[Küldetés] Zöldfülű Laculas

Már két napja pihenem legutóbbi küldetésem fáradalmait, nem volt egyszerű menet, de végül is minden sikeresen alakult, bár voltak olyan pillanatok amikor igencsak kérdőre vontam a sikerünk, de végül is nagyon is megérte elvállalni, sokat tanultam és új embereket is megismerhettem. Igen azt hiszem ezért is szeretek küldetéseket vállalni és megküzdeni másokkal, sokkal többet megtudunk így egymásról mintsem egy sima beszélgetésből.
- Aoooooooommmm, ki kéne kelni az ágyból... - Dörzsölöm meg szemeim. Leemelem a takarót, de meggondolom magam és inkább csak átfordulok a másik oldalamra. Az ablakon halványan szűrődnek be a reggeli nap sugarai, de a fogadó kezd egyre zajosabb lenni. Kezdenek éledni az emberek, ideje lenne nekem is kikászálódnom. Kelletlen de össze szedtem magam és kiszálltam az ágyból, a takarót a hátamra terítve és mint valami palástot magam után húzva sétáltam oda az ablakhoz. Épp csak résnyire elhúztam a függönyt hogy kikukucskáljak rajta. A fény egy vakító csíkot vetített rám.
- Kezd ébredezni a sao! - Jegyeztem meg, az utcára lepillantva. Majd nagy lendülettel ledobtam magamról a takarót, ami elpixeleződött és az ágyon beágyazva lelent meg.
- Mahh, ez de jó, ilyen kéne a való világba is. - Mondtam félhangosan, de már felöltöztem. Előhívtam az invertorim és elővettem a kardom. Suhintottam vele párat, majd rá kellett jönnöm hogy a szoba bútorok nem elpusztíthatatlanok, de egy idő után vissza respanolnak. Tök muris volt. Azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam totál eltüntetni az összes bútort még azelőtt hogy akár egy is vissza épülhetett volna. Még szerencse hogy nem nyitott be senki, különben azt látták volna hogy Ai-chan megállíthatatlanul elszabadult. Próbálkozásában hasa korgása zavarta meg, és jelezte hogy illő lenne reggelizni valamit. Kissé kimerülten de kitámolygott az ajtón, majd le az ebédlőbe, ahol szerencséjére alig voltak. Amint megérezte a finom illatokat, ismét új erőre kapott, és leülve egy asztalhoz jelzett hogy rendelni szerette. Egy tökéletes reggeli keretében meg lehet tervezni a mai napot. Ezt gondolom és vallom is :3 Így az első pár falat elfogyasztása után elkezdtem sorra venni a lehetőségeket... Küldi? Most nincs hangulatom hozzá. Harc egy playerrel? Hümm, nem rossz. Körbe néztem látok-e valakit akit kihívhatok. De vagy gyermetegen kedvesnek tűntek, vagy az asztalra tehénkedve félálomban voltak vagy pedig csak olyanok akiket nem szívesen hívnék ki. Itt az előttem ülő fél tonnás nőre gondoltam. Nincs bajom a teltekkel, szó se róla, de elég ijesztő az a kép mikor testével a földhöz szorítva mozgás és védekező képtelenné téve szépen egy-egy apró vágássokkal lecsipkedni az életem. Én pedig csak tehetetlenül fekszem a földön. Jobban bele gondolva amúgy is jobban szeretek fiúkkal harcolni. Kicsit eltelítődve el is ment a harctól is a kedvem, és olyasmit akartam csinálni amit eddig még nem tettem :3 Felfelező útra indulok. Az első szintet betéve vágom, és sok kedvenc helyem is van köztük ez a csepp kis fogadó. Tehát jöhet a kettes szint. A szintemhez mérten már úgyis jobban kéne ismernem a terepet. Tehát felkerestem egy teleportot. Először gyalog akartam neki vágni, de hamarosan meggondoltam magam. Mikor tudatosult hogy könnyedén eltévedek, vagy épp ha olyasvalakivel/valamivel futnék össze úgy hogy totál egyedül vagyok. Így a séta nem volt túl megnyerő ötlet, a teleport kapu előtt nagyot nyeltem, ugyanis nemhogy nem teleportáltam eddig, de még a követ sem használtam. Fogalmam sem volt hogy hogy kell, így csak bátortalan léptekkel szimplán átsétáltam rajta, a következő pillanatban meg túl gyorsan