
– ITT A HÁLÁM! – ordítottam rá és rohanni kezdtem felé. A vaddisznó ijedten röfögve ugrott félre az utamból. Ügyet sem vetve rá száguldottam a nekem háttal álló felé.
– NE FORDÍTS NEKEM HÁTAT! – Futás közben a jobb kezemben lévő kést lefelé fordítottam. Nem volt nagy tervem. Amikor a odaérek hozzá a bal kezemben lévővel csak védekezek ha esetleg a kardjával próbálna megállítani. A másik késemmel, pedig megpróbálom végigvágni a feje magasságában. Ha sikerül, akkor elfutok mellette és előtte néhány méterrel, megállok és felkészülök a rohamára.
- Na ki a gyenge? – Kérdezem meg tőle egy őrült vigyorral amennyiben sikerül a manőver.

Hiába nyögte a szövegét, bár tudtam, hogy a kérdéseimmel talán még jobban felhúzhatom de, valójában nem érdekelt hogy mit mond csak el akartam húzni onnan." Nem azért vagyok, itt hogy lelki betegek lelkét ápolgassam, ne várja, hogy bocsánatot kérjek. Hiszen nem tettem semmi rosszat.” De valamin mégis megakadt a figyelmem:
– ITT A HÁLÁM! –
Ordított és hallottam hogy fut felém, nem úgy alakult, ahogy elterveztem „Teleportáljak? Vagy ne?” Először ez futott át az agyamon de, ahogy közeledett, robbanásszerűen megnőtt az adrenalin szintem „Héj mi ez a fura érzés?” próbáltam rájönni „Mintha éreztem volna már hasonlót korábban.” És akkor bevillant, bevillant a harc, amelyet az életemért és a társam megbosszulásáért vívtam. Hihetetlen jó érzés volt, nem bírtam visszafogni a mosolyom. Kiengedtem a kezemből a teleportot és a hajamat feltúrva, a homlokomhoz nyúltam, és hangosan felnevettem.
-HAHAHAHAHAHA!
„Mégis mért menekülnék? Amikor meg is ölhetem.”
– NE FORDÍTS NEKEM HÁTAT!
Üvöltötte hangosan. „Vérre szomjazom!” Szólalt meg egy hang bennem.
Elkezdtem felé fordulni, minden olyan lassú volt, vörös szemeim csíkot húztak maguk után s ha akkor nem fordulok meg: nyakon szúr, így viszont csak az arcomat vágta meg. Nagyon meglepődtem a sebességén, de nem volt sok időm gondolkodni. „Nem hagyhatom támadni.” Talán a saját lendülete miatt de nem úgy tűnt, hogy meg fog tudni állni, az adrenalin lökettől viszont minden, mintha lelassult volna.
Megpróbáltam elkapni a kezét, ha sikerült, akkor nekivágtam egy fához, üvöltöttem:
-PUSZTULJ!
Majd, ha sikerült, akkor belészúrtam a kardom egészen át a fán és megpróbáltam lefogni a kezeit, hogy ne tudjon seríteni, és ne tudja kihúzni a kardot.
Ekkor minden erőmmel azon voltam, hogy legyőzzem őt és szinte biztos voltam benne, hogy képes leszek rá.

HP:(10/10)
Páncél:(0/2)

