[Küldetés] A Szétmalackodott Esküvő

Szemezgettem. Úgy is mondhatnám: válogattam, de ez a szinonima-fitogtatás igazából semmit nem változtatna a lényegen, úgyhogy hagyjuk is az ilyen felesleges szócséplést: pikáns szerepjáték-ismerőként valami igazán ínyemre való küldetés után kutattam, ami úgy érzem, jól mutatja, milyen fantáziadúsak tudnak lenni az első szintek eventjei. Már ha éppen nem sablonokkal dobálóznak és A: orkvezért kell megölni, B: túl nagyra nőtt patkányoktól kell csatornákat megtisztítani, C: egy gazdát rendszeresen megkárosító kamaszbandát kell jobb útra téríteni. Így akadtam Giichi remekbe szabott kis történetére. Le is téptem a tábláról a hirdetést, hogy ez már csak az enyém legyen, de aztán később csekkoltam: a rendszer állandóan újragenerálta. Ez igazából nem volt túlságosan meglepő, bár érdekelt volna, hogy mennyi köze van a hibámhoz: elejtettem a papírt. A nagyobb fehér papír kirepült nem sokkal később a kezem közül, és nem találtam meg később. Így még nekem is jól jött, hogy indulás előtt újra meg tudtam nézni, méghozzá újra a küldetésfalról.

Így már biztos voltam benne, hogy nem leszek egyedül, aki felkeresi furcsa időpontjában a különösen és szerencsétlenül járt kaland-gazdát, viszont arról álmodni sem mertem, hogy végül milyen sokan gyűlünk össze. Gyönyörű szép, népes társaság. Amitől kicsit dagadt a mellem: egyetlen másik íjászt sem láttam a tömegben. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem volt velem egy kasztból származó közöttük, csak azt, hogy én nem találtam meg őt… Mégis, maradjunk inkább a realitások talaján: tuti nincs közöttünk másik, csak észrevettem volna. Nem tévedhetek, na!
Giichi igazi jelenség volt, nagyon figyeltem őt. És mit ne mondjak: dicsértem közben a fejlesztőket. Teljesen realitását vesztett alapgondolat, ahogy ült ott, alig többen, mint egy Ádám-kosztüm, és ami mégis jól mutat ebben a környezetben. Rendben, elfogadom. Úgy döntöttem, nem hagyom itt őket, segítek a küldetésben.

A térkép fölé gubbasztottunk. Igen érdekes momentum volt. Kicsit feszélyezett, amikor a szép szál legények után rendre más fiúkat talált meg magának. „Majd a harmadik csapathoz” – biztattam magam gondolatban, és tényleg igazam is lett. Egyre szimpatikusabb arc lett ez a Giichi, van érzéke a tehetséghez – bólintottam magamnak elismerően.
Tekintetemmel a többieket kerestem. Alapvetően nem volt erre szükségem, csak tudtam, hogy a szemkontaktus sokat segíthet egy kommunikációs csatorna létrehozásában. Nem volt nagy kunszt a dolog: egy aprócska lány maga jött oda hozzám. Emlékeztem rá, ügyetlenül esett be közénk nem is olyan régen… Némán, összepréselt ajakkal hallgattam végig a bemutatkozását.
Hajtogattam magamban, hogy nem illik a másik szavába vágni. Meg is érte a várakozás: jó ötletnek tűnt egy csoportba lépni.
– Tatsuki Ranmaru vagyok, íjász. Lépjünk egy csoportba, ez remek gondolat – néztem jelentőségteljesen Kaedere. – Ha nincs más, én szívesen vállalom a csoportvezetést! – jelentettem ki. Persze ott volt a harmadik tag, de épp a térképet néztem, amikor őt is kijelölte, így nem tudom, ki lenne az. Reméltem, hogy ő sem fog ellenkezni – nem lesz valami tesztoszterontól duzzadó vezetésre született egyéniség. Akkor talán még van esélyem mellette.