közeledik egy szökőkút lábazata és a talaj. Képtelen voltam megfékezni a lendületet, így nem csupán elestem de még csúsztam is jó pár centit. Morogva tápászkodtam fel, hogy mégis hogy lehetett ezt így megalkotni, hogy taknyoljon vele az ember. Majd mikor leporoltam a ruhám, körbe néztem. Semmi mozgás, egy ártatlan járókelőt nem láttam, pedig elvileg a második szint főterén volnék. Csupán néhány npc álldogál, és várja türelmesen a vendégeket, hátha el adhatja néhány portékáját. Felkerestem párat, hátha lelek új fegyvert, vértet, italokat vagy épp bármi hasznosat. Kissé csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy egy-egy szint még nem a világ, és ez még nem jelent ilyen téren semmi hasznot, ugyanis az njk-k csakis azt árulták amit beszerezhetek az első szinten is. Nem is tudom mit vártam. Elhaladva a fogadó előtt, pillanthattam meg némi mozgást és életet, de az első szint tömegéhez mértem ez még mindig igencsak alulmaradtnak hatott. Jobb ötlet híján felkerestem a harmadik megnyitott szint teleportját is. Örömömre nem kellett sokat sétálnom, a fogadótól pár méterre meg is találtam. Körbe néztem lát-e valaki, valahogy mintha azt akartam volna elkerülni hogy a következő landolásomnak ne lehessen senki szemtanúja, persze ostobaság mivel fogalmam sincs mennyien, vagy hogy egyáltalán lehetnek-e a másik szinten. Nagy levegőt vettem, és óvatos szinte lépésről lépésre közelítettem meg a kaput, majd rá kellett jönnöm ha elég közel kerülök hozzá az úgyis magába szippant, részekre bont, majd összerak, és kiköp. Igen kb. úgy érzem mintha kihajítana magából. Ismét megpillantom a talajt, de most sokkal ügyesebb voltam mint az előző alkalommal, ugyanis egy tökéletes mérleg és néhány előre szökellés (tartva a pózt) csökkentette a lendületet, így tapsot érdemelve a talpamon tudtam maradni. Felegyenesedve egy furcsa szobort pillantottam meg. Közelebb léptem hozzá, és jobban szemügyre vettem. Furcsa volt, mintha egy lovag és manó kereszteződése lenne, főleg a sapkáját illetően. Murisnak tartottam. Még közelebb lépve hozzá, elbámultam a részletességén, hogy milyen élethű a haja, a ruhája, az arca. Azt mondanám hogy valódi ember alkotta szobor, de a benőtt moha biztosít arról hogy ez bizony így lett megalkotva, hogy ilyen részletesen kidolgoztak minden eggyes redőt a ruháján, és minden egyes elálló, kusza hajszálat. Annyira megtetszett, hogy pár másodpercig csak meredten bámultam a részleteket, majd a pózt megnézve, eszembe jutott valami. Mókásnak találtam, így meg is csináltam. Szembe álltam vele és míg Ő védekező állást vett fel, addig én előhívtam a kardom és úgy tettem mintha megtámadnám. Gondosan beálltam ebbe a pozícióba, és tartottam is pár másod percig. Elképzeltem hogy milyen lenne ha egy lovaggal kéne harcolnom, ugyanis nem volt még ilyen kaszthoz szerencsém. A pajzsa igencsak megnehezítené a dolgom, és jobban megnézve a fegyvere sem épp egy aprócska tű. Meggyűlne vele a bajom. Elkezdtem terveket szőni hogy mégis mit tehetnék, mikor felnéztem a pajzsára amin egy baglyot pillantottam meg. Nem tudom hogy most repült-e oda vagy sem, ugyanis annyira el voltam foglalva a saját kis hülyeségemmel. Még mindig abban a pózban kezdtem el szemezni az állatkával, de az csak a földet bámulta. Szomorúnak tűnt, ugyanakkor nem volt épp egy félős jószág mivel elég közel voltam a szoborhoz és mégsem repült el. Elmélkedésem az zavarta meg, mikor a szobor mellkasa megelmélkedett és egy nagyot sóhajtott. ~ Sóhajtot?! ~ Dermedtem le a döbbenettől, majd ügyetlenül hátráltam pár lépést. Pár pillanatig azt hittem hogy el fogok futni, sőt ha nem buktam volna fel a saját lábamba valószínű meg is tettem volna.
