RenAi vs Zhel T. Everett

El sem hittem mikor az én nevem jelent meg a győzelmet jelző táblán. A harc Ritával egyszerre volt szórakoztató, ugyanakkor valahol szívszorító érzés is. A lánnyal régóta barátságban vagyok és tudok róla hogy mennyire is fontos neki egy ilyen kaliberű győzelem, és erre megfosztom tőle… Valahol bűntudatom van emiatt, de egyben büszke is vagyok magamra. Bár ha ez a barátságunk rovására fog menni inkább szenvedek el ezer vereséget tőle, mintsem elveszítsem a törődését. Amikor vége lett a harcnak, mindenkit vissza teleportáltak a várakozóba. Idegesen ültem le az egyik padra és elmélkedtem azon hogy jól alakult-e ez így, és hogy a többiekkel mégis mi lehet, hol tarthatnak és hogy, hogy viselik az esetleges győzelmet és vereséget... Minél hamarabb le kell nyugodnom, bár nem is tudom, legszívesebben kiszaladnék és megkeresném Ritát hogy csak hogy láthassam mégis egy pillanatra hogy viseli, vagy csak szimplán megint az önzőségem késztet ilyen ostoba ötletekre, és csakis annyit szeretnék hogy gratuláljon nekem?! Mostanában nem igazán tudok kiigazodni magamon, az Aincarban töltött idő egyre inkább átformálja a személyiségem és tartok tőle nem épp a jó irányba.

Nem volt sok időm ilyen dolgokon elmélkedni, hamarosan megnyíltak ismét a kapuk, és a beszűrődő éles fény és hang jelezte hogy ideje indulni. Idegesen feltápászkodtam, de még mielőtt kiléptem volna a kijáraton, megráztam magam, két kezemmel nem túl erős két pofont osztottam ki az arcomra hogy ideje hogy ismét a régi legyek. Elvégre ha már elkezdtem illik tisztességesen befejezni. Széles mosolyt próbáltam erőltetni az magamra és amint kiléptem a közönség elé, megpillanthattam a továbbjutókat. Idegesen kapkodtam a szemem jobbra-balra, hogy összeszedjem, és hogy tudatosítsam magamban a helyzetet. Incubus… Hinari… és Zhel… Ők azok akiket ismerek és folytattam tovább a kutatást. ~Hüm…Kota?... Talán még nem jött ki a váróból…?...~ Elmélkedtem majd eszembe jutott hogy Hinarival küzdött és a lány itt van köztünk. Elkerekedett szemekkel tekintettem a Hinari-ra, és azt hiszem abban a pillanatban igencsak megrettentem tőle. Kota-val már nem egyszer küzdöttem, és mindig könnyedén, játszadozva győzött le. És most itt van ez a lány… akiről nem tudok semmit. Bár jobban bele gondolva büszke is vagyok rá, elvégre a mi céhünket ékesíti, így még ha ki is kapok majd tőle, akkor is győztes maradok. Mosolyodtam el. Lassan elkezdték kisorsolni az ellenfeleket, elsőnek a számomra két ismeretlen pár fog megküzdeni, valahol örültem neki, mivel egy teljesen ismeretlen emberrel nehezebb harcolni, taktikázni és hasonlók, mint olyanokkal, akiket már könnyedén egy kis pszichológiai csellel, hol egy kis szemérmességet kihasználva, hol egy kis bizonytalanságot erősítve jutok előnyhöz. A második páros Incubus és Hinari, kár hogy nem nézhetem végig a harcukat, egyrészt információkat gyűjthetnék másrészt meg biztos vagyok benne, hogy lebilincselő csatát fognak produkálni. Nem is kellett a táblára néznem, hogy tudjam ki is lesz az én ellenfelem… hogy is mondjam… nem voltam elragadtatva tőle…
- Ahh, a perverz tapizós… – Csalódottan ejtettem le a fejem. Mivel már a puszta jelenléte is idegesít, ugyanakkor, ha abba gondolok bele hogy netán, netán elkenhetem azt az érzések nélküli arcát… ~ Már megint rossz vagyok! ~ Szóltam magamra. ~ Tisztességesen és mindent bele adva fogok harcolni! ~ Ugyanakkor tudom hogy a fiú sincs épp porcelánból, kitartó szívós és még okos is. Az idegesítő jelleméről nem is beszélve. Előszeretettel provokált az eddigi harcunk során, és biztos vagyok benne hogy most is hasonló trükkökkel fog előállni. Óvatosnak kell lennem vele.

