RenAi VS Zhel

Nem mondhatnám hogy unalommal kezdődött ez a nap, mivel már előre tudtam mit és miért fogok csinálni. Új helyeket fogok felfedezni, hátha rá is akadok valami új mobra persze reményeim szerint nem túl erősre, vagy valami kivételes nyersanyagra, esetleg egyedi, különleges emberekre. Mindig is vonzottak olyan alakok társasága akik bármiben is különböztek az átlag bennragadt plyaerektől. Hogy miért is, fogalmam sincs, azt hiszem tanulni akartam tőlük, és persze hajtott a kíváncsiság hogy mégis miért és hogy lettek olyanok amilyenek épp. Nem egy jó vagy épp kedves szokás, de valahogy mindig ez van, ha egy olyan emberrel találkozok aki bármivel is kitűnik az egyszínű átlagból elfog a kíváncsiság, és valami gonosz kisszellem azt súgja hogy kerüljek közelebb hozzá. Persze tudom hogy veszélyes játék ez, de ha egyszer megdobban egy szív azt bizony követni kell. Lehet hogy egyszer talán pont ez okozza a végeztetem, de bízok magamban és úgyis kikecmeregek mindenféle kutyaszorítóból, nem csak kedves tudok én lenni de azt hiszem ha kell kellően ravasz is. Lehet hogy ez még egy rossz tulajdonság, de akad hogy ez hoz nekem győzelmet. Az egyes szint városait, és eldugottabb helyeit már betéve ismerem, annak ellenére is hogy hajlamos vagyok az eltévedésre, tehát jöhet a kettes szint. Egy teleport kaput használtam az átjutásra, furcsa volt mivel ez volt az első olyan esett hogy egy ilyen ketyerén keresztül jussak el bárhova is. Kicsit félve és szorongva léptem át rajta, de nem volt időm izgulni mert a következő kép amit megpillantottam hogy esetlenül zuhandok és közelít egy betonszegély, ami egy közeli szobor lábazata volt. Nem kellet sok hogy le ne fejeljem, szép is lett volna… Amint felegyenesedtem és körbenéztem, kissé elképedtem, azt hittem hogy nagy tömeg, lárma, és némi élet is akad erre, de tudomásul kellett vennem hogy tévedtem. A legkellemetlenebb az volt hogy egy kósza lélek sem volt erre, legalábbis a port környékén. Nem adtam fel a reményt élet után kutatva kerestem fel az első fogadót és egyéb helyeket ahol reményeim szerint ritka fegyverekre lelhetek, de tévedtem a kínálat nem sokban különbözik az első szinti kereskedőkétől. A kristályomra pillantottam és reménykedtem benne hogy elmentette a város pontját, furcsa hogy ennyi figyelmet fordítok erre, miközben még nem is használtam, valahogy jobb szeretem a két pici lábammal megtapasztalni a helyeket, városokat. Persze sose lehet tudni hogy mikor jön még jól. Kissé csalódottan de elindultam a harmadik teleportkapu felé, félve de valahol mégis bíztam benne hogy valamivel jobb lehet a helyzet mint itt. Amint megtaláltam, nagy levegőt vettem és beléptem, azt hiszem az érkezés ügyessége megtanulható, már majdnem két lábra érkeztem. Körbenézve meglepődve láttam, hogy ha élet nincs de legalább nincs kihalva úgy mint a második szint. Persze akadnak akik, inkább csak a fejlődésre hajtanak és később indulnak felfedező útra akárcsak én. Szokásomhoz hívően most is szét néztem a boltokban, meglestem a választékot, és a város elrendezését, legalábbis nagyjából. Különleges épületeket nem igazán láttam, de szép szobrokkal és egyéb várost díszítő elemek híján azért nem volt. Beléptem a fogadóba majd körbe néztem, de csak felületesen. Odasiettem az npc-hez hogy rendeljek valamit ebédre, mivel a sok sétától megéheztem, hiába volt tele az invertorym édességekkel, azokkal már rég végeztem, még a nap elején reggelinek. Most viszont tüzetesebben körbenéztem hogy valami jó kis helyet leljek magamnak. A fogadó egyik részén minden asztal üres volt, akkor is ha csak egy maximum kettő emberke foglalt le egy asztalkát. A másik fele viszont mind üres volt egy kivételével, hátul egy eldugottabb helyen megpillantottam egy ismerős arcot. Persze rég nem találkoztam vele, így legelőször megörültem neki, majd ez az öröm egyszer csak szertefoszlott. Kicsi méreg és dacc kerüllt a helyére, de mosolyt erőltettem az arcomra, amit egész ügyesen csinálok, és oda siettem az asztalhoz a tálcával a kezemben.
- Szia, leülhetek? – Kérdeztem, de nem kellett hozzá sok hogy sejtsem a választ, így még a válasz előtt helyett foglaltam.
- Rég találkoztunk! – Mondtam, mielőtt számba tettem egy nagy falatott.
- Amúgy remélem emlékszel hogy te még tartozol nekem valamivel? Tapizós…! – Az első felét a mondatomnak úgy mondtam hogy jól halja, míg a tapizós szócskát már szinte suttogtam sőt még a fejem is elfordítottam. Ha eltalálta mire gondoltam ha nem akkor is folytatom.
- Igen egy bizonyos párbajra gondolok, mivel feladtad akkor és ezt nem szeretem. Ha férfi vagy harcolj férfiként. – Komoly szavak lehettek ezek tőlem, de így gondoltam sokat tanultam Rita-chantól a büszkeségről. És most kíváncsian várom mit fog reagálni Zhel, közben mint ha nem is valami párbajról vagy komoly dologról beszélgetnénk falatozgatok tovább.

Erre a napra sem harcot sem pedig küldit nem terveztem be, egy könnyed kis délelőttnek indult csupa felfedezéssel, az első szint helyeit és dugott zugait már úgy ahogy ismerem, így mivel nagyobb szintű vagyok a többi hely tulajdonságait is tudni akartam, persze ezekre a helyekre csak a szint bossai legyőzése után juthatunk. Persze a második boss már jó ideje ki lett végezve, de én mégis csak most jutottam el oda hogy elkezdjem felmérni a terepeket, azok jó és rossz tulajdonságát. A második szint nem egész azt hozta amit elképzeltem, azt hittem hogy tömeg és emberek sokaságát fogom viszontlátni ahogy az első szinten de tévedtem, úgy nézett ki mintha csak én indultam volna meg a vándorlásra. A második szint megismerése után, ahol nem találunk semmivel sem többet maximum kevesebbet mint az első szinten, de ha jobban bele is gondolok mit is vártam? Elvégre csak egy szint a különbség, abban reménykedtem hogy másfajta fegyverek vagy valami új dolgokat árulhatnak itt az npc-k, de csakis ugyanazt láttam viszont amit az előző szinten is kínálni tudnak. Kissé csalódva de megindultam a harmadik szint teleport kapuja felé, és már majdnem sikerült is talpra estem. Ha ez így folytatódik még beletanulok, mármint a kapu használatába és az érkezésbe. Itt már azért akadtak egy páran, aminek örültem, már féltem hogy csak én indultam felfedező útra. Az npc-k választékai itt sem voltak azért jobbak, de örömmel töltött el hogy van élet ezen a szinten. Kissé elfáradtam így megindultam az első fogadó felé, hogy megebédeljek és kicsit megpihenjek. Belépve az ajtón, még több emberke tárult a szemem elé akik hát nem voltak sokan, de szinte tömegnek számítottak errefelé. A fogadó egyik felét el is foglalták, hol csak magányosan egy emberke egy asztalkát, hol pedig párosan. Már én is kiszemeltem egy helyet magamnak, de nem ám magányosat. Az egyik régebbi ismerősöm mellé ültem le, nem hagytam neki sok választást, kicsit orroltam rá amiatt hogy régebben hagyott nyerni egy párbajban, nem hiszem hogy azért mert olyan kedves fajta hanem inkább csak megunta, és az ilyet nem szeretem, ha valaki elkezd valamit azt fejezze is be tisztességesen.

