Hinari vs Zhel

Szívem torkomban dobogott, ütemesen, a tömeggel együtt erősödve. Néha el-elhallgatott, lüktetései visszaverődtek kiszáradt torkomban, ahogy nyelni próbáltam, összeráncolt homlokkal koncentrálva az előttem álló viadalra. Óriási volt a tét. Még magam sem tudtam, mekkora.
Hajamat lágy szellő lebegtette, súgta, unszolt, itt nem lehet meghalni. Nem számított, már nagyon régen nem, hisz régóta játszottuk a játékbaba szerepét, s lassan már azt is elfelejtettem, miért is vagyunk itt. Elfelejtettem rettegni, már az elpixeleződés sem jelentett számomra fenyegetést, s miközben a kivetítő felé ballagtam, gondolataimból fokozatosan kitörlődött az életben maradás iránt érzett akarat, helyét a pillanat váltotta fel. Az érzések, benyomások, az éljenző közönség, a taps, a drukk. A verseny. A kristálytiszta győzni akarás.

Megnyertem az előzőt is. Én, az önbizalomhiány és a tökéletes láthatatlanság maga, aki az első hetekben még a kardját se merte előhívni az inventoryból. Az emléktől akaratlanul is felnevettem, s mosolyogva fordultam körbe, végignézve az összegyűlt embereken. Láttak. Mindenki látott. Szabdalóm markolatán furcsa fény villant, alig várta, hogy újra használatba vegyék, ahogy én is, hogy végre eldőljön, ki ellen is fogok küzdeni. Az elődöntők során drukkoltam RenAi-nak, reméltem, hogy sikerül legyőznie a kékszemű fiút, aki anno az erdőben megmentette az életünket, s megölte az íjászt. Most azonban csalódottan lestem, ahogy kilép ő is a várószobából, ám valahogy Ai is megjelent, meg még egy fiú, s hirtelenjében fogalmam sem volt, mi történt. Aztán persze felvilágosítottak, s elsőre nem tudtam eldönteni, vajon örüljek-e vagy bánkódjak, hogy a döntetlen miatt elhúzódik az esemény. Ezt pedig csak jobban tetézte a tény, hogy az ismeretlen srác bejelentette visszalépését, ezzel úgymond visszaállítva a létszámot. Hármasdöntő. Nem lesz egyszerű. Kicsit össze is zavarodtam, mert nem voltam tisztában a kivitelezés pontos hogyanjával, ám végül egy beletörődő sóhajtás kíséretében megvontam a vállam, majd jókedvűen intettem a lány felé, sok szerencsét kívánva neki, mielőtt a teleportfülke az új helyszínre vitt volna.

Oszlopok. Elégedetlenül húztam el a számat, hiszen attól még, hogy legalább a nézőponton változtattak, a hengerek ugyanolyan szürkék és semmilyenek voltak, mint az első fordulóban. Ráadásul a nap is veszettül sütött, igaz, hogy egyelőre oldalról, de csak azért, mert még semerre se mozdultunk. Nem mintha az olyan könnyű lett volna amúgy, ahogy elnéztem, nemigen lehetett csakúgy futkározni meg átugrálgatni egyik felületről a másikra, s a kettő közt lévő holttér mélysége se vonzott különösebben. Valószínű diszkvalifikálni fognak, ha leesünk, mint ahogy az a korlát utáni szakadéknál is volt. Remek.
Eközben tudatták velünk a további szabályokat, ám én csak félig figyeltem. De akkor mire a víz? Töprengőm önkéntelenül is beindult, összeráncolt szemöldökkel próbálva értelmezni a bejövő információkat és logikus eredményre jutni a környezetet illetően. Nem kétséges, a terep akrobatika híján haladó szintű, ám nekem legalább annyira, mint ellenfelemnek. Ekkor eszméltem rá, hogy a fiúra eddig gyakorlatilag semmi figyelmet nem szenteltem, így – megpróbálva behozni a lemaradást – enyhén meghajoltam, és újból bemutatkoztam neki. Még egy mosolyra is futotta a nemtörődöm tekintetével ellentétben, s miután ő nem szándékozott támadni, nekem kellett.