Meg is jelent két játékos hogy ismét egy-egy teleport fülkébe kísérjenek minket, mindenkit másikba. ~ Remélem hasonló terep vár ránk mint ami Ritával…*-* ~ Ez volt az első gondolatom amikor beléptem a kis kabinba. Megint az a furcsa bizsergető érzés, mintha atomjaimra szednének, majd újra összeraknának, és egy furcsa teremben találtam magam.
- Jajjj…nee…! – Tudatosult bennem hogy ez egy elég kacifántos terep, ahol nem is tudom hogy, mit és hogy használhatnák ki. Tükrök mindenhol, felpillantottam és észrevettem, hogy elég magasak, és hogy egyforma szélesek is. Ráadásul egy-kettő még torzít is.
~ Nah, most mit csináljak? ~ Kezdtem kétségbe esni, majd rá jöttem. Fel kell másznom a tetejükre és onnan figyelni mikor bukkan fel a fiú. Két elég közel álló tükröt találtam, amin jobb kezemmel és jobb lábammal az egyiknek, míg bal kezemmel és bal lábammal a másiknak támaszkodtam, és próbáltam magam felfele tolni. Úgy fél méter után elkezdtem örülni, hogy még sikerülhet is.. mikor…
- Nyííííííííííp – Elkezdtem lefele csúszni méghozzá jó kis nyikorgó hangot hallatva a tükör és a tenyerem találkozása miatt.
- Mahhh.. ez így nem lesz jó!... – Bosszankodtam, majd léptem párat előre így másik tükrök kereszttüzébe kerültem, melyekben kissé távolabb a fiú körvonalait is felfedezni véltem. Pár másodpercig csak néztem és nem csináltam semmit… mikor beugrott. ~ Hoppá, ha én látom Őt akkor valószínű Ő is láthat engem! ~ Idegesen léptem hátra egyet, melynek eredményeképp elég erőteljesen neki hátráltam egy tükörnek, ami hangosan jelezte hogy ott tartózkodom. ~ Ha eddig nem is vett észre, most gondoskodtam róla…~ Mérgelődtem, majd idegesen egy zavart vigyor keretében megszólaltam.
- Szi..szia! - Intettem felé egyet, majd gyorsan jobbra elvonulva megpróbáltam ismét elrejtőzni. Hogy valami épp kéz láb tervel rukkolhassak elő.

Nem mondhatnám hogy el voltam ragadtatva az ellenfelemtől, mivel már volt hozzá szerencsém párszor és míg az első találkozásunknál annyira nem is, de a második harcuknál kikészített, mármint idegileg. Nem tudom hogy hol nevelkedhetett ez a kölyök, de ami biztos hogy nem egészen komplett. Nem csak az érzelem hiányossága végett, de az sem tetszett hogy otromba kérdéseket tett fel méghozzá olyan természetesen mintha csak azt kérdezné hogy: Milyen nap van ma?... Kiakasztott, az elvetemült ötleteitől és ajánlatairól nem is beszélve. Bár a végén volt egy megmozdulása, ami egy pici szimpátiát keltett bennem, de hamar alábbhagyott mikor tudatosult bennem hogy azt is csak számításból tehette… Valahogy nem tudok rajta kiigazodni, míg eleinte „érdekes” embernek tartottam, mára csupán egy tahó, elkényeztetett kis apuci gazdag fiacskája lett, akinek szépen mindent oda toltak a seneke alá. Sokat nem tudok Zhelről de, eddig így tudtam elképzelni. Nem az a bőbeszédű fiúcska de ha kinyitja a száját az csakis sértés felém nézve, legalábbis eddigi tapasztalataim alapján. Talán a sors keserű fintora hogy most mégis vele kell megküzdenem, ugyanakkor nem is bánom mivel eddig minden harca során, amit velem vívott feladott, de ezt most nem teheti meg. ~ Ha mégis akkor viszont biztos hogy megölöm… >-<” Még az sem érdekel ha piros játékos leszek… Mah… ~