Köszöntem neki majd mikor megkérdetem hogy leülhetek-e gyorsan le is huppantam szembe vele. Nem tudom hogy tiltakozott volna-e vagy sem, de jobbnak láttam gyorsan cselekedni. Mivel nem tudtam hirtelen mit is mondjak így benyögtem egy rég találkoztunkot. A válasza egy hűvös valóban volt. Nem is tudom mit vártam tőle, hisz Ő már csak ilyen. Hűvös, kimért, talán még számító is. Nem tudom mégis mit érzek ebben a srácban normális ember kerüli az ilyenek társaságát, én meg pont hogy leültem mellé. Persze céllal. Nem kellett sok máris a lényegre tértem, egy visszavágót akartam. Mikor kijelentettem hogy tartozik nekem, kicsit meglepődött, azt hiszem fogalmam sem volt hogy mégis miért, talán már nem is emlékezett a harcunkra, sőt lehet talán rám sem emlékezett, csak nem tett említést rá. ~ Lehet ennyire hétköznapi lány lennék, hogy nem is… már nem is emlékszik rám. ~ Persze amikor mondtam hogy rég találkoztunk, Ő azt felelte erre hogy valóban, ugyanakkor nem tűnik az a szégyenlős fiúnak, azaz ha tényleg nem emlékezne rám valószínűleg szóvá tenné. Vagy mi van ha tényleg én tévedek és akkor nem feladta hanem kitartás pontok híján hamarabb kifáradt mint én. Itt kicsit belepirosodtam a gondolatba hogy lehet teljesen jogtalan letámadtam a fiút, de szégyenérzetem hamar elillant mikor kijelentette hogy Ő pedig férfiból van és hogy mégis hogy küzdjön teljes erővel egy lány ellen…

Ez számomra felért egy vallomással. Valahol tisztelem a hasonló gondolkodású embereket, miszerint nem ütünk meg egy nőt, valahol viszont sérti a büszkeségem. Furcsán gondolkodok tudom, gyakran tényleg nem tudok eligazodni saját magamon, majd miután Zhel is befejezte az ebédjét, felpattantam és egy egyszerű lendülettel felbuktam az asztal lábában és hasra vágódtam. Persze nem ezt akartam, épp csak szerettem volna elindulni valami jó kis helyet nézni ahol megvívhatunk, utána ugrott csak be hogy még meg sem beszéltük hogy egyáltalán ki áll-e ellenem. Összeszedtem magam, majd leporoltam a ruhám, az arcom is kissé kipirosodott, ha tehettem volna azt is letöröltem volna, de sajnos nem lehet.
- Szeretném, ha ki állnál ellenem! – Mondtam miközben felé mutattam. Mivel a kissé hangosabb voltam az átlagosnál, meg az előző taknyolásommal is felhívtam már magamra a figyelmet, így árgus szemekkel nézték hogy mi mégis mit művelünk a vendéglő eme eldugott rejtekébe. Kíváncsian vártam mit fog válaszolni, sőt úgy néztem nem csak én, az eddigi zajos kis vendéglőben most síri csend honolt. Még a mozgások is megálltak. Ha elfogadta, akkor a staféta botot a kezembe véve elől mentem ki az ajtón. Tudtam hogy jó helyet kell választanom. Sok esetben segített már a terület jó kihasználása. Útközben párszor rápillantottam a fiú rideg arcára, érdekelt hogy egy ilyen ember mit is rejthet magában, milyen érzelmeket, gondolatokat, emlékeket. Pár dolgot azért már tudok róla, de ez még kevés volt ahhoz hogy megértsem. Gondoltam rá hogy egy jól megfogalmazott mondattal rákérdezzek, de elvetettem az ötletet, mivel biztos hogy nem nekem egy az Ő szemébe talán jött-ment lánykának fogja kitártni legbelesőbb énjét. Majd megtorpantam. Persze kérdezni akartam róla, de más jött ki a számon.
- Ehhez a helyhez mit szolnál? – Egy csendes kis környék, túl sok minden nem található épp csak középen egy nagy szobor amin egy íjász látható kifeszített íjjal, előtte macskaköves volt kör alakban az út, amiből pár járda szerű megközelítő út ágazott ki. Összesen öt, és az öt járda között öt pad is látható volt. A padok felett fák tornyosultak, és a padok előtt meg homok volt, amin meg is lepődtem. Az ember azt gondolná hogy fű lesz ott de furcsa módom mégiscsak matt sárga színű homokot szórtak oda az alkotók. Megálltam az egyik járda peremén, és előhívtam a menüm, amiből meg előhalásztam a párbaj felkérést. Elküldtem neki, hacsak nem volt gyorsabb. Előhívtam a fegyverem is.
- Mindent bele. – Szóltam oda a fiúnak mosolyogva, és elkezdtem gondolkodni a taktikámon…