- Ez él! - Kiáltottam fel ijedtemben, majd mikor összeszedtem magam, és rájöttem hogy nincs veszély, odasiettem hozzá, és elkezdem leszedegetni róla a mohát. Persze csak ha tudtam. Az utóbbi időkben az npc-ket is úgy kezeltem mintha élő emberek lennének, ezt nem is olyan rég megtanulhattam. Ha npc, ha player attól még érezhet, és a törődés és kedvesség bizony nem ártott meg senkinek.

Fogalmam sincs ki hogy fog csatlakozni, de már muszáj volt ide is írni valamit.

Egy lány hangjára lettem figyelmes. Kissé idiótának éreztem magam mikor tudatosult bennem, hogy mégsem vagyok egyedül, de valamicskét könnyített az érzéseimen az a tény hogy egy már elég rég nem látott ismerősömet véltem felfedezni a hirtelen megjelent lányban.
- Áhh, Ritaaa-chaaaan! – Kiáltottam fel örömömben és kapott tőlem egy nagy, nagy ölelést is, akkorát hogy szinte felborítottam a lányt, persze csak ha engedte. Legutóbb a viadalon láttam. Csakis a szerencsémnek köszönhetem hogy ha egy hajszállal is de felül kerekedtem a lányon. Ami valahol igenis zavar… nem is kicsit… sosem szeretném ha egy ilyen ostobaság miatt megharagudna rám, ugyanakkor ha hagytam volna magam, biztosra veszem hogy akkor is megorrolna rám, félő nem is kicsit… és ugye ha mégis hagytam volna magam mennyi értelme lett volna az egésznek, arról nem is beszélve hogy meg is aláztam volna vele… legalábbis biztos hogy így érezné. De annak nagyon is örültem hogy viszont láthattam, arról nem is beszélve hogy a jelek szerint nem haragszik rám. Nagyon megkönnyebbültem. Akkor viszont amikor a szobor, fellélegzett, nagyon megijedtem. Egyszerre lepődtem meg, és ijedtem halálra… az első gondolatom az volt hogy elszaladok… de utána jutott csak eszembe hogy mi van ha egy játékos, vagy npc.. teljesen mindegy, segítenem kellett neki. Gyorsan elkezdtem leszedegetni róla a mohát, majd Rita is csatlakozott hozzám. Meglepetésemre betoppant… illetve inkább bepottyant még egy szőke hajú lányka, aki kissé zavarban volt, gondolom a belépője miatt. Már első ránézésre szimpatikusnak tűnt, önmagamra emlékeztetett legalábbis esetlenség terén. A kis szőke örömmel köszöntötte Ritát, majd engem is. Még meg is hajolt, valahonnan nagyon ismerős volt, a stílusa, a tekintete… de nem tudom honnan. Meglepett mikor a nevemen szólított, nem is kicsit. Majd rájöttem hogy lehet Rita egyik ismerőse, és talán megemlített volna a lánynak. ~ De várjunk csak… Nem is a nickemen szólítót! ~ Pár pillanatig meredten néztem a lányra, aki szemmel láthatólag még mindig zavarban volt, elvégre csakis két emberke ismeri az való életbeni nevem. Rita és Tsubaki… Csakis nekik meséltem magamról. Sokáig nem volt időm elmélkedni ugyanis a szobor megrázta magát, így eltűnt róla minden moha és kosz… Ijedten és értetlenül néz körbe, még hátrál is pár lépést. Majd olyan kérdéseket tesz fel, miszerint hol van és hogy kik vagyunk, meg hogy nem itt kéne lennie. A harmadik szint egyre furcsább dolgokat tár elénk, de úgy láttam ennek a fiúnak nagy szüksége van a segítségre.