Csak nevetett rajtam de mikor elértem és végighasítottam az arcát rögtön elhallgatott bár az élete még nem csökkent de tudat hogy fájdalmat okoztam neki mindent megért nekem. Ugyan fizikailag nem fájhatott neki de, belül nagyon is sértő lehetett a számára hogy pont én sebeztem meg őt. Viszont nem örülhettem sokáig, mert megéreztem, ahogy a keze ráfonódik a csuklómra és egy erős rántással az egyetlen közelben lévő fának lendít. Keményen csattant neki a hátam de a játéknak hála meg sem éreztem a becsapódást és hamar visszanyertem az egyensúlyomat. A következő pillanatban már az ordítását hallottam és a közeledő kard jellegzetes sivítását.
-PUSZTULJ! – Üvöltötte és örültem, hogy végre ugyanazt a dühöt érzi, amely engem is emészt. Majd én megmutatom neked! Nem hagyhattam, hogy a fához szegezzen akkor hamar végem lett, volna. Inkább amilyen gyorsan csak tudtam balra ugrottam, viszont a sietségem eredményeként a földre zuhantam de mikor láttam, hogy ellenfelem kardja mélyen beleállt a fa törzsébe legszívesebben felnevettem volna. Remélhetőleg nem tudja majd olyan egyszerűen kihúzni és van időm elkapni.
- Most meghalsz! – sziszegtem felé, ez alatt pedig gyorsan talpra álltam és megpróbáltam oldalról ráugrani miközben mindkét késemet fentről megpróbáltam beledöfni ott, ahol épp érem. Ha szerencsém van, akkor sikerül felborítanom és még a kardját is elereszti, ha addig még nem húzta ki a fából. Ha elesik, akkor a késemet újra és újra beleszúrom, amíg csak tudom, ha pedig nála van a kardja, akkor a kardot, tartó kezét célzom, meg és úgy próbálom rávenni, hogy eleressze. Ha egyik sem sikerül, akkor pedig meghátrálok, és mindkét késemmel megpróbálom kivédeni a csapásait.

// Élet: 20 p: 2//

Miután elsiklott mellettem, sikeresen megragadtam a kezét talán túlságosan is elbíztam magam, nem gondoltam hogy sikerül kitérnie a támadásom elől, továbbra is hajtott a harc utáni vágy.
- Nem is rossz! De legközelebb nem vétem el!
Sajnos, a kardom a fában végezte és legalább tíz centire belefúródott. Gyorsan kellett reagálnom, ezért meg sem próbáltam csak egyszerűen kihúzni, nem akartam védtelen pontot hagyni magamon, az ellenfelem felé fordultam, hiszen a korábbi gyorsaságát látván úgy gondoltam hamar felkel. Megfogtam a kardom és oldalról, Kazuma felé rúgtam a pengém, miközben ő jött felém a késeivel és azt kiáltotta:
- Most meghalsz! –
Eme szavak hallatán tovább fokozódott a bennem lévő izgalom továbbra sem értem hogy mi ez az érzés de nagyon jó!
- Nahát, nahát csak nem te magad is egy gyilkos vagy? Túl sokat bántalmaztak, és most itt állsz bosszút a szerencsétlen játékosokon? Ez igazán nem szép tőled!
Kiáltottam felé, hogy megtudjam valóban-e olyan gyilkos az a gyilkos szándék, vagy csak nekem akar bizonyítani? Ezt nem tudhattam biztosan ezért úgy döntöttem a harc folyamán, megtudakolom.
A kis fadarabok pixeles csillámesőként zúdultak szemeibe, majd felé suhintottam a kardommal és talán sikerült nekem is megvágnom az ő arcát:
- Nesze!
Mondtam neki büszkén.
- Itt a korábbi szívességed! Mondtam! Többször nem tévesztem el!
Fontos hogy ébernek kellett maradnom, bár ő sokkal gyorsabb nálam reménykedtem, hogy erősebb vagyok, mint ő és ez által is felé kerekedhetek. Mivel képzett kardforgató voltam, ezért számtalan harc kombináció játszódott le előttem és úgy döntöttem védekezésre kényszerítem és reménykedek, hogy ő fárad ki először.
Ha nem sikerül, akkor talán megpróbálom használni a speciális képességemet, mindent megteszek, hogy megöljem őt.