A teleportáció egy tükörszoba szerű helyre dobott minket, legalábbis engem, ugyanis a fiút még nem láttam hogy itt van-e, de mivel biztos lehettem benne, így minél hamarabb egy jól kidolgozott tervet szerettem volna kieszelni, hogy még azelőtt lecsaphassam mielőtt még Ő léphetne valamit. Szétnézve arra gondoltam hogy a tükrök elárulhatnak hogy merre vagyok és mivel mindenki általában a lába elé vagy szemmagasságban tekint előre így ha felmászok az egyik tükör tetejére hogy onnan fentről lephessem meg kedvesen az egy ügyes megoldás lenne. Kár hogy nem úgy jött össze ahogy terveztem, hiába erőlködtem hogy feltoljam magam, pár centi után egyszerűen egy kínos csikorgó hang keretében visszacsúsztam a földre. A kezem és a tükör szoros találkozásának eredményét visszhangozva hallhattam vissza, majd mivel rájöttem hogy elárultam merre vagyok így hátrálni kezdtem, de egy tükör állította meg lassú lépteim hátrafelé, mivel időközben előre tekintettem nehogy hirtelen lecsapjon rám a fiú. Meglepődtem mikor a hátam a hideg üveggel érintkezett és egy hatalmas csattanás rázta meg az egész szobát amit szintén erős visszhang kísért. Azt hittem én törtem össze az egyik tükröt, így halkan felnyüszítve léptem előre és tekintettem magam mögé, de észre kellett vegyem, hogy a hang forrását nem én okoztam. ~ Yeeee, nem csak én bénázok! ~ Örvendeztem, de sok időm nem maradt rá, mivel az egyik tükör mögül a fiú alakja jelent meg. Így amilyen gyorsan csak tudtam elillantam jobbra, hogy szem elől veszítsen, persze tudtam, hogy ezzel én sem fogom tudni pontosan a fiú hollétét, de terv nélkül nem állhatok ki ellene. Ugyanis nem csak gyors, erős de még okos is… A legrosszabb párosítás, amit a jelleme mellé el lehet gondolni. Szinte félelmetes, sőt egyenesen irritáló és hátborzongató a jelleme. ~ Kíváncsi vagyok vajon ha leütném és esetleg elveszítené az emlékeit, vajon akkor milyen is lenne a srác temperamentuma? ~ … Ráztam meg a fejem. Most nem elmélkedhetek ilyesmin, főleg hogy úgy néz ki hogy a nyomomban van, ugyanis az egyik tükör mögül szintén felbukkant, és én ismét eltűntem az áthatóan kék szemei elől.
- Ai!! Küzdjünk meg…meg…meg…- Szólalt meg a fiú a tőle megszokott hidegvérű hangon.
- Ehhh? – Akadtam ki elvégre ezt a mondatot még sosem hallottam tőle, általában ez mindig fordítva volt és Ő kérette magát, így kicsit furcsa volt ezt tőle hallani. Nem is kellett sok gyorsan átfutott a fejemen hogy most megtaníthatnám neki hogy milyen érzés és hogy nem szép dolog egy ártatlan kis lánykát megvárattatni és otromba alkukat ajánlani egy-egy harcért. Ugyanakkor nekem is szándékomban áll minél hamarabb letudni a viadalt vele, főleg hogy sajnos nem tartozik azok közé akikkel játszadozni tudok, és igen… erős késztetés érzek afelé hogy kicsit elkenjem a száját. Nem vagyok ilyen erőszakos, de Ő tehet róla, egyszerűen kihozza belőlem. De tartom magam a tervhez, mármint hogy a nélkül nem állok ki elé. ~ Gyorsan! Valami okosat ki kell találnom! ~ Szóltam magamra, mivel ha el is tudok bújni de azt is csak ideiglenesen, és sosem tudhatom mikor csap le rám, ezek a tükrök olyan zavaróak. Jobb lenne ha nem is lennének. Csörrent meg pár szilánk a lábam alatt, így csak most tűnt fel hogy ezek igenis összetörhetőek, és akkor Zhel is valószínű ezzel próbálkozott. Kardom elő rántottam, és suhintottam vele párat a velem szembe lévő tükör felé. Immortal Object! Jelent meg egy lila üzenet.
- Aww, tehát még sincs ilyen egyszerű dolgom, de akkor Ő hogy tudta?... - Haladtam előre párat nehogy a fiú megtaláljon és így egy-két torzító tükör előtt találtam magam, a szemem összeszűkült és így szinte már biztos is voltam benne hogy ilyeneket törhetett szét, ugyanis csak ez a két fajta volt fellelhető, de azért biztosra mentem, így egy gyors keresztbe vágás be is bizonyította az igazam. Hangos csörömpöléssel hullott darabjaira… Majd beugrott! Nem tudom hogy mennyire fogja a hangot követni, de a ez a trükk talán megállja a helyét.
- Találj meeeg! Itt vagyook! – Kiáltottam el magam és húztam el szavakat, miután figyelmesen szétnézve, hogy nincs-e a közelben, gyorsan az összes szilánkot, amit csak tudtam elsepertem a lábammal az útból egy alig észre vehető helyre, és beálltam a kitört tükör helyére, így úgy nézhettem ki, mintha egy tükörképp lettem volna, legalábbis ebben bíztam. Szétnézve, visszatükröződve néztem magam, figyeltem minden felé, még a hátam mögé is hátha esetleg onnan akar meglepni, most az egyszer hálás voltam a tükröknek mivel így láthattam ha mögöttem tartózkodna. Amint mocorgást véltem felfedezni, a kardom utolsó mozzanatként átvettem a másik kezembe, és mozdulatlanul vártam. Mindeközben a szívem a torkomban dobogott, és próbáltam kitalálni, hogy mégis hogy támadhatok igazán meglepetés szerűen, úgy hogy tényleg váratlanul érje.