- Először is ne haragudj, a nevem Ai-chan, mellettem Rita-chan és … - eszméltem rá hogy a szőke elf lánynak nem is tudom a nevét. Ha bemutatkozott és nem folytatta akkor én folytattam.
- Ne aggóódj, segíteni szeretnék, mivel látom hogy bajban vagy. - Nem mertem rámondani hogy a többiek is, ugyanis ebben nem lehettem biztos.
- Mond csak van bármi amire emlékszel, a nevedre, hogy hogy kerültél ide… vagy …bármire? - És kedvesen rámosolyogtam, igyekeztem biztatni, hátha csak félénk vagy hasonló… Ha válaszolt, a szőke elf lányra néztem, kissé furdalt a kíváncsiság… nah jó nem kicsit… hogy mégis ki lehet Ő és hogy honnan tudta az igazi nevem.
- Ne haragudj, de az előbb Yume-sama-nak hívtál. Honnan tudod az igazi nevem? – Majd Ritára néztem. Azt hiszem nagyon mérges lettem volna ha elmondta volna itt bárkinek.
- Azt hiszem ismeritek egymást, esetleg elmondtad neki?... – Nem zavarna, épp csak az bánt hogy semmit nem tudok a szőke jövevényről, és Ő már kapásból az igazi nevemen szólított.

Az elf fiú könnyek közt tőrt ki mikor az elf lányt kezdtem el faggatni hogy mégis honnan ismeri a nevem. Itt kissé megszeppentem, és oda hajoltam a fiúhoz egy zsebkendőt átnyújtva neki, majd a vállára tettem a kezem hogy megnyugtatólag, és biztatóan néztem rá. Majd ismét a lányhoz fordultam. Tarkóm vakargatva zavart mosollyal beszéltem hozzá:
- Ohh, igaz is! Bocsi elfelejtettem. – Zártam le a dolgot gyorsan, mivel a fiúnak jobban van segítségre szüksége mintsem hogy mi itt egyezkedjünk és gyanúskodjak. Ugyanakkor nem hagytam annyiban a dolgot. Kissé összeszűkült szemmel gondoltam tovább a dolgot. Mivel ha jól tudom csak a main nevem láthatja nem? Mármint csak a RenAi-t. Szemmel kell tartanom a lányt, a viselkedése és a temperamentuma is emlékeztet valakire, de eddig csak bosson találkoztam elf lánnyal és Ő nem volt közte, azt hiszem. Ezzel a szőke bájos elf lánykával azt hiszem még nem találkoztam, de lehet csak én fújom fel a dolgot. Majd egy hangot vettünk észre a kissé hátrébb, ösztönösen oda néztem, és már rögtön kapcsoltam hogy Ők ketten ismerik egymást. A fiú örömittasan üdvözölte barátját, és szinte könnyeket csaltak a szemembe mivel úgy láttam ez a probléma is megoldódott. Majd kiderült hogy koránt sem. Azt szeretnék ha segítenénk neki kiszabadítani két másik barátjukat. Már nyitottam is volna a szám mikor Rita-chan elém állt és megszólalt. Szigor csengett a hangjában, és megszólalni sem tudtam hirtelen. Így figyelmesen hallgattam végig a mondani valóját. Amit meg kell hagyni igencsak van igazsága. Elgondolkodtam pár pillanatig majd ismét megszólaltam.