A harmadik szint meglepetésként ért mikor megpillantottam, gyönyörűen volt megalkotva, és a második szinthez mérve mondhatni azt hogy még szinte tömeg is volt. Felkerestem az első fogadót hogy megebédeljek és pihentessek picit. Rendeltem is, és már majdnem le is ültem az egyik asztalhoz mikor megpillantottam Zhelt, hosszú idő után látom újra, egy harc közben ismertem meg kissé és nem igazán tetszett hogy a jelek szerint feladta a viadalt. Oda ültem mellé és szóba elegyedtem vele, már amennyire lehetett, tudtam hogy nem egy szószátyár a gyerek de mégis próbálkoztam, persze a kérdésemre rövid egyszavas hűvös válaszokat kaptam, amin igazándiból meg sem lepődtem. Mikor mindketten végeztünk az ebédünkkel, felpattantam hogy kihívjam egy viadalra, de sikeresen hasra vágódtam előtte. Felpattantam, és most meg is tettem…
- Visszautasítom… Nincs okom veled harcolni… Szia! – És ezzel felpattant és elszelelt. Pár pillanatig meghűlve álltam csak, a sao történelmében még sohasem fordul elő hogy visszautasítottak volta…és tényleg. Tulajdonképp így vagy úgy mindig megkaptam amit akartam és úgy igazán harcolnom sem kellett érte. Persze hogy nem hagyom annyiban amint észbe kaptam utána sietős léptekkel utána szegődtem. Akkor sem fogom ezt annyiban hagyni, amint elkapom valahogy rákényszerítem hogy párbajozzon velem. Már csak azért is. Nem kellett sok már utól is értem.
- Hümmm, nem gondoltam volna hogy gyáva vagy! – Jelentettem ki, persze tudtam hogy nem azért hagyott ott a poros álláson, de hergelni akartam. A mondatom magabiztosan hangzott. Lassan elértünk egy szép kis helyre, egy parkba aminek a közepét egy szobor díszítette. A fiú leült egy padra és ismét megszólalt.
- Ha megkívántál, mint férfit akkor, mondd azt és megbeszélhetjük. – A mondatára hirtelen se köpni se nyelni nem tudtam, de a mérgem sem tudtam elfojtani. Így a súlyemelésemet kihasználva a fiút felemeltem a paddal együtt és gyorsan eldobtam, persze nem sikerült messzire mivel még csak egyes szintű.
- Nem vagy kicsit elszállva magadtól? – Kérdeztem mérgesen, miközben a tettem hajtottam végre, ha tudtam. Ha leugrott közben akkor a padot hozzá vágtam a fiúhoz. Majd előhívtam a menüm és elküldtem neki a párbajra hívást.
- Jó lenne ha most már te is mutatnál valamit! – Nem szoktam én ilyen agresszív lenni, de a fiú viselkedése és szavai felhúztak…Ugyanakkor ügyeltem arra is hogy ne lássa hogy felidegesített...így a végén kapott egy kacsintással vegyített mosolyt is. Meg addigra sikerült is lenyugodnom, úgy néz ki a dolgok elhajítása jót tesz az idegeknek.

Kihívtam Zhelt egy párbajra, de visszautasította, ráadásul nem is egyszer. Ez nekem sok....nagyon sokk. Eddig bármint amit szerettem volna megkaptam, elég volt csupán kinyitni piciny ajkam és szinte azonnal a kezeim között termett az amire vágytam. Erre jön Ő, és egy laza nem kíséretében ott hagy magamra. Kellett egy kis idő mire felfogtam, hogy mi is történt. Amint így lett utána is siettem. Nem fogom feladni, nem vagyok az a könnyedén lekoppintható fajta, de nem ám. Sietős léptekkel utol is értem, pár pillanatig hezitáltam hogy most mégis mit csináljak, de hiába is kérdezném meg hogy mégis miért utasította vissza kihívásom a harcra, úgysem kapnék rá olyan választ amit talán kicsit kiforgatva visszaküldhetném a feladónak, ezzel rávéve a harcra. Így maradt az hogy megpróbáltam felidegesíteni, provokálni, bármi olyat amivel elérhetek nála bármit is. De úgy nézem ennek az érzelmi szinte egy darab fadarabbal egyenlő. Könnyedén átlátott a provokálási célomon, így csak folytattuk tovább az utunk, vagyis csak Ő mivel én Őt követtem. Elértünk egy kis térre ahol a fiú leült egy közeli padra. Majd megszólalt. A kérdése úgy felhúzott hogy padostól együtt elhalkítottam a közelemből. Zhel-en nem látszódott semmi olyasmi hogy meglepődött volna, még csak meg sem kísérelt leugrani a padról, vele együtt haladt tovább úgy hogy mikor a landolásra került a sor ügyesen egyensúlyozva a paddal együtt ért földet ugyanabban a pozícióban amikor elhalkítottam.

Most viszont én lepődtem meg ismét, és kezdett bizonyítást nyerni az az elméletem miszerint a fiú érzelmileg zokni. Furcsa....nagyon furcsa...ugyanakkor érdekes is. A hogy, a miért, és a mégis hogyan megválaszolandó kérdőszavak ismét előtérbe kerültek nálam. A fiú elnézést kért, ugyanis valószínű félre értette a "zaklatásom" célját. Itt kicsit meglepve álltam pár másodpercig. Még egy három éves is levágta volna hogy ez egy sértő mondat volt. Majd még egyszer előpötyögtem a párbajra hívást és elküldtem neki, Ő ismét visszautasította, mondván hogy nem lenne haszna belőle és hogy még mindig nem érti mégis miért akarok én annyira megküzdeni vele...

Nagyot sóhajtottam majd megszólaltam.
- Hogy miért is? - Emeltem a számhoz a mutató újam.
- Nem érted ugye? Pont azért mert ennyire visszautasítod a felkérésem. Azon kívül azért is mert nem az a típus vagy aki: Jaaaaj! Nőket nem ütünk meg. Az hogy nem szeretsz nőkkel harcolni egy dolog, de ha elfogadod a harcod, akkor igenis odacsapsz. - Válaszoltam rá könnyed egyszerűséggel.
- Azon kívül meg igen is lenne hasznod belőle:
Egy: Győzhetnél tisztességesen, befejezhetnéd az előző harcunk amit akkor feladtál.
Kettő: A rendszer expet és némi goldot ír jóvá a számlánkon.
Három: Új ismeretekre tehetsz szert, tapasztalatot gyűjthetsz.
Négy: hümmm talán megtanulsz majd nyitni másokra, barátokat szerezhetsz...én már szereztem így kedves embereket számomra. - Itt gondoltam Jinre, Ritára, Kyora vagy épp Kotara. Persze ha még így sem győzöm meg, akkor egy ajánlattal állok elő.
- De ha még ezek felett is, hasznot akarsz akkor fogadhatunk! Mit szólsz? - Próbáltam felkelteni a fiú figyelmét.
- Ha győzöl kapsz tőlem egy rakat édességet, nyalánkságot, a kedvenceimet ha viszont veszítesz meghívsz egy ebédre vagy vacsorára. - Az ajánlatom egy mosoly és kacsintás követte. Ha még mindig nem győzöm meg akkor folytatom.
- Hümm nem vagy könnyű eset. Legyen akkor a győztes száz goldot fizet a másiknak. - Nem hiszem hogy ezt visszautasítaná, említést tett még régebben arról hogy Ő egy üzletember, tehát ha más nem is a pénz elég nagy befolyást tehet rá hogy elfogadja.Ha még mindig nem akkor viszont tényleg feladom, eléggé egy unalmas srác és jobb dolgom is van mintsem a meggyőzésére fordítsam az időm nagy részét.
- Mókát reméltem, de csak egy érzelmileg kuka, besavanyodott fiút találtam... - Azzal kissé csalódottan elsétáltam...