HP:(10/10)
Páncél:(0/2)

Erősebb, mint gondoltam. Még mielőtt nekiugorhattam volna. Kirántotta a kardot a fából, és csillámló fadarabok repültek a szemembe. Egy pillanatra elvakítva utána, pedig már csak a pengét láttam az arcom felé repülni. Esélyem sem volt elkerülni így végigvágta ő is az arcomat. Lenullázta a páncélomat és az életcsíkomból is fogyott egy kicsi. A fogamat csikorgatva ugrottam hátra.
- Te vagy a gyilkos! Én csak megadom, ami jár neked! – Sorozatos támadásaitól hátráltam pár lépést de egyikkel sem tudott újra megsebezni. Könnyedén tértem ki vagy csak hagytam őket lecsúszni a késeimről így mindig sikerült elkerülnöm és még csak a teljes gyorsaságomat se kellett bevetnem.
- Támadj, csak amíg ki nem fáradsz! Eddig még csak meg sem izzadtam. – Az arcába nevettem. Hazudtam ugyan de, ezt ő nem tudhatja és talán sikerült elbizonytalanítanom. Próbáltam párszor beijeszteni csak, hogy lássam milyen gyorsan reagál, de mindig időben hátráltam meg mert nem volt kedvem még egy két sérülést bekapni. Hiába próbálkozol, úgyis kitépem a beledet! Egy oldalról érkező csapás elől leguggoltam és fölfelé szúrtam mindezt már teljes sebességgel, hogy megvágjam a kardot tartó kezét. Másik késemmel pedig ismét csak védekezek, hogy addig se tudjon megütni, amíg újra felállok.
- Nem győzhetsz le. – jelentettem ki dühösen. – Itt és most semmiképp. – A következő ütésénél az egyik késemmel megtámasztom a kardját a másikkal, pedig egyenesen az arcába szúrok, ami feltehetőleg eléggé megzavarja, ahhoz hogy ne tudjon elkapni vagy támadni és emellett még a lábába is belerúgok, hogy még annyi esélye se legyen védekezni. Ezután pedig ismét a védekezésre koncentrálok, és bár nem mutatom, érzem, hogy kezdek fáradni, amiből az következik, hogy semmiképp sem bírom már túl sokáig pihenés nélkül. A dühöm nem múlt el de a harctól végre kezdett tisztulni a fejem. Nem hallgathatok rá, mert nem veszíthetek.

// Élet: 17 p: 0//

Vágásom és válaszai után csak nevetett, az egyik támadásom után megpróbálta fölfelé megszúrni a kezem. Figyelmemnek hála ezt sikerült elkerülnöm. Abba hagyta a hátrálást nem értettem, mért hagyja, hogy ilyen közel kerüljek hozzá. „Készül valamire.” Gondoltam magamban, majd jött is felém a kése, tudtam, hogy ez elől kitérni nem tudok, így hát inkább felé dőltem és megragadtam két kézzel a kardom miközben megvágta az arcom és belém rúgott, majd teljes erőmmel egy 360°os fordulatot vettem és ha sikerült, akkor egy nagy vágást ejtettem rajta és el löktem magamtól.
Továbbra is próbáltam megfejteni, hogy mért akar ennyire megölni:
- Tényleg ilyen rossz volt neked az a néhány év?
- Egy percig sem okoltad magad a piszkálásért?
Reméltem ezekre, a kérdésekre választ kapok ugyanis már tényleg érdekelt a fiú. „Tényleg ilyen rossz lennék?”
Nem akartam ártani másoknak, inkább csak tiszteletet akartam, középiskolában nem jöttek túl közel hozzám a többiek.. Azt hittem, hogy ez a tisztelet jele… De már tudom, hogy tartottak tőlem.
- Sikerült felkeltened a figyelmem.
Ez után már éreztem a fáradtságot magamon. „Nem tudom mi a képessége, lehet hogy a sebességét növeli és folyamatosan ezt használja, mégis hányas szintű lehet ez a kölyök és vajon van e még egyéb trükk a tarsolyában?" Úgy véltem minél hamarabb be kell fejeznem a harcot ezért, nekiálltam előhívni a képességemet, ha sikerült, akkor nagyobb távolságról próbáltam támadni őt, figyeltem hogy ne legyen körülöttem fa. Majd ezek után megpróbáltam felé dobni a kardom és visszahúzni a lánccal. Akkor már ott voltam mellette, és megragadtam az egyik kezét majd megpróbáltam beledöfni a kardom. Ekkor már a végkimerültség szélén voltam és a képességem ideje is lejárt.