- Igazad lehet Rita-chan, de ha mégis igazat mondanak, akkor cserben hagyunk két ártatlan játékost! És nem szeretném ha valaki úgy hallana meg hogy segíthettünk volna rajta de mégsem tettük! A legjobb amit tehetünk hogy egyszeri bizalmat szavazunk nekik, és ugyebár hárman lennénk kettő ellen, ha valami gyanús történne meg egyszerűen hanynánk őket. Nem kell ezt túlbonyolítani! – Néztem a két fiúra, most a kedves mosoly helyett tényleg szigor ült ki az arcomra mivel tudtam hogy tényleg lehet igazság abban amire Rita rögtön rá is világított minket. Majd elmosolyodtam.
- Hm… Én segítek! Induljunk és még útközben tudtok mesélni. ^^ És igen..köhömmm… - Oda álltam a lány elé és illedelmesen bemutatkoztam neki, még meg is hajoltam előtte.
- A nevem RenAi de hívj csak Ai-chan-nak! – Hajoltam meg illedelmesen.
- Kit tisztelhetek benned? - Kérdeztem érdeklődve.

/Tízerez bocsánat a késésért és a gyenge postért!/

Rita szigorú szavaira még én is összébb húztam magam, persze nem csüggedtem tudtam hogy a lánynak helyén van az esze és a szíve is és hogy segíteni fog ha végül is biztonságosnak látja. Már amennyire annak lehet látni egy ilyen küldetést. A két elfen megesett a szívem, ugyanakkor óvatosabb is lettem mert akárhogy is nézzük Ritának igaza lehet. És hiába csak egy játék itt az életünkkel játszunk és ha vesztünk azt veszítjük el… megmutatták az adatlapjukat és a küldetéssel kapcsolatos dolgaikat. És némi információt is elárultak a társaikról és a leendő ellenfeleinkről. Veszélyes küldetésnek hangzik, amit három lányka bővít… jó nem tartom magam épp gyengének de erős sem vagyok, egyedüli képességem a sok életem, amivel hosszútávon nem megyek sokra, ugyanakkor Rita ügyes attaker míg az új jövevényről nem tudok sokat, csak annyit hogy az elfek kristályokat használnak és hogy távolsági harcosok. Úgy néz ki ebben a csapatban ismét a tank szerepet kell majd felvennem, mégis csak hasznos hogy így döntöttem. Nem félek a ránk váró veszélytől de kifejezett biztonság éreztem sincs, elvégre akárhogy is ismét olyan ellenfelekkel kerülünk szembe akikről semmit sem tudunk. Vagyis csak vajmi keveset. Nagyokat sóhajtottam a gondolataim keretében. Majd mivel elbambultam a két lány lemaradt és mikor hátra pillantottam Ritát láttam miközben törölgeti a lányka könnyes szemecskéit. Megijedtem hogy mégis mi baj történhetett így oda siettem hozzájuk.
- Mi történt? Minden rendben? – Néztem kérdőn a két lányra.
- Ne félj nem hadjuk hogy bántódásod essen, meg fogunk védeni, vagy ha nem szeretnél nem muszáj veszélybe sodornod magad miattunk kicsi elf lányka. – Másra nem tudtam gondolni csak hogy megijedt és félt, ezért tört ki sírásba. Persze lehet nincs igazam de azért biztosítottam róla hogy biztosságban lesz velünk. Lassan megérkeztünk a bázisukhoz, és meg kell mondjam nem erre számítottam. Egy parasztház, ami nem is olyan fene nagy. Nem tudtam elgondolni hogy olyan veszélyes ellenfelek és néhány társa hogy tud ebben kényelmesen elférni. Persze lehet csak kívülről tűnik kicsinek, aztán tele van rejtett csapdákkal és ajtókkal… Ki tudja. Ismét Rita ragadta magához a szót, és kíváncsian vártam a választ a kérdésére.