Ezen a fiún képtelenség kiigazodni, talán pont azért tartom érdekesnek. Olyan távoli és mégis olyan egyszerű, emellett összetett és titokzatos a személyisége. Azt hiszem ha bárki közel is tudna hozzá férkőzni még akkor is rengeteg kis ajtót kell kinyitnia ahhoz hogy megláthassa a belső "kicsi" Zhelt. Vagy talán nem is létezik az az ajtó?... talán én gondolok többet?..persze nem mondhatnám hogy bármit is tudok róla, de számomra azok az emberek akik picit is különböznek az átlagtól, olyanok mint egy kirakó. Időt és energiát kell rá szánni hogy megtudjuk mit is alkothat az a sok kis apró tulajdonság, amit ha összeillesztünk Őt magát láthatjuk meg egy óriási képként. A srác többször is visszautasított ami bosszantott kicsit, persze izgalmasabbá is tette az eseményeket. Még egy paddal is megreptettem, és Ő mégis szemrebbenés nélkül maradt a repülő padon, és még utána bosszantóan hűvös maradt. Egy csepp normális emberi érzelmet nem láttam az arcán, mint például meglepettség, bosszankodás, kíváncsiság. Különös, felettébb különös. Már még az is megfordult a fejemben hogy azon kevés emberek közé tartozik akik nem rendelkeznek érzelmekkel, de ezek az emberek általában gyilkosok, bűnözők, manipulatív erőszak elkövetők, míg Zhel-re ezt nem tudnám így rámondani. Mivel nem tudtam meggyőzni, így megkíséreltem fogadással rávenni. Biztos voltam benne hogy sikerrel fogok járni. De próbálkozásom egy egyszerű "makacs vagy-al" jellemezte.
- Igen az vagyok. - Feleltem rá büszkén, persze a makacsság nem feltétlen erény, ugyanakkor ez a kitartásom jele. Az elképzeléseim sorolgattam, édesség, pénz, és mindent felhoztam ami csak az eszembe jutott, és amivel csak elképzelhetőnek tartottam hogy meggyőzhetem a fiút, ha már a józan ész nem segített. Persze sorra utasította végig az összes lehetőséget amit felhoztam, mintha csak ez lenne a hobbija. Majd a felsorolásom egy mondattal szakította félbe.
- RenAi te belém szerettél??- Kérdezte nemes egyszerűséggel. Pár pillanatig csak néztem magam elé, még a szavam is elakadt. De a fiú folytatta. Méghozzá nem is akár hogy...
- Az élet egy keringő,
Melyet eltáncolhatsz a sírig,
De a boldogságod attól függ,
Kivel táncolod ezt végig! - Nem tehettem róla, hangos nevetésben törtem ki. Nem a vers miatt nevettem hanem mert kezdett összeállni a kép. Ezek szerint bejövök neki... Furcsa volt ebbe belegondolni, de a jelek ezt sugallták. Ugyanakkor bunkó sem akartam lenni így erőt vettem magamon és visszafolytattam azt pár másodperc múlva. A fiú felállt a padról és közelebb lépett hozzám. Itt kicsit el kezdtem félni, sőt hátráltam is egy lépést. Amint közelebb ért ismét megszólalt a tőle megszokott hangsúlyban.
- Kiállok ellened, de ha nyerek az enyém vagy egy éjszakára…- Döbbent... elkerekedett szemekkel néztem a fiúra, majd a karjánál fogva ismételten elrepítettem. Még mondott valamit de azt már nem értettem.
- Te egy ribancnak nézel engem? - Ordítottam indulatosan. Majd elhalyítottam a fiút. Persze baja nem esett, de akkor is ez már bunkósság volt a javából.... ~Hümmm? Deja vu? Mint ha már hasonló történt volna...~ Majd beugrott, hasonlóképp repítettem el egyszer Rent aki épp a kezem megkérésével próbált átverni. Persze ott még egy ölelést is kapott tőlem a fiú hogy az eperfagyi még inkább visszanyaljon, de Zhel nem érdemel hasonlókat. Azt hiszem most telt be a pohár. Meg sem vártam hogy a fiú földet érjen, sértődötten megfordultam és tovább álltam. Azt hiszem megbántam még azt is hogy egy asztalhoz ültem vele. Puffogva, és néhány csúnya jelzőt is megejtve a fiúra folytattam az utam visszafele a város felé....

Az események irányítás egyre inkább kezdett kicsúszni a kezeim közül. Egyre nehezebben kezeltem a srác modorát, igaz kétszer elrepítettem már, de nem az a fajta aki tanul a hibájából. Persze hogy nem elvégre Ő nem érzi hibának a kérdéseit, egyre csak provokálni akar engem, és hagyjuk meg ügyesen teszi. Amikor legelőször találkoztunk akkor is vetett be hasonló ocsmányságokat, de azt úgy érzem tudtam kezelni. Most viszont elég keményen adja nekem az ívet. Pofátlan, szemétláda, alattomos, érdektelen, nem törődöm, önző, utálatos, egomán, és még sorolhatnám a jelleme árnyoldalát. Alap azt sem tudom hogy mit is képzeltem róla, amikor legelőször találkoztunk azért tudtunk pár értelmes mondatot váltani, de most. Hajthatatlan, persze minél inkább ellenáll én annál inkább meg akarok vele küzdeni ezek után meg....félő ha sokáig maradok a közelébe piros játékos leszek...
Egyik érvemmel sem tudtam meggyőzni. Eleinte úgy gondoltam minél nehezebben veszem rá a párbajra annál édesebb lesz a győzelem, de most félő hogy kicsinálom... Másodjára is megmutattam neki hogy tisztább a magaslati levegő, és most is úgy kezelte a helyzetet mintha mi sem történt volna. Eleinte érdekesnek tartottam a személyiségét de rá kellett jönnöm hogy nem más egy elkényeztetett egomán gyereknél, még akkor is ha Ő az idősebb. Egy csökönyös, idegesítő kölyök. Csalódtam. Én már hátat fordítottam hogy ott hagyjam a fiút mikor az még egy provokáló mondatot szánt nekem. Amint meghallottam és eljutott a tudatomig, a pofátlansága azzal a lendülettel visszafordultam, és amilyen gyorsan csak tudtam letámadtam, kigáncsoltam ha tudtam majd a mellkasára ültem úgy hogy közben a két lábammal leszorítottam a kezeit. Kicsit érdekes szitu volt, de ügyeltem arra hogy a szoknyám ne legyen fellibbenve vagy hasonló, így nem kukkolhatott. Talán Ő lett az első sao-n akire most ha akartam sem tudtam volna kedves mosolyt erőltetni.
- Igen, az vagyok! Na és az Baaaj?- Hajoltam felé elég sötét, ugyanakkor kicsit pszichopata arccal. Kardom bele szúrtam a mellkasába, de mivel nem volt párbaj így sebzést nem mutatott.
- Nem baj ha nem állsz ki velem...most már nem érdekel de lássuk egy száz hites támadáshoz mit szólsz!.... - Azzal, száz gyors vágást intéztem felé, igaz nem sebeztem, de a kis piros csíkok amik rövidesen eltűntek a srácról, valahogy élvezettel töltött el a látványa. Valamit mondott még de nem igazán értettem. Vagy csak nem akartam érteni, olyan volt az egész mintha egy ajtón keresztül beszélt volna... halk és tompa volt a hangja. Nem kellett sok elkezdtem fáradni, majd...majd tudatosult bennem mégis mit tettem. Ez nem volt normális dolog, és az ijesztő benne az hogy még élveztem is. ~ Ez nem én vagyok! Én nem ilyen vagyok! ~ Megijedtem saját magamtól. Ha a való világban történ volna ez meg, megöltem volna. Sőt ha elfogadja a kihívásom és tovább provokál.... Bele se merek gondolni. Forró könnycseppek áztatták az arcom, mikor kezdett bennem tudatosulni az elmúlt pár perc.
- Bo...bo..bocsánat... - A hangom halk volt és többször el is csuklott. Az a mosolygós lányka aki annyi hülyeséget csinált, most akár meg is ölhetett volna valakit... és ami szörnyű hogy mindezt másodjára. ~ Undorító vagyok, viszolygok saját magamtól. Tényleg semmi önuralmam? Mégis hogy tehettem ilyet? Az lenne a legjobb ha... ha... ~ a mondatom nem mertem befejezni még magamnak sem. Ha nem lökött le magáról a fiú, lassú mozdulatokkal feltápászkodtam és pár lépéssel arrébb megálltam.
- Bocsánat, nem tudom mi üthetett belém! Nagyon szörnyen érzem magam. Szeretném előröl kezdeni az egészet. Ezért utoljára kérdezem: megküzdesz velem? -
Ha elutasít következőt teszem: Közelebb lépek hozzá majd, megadóan sóhajtok.
- Jól van, eltöltök veled egy éjszakát! - Eltöltök, persze valószínű nem egészen úgy ahogy azt Ő elképzeli.

~~~~~~~~~~~~~~~Ai-chan elképzelt világa~~~~~~~~~~~

Egy éjszaka sok mindent lehet csinálni: pl. horror történeteket mesélni, sétálni a csillagos ég alatt,csillagtérképet rajzolni, szójátékot játszani, édességet nasizni, és bújócskázni, az az egyik legjobb éjszakai játék És még lehet vicces történeteket is mesélni, és még lehet szellemet is idézni. Huhhh, ha így folytatom lehet egy éjszaka még kevés is lesz :3