~… Ai-chan képzelt világa megnyitotta kapuit…~

Az első elképzelésem a szemtől szembeni támadás: Zhel hangos léptekkel közelít, a kardja kezében, és mikor megpillant kérdőn felvonja a szemöldökét… (Már ha tud olyat. ) és én támadoook, egy nagy ugrással, a kardal a kezembe vetem rá magam, míg Ő csak könnyedén előre tartja a fegyverét, és önszántamból nyársalódok rá…
- Mahhh… ez nem jó! – Vetettem el.
A következő:
- Hmm… Mi lenne haaa… - Oldalra biccentem a fejem és magam elé merengek. Ha előre támadás helyett csak hátrálnék egyet, röviden leugranék a tükör belső pereméről így, hogy Zhel megint szem elől ne veszítsen utánam siet és itt jön a lényeg, nem figyel és felbotlik szabad utat adva a támadásomnak.
- Hahaaaa! - Nevetem el magam ördögien, majd ugyanezzel a lendülettel hajtom le a fejem és jelenik meg felette egy jókora izzadtság csepp.
- Most ezzel magamat vagy Őt nézném hülyének…? – Jön a költői kérdés, mivel nem hiszem hogy csak úgy bele esne. De nem adom fel!
Haditerv három:
- Zhel-samaaaaa! – Kiáltom miközben lassított felvételként, boldog és széles és mosollyal vetem magam a karjaiba, persze csak elterelés kép mivel, a tervem hogy a súlyemelésem kihasználva neki hajítom egy tükörnek, és míg tart a meglepettsége, támadom.
- Ez az, ez lesz az! A tökéletes terv! – Teszem a kezem önelégülten csípőre. ~ De hisz most nincs is súlyemeléseeeem! ~ Vág fejbe a felismerés, hogy ez a terv ismét kuka, de sebaj rajtam még nem fogo….