Sok mindenre fény derült, de meg mondom igazán nem tudtam elképzelni a terep leírását… persze lehet hogy pont azért mert egy törpe lányka lopta el a figyelmem. Volt valami nagyon ismerős benne, de a legkisebb fogalmam sem volt hogy mi, még az is megfordult a fejemben hogy a való világból ismerhetem tán mivel az elf külső kicsit eltorzítja a valódi alakot, de akkor is… nem fér a fejembe. De még azt sem tudnám megmondani hogy mi az ami emlékeztet valakire… a haja… nem. … a szeme… nem… a jelleme… nem hiszem mert sok szégyenlős kislány él alap a világon és a sao rejtett zugaiban is. Lehet csak emlékeztet valakire, és azért ilyen furcsa számomra, de az igazat megvallva azt sem tudom hogy kire emlékeztethett, de akárhogy is nézem aranyos lánynak tűnik aki a lénynek sem ártana, így el is döntöttem hogy kedvesebb leszek hozzá. Amint be lett fejezve a monológ és elindultunk, az inventorymból előhívtam pár nyalánkságot, elvégre legyen az egy gyerek vagy én… egyikőnk sem állhat ellen a finomságoknak. Hogy ne érezze magát zavarban így vettem magamnak is egy ugyan olyan nyalókát, majd megkínáltam vele Rita-chant is. Szeretek adni, főleg ha számomra kedves embereknek adhatok. Amint közelebb értünk az épülethez, egy fiatal, egész helyes srác várt már minket, amit felismerte az elf srácokat üdvözte, ugyanakkor le sem vette rólunk a szemét, valahol zavarban voltam ettől ugyanakkor érdekes fiúnak tűnt. Bentebb érve egy kis fiú fogadott minket, hehe az első gondolatom az volt hogy illene a mi kis elf lánykánkhoz, életvidám aranyos kis lurkónk tűnt, ráadásul mint kiderült van egy nővére is. ….Csend és üresség… talán hiányérzet és szomorúság… igen ez fogott el a tudattól, hogy van itt egy lány aki az öcsével töltheti a játékot, valahol irigylem, legalább azt tudja hogy itt van, tudja hogy megvédheti és hogy együtt harcolhatnak… miféle felelőtlen nővér vagyok… hisz láttam őt, de… de mégsem merek hinni a szememnek?! Vagy talán csak nem szeretnék? Vagy… vagy… kikészít ez a bizonytalanság, nem is tudom már hogy minek örülnék jobban, hogy ha úgy játszanám végig játékot hogy nem találkoznék vele, és talán biztosra vehetném hogy csak képzelődtem vagy hogy… hogy ha úgy lehetnék mint ők ketten, igen most már tudom, önző dög vagyok mert irigylem őket… egy rossz nővér… A gondolatoktól elszomorodtam de hamar észbe kaptam, és ismét felvettem azt a mosolyt amit mindig is láthatnak rajtam, a megtévesztésig őszinte… vagy nem, én ezt nem tudom megítélni, de szeretném ha másoknak nem kellene aggódniuk még miattam is… Itt mindenkinek megvan a maga baja bőven. Vegyük alapul csak az új ismerőseinket. Tovább lettünk invtálva, és megpillanthattam a nővérét is a fiúcskának, nagyon szép lány volt, és ahogy nézem igencsak házias. Én is szeretek sütni főzni, bár pozitív visszajelzések híján nem mondanám hogy nagy tapasztalatom van benne. Bár álltalában nem merem megmutatni másonkak, mert félek hogy nem ízlene