HP:(7/10)
Páncél:(0/2)

A guggolásból indított szúrásomat elvétettem de a következő támadásom betalált, ami elég sokat levitt az életét jelző csíkból. A bal kezemben lévő késsel próbáltam védeni a jobbról várható támadást a jobb kezemmel, pedig ugyan nem sikerült telibe találnom a fejét de az arcát újra megsebeztem. A hiba mindössze ott volt, hogy balról kellett volna érkeznie a kardjának, de e helyett jobbról lendült felém. Egy teljes fordulatot vett hiába rugaszkodtam hátra már túl későn vettem észre és végighasította az oldalamat. Az életem, pedig már a sárga zónába esett vissza. Hogy lehet ilyen jó? Muszáj volt meghátrálnom, mert már nem lett volna energiám több támadásra. Felkészültem a támadásaira, de egyhelyben maradt. Ő is kifáradt jöttem rá.
- Tényleg ilyen rossz volt neked az a néhány év? – Ezen megint nevetnem kellett.
- Ezt most komolyan kérdezted? Szerinted csak úgy leszálltak rólam mikor eltűntél!? Azt hiszed, hogy segítettél!? Hát hadd világosítsalak fel. Egyáltalán nem segítettél! Csak mindent elrontottál még jobban!
- Egy percig sem okoltad magad a piszkálásért?
- De és igazad is van már akkor meg kellett, volna fojtanom őket, de nem tettem, mert én voltam a jó kisfiú. Hát ennek vége!
- Sikerült felkeltened a figyelmem.
- Cöhh. Gratulálok, te vagy az első. Kár hogy már nem éled túl! – Legszívesebben azonnal újra rávetettem volna magamat de, még nem volt elég erőm, ahhoz hogy kivégezzem. Muszáj még pihennem. Ő is elhallgatott és várt. Nem tartott sokáig és láttam, hogy megmozdul. Felkészültem, hogy nekem ront. Még mindig fáradt voltam, de ha támad, azt még ki tudom védeni. Arra viszont nem készültem fel, ami ekkor következett. A kardja megindult felém de ő nem. Félre ugrottam de a kard követett. Hogy lehetséges ez? Megrémültem. Egyenesen a gyomromba fúródott és az életem gyorsan csökkenni kezdett. Ekkor vettem észre, hogy egy lánc van a kard végéhez erősítve, és azzal forgatja. Hogy csinálja? Egy újabb rántás és a kard kirepült belőlem vissza a kezébe miközben ő már felém rohant. Öt élet. Csak ennyim maradt. Még egy találat és halott vagyok. Megragadta a jobb kezemet és megpróbált felnyársalni a kardjára de a másik késemmel eltérítettem a kardját mielőtt sikerülhetett volna a terve.
- Még nem! – Mondtam dühösen és egy rúgással ismét megpróbáltam eltaszítani magamtól. Felkészültem, hogy itteni pályafutásom során először bevessem a képességemet. Viszont még nincs hozzá elég energiám ezért továbbra is védekeznem kell. Bár remélhetőleg ezzel már tényleg kifáradt.