Tétován indultam meg, leellenőrizve, mennyire kopottak és csúszósak az oszlop élei, majd miután megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy minden rendben, elrugaszkodtam. Nem volt egy díjnyertes kivitelezésű ugrás, minden elegancia hiányzott belőle, ám a lényeg, hogy elérte a célját: nagyot huppantam a tőlem jobbra lévő henger tetején, az övemen lévő fegyvert beleverve annak szélébe. Feltápászkodtam, megigazítottam a ruhám, és már haladtam is tovább, természetesen úgy taktikázva, hogy végig háttal legyek a napnak. Időközben a szabdalóm is elővettem, majd egy egészen rövidke másodpercre becsuktam a szemem, és kifújtam a bent tartott levegőt. Mindössze egyetlen szakadék volt közöttünk, ám innentől átadtam neki a kezdeményezést: nem állhat a végtelenségig egy helyben, s amikor végre ráveszi magát az ugrásra, akkor fogom megtámadni úgy, hogy lehetőleg még a levegőben érje a féloldalas vágás. Mindezt persze nem a maximális lendületemmel és sebességemmel, hiszen nem szeretnék egy esetleges hiba miatt már az elején leesni. Csak szépen megfontoltan, ahogy a csatatér megkívánja.
Elmosolyodtam, és belenéztem a kimért srác szemébe. Mire vársz Zhel, ugorj!

Engem elemezgetett. Méghozzá hangosan.
Arcizmaim önmaguktól rándultak, készen arra, hogy a legkisebb jelre kétkedő vagy éppen kérdő tekintetet produkáljanak; szemöldököm beremegett, kezemmel az eddiginél erősebben szorítottam a szabdalót. Testem minden porcikája várta a reakciót, ám gondolataim fokozatosan fojtották el az akaratot: nem, nem mutatok, nem mutathatok semmilyen reakciót. Ellene nem.

Én figyeltem, láttam a rezzenéstelen arcot, a hidegvért, a szemeiben rejlő feketeséget, ahogyan végigmér. Kicsit talán emlékeztetett az erdőben történtekre, s habár ott minden oka megvolt rá, úgy éreztem, most kicsit alábecsül. A korom s egyéb méreteim pontos vagy éppen pontatlan megtippelése kevéssé foglalkoztatott, a nagyobb hangsúlyt a szavai mögött rejlő kimértségre és érzelemmentességre helyeztem. Próbáltam a már meglévő információim alapján levonni a következtetéseket, és az, hogy ez a srác minden fölösleges cselekedet nélkül képes volt játékosok tucatjait kardélre hányni, nem sok jót vont maga után.
Nyeltem egy nagyot, és rámosolyogtam. Nagy erő kellett hozzá, azt meg kell hagyni, de attól még, hogy ő ilyen, nekem nem kell követnem, sőt, megpróbáltam a lehető legjobban elvonatkoztatni magatartásától az enyémet. Ajkaim hangtalan szót formáltak, melyben sok szerencsét kívántam neki, majd térdemet behajlítva, türelmesen vártam, hogy ő lépjen először.

Lépett is, csak épp nem előre. Szépen lassan körbefordult, jelenlétemet abszolút ignorálva, majd miután végzett – és én még mindig ugyanott álldogáltam, testsúlyom helyezgetésével elfoglalva magam – immáron nem magának, hanem nekem intézte szavait, méghozzá teljesen feleslegesen. Tőlem csupán egy sóhajtásra futotta, de mielőtt megindulhattam volna, megváltozott alattunk a harctér. Először csak a tompa villogás hívta fel rá a figyelmem, majd a fokozatos halványulás, és mire az alattam lévő oszlop megszűnt volna létezni, én már egy másikra ugrottam át. Ezúttal az előzőnél jobban mértem fel a távolságot, így a landolás kifejezetten pazarra sikeredett, csak azt nem vettem számításba, hogy a fiú is hasonló szögben mozdult, így megintcsak egyetlen szakadék választott el minket egymástól.
Nem várhatok örökké rá – döntöttem el, s fegyverem irányba fordítottam, megcsillogtatva rajta a nap sugarait. Kissé közelebb oldalaztam az oszlop széléhez, ám a szemkontaktust mindvégig megtartottam, így viszonylag hamar eszméltem. Bevallom, a dobás váratlanul ért, ám a beprogramozott, automatikus reflexek szerencsére a segítségemre siettek: talán a meglepettség, vagy a hirtelen adrenalinadag következménye lehetett, hogy térdeim megroggyantak, így egy módfelett egyszerű, ámde annál látványosabb mozdulattal bírtam csak hárítani a támadást: fenékre estem. Egy pillanatra meg is feledkeztem a harcról, és gyorsan végigpásztáztam a közönséget, rákvörösen véve tudomásul, hogy nagy részük bizony rajtam nevet, ám pár másodperc után megráztam magam, és felálltam. Ne foglalkozz velük. A párbajra koncentrálj. Ellenfelednek nincsen fegyvere. Persze azt nem néztem meg, hogy mi is lett a katanával, így abban sem voltam biztos, hogy leesett-e egyáltalán a vízbe, vagy pont egy oszlopon állt meg. De a szituációt elnézve ez most nem bírt jelentőséggel, Zhelnek esélye se lesz érte menni addig, amíg kellően le tudom kötni a figyelmét. Kard nélkül pedig… nos, nem tudom, mi értelme volt íjászosdit játszani, de taktikailag jó nagy hátrányba került vele.