~…Ai-chan képzekebeli világa bezárult…~

Léptek visszhangoznak, bár nem tudom merről, lassan egy árnyékot is megpillantok, és sorba a tükrökben jelenik meg az árnyék gazdája is, így a harc elkerülhetetlenné válik. Már nincs időm lelépni, és épkézláb tervet kieszelni sem, így marad az ösztön. Figyelem a fiú összes mozdulatát, és ha támad én sem hátrálok meg, ugyanakkor mégiscsak széles mosollyal emelem felé kardom.

/off: a képzelt világot leginkább chibi módban tudtam elképzelni ^^/

A taktikáim tervezgettem de nem maradt túl sok időm rá, mikor a fiú léptei megzavartak. Feszült figyelemmel kísértem végig minden lépését, úgy éreztem nyeregben vagyok, hogy egy okos tervet szőttem ellene és csak arra kell összpontosítsak hogy a legügyesebben reagáljam le és használjam ki a támadását. A fiú nyugodt lépésekkel közeledett, szinte rám sem nézett, sőt a kifejezetten a tükröket sem vette szemügyre, úgy tűnt mintha csak előre nézne és úgy haladna tovább. A szívem ismét a torkomban dobogott, és rezzenéstelen arcal épp csak a szememmel követtem a fiú lépteit, és azt is igyekeztem úgy hogy a legkevésbé legyen feltűnő. Mivel végig a kardal a kezemben szaladgáltam és a tükröket is úgy törtem össze, így most mikor elém lépett rá is szorítottam a markolatra. Már készültem is lesből lecsapni rá, mikor a Zhel a katanájával gyorsan intézett felém egy vágást. Azt hittem a lendület előre fog sodorni, de én felülről próbáltam lecsapni, így mikor kettőnk kardja találkozott a lendület hátra felé sodort és szabályosan hátra estem a tükör keretéből.
- Whaaa – Kiáltottam miközben igyekeztem a az egyensúlyom megtartani. Sikertelenül. Egy puffanás és máris a hűvös padlón csücsültem.
- Aucs! Aucs! Auuucs! – Kiáltottam fel. Majd gyorsan az életet jelző csíkomra tekintettem.
- A manóba! – Fejeztem ki nem tetszésem, még mindig a földön ülve, majd a kardom után nyúltam ami az esés közben kicsúszott a kezemből de szerencsémre nem messzire, így gyorsan utána tudtam nyúlni. Kicsit elszomorított hogy a tervem nem vállt be, de kardomra támaszkodva felpattantam, majd a fiúra tekintettem, aki lekislányozott. Ismét elfogott a méreg, nem elég hogy sebzett is, keresztül húzta a számításaim de még sérteget is. De hát mit is várok egy ilyen disznó alaktól. Utálom! Eddig nem tudtam mit jelent ez a szó, nah jó a kelbimbót és az egyéb főzelékféléket szintén utáltam, meg a szalakáliból készült sütiket. Pfuuuj…. Azok undorítóak, még a szaguk is.
- Kislány?! Adok én neked olyan kislányt hogy rögtön öreg tata lesz belőled! – Kiáltottam oda neki mérgesen és sértődötten. Nem sok hiányzott hogy karba font kézzel álljak neki duzzogni, de abból már ki nőttem, legalábbis remélem. Felpattantam, majd leporoltam a ruhámat, és mivel Ő távol állt legjobbnak láttam ismét visszavonulót fújni, elvégre a mostani figyelmetlenségem miatt is sikeresen betalált a vágása, ami bosszantott, mivel én is támadni akartam és nem jött össze. A kardom a kezembe, még egy pillantás a kékszemű srácra majd:
- Csáóóóó! – Köszöntem el, nagyot intve és széles mosollyal az arcomon, tudtam hogy ezzel ingerlem, de megérdemli. Ő is szemétkedett velem, és nekem most időre van szükségem hogy valami esztelen őrültségnek tűnő tervet eszeljek ki amit bevethetek ellene. A fiú okos, így nekem úgy kell eszesebbnek lennem nála, hogy olyan ostobaságot csinálok amire, Ő még csak nem is gondolna. Ez lesz az! Őrültéééég lesz a megoldás! A fiú, komoly és merev természettel rendelkezik így nekem valami zseniális ostobaságot kell kieszelnem ami ellen nem tud lépni. Így megkíséreltem elrejtőzni ismét a tükrök nyújtotta labirintusban. Igyekeztem minél gyorsabban elszaladni, majd találtam is egy tökéletes rejtekhelyszerűséget, tulajdonképp öt egymás felé néző tükör, azt hiszem az aréna közepén lehetek, de nem vagyok benne biztos. Amiért jó mert csak féloldalasan fértem be ide, így ha valaki bejön annak nehéz dolga van, ugyanakkor nekem lesz időm felkészülni rá. Az egyik tükörhöz sétáltam, megigazítottam a futásban összekócolódott hajam majd háttal leültem neki. Nem görbített csak az egyik, így jó eséllyel tudom a terepet megint kihasználni.