~~~~~~~~~~~~~~~Ai-chan elképzelt világa~~~~~~~~~~~

Ha bele megy akkor: hangosan és hivalkodóan a kezem a szám elé tartva elkezdek nevetni.
- Mahahahhha, wahahahaaa! Tudtam! Pár könnycsepp mindig megteszi a hatását! - Persze mindezt csupán akkor mikor már a visszaszámlálás megkezdődött. Nehogy azt hidje bárki is hogy Ai-chant a fejére ejtették Nem túl okos, de félteni sem kell ám :3

A fiú erősen adta nekem az ívet, mondhatom minden téren. Már kezdtem megbánni hogy egyáltalán az asztala közelébe mentem, de úgyis úgy fogom csűrni-csavarni hogy kiálljon velem. Már csak azért is. Zavar hogy vissza lettem utasítva, sőt talán a fiú legbelül még élvezte is, persze az érzéseinek semmi féle teret nem adott, vagy legalábbis nem mutatta. Ijesztő...azt hiszem, érzések nélkül?.... talán tényleg ilyen lenne... vagy csak mindent jó alaposan becsomagolva eldug magában egy olyan helyre amit csak Ő ismer. Azt hiszem elkezdtem úgy kezelni a srácot mint egy megfejtésre váró rejtvényt, tudom kell, tudni akarom hogy mégis mi zajlik benne... mit érez... Boldog ember lennék ha csak a saját dolgommal foglalkoznék, de a kíváncsiság nagy úr és én mindent tudni akarok. Szerettem volna valahogy a közelébe férkőzni, legalábbis először.. de kezdem úgy érezni ha továbbra is akár csak pár méteres körzetben vagyok vele, bizony könnyedén megégethetem magam. De amit elkezdtem befejezem, tehát a fiú vagy így vagy úgy de ki fog velem állni. Most már csak az a kérdés hogy hogy vegyem rá. Próbálkoztam több dologgal, provokálással, fogadással.. de pofátlanul elutasított mindent. Már kezdtem feladni, mikor eszembe jutott egy elemi trükk. Igen, ezt minden nő ismeri és ha más nincs akkor be is veti. Ez nem más mint a hiszti... az én megoldásomban vegyítettem egy kis pszichopata elemmel ami talán azért volt hogy ki adjam a feszültséget. Ugyanakkor ezzel megijesztettem saját magam is. Tudtam hogy nem sebzem de akkor is, hol vannak az elvek?..... arról nem is beszélve hogy a srác a földön feküdt én meg még rá is nehezedtem, elvágtam annak a lehetőségét hogy védekezni tudjon. Azt hiszem nehezen bírom ha provokálnak, pedig eddig azt hiszem pont én voltam az akit csak akkor provokáltak ha hagyják. Azt hiszem a srác nemtörődöm hidegsége idegesített fel. Mert ha azt mondja hogy bocs most nem érek rá akkor megértem, de Ő inkább ügyesen kijátszott. Igen, kijátszott... és talán hagytam talán nem, mindenesetre mérhetetlenül ostoba libaként viselkedtem. De nem esek kétségbe, a fiú fogadásáaként egy éjszakát kért tőlem... így most nincs más dolgom mintsem győzni. Amikor legutóbb harcoltuk hajszál híján győztem csak, vagyis azt is csak azért mert feladta. Nem szeretem ha valaki felad valamit, bár félő most erről szó sem lesz. Nehezen de sikerült végre kihívnom harcolni. Ez már fél győzelem. Kardom a kezemben én kissé távolabb megálltam a fiúval szemben.
- Mah...várj csak egy picit?... és mégis mit kapok én ha győzök? - Persze tudtam hogy valószínű semmi használhatót nem fogok tudni kiszedni a gyerekből, de próbálkozni azért csak lehet. Elküldtem neki a meghívót és már is elkezdtem a taktikámon gondolkodni, arról nem is beszélve hogy lepergettem a szemem előtt azt az eseményt amikor először harcoltunk. Nem finomkodik.. ugyanakkor nem is egy vadállat. Érdekes harc lesz ez...
- Kezdhetjük! - Kiáltok oda neki, védekező állásban.

