[Küldetés] Tánc az Ördöggel

Ismételten egy megbízatást végzek el, amit Franz bízott rám. Nem nagyon szeretem ezeket a „küldetéseket”, mert elveszik az időmet a tényleges küldetésektől. Nos, siránkozni most nincs időm, és a változatosság kedvéért, most egy kiszállítást végzek – ja, ez nem is igaz, mert folyamatosan ezt csinálom-, talán mellékállásban is ezt kéne csinálnom, mikor nem küldetésen, vagy egy párbajon veszek részt. Nem fájna a fejem a lakbérér miatt, és még kikapcsolódásnak is fel lehetne fogni, mert az igazat megvallva, nem megterhelő folyamat, és mégis jobban nézne ki, ha, mint a fogadó kifutója lennék, nem pedig valami megszánt gyermek egy játékban. Amíg ezen agyalok, elérek a célomhoz, egy fogadóba –mily meglepő fordulat, mivel az esetek kilencven százalékában, ilyen helyekre kell, árut szállítsak, méghozzá nevetségesen rövid idő alatt-. Bemegyek az épületbe, és lépéseimet egyből a pulthoz vezetem, majd lerakom a ládát –mert azt kellett kézbesítsem- és odaszólok a csaposhoz;
- Elnézést, meghoztam a rendelést a Sword and Phoenix-ből. –mondom hangosan, mert elég nagy hangzavar van az épület belsejében.
- Áh, te lennél Franz-nak a kifutófiúja, remek, már vártunk. –felém fordul, majd kiált vissza hangosan egy széles vigyorral az arcán.
Ez után átveszi a csomagot, majd elmegy hátra. Közben leülök az egyik bárszékre és körbe nézek a fogadóban. Mindenki nagyon jól szórakozik, esznek-isznak, mintha semmi dolguk nem lenne, úgy néznek ki, mintha a gondtalan lenne az életük. Ez a látvány kétes érzéseket vált ki bennem. Elsősorban bosszant, mert általában ezek az emberek nem törődnek azzal, hogy kivigyék a játékot. Másrészről irigylem őket, hogy semmit tevéssel tudják tölteni az idejüket.
- Gondtalan bolondok. –mondom egy mosolyt eleresztve, és közben csóválom a fejemet.
Közben ismét megjelenik a pultos, majd megköszöni a szállítást és egy kisebb csomagot átnyújt a „kemény” munkám jelképéül, amit szívesen el is fogadok. Elköszönök tőle és elhagyom a fogadót. Már csak az a kérdés, hogy merre tovább.
- Hm… talán meg kéne próbálnom egy magasabb szinten a küldetéseket, és ha elérem a kívánt szintet csatlakozok a frontharcosokhoz.
Nincs más hátra, mint feljebb. El is indulok, már a harmadik szinten járok, mikor egy hatalmas karavánt pillantok meg. Ilyet még nem láttam, először arra gondolok, hogy valamiféle event lehet, de végig gondolva a következő még messze van, szóval biztosa valami készülődik. Így úgy döntök, hogy közelebbről is szemügyre veszem. Mikor már kellő közelségbe érek hozzájuk, egy ablak jelenik meg előttem, pontosabban egy küldetés ablak.
Miután elolvasom az üzenetet el is fogadom azt. Talán azért mert tetszett az aláfestő zene, vagy csak egyszerűen érdekesnek hangzik, és mellette meg egy magasabb szinten játszódik, mit az egyes. Így hozzácsapódok a karavánhoz, de ekkor egy furcsa erő kerít hatalmába. Látásomat valahogy a rendszer lekorlátozza, és semerre másfele, mint előre. Kicsit bosszantó, mert mikor utazok, nagyon utálok előre fele nézni, mindig a tájat kémlelem.
- Cöh… remélem, hamar odaérünk, mert még a végén elalszok. –mert tudni illik, ha egy út során folyamatosan előre nézek, akkor elalszok, rossz szokásom.
Szerencsémre nem megyünk sokat és megérkezünk egy hatalmas palota elé, ám ebben a pillanatban a karavánban lévő kereskedők és azoknak jószágaik, egytől- egyig pixelekre esnek, és elszállnak. Nemsokára a palotának az ajtaja kitárul előttünk, és valami titokzatos erő ismét a hatalmába kerít. Elveszítem a testem felett az irányítást és egyenest a bejárat fele kezdek el menni. Bár tudatomnál vagyok, de a testemet, vélhetően egy program, irányítja, és mintha látásom is sötétebb lenne az eddiginél. Most már biztos vagyok, hogy valaki babrál velünk, de nem tudok mit tenni ellene. Egy hosszú séta az épület belsejében következik, majd utunk végén azt érzem, hogy valami a fejemre kerül, majd ismét visszakapom a testemet, amit „rabul ejtettek”. Ahogy körbenézek, azt veszem észre, hogy egy bálteremben vagyok, huszonöt ember társaságában. Szinte mindenki egyformán néz ki, fekete haj, és egy álarcot viselnek. Felszereléseim közül előveszem a tükrömet, amit nem csak én csinálok, és megnézem magamat benne. És sem különbözök a többiektől, szintén fekete hajam és olyan maszkot viselek, mint a többi férfi. Kicsit szokatlan számomra, de ha jól belegondolok még kicsi koromban hollófekete hajam volt. Miután ezt letudom, a többiek fele fordítom a figyelmemet. Ha jól számolom, akkor hat nő és húsz férfi van velem egyetemben a teremben. Hamarosan megszólal a zene, tipikus keringőre felkészítő. Ekkor erős késztetést érzek az iránt, hogy táncoljak, bár semmi bajom sincs vele, mert szeretek táncolni, így a legközelebbi hölgyhöz odalépek, majd meghajolok előtte.
- Hölgyem, megtisztelne, ha táncolna velem. –mondom, miközben a kezemet nyújtom neki.
A nő, lány, nem tudom eldönteni, hogy melyik, de biztos, hogy az ellenkező nembe tartozik, mint én, megfogja a kezem, majd elkezdünk táncolni. A zene magával ragad, és mintha sosem szeretném abba hagyni a táncolást. Kíváncsian várom, hogy még milyen meglepetéseket tartogat számunkra ez a küldetés.