Kissé kezdtem elbizonytalanodni, hogy talán mégsem győzhetek, és hogy végig csak játékszer voltam neki és csupán szánalomból adogatta fel a régebbi küzdelmeinket. Ez nagyon önbizalom romboló tud ám lenni. Mióta harcolunk és mást sem csinálok csak futkosok össze vissza mint aki csak az időt húzza… azt hiszem nem szerettem volna beismerni de mostanra már le sem tagadhatom, elvégre tényleg csak azt csinálom… Félnék tőle? Vagy csak szimplán a kudarctól? Esetleg nem is akarok igazán győzni? A szégyentől tartok, vagy esetleg attól hogy ha sokáig folytatom akkor én fogok kikészülni idegileg. Nem is tudom hogy szeretek-e harcolni igazából… régebben elhitettem magammal hogy csakis a fejlődés érdekében csinálom, de most nem tudom… nem élvezem… nem tud lázba hozni… nem hajt a kíváncsiság sem pedig az akarat… azt hiszem inkább csak teher és fáradtság… Ha ennek vége ki kell hogy pihenjem magam, nem depizhetek be és nem adhatom fel. Nem szabad abbahagynom…nem. Ha megteszem rengeteg mindenkit hagyok cserben, köztük az öcsém is… igen Ő miatta mindenképp folytatnom kell!