Úgy tűnt a fiúval folytatott harcom talán nem csak szóban de tettekben is folytatását vagyis inkább kezdetét veszi. Furcsa egy gyerek, egy igazi elkényeztetett kis gazdag ficsúr, aki azt hiszi hogy mindenképp csak neki lehet igaza és csakis az Ő szava lehet a döntő, bár lássuk be most ez be is jött neki, pedig sok esetben az „aranyos pofim” már meg szokta hozni a győzelmem, de ez a gyerek immúnis az aranyos dolgokra. Idegesítő… Hiába van két szép nagy gyermeki szemem hosszú ápolt hajam, ezt valószínű komolyan egy nő sem érdekli, talán egy-egy estére. ~ Várj! Mi van ha nem is hetero hanem inkább biszex és az igazi megnyugvást a fiúknál míg a testi vágyait a nőknél elégíti ki?! Sok ilyet hallani a tv-ben, ám. Azaz a nők csak elterelések az életében, hogy ne jöjjenek rá igazi beállítottságára?...Whaaa, bele gondolni is szörnyű!.. ~ Élvezi hogy a mondataival fel tud idegesíteni, és mégis mi köze neki a dolgaimhoz, egyszerűen szörnyű egy alak. Még mielőtt elküldtem volna a felkérést volt egy kérdésem, elvégre ha Ő győz arra már meg van a jutalom, míg ha én? Nekem mi jut? … Szóvá is tettem bár nagy reményeket nem fűztem hozzá hogy bármi értelmes választ kapok a sráctól, és így is lett. Az Ő elképzelése szerint én alap győztes vagyok mivel elfogadta a harcot, hát igen… fogalmazhatnánk így is, de kinek elég mégis kinek elég ez?...
- Whaaa!! Zhel-sama te olyan gonooosz vaagy! – Mondtam kissé mérges és kényes hangnemben, ugyanakkor szinte tudtam hogy ne is várjak tőle semmit. Nincs mit tennem, győznöm kell és akkor tényleg győztes leszek, és mivel én vagyok a tét egyrészt nem is hibázhatok, ugyanakkor nem is fogja a fiú sem félvállról venni a dolgokat. Persze mint mindenre erre is fogok találni valami ügyes-bajos megoldást. Előhívtam a menüm és kikerestem belőle a párbajhívást, majd el is küldtem, ezzel egy időben elővettem a kardom is és védekező állást vettem fel. Az ellenfelem is hasonlóképp tett, felvette a harci ruháját, köztük egy sisakot is. Amikor rá néztem mit ne mondjak elfogott a röhögő görcs. Úgy nézett ki benne mint egy viking. Kuncogásba kezdtem majd mikor rá pillantottam és láttam azt a semmit mondó arckifejezését már a nevetés tört ki belőlem. Kellett egy kis idő mire össze szedtem magam, és rá jöttem hogy a fiún való nevetéssel elég sok időt elvettem magamtól. Így a megmaradt időt arra fordítottam hogy lepergettem magam előtt az előző párbajunk eseményét. Azt hiszem mindenre emlékeztem épp csak a legfontosabbra nem, a speciális képességére. Még azt sem tudtam felidézni hogy egyáltalán bevetette-e ellenem. A fiút nézve mivel legtöbbször személyre szabottak, azaz az ember jelleméhez megy, biztos vagyok benne hogy valami erős támadás lehet, és csak remélem hogy nem tévedek. Oda kiáltom neki hogy kezdhetjük, de nem támad, igen sejtettem hogy azt akarja majd hogy én kezdjek. Kicsit bosszankodtam miatta, de támadtam.
- Akkor jövök én! – Kiálltok oda, miközben sebesen próbálom megközelíteni, úgy hogy közben a kardom védekezésre használom ha kell. Még mindig futva jobb oldalról megkerülve próbálom oldalba szúrni, úgy hogy közben a bal kezemmel csinálok valamit, amit remélem hogy nem lát. Ha támadna védekezek, majd kissé hátrább vonulok hogy csak akkor érhet el ha pár lépést tesz felém. Erősen port kavarok a levegőbe méghozzá a kardom segítségével, ugyanis hegyét a földre illesztve elkezdek körözni a saját tengelyem körül, így a pro felfele fog szállni, ha ez idő alatt támadni akart, ugyanilyen körkörös csapással hárítottam azt persze csak ha tudtam. Ha lég port kavartam magam körül, megálltam és kerestem a srác árnyékát. Ugyanis a nap még magasan fent járt, így ha mozgott azt a porfelhőből még ki lehetett venni. Amennyire tudtam a levegőt visszatartva hogy ne szívjak be sokat a porból bent maradtam, elrejtőztem. A fiú is gondolhatta hogy bent vagyok, így ha be akart jönni egy támadással, akkor átadtam neki a helyem és elkezdtem ostromolni. Ha a fiú elkezdte kerülgetni a porfelhőt akkor mikor épp úgy fordult, amennyire csak tudtam csendesen kiosontam belőle, és a pad mögötti fa mögé rejtőztem, méghozzá úgy hogy ne is sejthesse hogy ott vagyok. Majd ha bement hogy megkeressen, akkor lesből lecsapok. Ha kívülről várt, és le akart csapni miközben én menekülni próbálnék a saját csapdámból akkor igyekszem a kardommal hárítani a támadását, majd egy marék homokot szórok a szemébe, utána meg a speciális képességemet használva igyekszem megsebezni, azaz három gyors vágást intézni felé aminek legalább az egyik vágása krittel. Ha sikerült valami ha nem, kissé visszavonulok hogy pihenhessek, nem azért mert máris elfáradtam hanem mert nem akartam hogy a kitartás pontjaim lecsökkenjenek.

Az utolsó percekben már kezdtem lemondani hogy a srác ki fog velem állni, de ha nem hát nem…
Lehetett volna ilyen is a hozzá állásom, de nem volt, nem vagyok az a fajta aki bármit is könnyedén felad és meghátrál pár nem, vagy épp nehézség elől. Vagy legalábbis igyekeztem ilyen lenni. Így ha kedvtelenül is de bele egyeztem a fiú javaslatába, elvégre …köhöm… csak nyernem kell és a „jutalmának” búcsút mondhat. Egyszerű gondolatok, egyszerű levezetés, egyszerű elképzelést, bonyolult kivitelezés… Igen az, harcoltam már vele egyszer régebben de akkor mind a ketten kisebbek voltunk, és az idő, a fejlődés könnyedén válltoztathat a felállásokon. Főleg hogy akkor is fogalmazzak úgy rejtve maradt ki is lett volna az aki igazán nyerhetett volna, a fiú félúton megunta a harcot így kifeküdt és úgy tett mintha elfogytak vollna a kitartás pontjai…

Sűrű porfelhő lepett el, elég sűrű annyira hogy ne láthasson igazán be, talán csak sejthette hogy az „epicentrumban” állok, de ebben sem lehetett biztos. A levegőt visszatartva, és egyik kezem a szemem elé tartva figyeltem a nap álltal kívülről bevetített árnyékokat, és mozgásokat. Egy mozdulatlan alakot tartottam szemmel amíg az úgy nem döntött hogy mozgásba lendül. Igen az ellenfelem támadásba kezdet. Az árnyék mely eddig egy egyhelyben álló magas alakot engedett kirajzolódni, most mintha hirtelen előre dőlve furcsán összement volna. A homok sárga ködben egy cipőt és egy fényes villanást véltem csak felfedezni. Védekező állásban a kardom és agyamon zakatolva siklottak át a képek melyek megoldásokat nyúlytottak erre a vészes helyzetre. A torkomban dobogott a szívem és kivert a verejték, a levegőt után szinte zihálva kezdtem kapkodni de a szám mégis egy széles ámde aranyos mosolyra húzódott.