nekik, és ez igazán rosszul esne mivel igazán szívvel, lélekkel csinálok mindent… de szó szerint mindent. A lány bemutatkozott, majd Rita is, és mivel nem akartam kimaradni a sorból lelkesen én is megtettem. Nem sokra rá egy testvér pár is megjelent, talán ikrek lehettek elvégre nagy hasonlóság volt köztük, arról nem is beszélve hogy egyszerre szólaltak meg. Az igazat megvallva én is eljátszottam már párszor hogy milyen lehet ha az embernek van egy ikertestvére… nagyszerű lenne *-* Imádnám, rengeteg turpisságot csinálhatnánk, arról nem is beszélve hogy viselhetnénk egymás ruháját :3 Bár ezt csak akkor ha Ő is lány lenne. Nem kellett sok a tömeg oszlatva is lett, és úgy néztem hogy Rita szeretett volna beszélni a lánnyal, az igazat megvallva én is pályáztam rá, mivel rengeteg kérdésem lett volna, de az első a küldetés, mármint az hogy segítünk nekik, elvégre ha ügyesek leszünk még lesz időm kifaggatni. Bár nem tudom hogy merném-e. Óvatos gesztussal Rita intett hogy a szabad óránkat töltsük el valahogy, és így nagy dilemma előtt álltam. Kivel ismerkedjek inkább, a sármos pasival vagy a kis sráccal…? Nehéz kérdés volt, mert ha a srácot választom talán érzelmileg felkavarodok és ez nem vetne jó fényt a küldetésre, ugyanakkor ha a fiúval kezdenék el beszélgetni akkor lehet… lehet hogy ismét elővenné a sármos pillantását és nem bírnék ellenállni neki, de mahh nekem ott van Jin és nem kacsintgathatok félre. Olyan nehéz ezt megállni, ugyanakkor szeretem a fiút és a fiúkat is. Nem könnyű dilemma. De hogy semmi rosszat ne tehessek, lehet az ikreket kéne meginterjúvolnom, de valahogy mégiscsak a kis sráchoz húz a szívem. Hisz akár az öcsém is lehetne. Szerencsére láttam hogy melyik szobába megy be, így a konyhából visszatérve felkerestem azt a helységet.
- Kop, kop! – Mondtam és már széles mosollyal nyitottam is be. Az öcsémnél is így szoktam, és őt már nem zavarta hogy nem kopogok igazán, persze eleinte nem tetszett neki, és olyan mondatokkal élt hogy mi van ha épp gatyát cserél vagy valami?... Kicsit szégyenlős volt, de ezt sikeresen kineveltem belőle.
- Szia, bejöhetek? – Kérdeztem a kinyitott ajtó mögött bújkálva úgy hogy a fél fejem kilátszk, mintahogy a széles mosolyom is. Ha behívott akkor bementem, ha nem akkor kívülről folytattam.
- Tök jó hogy a nővéreddel vagy itt! - Ismét széles és kedves mosoly, persze belül szorított a szívem de ezt nem adtam ki a külvilágnak.
- Ai-chan vagyok, és azért vagyunk itt hogy segítsünk a társaidnak, remélem te nem harcolsz. Nem szívesen vinnék ki egy ilyen aranyos fiúcskát a harcmezőre. – Kócoltam össze a haját. Tudom hogy nem kisgyerek már, de akkor is valahogy jól esett, szerem volna valahogy kedveskedni neki és biztatni hogy nem lesz semmi baj.

A törpike tök édes volt, nem gondoltam hogy bármi rosszat is mondtam volna, de egy felém suhanó fakard jelezte hogy hoppá vigyázzak a kis kölyökkel. Bob próbálta csitítani, de sikertelenül.