A gondolataim a fiú hűvös, kimért szinte már kellemetlen hangja zavarta meg.
- Nem megyek. – Hangzott az egyértelmű válasz a számból, persze gyerekes hangnemben amint egy nyelvöltéssel, csúfolódtam a fiúra.
- Hehh, annyira okosnak tartod magad és még azt sem tudod hogy nem véletlen jöttem be ide? Ugyanakkor ezek után logikátlan húzás lenne kimennem hozzád nem? Azt ne mondjam hogy: - Kérlek fenekelj el Zehel-sama… - Ezt gyöngéd és enyhén erotikus hangsúllyal mondtam, miközben még ügyesen pózoltam egyet a fiúnak. Elvégre miért is aggódnék, olyan merev a jelleme hogy nem hiszem hogy bármivel is izgalomba tudnám hozni. Kuncogtam magamban. És már szőttem is a terveket hogy hogy reagálom le azt ha a fiú belép a csapdámba. Igen hülyeséggel akartam legyőzni de mikor megláttam ezt a helyet rögtön tudtam hogy még van remény. Legalábbis arra hogy a saját magam megalázása nélkül hozhassak valami eredményeset.
- Várhatsz ameddig csak akarsz, türelmes vagyok ám! – Ültem le vissza arra a helyre ahol eddig csücsültem, hátam neki támasztva a hideg tükörnek és onnan „szemeztem” a fiúval aki szinte szembe állt velem hacsak időközbe helyet nem változtatott. Irritáló a viselkedése, de be kell valjam én sem voltam épp a legkedvesebb vele. Persze a kiakasztó mondatai után, talán ha megfeszültem volna sem bírtam volna őszintén elnéző és barátságos lenni vele. Valahol még mindig érdekel a személyisége, hogy mégis hogy és mikor és miért ilyen amilyen… ugyanakkor két percet nem tudok vele eltölteni úgy hogy egy- két mondata után meg ne reptetném a fiút.

Ha esetleg időközbe támadt, rászorítottam a kardom markolatára és védekeztem, majd ha el is jön a tökéletes alkalom, be is vetem azt amit már ki is terveltem.

Végeláthatatlan hajszának és menekülésnek tűnt ez az egész. Igaz úgy indultam el ide hogy mindent bele adok, és mondhatni hogy megfogadtam azt is hogy ha összekerülök Zhel-el akkor bizony ellátom a baját… és most mégis sehol sem tartok. Vagyis tartok épp csak nem a jó irányba. A fiú ellenszenve kölcsönös talán már eleitől fogva, hisz olyan arrogáns, ki ha én nem? Beállítottságú, aki szerint úgymond övé a világ. Amilyen gazdag ficsúr még az is meglehet hogy van benne igazsága, és mégis itt kuksol bent egy ilyen játékban? Itt most ő is épp annyi mint mi. Némi kárörvendéssel tölt el a tudat, ugyanakkor reménykedek benne hogy átlát néhány általános hibáját és hiányosságát, bár eddig nem úgy néz ki, ami bosszantó főleg hogy olyan nagyra tartja magát és az eszét is, de az emocionális érzéke megegyezik egy száraz kóróval. Kihalt. Ő számára senki nem fontos magán kívül. Ha jobban bele is gondolunk ez egyfajta ösztön is lehet a túlélésre, ugyanakkor én mégis úgy gondolom hogy egységben az erő. Ez a harc nem csak kettőnk között zajlik, hanem a nézeteink az elveink között. Teljesen lenéz, és én még ingerlem is a viselkedésemmel, persze szándékosan, ugyanakkor időt is nyertem vele. Arról nem is beszélve hogy ha ideges és ingerlékeny kevésbé figyel oda a harcra és az esetleges taktikákra. Talán győzhetek is, igaz az első sebzést ő okozta nekem ugyanakkor ez is jó indok lehet arra hogy még inkább elszálljon magától és nyeregbe érezhesse magát, és mint tudjuk innen lehet nagyot esni.