A tánc megkezdése után nemsokkal ismét kinyílt a palota kapuja. Mivel már a tánc megkezdésekor sem volt blokkolva a látásotok, így aki szeretné oda fordíthatja a fejét. Egy mosolygós, fehér öltözetben lévő kalapos úriember sétált a bálterem közepébe.



Körbenézett és mosolyogni kezdett.
- Kedves résztvevők! Gondolom önök nagyon meg vannak most zavarodva, de pánikra semmi ok. Gondolom mindenki ismeri a keringőt, de ha valaki mégsem ismerné, annak elárulom, hogy háromnegyedes felépítésű. Ha jobban füleltek, hallhatjátok.
Odasétált az egyetlen alakhoz, akinek nem volt párja, majd táncolni kezdett vele. A szobában teljes csend volt, ha valamelyikőtök beszélni próbálna, akkor nem tud megszólalni, csupán tátogni kezd.
- A tánc igazán egyszerű, a rendszer segít a lépésekben. Ez a tánc azonban egy játék. Ha még nem tudnátok, akkor itt mindannyian játékosok vagytok.
Tartott egy kis szünetet, miközben a táncot folytatva a zenére dúdolta a bécsi keringőt.
- A játék indulása óta sokan eltűntek, köztük ti is. A karaván különböző tér-idő intervallumokban mozgott, így bár lehet, hogy rövidnek éreztétek, de voltak olyanok is, akik már hónapok óta utaztak a karavánon. - ismét, nagyon ráérősen tart egy rövid szünetet - Na, de fektessük is le a játékszabályokat, hogy mindenkinek megtisztuljon a feje. Ugyebár van partneretek és minden egyes partnernek összesen három szót lehet mondani. Ebbe a három szóba beletartozik az őzés, a névelők és névutók is, onnantól megnémultok és tátogni sem fogtok tudni. Párt cserélni minden harmadik ütemnél lehet, ha előtte valamilyen módon megbeszéled a cserét egy másik pár egyik tagjával, természetesen anélkül, hogy szólni tudnál hozzá egy szót is.
Intett az egyik táncoló párnak, majd helyet cserélt az egyik férfival, és egy másikkal kezdett el táncolni.
- Pontosan így kell. A gond azonban ott adódik, hogy ha valaki nem táncol... - elengedi a párját, majd vár egy keveset - öt másodperc múlva meghal.
A beszélő párja pontosan öt másodperc múlva a földre esett, a haja vissza változott az eredeti színére. Körülbelül még öt másodpercig feküdt ott a következő alak:

Majd utána pixeleire esett.
- Nos, ahogy láthattátok, a játék még azelőtt a fejébe küldte a halálos áramot, mielőtt szétesett volna, így szépen szemügyre vehettétek a hulláját.
Felsétált a terem lépcsőjén, majd a táncolók felé fordult, ahol ti is ott lapultatok.
- Ó igen, elfelejtettem mondani. Öt ütemenként (egy körönként) cserélnetek kell valakivel, különben ti és a párotok is úgy jár, mint az a szegény pára, ki nemrég esett pixeleire. Innentől feloldom a korlátozásokat, ha szeretnétek, akkor abba hagyhatjátok a táncot.