- Most meg vagy Zhel-samaaaa…. – Nyújtottam el a mondatom, és el sem hittem hogy mindez a másodperc talán egy tört része alatt történt meg.
Miközben egyet ugrottam hátra a kardom tokját a derekamról leakasztottam, így egyik kezemben a tok a másikban meg a kardom tartottam. Azzal a lendülettel amivel hátra ugrottam visszafordítottam, és egy jól időzített mozzanattal a tokba bele húztam a fiú kardját egészen keresztvasig amire rá is fogtam hogy ne tudja kihúzni. Míg a másik kezemben lévő kardal meg megcéloztam egyenesen a szívét. Mindeközben igyekeztem úgy érkezni hogy egyik lábammal leszoríthassam az ő lábát amivel támadni szeretett volna. Ha esetleg egy fordított rúgással próbálkozott volna védekezni akkor a tokot tartó kezemmel megrántom minek következtében el is esik. De ha nem csinál hasonlót akkor is úgy rántom hogy hasra essen, én meg rá vetem magam a hátára leszorítva mind a két kezét. De nem támadom tovább. Mivlel a fiú másik kezével támaszkodott így nem hiszem hogy könnyedén felpattanhatott volna és tagy támadásba vagy hátrálásba kezdhetett volna.
- Mond milyen érzés?... Milyen érzés egy ilyen elkényeztetett, öntelt, apuci fiának egy ilyen világban ahol teljesen egyedül vagy és nincs senki aki bármit is a seneked alá tegyen, hümm? – Hangom nem fenyegető volt hanem inkább kíváncsiság csengett benne. Mire ez megtörtént a porfelhő ülepedni kezdett és kettők alakja is kirajzolódhatott mások számára is. Persze időközben belélegeztem pár bosszantó pórszemcsét amik elkezdték csiklandozni az orrom.
- Hapci.. hapci… hapci… - Trüszköltem le szegény fiút, bár inkább csak pórt kapott mintsem bármi mást…Amúgy tényleg tudni szerettem volna, ugyanakkor ha egy kicsit oda ütök neki sem érdekelt… azt szerettem volna hogy elgondolkozzon, hogy rájöjjön egy egy csapatjáték. Persze lehet magányos farkast játszani de azoknak nehezebb dolguk van, mintsem azoknak akik hajlandóak akár egy picit is alkalmazkodni, és akár egy parányit is odafigyelni a másikra és nem csak önmagára gondolni. Ha ezt nem tudtam véghez vinni akkor másképp fogok próbálkozni. Persze földön fekvő embert nem támadok főleg nem ha van is tétje, így a hátára szegezem a fegyverem és oda tartom egészen addig amíg fel nem állok róla, és utána gyorsan visszább is vonulok egy pad közelébe.

A fiúval vívott küzdelmem nem épp hétköznapi, arról nem is beszélve hogy a fogadás az én „szakterületem” erre jön Ő, aki nem fogadja el a kedves ötleteim, ajánlásaim, érveim (ezek eddig mindig beváltak) és alkot egyet Ő amiből nem enged. Pedig megpróbáltam mindent, amit csak el tudtam képzelni. Volt ott, pszicho, érv, könny, hiszti… de ez az alak totál érzéketlen. Olyan mint egy üres vizes pohár. De elviekben abban legalább levegő van ha más nincs, bár kezdek félni hogy Zhelben talán még az sincs.

A harc nagy nehezen de kezdetét vette, így össze kellett szednem magam, és egy igazi tervel elő állni. Felszerelkeztünk és az összes fontos dolgot elintéztük, egy gyors össze csapás után, úgy döntöttem hogy jobb a biztonság és felkavartam némi port hogy elbújhassak benne és onnan folytathassam a tervem kialakítását. Sokra nem jutottam vele, mivel a fiu szinte rögtön támadásba lendül. Én ösztönösen hátra majd előre ugortam és igyekeztem minél harcképtelenebbé tenni, több kevesebb sikerrel. Az egyik lábammal ránehezedtem a lábára hogy ne tudjon hátrálni vagy rúgni, a kardommal igyekeztem megszúrni a szíve tájékán amit egy könnyed oldalra fordulással hárított, majd mivel ellenfelem kezében is ott csillogott a egy veszélyes kis kardocska a saját kard tokommal próbáltam hárítani, méghozzá úgy hogy ráhúztam a tokot a kardjára egészen a keresztvasig amit meg is fogtam hogy ne tudja kihúzni. Megkíséreltem elrántani hogy hassal a földre feküdjön és ránehezedve harcképtelenné tehessem legalább egy ideig, de sikertelenül. Meglepődtem az eseményeken, elvégre senki nem számít arra egy harc közben hogy az ellenfél a kardját csak úgy oda adja az ellenfelének, de ekkor villant be. Ha a kard nem multi kaszt fegyver akkor baj van, elvégre nem tudom használni, sőt nem is tudok egyszerre kettőt használni. Így kénytelen lettem elengedni az én kardom és rátaposni a másik lábammal, nehogy ellenfelemnek kedve támadjon kardot cserélni, mindezzel egyidejűleg hátra akartam rántani, de Ő megpróbálta elkapni a kardot tartó kezem amit még időben el tudtam húzni, hála hogy már a kard sem volt benne, de még egy puszta megfejeléssel is bepróbálkozott. Meglepettségembe épp hogy hátrább tudtam húzódni de nem eléggé, egy elég húzós ütés érte a kobakom, melynek eredményeképp kissé megszédültem de a másodperc egy tört százalékára csak.
- Ejnye, ejnye fiacskám! – Szidtam meg a gyereket. És a szabad kezemmel a nyakkendőjénél fogva közelebb húztam majd lekevertem neki egy jó nagy pofont. Egy igazi anyait, még a tenyérlenyomatom is ott maradhatott egy ideig.
- Illik így bánni egy lánnyal? Azt hiszem néha elveted kissé a sulykot! Anyukád nem tanított jó modorra? – Róttam további szidalmakat a fiúra. Majd mivel a fegyvere a kezemben volt, ő meg egy karnyújtásnyira sem, így a kard tokjából kihúztam a pengét, és a tokkal kezdtem el fejen csapkodni. Mindeközben ügyeltem arra hogy tisztes távolságban legyen tőlem. Ha akkor ismét fejelni vagy valami közeli támadással próbálkozott mikor a közelében voltam, szimplán csak hátrébb löktem a srácot a súlyemelés képességemmel. Amíg távol volt gyorsan eltettem a saját kardom az invertorymba, az övét meg használtam. Persze nem véglegesen, épp csak remélem hogy ő nem tud előrukkolni valamivel, vagy épp kard híján csinál valami ostobaságot. Bár tudom hogy karddal nem támadnék fegyvertelen emberre, talán még rá sem. De kíváncsi vagyok hogy mi fog ebből kisülni :3 Ha távolabb állt vagy csinált bármit, én az egyik pad mellé sétáltam és vártam a fejleményeket.

