[Küldetés] A Szétmalackodott Esküvő

Küldetés teljesítve. Új küldetés! – szinte láttam magam előtt ezeket a kiírásokat, ahogy a gyűrű felhúzódott, és nem ereszkedett le többé. Kicsit bosszankodtam miatta, főleg, amikor helyette kis termetű, kicsi természetadta ruhát viselő, és mint ahogy a yagan miatt nem bírtam nem odanézni: kicsi, de annál „lendületesebb” férfiasságú furcsa alak leugrott a fáról.
Különös kinézete ellenére nem tűnt új ellennek, főleg, hogy nem jelent meg az új faj felfedezéséért járó pénzjutalom… Bár nem voltam biztos, hogy így működött a rendszer.
Álló helyzetben voltam, pontosan abban a pozícióban, amiből a gyűrűt is kilőttem, tehát nem jelentett volna problémát még egy nyilat utána lőnöm, de így, hogy attól féltem, nem ellenség, nem mertem megtenni. Féltem, hogy a küldetés fontos elemét tenném tönkre, és ez csorbítaná pl a küldetés végén kapott xp pontjainkat, pedig szerintem mindenkinek nagy szüksége volt rájuk.
Nekem nagyon jól jött a korábbi lövöldözésem, de mivel nem pusztítottam el mobokat, nem kaphattam tapasztalati pontokat. Viszont userként egész szépen kitapasztalgattam az íjászat működését, ilyenkor még minden egyes lövés hozhat újdonságot. Reméltem, hogy ezt majd xp-vel is díjazza kaland végén a rendszer.

Leugrottam a fáról. Biztos voltam benne, hogy nem kell fájdalomra számítanom, de féltem, hogy az életpontjaim azért még megérzik. Szerencsére ez nem így volt, ügyesen érkeztem, és már lendültem is a fickó után.
Bárcsak ne így tettem volna! Még nem merült fel problémaként, hogy nem tudom kikapcsolni a yagant, most viszont határozottan kellemetlen volt állandóan figyelni sok minden más mellett a férfi himbálozó… ehemm. Nem vagyok prűd alkat, főleg, ha szerepjátékos világbeli nemiségről van szó, de akkor sem viseltem jól az állandó látványt. Próbálkoztam volna a szemem eltakarásával, de az jelentősen megnehezíti az erdő fáinak kikerülését. Így nem maradt más lehetőségem, mint magamban erőteljesen bólogatni Kaedenek és hevesen ráncolni a szemöldökömet.
Az eszem valami ötleted kattogott, de nem találtam megoldást a problémára. Képtelen voltunk utolérni! Hála égnek a kitartásom viszont pont elég volt arra, hogy amíg kellett, üldözni tudjam.

Amikor megláttam a távolban a többieket, felsóhajtottam. Kellett mondjuk egy másodperc, mire felismertem őket, de annál nagyobb volt aztán az örömöm.
– Fogjátok meg, el kell kapnunk! – kiabáltam oda nekik torkom szakadtából, nehogy ezen csússzon el a küldetés sikeressége.
Én magam nem gabalyodtam bele a sűrűjébe. Nyilasként hátramaradtam, mondván, hogy van elég közelharci karakter is itt, majd ők megoldják, addig én legalább „külső szemlélőként” tudom figyelni az eseményeket. Felajzottam az íjamat, de támadni nem tudtam: lehetetlen volt, hogy ne találjak el valakit. Többen támadták, de úgy tűnt, hogy nem tudják elkapni, akármilyen hihetetlen, mindig megmenekül. Ami feltűnt még, és fontosnak látszott: nem támadott meg minket. És nem tűnt úgy, mint aki pillanatokon belül elfárad.
Azon járt az eszem, hogy talán ez is valami rejtély, és ismerve a megfelelő elemeket, meg kéne oldani. Ha esetleg nem találtunk volna rá megoldást, vagy semmi olyasmi nem történt volna, amivel előbbre jutunk, akkor valószínűleg felvetettem kis idő múlva: Minden támadást kikerül, de ő nem támad, mégis lehetetlen megragadni. Nincs fa a közelben, így fentre nem tud menekülni: kerítsük be, úgy elkaphatjuk!