Feladat: Reagáljatok a monológra, közöljétek (vagy sem) a három szót a jelenlegi párotokkal, de még ne kezdjetek bele semmibe. A tánc a következő körben indul.
Sorrend: Az első körben lévő
Határidő: 3 nap (rendes 3 nap, tehát nem mindenkinek kell három napon belül)

A zene megy, az emberek táncolnak, ki az ellenkező nemmel, ki a sajátjával. Egyedül egy személy van, akinek nem jut partner, ő egyedül táncol… egyedül, és felhúzom a szemöldökömet, hogy mi fenét csinál. Ekkor tudatosul bennem, hogy lehet, hogy én is nem önszántamból táncolok, hanem, mint az idevezető úton, a program megint elkezdett babrálni velem. Nos, ellene nem tudok sokat tenni, és ha nem szeretném, hogy ez nagyon gyakran előforduljon velem akkor minél előbb ki kéne vinnem a játékot. De ahhoz szintet kell lépni, és egyre magasabbra jutni, mígnem elérjük az utolsó szintet, ahol az ottani főnököt legyőzzük és kijutunk ebből az átkozott játékból. Belegondolva ez is küldetés, szóval, ha végig viszem, akkor talán részesülök tapasztalati pontban, ami hozzájárul a tervemhez. Bár nekem sehogy sem rémlik ez a küldetés, talán az óta átment a játék néhány átalakításon, amíg befejeztük a BETA tesztelést, és ez meglehet, mert az első szint főnöke is változásokon ment keresztül. Amíg ezen töröm a fejem, a táncolást nem hagyom abba, bár nem mintha bajom lenne vele, mert nagyon is élvezem. Lehet, hogy a program teszi, vagy sem, de én mindig is szerettem a társas táncokat. Ahogy keringünk, mert hát keringőzünk, a gyönyörű zenére egyszer csak kinyílik a teremnek az ajtaja és egy fura kinézetű fickó lép be rajta.
Mondandóját nyugtatgatással kezdi, bár nem tudom, hogy mire fel mondja, de inkább ráhagyom, mert mint utóbb észreveszem, nem jönnek ki hangok a számon. Ez után odasétál ahhoz a férfihez, akinek nincsen párja és elkezd vele táncolni, s közben folytatja mondandóját. Elmondása szerint ez egy játék, amiben részt veszünk, és csak annyi a dolgunk, hogy táncolnunk kell, de aggodalomra semmi okunk, mert a programnak köszönhetően, még azok is könnyedén végre tudják hajtani a lépéseket, akik nem ismerik azokat. Végül elmondja a „játékszabályokat”, amik eléggé furcsák számomra, és talán a többiek is így vannak ezzel a dologgal. Majd egy pár csere után, jön a fekete leves. Ami nem más, mint a „Halál keringője”, ami szerintem eléggé találó név erre, mert ha valaki abbahagyja a táncolást, az öt másodpercen belül meghal. Most, hogy a szabályok tisztázva lettek engedélyt kapunk arra, hogy három szót, se többet, se kevesebbet, átadjunk a partnerünknek. Így is tennék, de mikor ránézek, látom, hogy teljesen átjárja a halálfélelem.
- Ne aggódj, megvédelek. –mondom a harmadik és egyben az utolsó szót, mert bármit is szeretnék ez után kiejteni az annyit jelentene, mintha halul beszélnék.
Majd egy megnyugtató mosolyt ejtek, hogy szavaimat jobban nyomatékosítani tudjam. Sajnos semmit sem tudok, garantálni, de azon leszek, hogy innentől senki se essen pixeljeire, nem hagyhatom, mivel fogadalmat tettem még a játék elején, és ehhez is fogom tartani magam.

Jöjjön a tánc. Ezúttal kezdődik az első öt ütem, azaz az ötödik ütem végére cserélnetek kell valakivel, hogy ne haljatok meg párotokkal együtt.