// Élet: 5 p: 0//

A támadásaim sikeresen betaláltak, de valamiért nem voltam olyan boldog, mint ahogy azt reméltem, többé nem hallottam a hangot hogy meg kéne ölnöm. „Aláfagyott a vérszomjam.” Teljesen elfáradtam, miután ellökött magától csak a földön feküdtem próbáltam felkelni, de nem sikerült, majd úgy döntöttem pihenek, reménykedtem, hogy minél hamarabb visszatölt az erőm. Rengeteg dolog jutott eszembe, újraértékeltem a dolgokat rájöttem, hogy ez a srác annyira szenved, mint amennyire én szenvedtem kiskoromban, a hajam színétől. Az egyetlen hely ahol ezt elfogadták az, az MMO volt. Talán legbelül én is átéreztem a helyzetét, hiszen sosem voltak barátaim, nem tudom mért de, nem is éreztem, hogy szükségem van rájuk, de a játékokban büszkén viselhettem ezt a hajszínt mindenki elfogadta, mikor Kayaba kivetítette magát a főtérre és mindenki megjelent a valódi alakjában, éreztem a szúró tekintetüket magamon.
- Engem piszkáltak régen a hajam miatt, így elhatároztam, hogy erősebb leszek.
Mondtam lihegve Kazumának.
- Nekem senki sem segített, de neked ott voltak a szüleid. Mért nem kértél segítséget?
Eltakartam szemeimet, hogy ne lássa a könnyeket, amiket érte csorgatok, de még mindig nem éreztem magam annyira hibásnak, hogy bocsánatot kérjek.
- Mi akadályozott, meg abban hogy erőre tegyél szert? Az egyetlen aki az utadba állhat, az te vagy!
- Mond csak milyen nehéz lehet barátokat szerezni?Te már biztos sokat szereztél a SAO-ban is!
Nem tudom, mért mondtam de, ezek szerint legbelül tán mégis vágytam barátokra, de még mindig fontosabb volt hogy legyőzzem őt.
- Hamarosan visszatér az erőm és megfosztalak a szenvedésről!
Üvöltöttem hangosan, majd megpróbáltam felállni, de még nem volt elég energiám reménykedtem, hogy neki sincs.


HP:(6/10)
Páncél:(0/2)

A földön feküdt. Mindjárt! Ígértem magamnak. Mindjárt vége! Csak egy kicsit bírd még ki.
- Engem piszkáltak régen a hajam miatt, így elhatároztam, hogy erősebb leszek. Nekem senki sem segített, de neked ott voltak a szüleid. Mért nem kértél segítséget?
- Nagy szavak! – Mondtam megvetően. – Igazad van. Ott voltak. Nagyjából szökőévente egyszer! – A végén már szinte ordítottam. Aztán halkabban folytattam.
– Nekem ne segítsen senki. Majd én segítek magamon! Ahogy mindig.
- Mi akadályozott, meg abban hogy erőre tegyél szert? Az egyetlen aki az utadba állhat, az te vagy! Mond csak milyen nehéz lehet barátokat szerezni? Te már biztos sokat szereztél a SAO-ban is!
- Nekem sose volt barátom és szükségem sincs rá! Most pedig kellj fel! Vagy pusztulj! – parancsoltam neki és felkészültem az utolsó rohamra.
- Hamarosan visszatér az erőm és megfosztalak a szenvedésről! – Újra elöntött a gyűlölet a fiú iránt.
- Nekem csak egy dolog kell. A halálod… ÉS AZT MOST MEG IS KAPOM! – Ordítottam felé és aktiváltam a képességemet. Ha eddigre felállt és váratlanul érte, akkor lehet, hogy fellökte a képességem ereje, és hacsak nem volt éjjellátása teljesen megvakult. Tíz másodpercem volt de mivel közel voltam hozzá ezért ennyi is elég. Ha ekkor már állt, akkor megpróbáltam minél gyorsabban a háta mögé kerülni és hátulról ráugrani miközben mindkét késemet a hátába állítom. Ha pedig még a földön volt, akkor ráléptem a kardot tartó kezére, hogy ne tudja mozgatni és ugyanúgy a hátába, állítom a késeimet. Ezután a hátán maradok, és minden erőmmel megpróbálom a földön tartani de, a késeimet nem húzom ki a hátából, hanem hagyom, hogy szépen lassan feleméssze az életerejét.
- Győztem! Most pedig szépen dögölj meg! - Súgom végül a fülébe, de én is hallottam egy halk nyüszítést a távolból: ne!