Nem pazaroltam az időt, elrugaszkodtam, majd a leérkezés után rögtön a fiú mellkasát céloztam, a korlátozott harctér miatt szúrást alkalmazva: ha vágással indítottam volna, a lendület bizonyosan továbbsodor, és nem akartam idő előtt zuhanásos fürdőt venni. Ha sikerült, ha nem, nem ugrottam hátra, inkább az oszlop közepén maradtam, odafigyelve rá, hogy a szabdaló mindvégig a fiú és énköztem maradjon.

Túlságosan is magabiztos, csak éppen azt nem értem, mire fel. Nincs fegyvere, a kardja mégcsak közel sincs hozzá, és a keze sem olyan hosszú, hogy fel tudná venni a versenyt a szabdalóm hosszával. Mégis állja a tekintetem, sőt, olyan hűvösen és nyugodtan néz rám, mintha teljesen bizonyos lenne abban, hogy nem nyerhetek. Mintha… nem is tudom, hol jár tulajdonképpen. Vagy van valami más is a tarsolyában, egy speciális képesség, egy végső megoldás, amivel megfordíthatja a párbajt?

Megráztam a fejem. Még egy utolsó pillantás a közönség felé, egy mély lélegzet, és tettem, amit tennem kellett. A szabdaló mélyen belefúródott a testébe, mélyebben, mint akartam, ám ő sem volt rest, karjai mozdultak, azzal a hihetetlen sebességgel, amivel egyelőre nem tudtam felvenni a versenyt. Éreztem a szorítását, és akkor, ott, ahogy húsz centi sem választott el minket egymástól, megértettem. Pillantásában benne volt minden, a bizonyos fokú egoizmus, a hidegvérűség, a lenézés. Lenézés. Kék szemeiben felfedezni véltem egy másikat, csillogása Naithent tükrözte vissza felém, s én minden erőmet felhasználva rántottam ki belőle a pengét. Igaz, hogy biztos kézzel fogott, ám felkarom használhatatlansága nem akadályozott meg benne, hogy a csuklómat a megfelelő szögbe fordítsam: nem egyenesen, nem magam felé mozdítottam a fegyvert, hanem féloldalasan lefelé, végigszántva vele őt, egész lényét, azzal a hozzáállásával együtt, amit annyira utáltam. Amit túl sokat tapasztaltam ahhoz, hogy ne tegyek ellene semmit. Győznöm kell. Mostmár biztosan!
Elégedetten emeltem fel tekintetem, csuklóm a fejével együtt mozdult, ám nem féltem tőle. Térdeim behajlítottam, hogy rugalmasan tudjam fogadni a koccanást, szemeimet az ütközés pillanatában sem csuktam be. Tudnia kell, látnia kell, hogy én ennél különb vagyok. Hogy már nem vagyok az a kislány, aki a játékba kerüléskor voltam, s hacsak egy pici időre is, de én magamnak is el kell ezt hinnem. Mégegyszer nem nézhet rám így. Soha, senki.
Egész felsőteste lendült, de az ellenkező irányba, távolodva tőlem, a köztünk lévő távolságot mégsem csökkentve. Elengedte karjaimat, s ezúttal a ruhámat fogta, le akart húzni a földre, ám elfeledte, hogy még mindig megvan az előnyöm. A szabdalót eddig leengedve tartottam, hegyével a földet érintve, pont abban a helyzetben, ahogy elhagyta Zhelt, ám most itt volt az ideje újra használni. Csak a könyökömet használtam, alkarom emeltem, s a kettőnk közti tér felé fordítottam a kardot, párhuzamosan testünkkel. Az eséssel egyszerre lendítettem fel, keresztülvágva vele mindent, ami a fiúval lévő kapcsolatomat fenntartotta, legyen az a karja, vagy éppen a ruhám egy darabja, nem számított. Utóbbiban kárt úgyse tehetek, ezt a Kota elleni párbajból tudtam jól.