A párok a következőek

Úgy látszik, hogy nem kell akkora lelki támaszt nyújtanom a páromnak, mert mikor ezt mondtam neki, közli velem, hogy tőle balra lévő párral cseréljünk helyet. Kicsit necces lesz a felállás, mert már nem tudok mit mondani, így csak a csodában bízhatok, hogy sikerüljön az információt közölnöm azokkal, akikkel párt kell cserélni. Szerencsére az egyikük pont felém fordult, így próbálom valahogy elmutogatni, kézzel, lábbal, fejjel, hogy az ötödik ütem után mi fogunk cserélni. Remélem, hogy megértette, mert ha nem eléggé megszívhatjuk. De ámulni nincs sok időnk, mert a zene ismét kezdetét veszi és táncolni kezdünk. Nemsokára eljön az ötödik ütem. Párom elenged és, ahogy mondta, azzal a párhoz csapódott, és az ottani lánnyal helyet cserélt, de a gépezetbe hiba csúszik, mert a csere ideje alatt, akinek az újpáromnak kellene lennie, megbotlik, és már esni kezd. Talán Fortunanak köszönheti, mert sikeresen el tudom kapni, és ezzel az életét is megmentem egyelőre.
~ Ez egy hajszálon múlott. –mondom magamban, majd az újdonsült páromra tekintek, aki falfehérré változott.
Nem is csodálkozok rajta, mert majdnem meghalt. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy egy bál hogyan torkolhat ekkora tragédiába. Ha egyszer sikerül újra az irányításom alá vonnom a testemet, elbeszélgetnék ennek a rendezvénynek a szervezőjével, bár lehet, hogy egy NPC, de akkor is. Talán ezt utálom ebben a játékban, hogy ártatlanoknak az életével játszanak. Már rég megfogadtam, hogy nem engedem meg, hogy még több vesszen oda ebben a játékban, de ez idáig csak egy gyönyörű álom, ami egyhamar nem hiszem, hogy valóra fog válni, de addig is valamit ki kéne találni…

Kazuma párja nem tudta elkapni a párját és ő is, meg a leendő párja is a földre estek, meglátszott az arcuk, majd meghaltak.



Továbbá voltak párok, akik folytatták a táncot, így ők is meghaltak.





Mellettük voltak párok, akik nem tudtak sikeresen párt találni maguknak.





Tehát így a kezdeti 26 főből (a veletek lévő 21 + ti), már csak 15 fő maradt.

Mit fogtok tenni? Kérdéseket nyugodtan feltehettek, de mögöttetek már elkezdődött a harc.

A tánc folytatódik, de nem sokáig, mivel a házigazdánk unottan csettint az ujjával, s ekkor a zene abbamarad, így a táncunk is. Majd közli, hogy unalmas ez az egész, így most váltunk egy kicsit. Közben körülnézek a teremben és látom, hogy majdnem a banda fele kihullott. Ez nem túl jó… és még semmit sem tudtam tenni… a francba. Akkor azon kéne most törjem magam, hogy a meglévőkkel kijussunk innen. De a következő pillanatban egy újabb srác esik pixeleire, és ha ez nem lenne elég, már csak tizennégyen vagyunk „játékban” és csak heten juthatunk fel oda, ahol a vendéglátónk álldogál. Ennek hallatára, a csürhe népe elkezd egymással kakaskodni… sok bolond. Ez után odafordulok a páromhoz, aki egész végig mellettem állt.
- Figyelj, ne engedd el a kezemet. Felmegyünk oda. – majd tekintetemet a lépcsősor tetejére irányítom.
Megragadom a lány kezét és megpróbálunk áttörni a tömegen. A legjobb ötletnek azt tartom, hogy az akrobatika jártasságomat vetem be, de nagyon nem tudom kihasználni, mert… van egy utasom is aki, akadályoz egy csöppet, na, jó nagyon is, de nem hagyhatom csak így magára. Ez így nagyon nem jó… de a következő pillanatban a lány hirtelen megáll.
- Mi az? –kérdezem tőle.
- Hagyj itt engem, úgy is csak hátráltatni foglak téged. –mondja könnyekbe lábadt szemmel.
- Ezt most fele… -akad el a szavam, mert kihámozza magát a kezem szorításából és elvegyül a tömegbe, de mielőtt utána tudnék menni az egyik dulakodó nekem jön és fellök.
A jártasságomnak hála talpon tudok maradni, de a lány szem elől tévesztettem, de már nincs időm megkeresni, mert látom, hogy mások is elindulnak felfele. Így csak reménykedni tudok abban, hogy ő is fel tud oda jutni. Akkor maradva az eredeti tervnél, végig szlalomozok az emberek között, majd felmegyek a lépcső tetejére, ahol a fehér ruhás görény várt minket. Majd a tömeget nézem, és csak reménykedek, hogy túl éli, bár még a nevét sem tudtam… rossz szokásom, hogy hamar kötődni kezdek a számomra szimpatikus emberekkel.