// Élet: 5 p: 0//

Kazuma továbbra is megakart ölni, bár nem volt túl sok kedvem a harchoz de úgy éreztem fel kell kelnem és harcolnom kell tovább. Egyszer csak minden elsötétült. „Ez meg mi? Meghaltam volna? Ilyen lenne a halál?” Teljesen eltompultam úgy gondoltam a testem már pixelekké porladt és ez a halál, nemsokára jön a végelszámolás.
- Vajon a pokolba kerülök?
Mondtam, hiszen úgy gondoltam, már úgy sem hall senki. Vártam hogy történjen valami, valami fura érzés volt a hátamban.
- Talán szárnyaim nőnek? Hiszen bocsánatot sem kértem Kazumától, mindegy is megérdemelte a győzelmet remélem legalább ő kijut innen élve, és sok barátra tesz szert.
Rengeteg hasonló gondolat futott át az agyamon miközben hihetetlen nyugodtság járt át. Szinte lepörgött előttem az életem, hogy mertem másokat haszontalannak nevezni? Hiszen csak egy fehér hajú törpe vagyok, aki lenéz másokat, talán nem is kellett volna megszületnem jobb lesz a világ nélkülem. Régen voltam már ilyen nyugodt, újra éreztem a Nagy Síkság virágainak illatát, kicsit furcsálltam hogy pont egy programmal készített virág illatát érzem. És akkor eltűnt a sötétség, Kazuma a hátamon volt és az érzés, amit a hátamban éreztem az a kése volt, talán ezért hátrány, hogy nem érzünk fájdalmat. Az életem egyre csak csökkent, de én csak nevettem, nem bírtam abbahagyni a nevetést amiatt, amit korábban mondtam.
- Szóval ez a képességed, illik egy árnyharcoshoz, teljes sötétségbe taszítottál.
Megnyugodtam, hogy ő öl meg elengedtem a kardom és vártam a közelgő halált egyedül az járt az eszemben hogy, találkozzak a nagybátyámmal a túlvilágon és bocsánatot kérjek amiért nem tudtam megmenteni és amiért belerángattam ebbe a játékba, igen a társam akit már említettem a nagybátyám volt. Ő volt számomra az egyetlen ember, aki megértett ő nevelt kiskoromtól kezdve, de már ő sincs többé, ezt is elszúrtam. Néztem ahogy az életcsíkom egyre csökken és csökken.

HP:(3/10)
Páncél:(0/2)

Sok minden fér tíz másodpercbe. A képességem aktiválódott és az árnyék előtört a testemből beborítva a környéket. Furcsa volt. Egyszerre volt sötétség és nappali világosság. Tökéletesen láttam, mi történik körülöttem. Egy részem attól tartott, hogy valahogy félresikerült és nem működik, de Neuro velem szemben állt és vakon bámult bele a semmibe. Sietve indultam felé. Még ha nem is működött talán kicsit megzavarta.
- Vajon a pokolba kerülök? – Hallottam a hangját, ahogy mellé értem. Oda küldelek bizony. Gondoltam de nem mondtam ki. Gyorsan a háta mögé kerültem és beleszúrtam a késeimet.
- Talán szárnyaim nőnek? Hiszen bocsánatot sem kértem Kazumától, mindegy is megérdemelte a győzelmet remélem legalább ő kijut innen élve, és sok barátra tesz szert. – nekem nincsenek barátaim! Ne tedd! Hallottam ismét a hangot de nem tudtam, honnan jön. Végeznem kell vele gyorsan! Túl lassan fogy az élete… Az árnyék eltűnt. Továbbra is a hátán voltam és a kések szép lassan vették le az életerejét.
- Szóval ez a képességed, illik egy árnyharcoshoz, teljes sötétségbe taszítottál. – Nem kerülte el a figyelmemet hogy már elengedte a kardját és még csak nem is próbált védekezni. Csak trükk! Át akar verni, mint mindenki! Ne öld meg! Már közvetlen közelről hallottam a hangot. Még mindig nem tudtam, honnan jön. Egyedül voltunk a mezőn. Csak egyetlen fa árnyéka vetült ránk. Meg kell ölnöm! Már alig van élete. Meg fog halni! Emlékezz a szabályra! Én vagyok a hang! Meg kéne tennem. Kirántottam a tőröket a hátából és felálltam.
- Én győztem. – jelentettem ki színtelen hangon. Gyenge vagyok.

// Élet: 5 p: 0//

Folytatás