A tehetetlenségi erő vitt volna tovább, ám erősen kitámasztottam, így a srácra esésben csak annak felfelé ívelő lába akadályozott meg, ahogyan megpróbált felém rúgni. Összeráncolt homlokkal igyekeztem megfejteni, mire is készülhetett, ám hamar rájöttem, hogy ezt későbbre kell halasztanom. Helyette inkább két kézre fogtam a szabdalót, és az oszlopon fekvő fiú felé irányítottam, újfent szúrásra készülve. Ezek után amilyen gyorsan csak lehetett, ugrottam hátra: a közelharci cselei még fegyver nélkül is veszélyesnek bizonyultak, s nem kívántam egy meglepő lépés után három méterrel lejjebb végezni.

Újabb szünet, újabb lélegzetvétel a küzdelemben. Egyikünk sem mozdult, s ahogyan szememet becsuktam, éreztem a felhevült levegőt, melyet a pillanatnyi eseménytelenség robbanásig hevített. Mindannyian tudtuk, hogy nemsokára meg fog történni, csak mindegyikünknek más fogalma volt róla, hogy pontosan micsoda. A közönség párbajt, csattanást remélt, drámát, pixeleket és izgalmat. Zhel, mint nyugodt sziget a háborgó tengeren, lassan kelt fel, s mért végig újra. Kinyitottam szemeim, s elmosolyodtam, tekintetem nem feledkezett meg testének egyetlen szegletéről sem, arcán sokáig időzött, de végül a kezein pihent meg, melyek még mindig üresen várták a folytatást.

Bátor volt, ezt meg kell hagyni. Magabiztossága el is bizonytalanított volna, de azok a szemek… továbbra is valami olyasmit sugároztak felém, aminek teljes lényemmel ellene voltam. Amit azóta tagadtam, amióta olyan közel kerültünk egymáshoz, s az eltelt percek a köztünk lévő távolságot is növelték, annak ellenére, hogy egyre közelebbinek éreztem a fiút.
- Tudod hasonlítasz a bátyámra… - hangom távolinak hatott a tomboló arénában, függőben hagyva a mondat végét, melyet hamarosan elsodort az ütemes taps vihara. Nem tudtam, minek és miért mondtam el neki, de úgy éreztem, meg kellett tennem. Nem bántam meg, a többi pedig nem számított. Senki sem számított, az emberek hulláma hamar elnyomta a gondolatok fontosságát, az elme újfent háttérbe szorult, átadva helyét a tettek nyilvánvalóságának. A magasba emeltem a szabdalót, közben fél szemmel felmérve a két oszlop közti távolságot. Bólintottam, s vele együtt készültem. Képességet használt, nem is vártam tőle egyebet ebben az éles és sokat meghatározó szituációban. Hidegvére szemmel látható lett, a kék fényesség olyan önfeledt nyugalmat közvetített, melynek hatására akaratlanul is léptem hátra egyet. Mélyen beszívtam a levegőt, felkészülve az ismeretlenre, közben gondolatban kimondva a szót: fény, mellyel én is aktiváltam kiszámíthatatlanságom kulcsát. Sebes szél söpört végig a küzdőtéren. Elkezdődött.

Amilyen lassan telt eddig az idő, olyannyira gyorsultak fel az események az első villanás után. Elrugaszkodtam, magamban számolva a másodperceket, figyelve Zhel lépéseit, melyek szinte követhetetlenül úsztak el szemeimben, egyre közelebb és közelebb kerülve hozzám. Gyorsabb volt, mint eddig. Sokkal gyorsabb. Fegyverem lendítettem, ezzel is segítve az ugrást, ám most, lehet reflexből is, de felé szúrtam vele, amíg a másik kezemmel megpróbáltam megmarkolni őt. Mindezt még felfogni is nehezemre esett, nemhogy tökéletesen ki is vitelezni, ám arra talán elég volt, hogy az általa keltett lökéshullám ne abban az irányba módosítsa röppályámat (illetve, ha sikerült magammal rántanom - amit az esetlegesen belészoruló kard is elősegített, - akkor a röppályánkat), amerre ő szerette volna. Nem szorítottam össze a fogaim, nem csuktam be a szememet: egész testemet elengedtem, őt is, ha még velem volt, s nevetve zuhantam a víz felé.
Semmilyen sem volt.
Nem éreztem nedvességet, sem hideget vagy forróságot. Repültem, ezúttal már felfelé, szárnyalva a levegőben, szárnyak nélkül. Kardom egy pillanatra sem engedtem el, s ahogyan elértem a végső magasságom, két kézbe vettem, magam előtt tartva a hegyét, miközben elkezdtem az oszlop közepe felé zuhanni. A landolás hogyanjára nem szenteltem sok energiát, talpra szökkentem, és a fiú felé rohantam (akármelyik oszlopon is volt éppen). Tudtam, merre van, a magasból remekül ráláthattam az egész küzdőtérre. Szó nélkül értem melléje, ám az utolsó pillanatban leguggoltam, a mellkasa helyett a gyomra felé lendítve a szabdalót.