- Ha harc hát legyen harc! – Nyújtottam felé én is gyerekesen a nyelvem, majd védekező állást vettem fel, Tudtam hogy amilyen heves nem fogja húzni az időt és meg fog támadni, Mindkettőnknek fülig ért a szája, és kíváncsian vártam mit is tud Thomas. Egy kis gyakorlás sosem árthat meg. És az igazat megvallva sosem harcoltam még nálam alacsonyabbakkal. Eddig mindig én voltam az aki a másikkal mell vagy épp vállmagasságban voltam, jobb esetben. Nem kellett sokat várni, máris hallatszódtak a fakardok összecsattanó hangjai, csikorgásai. És be kell valljam tényleg ügyes a kis srác. De a tényen nem változtat, nem szívesen látnám a harcmezőn. Hol becserkészve, hol pusztán szemből támadott, majd hogy ne lógjak ki a sorból, én is megpróbálkoztam becserkészni. Nem mondanám hogy nagyon vissza kellett fognom magam, ugyanakkor vigyáztam nehogy bárhogy megsebesítsem. Féltettem. Még pár kör és feltűnt hogy a kitartás pontjaink jelentősen megcsökkentek. Mikor felém támadt, a fakardot a kezemmel megfogtam, perdítettem egyet, mint ahogy a táncosok szokták a párjaikat, és mivel a kardot megforgattam így a fiúcska is vele forgott, hacsak nem engedte el időközben. Majd mikor háttal állt nekem, megfogtam az oldalánál és elkezdtem csiklandozni. Addig- addig csiklandoztam míg fel nem adta, kitartó voltam. Persze hagytam némi szünetet hogy levegőt azért kapjon, de nem kíméltem ám.
- Huhh, be kell valljam tényleg erős és ügyes vagy Thomas, erre nem számítottam, ügyes vagy! - Dicsértem meg őszintén. Majd Bob felé fordultam.
- Van már bármiféle tervetek? - Majd vártam a választ.
- Sokszor próbálkoztatok már a kiszabadításukkal gondolom, szeretném ha elmesélnél mindent hogy tudjam miféle hibát vétettetek már, és hogy mivel is kell pontosan szembe néznünk. - Remélem nem sértettem meg őt is, a hiba szóval, de ez van. Tényleg mindent szeretnék tudni.

A fiúcskát rendkívül édesnek találtam és örültem hogy ott volt velünk Bob akitől némi információt vártam hátha többet tudok meg a küldetésről. A férfi bele kezdett a meséjébe, amit figyelemmel is kísértem egészen a végégig, bár volt egy szakasz amit nem igazán értettem. Tudtam hogy valami nem stimmel, épp csak nem tudtam mi lehet az a hiányzó kis darabka, már a számon volt a kérdés mikor tudatosult bennem hogy lehet szándékosan nem tért ki rá… Thomas végett. Persze… egy gyerek maradjon csak addig gyerek ameddig csak lehet. Elmosolyodtam, bár átfutott a fejemen az is hogy nem árt ha némi fenntartással vagyok a történtek végett, de majdcsak rákérdezek ha ketten leszünk, vagy ha nem lesz a közelünkben Thomas. Akkor már nem lehet ellenvetése. Nem kellett sok már hívtak is minket vacsorázni, úgy gondoltam minél inkább fel kell dobnom a hangulatot, bár a kis Thomas is így érezhette, Ő a kajával játszadozott, majd beszálltam én is. A kanalamra helyeztem egy kis kaját, majd céloz és tűűűz! Volt pár személy akit célba vettem, de ügyetlenségemnek köszönhetően nem találtak a támadásaim. Rita ráförmedt, és meg kell hagyni elég szigorú volt ugyanakkor volt igazsága is, épp csak nem érti azt amit mi Thomassal igen. Gyereknek lenni jó! Arról nem is beszélve hogy ezzel még inkább feltüzelt hogy megmutassam mit is tudok valójában. Nem régiben bekerült egy olyan funkció a játékba aminek nagyon örülök. Igen, tudok énekelni, méghozzá nem is akár hogy és ezt meg is akartam mutatni mindenkinek. A kanalat használva mikrofonnak felpattantam az asztaltól és egy szép kis számba kezdtem, még az igazi életemben tanultam és már akkor nagyon tetszett épp csak nem tudtam kiénekelni a legtöbb hangot, ami most játszi könnyedséggel megy. Ha rám szólt bárki csak még inkább csináltam. Igen Ő csodálatosságomat nem lehet le állítani, és ezt az új tulajdonságomat mindenkinek kell látni, hallani. ^-^