Mindenre olyan hűvösen reagál már ha reagál valamit, ebben a pár percben nem igazán sikerült semmi hasonlót kicsikarni belőle, nem mint ha bosszantana, de akkor is ha már koptatom a szám néhány mondatot, véleményt vagy bármit igazán megérdemelnék. Erre csak hűvös tekintettel és szinte rezzenéstelen arccal sétálgat körbe-körbe. Nem igazán tudtam mire készül és míg odakint van nem is éreztem fenyegetőnek a jelenlétét, így hátamat megtámasztva az egyik tükörnek dőltem hátra, miközben kényelmesen törökülésbe helyezkedtem. Persze a kardom a kezem ügyében volt és ha úgy éreztem hogy közel járt vagy nagyobb lett a feszültség mindig rászorítottam, hogy könnyedén fel tudjak pattanni akár ha védekezésre vagy épp támadásra kerülne a sor. A fiú megállt az egyik tükörnél, látni nem láttam de hallottam ahogy léptei megszűnnek majd csörömpölés törte meg a pár pillanatnyi csendet.
- Örülök hogy meggondoltad magad! – Majd kardom erősen megszorítva még mindig a fiú tekintetét fürkészem. Nem csinált mást csak állt egy helybe és szokás szerint az arcáról most sem olvashattam le semmit, de volt valami ami elég árulkodó jelként bizonyult hogy még neki is vannak bizony érzelmei. Kezében remegő kardja jelezte hogy igencsak feszült lehet. Az arcomon széles mosoly ült ki, nem azért mert kárörvendést vagy gúnyt éreztem volna hanem inkább csak örültem. Nem is kicsit, elvégre ez azt jelenti hogy már bizony elértem nála valamit. Még ha nem is jó értelemben, de őt ismerve kevés ember kezdheti ki az idegeit, és a jelek szerint nekem sikerült. Büszke vagyok magamra, de még mielőtt túlzottan magával ragadnának az érzelmeim és a gondolataim fel kellett ocsúdnom hogy ez nem tartott sokáig, mivel keze remegése is abba maradt ráadásul a kardját is vissza tette a tokjába. Szinte éreztem mit lesz a következő húzása, bár imádkoztam magamba hogy meg ne szólaljon vagy hogy a kezét fel ne emelje jelezve hogy feladta. Eddig akár hányszor párbajoztunk mindig ezt játszotta el velem, és már kezd ebből elegem lenni. Nem fogom hagyni, még mielőtt a kardját teljesen vissza csúsztathatta volna, felpattantam oda siettem hozzá, és kardom élét a tok és a fegyvere markolata közé csúsztattam ha engedte, így nem tudta teljesen eltenni, a másik szabad kezemmel a nyakkendője után kaptam, így ha sikerült megfognom és megrántanom magam felé, nem tudott csak úgy könnyedén hátat fordítani és elsétálni. Mielőtt oda értem volna mondott valamit de nem értettem, a visszhang és amiatt sem hogy a gondolataim foglaltak el, majd mikor megláttam mire készül még a méreg is elfogott.
- Meg ne próbáld! – Szólítottam fel rá hogy eszébe ne jusson ragaszkodni a hagyományaihoz és feladni a viadalt. Mivel a nyakkendőjével lentebb húztam olyan közel voltunk egymáshoz hogy az orrunk szinte össze is ért, éreztük egymás leheletét és nem csináltam mást csupán a szeméből próbáltam kiolvasni hogy mégis mit gondoltat mik lehetnek a tervei. Ugyanakkor ez a pár pillanat maradt nekem is hogy eldöntsem támadjak-e vagy sem.
- Ha nem akarod feladni vedd elő a kardod és harcolj! Én sem teszek mást, ugyanakkor nem vagyok hülye és nem fogom elhagyni ezt a terültetett. - Ha nem reagált semmit, minden erőmmel rántottam a nyakkendőjén egyet így befele vitte a lendültet és elálltam az egyetlen kiutat.
- Most meg vagy! – Emeltem fel a kardom támadó állásba, majd ha az ő kardja is kézközelben van, akkor támadtam. Szemből, amilyen gyorsan csak tudtam, és minden erőm bele adva. A kardom kéken izzott fel jelezve hogy a képességem is latba vetem. Tudtam, most már nem húzhatom tovább… és győznöm kell, tovább akarok jutni Ritáért és minden Justice League-s miatt.