Sosem voltam az a fajta aki megriad a kihívástól, még most sem pedig elég komoly tétje van. Persze az egy dolog mit gondola a fiú, sok dologhoz ketten kellenek és ha a két elképzelés ütközik ott máris nem úgy alakulnak majd a dolgok ahogy kéne vagyis ahogy szeretnénk. Zhellel már találkoztam régebben és akkor érdekesnek tartottam a jellemét, most inkább idegesítőnek és bosszantónak. Persze az egó-t megértem főleg hogy elmesélte hogy egy cég vezetője sőt még menyasszonya is van. Most ezek után mégis mit vár tőlem. Idegesítő, lenne inkább azon hogy minnél hamarabb kiszabadul és akkor viszont látja a menyasszonyát, bár szegény lányt előre sajnálom. Nem hiszem hogy hosszú életű házasság lenne belőle, maximum ha a lány is annyira pénz és hataloméjhes mint a kékszemű fiú. Értetlenül állok a dolgok előtt, nem tudom elhinni hogy tényleg nincsennek érzései, szentül meg vagyok győződve hogy valahol még ha nagyon mélyen is igenis érez a gyerek, és nem csak büszkeséget, hataloméjséget hanem valami emberibbet is... talán szeretetet...ragaszkodást....és csak remélni tudom hogy ezeket az érzelmeket nem felejtette el. Bele gondolva hogy ha rá ébred hogy mekkorát hibázott, hogy mondhatni fél életét csakis az eszére, tudatára hagyatkozva éllte le... mondhatni nem is élt igazán... és ez szomorú.
Győznöm kell, mondhatni hogy nincs is más válastásom ha nem akarok ténylegesen eltölteni vele egy éjszakát. Bár nem lenne gond ha kupán vágom és elájulna, utána felkelne és azt mondanám hogy elaludt, vagy megkínálnám valami kis innivalóval, amitől persze jól leitatnám és nem is emlékezne az egészre.... De mahh... sajnos nem az a hülye gyerek akit könnyen át lehet verni, vagy befolyásolni lehetne. A harcban több dologgal, támadással, csellel próbálkoztam, de eddig mind hiába. Bár vígasztal a tudat hogy egem sem sebzett eddig. És tudom hogy sok az életem, bár azóta sok idő eltelt és fogalmam sincs hogy Ő mégis mire oszthatta a pontjait. Arról nem is beszélve hogy mégis milyen speciális cuccai lehetnek még a sisakon kívül. Ugyanakkor azt sem tudom hogy mégis miket addhatnak bónuszba. Bajban vagyok azt hiszem... Jobban átgondolva nem is volt olyan jó ötlet elfogadni az ajánlatát, és bele menni egy ilyen kétesélyes harcba.

A támadások sorra lettek védve mind a két oldalról. Fogalmam sem volt hogy ennek örüljek vagy sem. Az biztos hogy könnyebb dolgom is lehetne, de abban mégis mi a kihívás. A támadásom, egy oldara húzódással védte. Mégis csak vágnom kellett volna szórás helyett. De már mindegy, azt hittem eléggé sarokba szorítottam hogy ne tudjon védekezni, míg egy aprócska mozzanattal mégis el tudott hajolni, óvatlan voltam. Megpróbáltam földre kényszeríteni amit persze nem hagyott, így meg is fejelt. Valamennyire el tudtam haljolni, de nem egészen, így egy kis szédelizés után rögtön visszanyertem önmagam. És fel is idegesített hogy mégis milyen dolog egy lányt lefejelni. Jól van tudom hogy harcolunk meg hogy mindkettőnk részéről fontos a jutalom, mármint az enyémről az hogy ne kapja meg, de akkor is. Egy lányt lefejelni nem csak embertelen de azért...hát na... Egy kis megszidás, pofozkodás és a kardom tokjával való fejbe kólintás után, amit sikeresen kiütött a kezemből, így az kicsit messzebb landolt, hátrált pár métert. És úgy nézett ki kézzel akarja folyatni tovább. ~ Mahh... ennyire hülyének néz?! ~ Szinte biztos vagyok benne hogy tervez valamit, bár a fegyvere nálam van, és az enyémet meg eltettem a raktárba. Cukkolni próbált hogy támadjam, de ez még inkább csak erősítette bennem a gyanút. Egyre inkább erőltettem az agyamat hogy eszembe jusson mi lehet a fiú képessége, még mindig nem emlékszem rá, de még arra sem hogy egyáltalán használta-e ellenem. Bosszantó. Jobb kezemmel előhívtam a menüm és azon belül az invertorym. Persze a fiú kardja a kezemben van hogy tudjak mivel védekezni, ha szükség adódik rá. Már egy félkész tervet eszeltem ki. Remélem be jön, és nem fordítva sül el. Hogy teljesen szembe álljak a fiúval, egy gyors mozdulattal, felé lendítettem a saját kardját, míg én utána iramodtam. Mivel a kard vízszintesen repült, így talán nem tudta megfogni, esetleg megfordítani. De félő hogy ki fogja kerülni. Igen nekem már csak arra kell rájönnöm hogy mégis melyik irányba. A kardja után pár centivel én is rohantam felé, méghozzá időközben elő vettem a saját kardom is. Szerettem volna ha a saját felé repülő kardja sebzi, de ha nem akkor sem esek kétségbe. Most én vagyok hátrányba, mindig annak van előnyben aki egy helyben áll, kevesebbet kell mozogni, és kisebbeket is, ezért szeretem ha engem támadnak. De biztosra vehettem hogy nem fog nekem jönni, elvégre nekem egy kard, neki meg egy terv van a kezébe, így bele sétáltam a csapdájába. Kíváncsian várnom mit eszelt ki, elvégre ha így van, már azelőtt tudta mit akar mielőtt elvettem volna a kardját. Legalábbis nem adta volna ide, csak új jószívűségből. Egész idő alatt szemmel tartottam a fiút, és figyeltem az összes apró rezzenését, hogy ki tudjam számítani a lépését, hogy mégis merre tér ki. Sok választása nincs, vagy valamelyik oldalra vagy esetleg lehajol. Bár az ostoba húzás lenne, mivel a felé tartó kardot én is követem.

A fiú felé közelítő kard árnyékában, egy remélhetőleg helyét megálló tervel igyekszem megsebezni Zhelt. Ha a kard eltalálja akkor, a speciális képességem követi, azaz három gyors egymást követő vágás aminek legalább az egyiknek krittelnie kéne. Ha kikerüli, kar és láb távolságon kívül feldobom a sajátom a levegőbe, majd a kikerült kardot megfogom, vágok egyet felé, de még azzal a lendülettel el is dobom, majd elkapom a saját karom és a speciális képességem kihasználva vágok vele. Ha elővesz egy kardot, vagy megszerzi valamelyiket akkor védekezek, de a közelében maradok, majd hagyom hogy az egyik vágása eltaláljon, így a kardot magamban tartva a markolatot, ráfogva a fiú kezére hogy ne tudja elengedni, használom a másik kezemben lévő fegyvert a speciális képességemmel együtt. Ha egyik sem sikerül védekezőre fogom, és hátrálok jó pár lépést, végig szemmel tartva a fiút.