Egyszerű válasz ez egy bonyolult helyzetre, egy meggondolatlan szó, ami anélkül süvít keresztül a forró levegőn, hogy bárki megértené jelentőségének valódi súlyát. Persze eltűnik, elszáll, s kimondója már át is lépett felette, könnyedén, mintha semmit sem jelentene, s bár neki lehet, hogy tényleg nem jelent sokat, de nekem már annál inkább. Lehetetlen. Kényelmetlenül álltam egyik lábamról a másikra, próbálva elfelejteni a mögöttes gondolatokat, próbálva tipizálni őt s vele együtt az egész lényét, hisz ő se különb Naithentől. De egy pillanatig sem.

A zuhanás azonban ha másra nem is, de legalább arra jó volt, hogy kimossa egy kicsit a töprengőt, s tisztázza a felmerülő problémákat. Szinte már kívántam a víz hideg érintését, mely lenyugtat és felfrissít, mely segít elfelejteni a köztük lévő párhuzamot. Mely engedi végre, hogy magammal foglalkozzam, s a párbajjal, s Zhelben tényleg Zhelt lássam, egy semleges ellenfelet, akit le kell győznöm. Víz azonban nem volt, így kénytelen voltam csakis önmagamra támaszkodni, ahogy eddig is a játék során. Behunytam szemeim, és elmosolyodtam.
Nem is annyira lehetetlen.
A szabdalót két marokra fogva, lábamat enyhén behajlítva vártam. Felvettem a szemkontaktust, ezúttal én kezdeményeztem. Beszélt hozzám, de hangját alig hallottam, fülemben heves szívdobbanásaim visszhangoztak, ahogy léptem előre egyet. Ő azonban nem mozdult, nem szaladt a kardjáért, mintha nem is lenne szüksége rá. Mégis milyen kardforgató vagy te? Vagy tán ennyire lenézel? Jellemző lett volna rá, ám legjobban mégis azt furcsállottam, hogy bevállal egy ekkora taktikai hátrányt gyakorlatilag a semmiért. Nem értettem, ez neki miért érte meg, milyen egyéb harci cselekre készülhet, ami kizárja fegyverének használatát. Én fair voltam, hagytam neki bőven időt, hogy megtalálja, ám még csak utána se nézett, nemhogy vadul keresné. Nem baj. Ezzel csak nekem segít.

Megindultam. Találatot szerettem volna bevinni, szépet, a viadalhoz méltót, de semmi trükköset vagy megtévesztőt. Törekedtem az ívre, az eleganciára, és számoltam az esetleges reakcióival, beleértve a nemtörődömséget és az ignorálást is. Szinte repültem, a közönség tombolt, a fiú pedig elszántan, élénk kőszobor módjára fogadta a támadást, aurájának fénye gyengéden csillogott a penge élén, kiemelve a körülötte lévő, vörös pixeldarabokat. Nem húztam ki belőle, egy rövidke pillanat erejéig figyeltem a színek játékát, szemem sarkából látva csak, amint az életsávja fokozatosan csökken. Átölelt. Megforgattam a kardot a testében, ám továbbra sem engedett el, tettéből semmi gyengédség nem sugárzott. Elindult, egyenesen az oszlop széle felé, én pedig minden erőmet felhasználva támasztottam ki, ám lábaim meg-megcsúsztak a felületen. Tudtam, mire készül, ám nem volt benne sem logika, sem ésszerűség, és ez jobban kiakasztott, mint az eddigi viselkedése. Meg akar halni? Ameddig a szabdaló a virtuális testét emészti, és semmit sem tesz ellene, rohamosan fogy az ideje, ám úgy tűnik teljesen hidegen hagyja e tény. Vajon mi járhat a fejében ilyenkor? És amikor már azt hittem, ennél jobban nem tud meglepni… nem, erre nincsenek szavak. Még ellenkezni is elfelejtettem, csak szájtátva bámultam rá, mint aki meg van győződve róla, hogy ami az imént történt, nem történhetett meg. Lehetetlen. Nyeltem egy nagyot, ám hang továbbra sem jött ki a torkomon. Túl… komplikált volt.
- Baka – jelentettem ki nyers őszinteséggel, és elrugaszkodásának pillanatában, utolsó csepp erőmet felhasználva, kirántottam fegyverem a mellkasából. Nem akartam megölni. A zuhanás úgyis elvégzi helyettem.