Sokkal szimpatikusabban indított a kardforgatónk, mint azt vártam. Értsd: nem bitorolta vezetői posztomat, és innentől kezdve nálam nyert ügye volt. - Pedig a kettő igen távol áll egymástól, az idomár teljesen más képességeket kíván, mint egy kardforgató - jelentettem ki némi éllel a hangomban, majd pár pillanattal később, érezve, hogy baklövést követtem el, hozzátettem: - Örülök, hogy végül kardforgató lettél, szerintem így egy remek csapat állt össze. - Közben a csoport alakításával bajlódtam. Nem lett meg elsőre az opció, de aztán csak sikerült. Szétküldtem a meghívókat.
Nem volt túl nagy helyismeretem, azt hiszem, ez kicsit rá is nyomta a bélyegét a vezetői pozíciómra, de hála égnek nem jelentett különösebb problémát. A helyszínen élesítettem a yagant, így elég nagy területet tudtam állandóan szemmel tartani, az idomár pedig, Kaede, a madarával próbálta átkutatni a környéket. Jól esett tudni, hogy közben egy kardforgató vigyáz a hátunkra, bár kicsit feszélyezett a tudat, hogy egy teljesen más típusú kaszt is érdekelte. - Miért döntöttél végül a kardforgatás mellett? - próbáltam megpendíteni ezeket a húrokat. Szükségem volt még néhány információra, zavart, hogy ez ügyben nincs teljesebb képem róla. - Mi volt az, amiért nem állatidomár lettél? - fordultam felé. Kicsit rajta hagytam a tekintetem, mert azt figyeltem meg, hogy ez szokott segíteni a beszélgetések elindításában, talán úgy érzik tőle az emberek, hogy figyelnek rájuk. Majd tovább vizslattam a környéket.

- A vaddisznók annyira nem érdekelnek, de hátha ott lesz a gyűrű, igazad van - bólintottam Kaedenek. Egy ideje már úgy éreztem, hogy meddő kutatást folytatunk, figyelmem a madara felé irányult. - Nem szívesen tippelgetek, mondd meg, kérlek, milyen madár ez? - böktem ki végül.
Próbálgattam más játékokban én is druida jellegű kasztokat, de nagyon instabilnak éreztem. Bízni kell egy állatban, tőle függ az életem... Szívesebben vettem, ha akkor már egy konkrét fegyvertől függ, ami idővel szinte a testem meghosszabbítása. Szóvá is tettem ezt: - Milyen előnyei vannak ennek a kasztnak? Mire vagy képes így? - érdeklődtem, miközben Kaedet követve az erdő felé indultam én is.

// Elég sok mozgást és mozgatást írtam le, elnézést kérek miatta. Szóljatok, ha gond, és akkor lecsapom egy részét, de szerintem kellett ennyi ahhoz, hogy haladjon a mi részünk is. //

A yagan sokat segített abban, hogy a gyűrű gyorsan meglegyen. Amíg megérkeztünk, elmélyülten hallgattam Hokushint. Nem mindennel értettem egyet, amit mondott, de azért kicsit megnyugodtam, hiszen alapvetően olyan dolgoknak és jellemzőknek adott prioritást, amik nálam is igen magas csillagozással szerepelnek - képletesen szólva -, ha egy kardforgatóról van szó. A válaszaim még vártak magukra. Mielőtt bármit is mondok, szerettem volna rágódni még az elhangzottakon.
Reménykedtem, hogy más emberekhez hasonlóan mély hallgatásomat ő is megértésnek és empátiának veszi. Úgy véltem, hogy elég sokszor dönt érzelmi alapon, néha a figyelmem arcára terelődött, hogy lássam: nem viccel-e.
Tábornok. Szalutálás.
Felszaladhatott kicsit a szemöldököm, és volt egy pár pillanatnyi néma csend, amíg újra arról próbáltam megbizonyosodni, hogy nem ugrat-e… Vagy minek hívják az ilyen csipkelődéseket. Majd szavaztam neki egy nemleges választ. Más oldalról is igazat adtam neki.
– Jó meglátás, akkor menj előre, kérlek. Tarts néhány lépés távolságot tőlünk, ha te is így megfelelőnek találod – adtam ki az utasításokat. Ez nem volt annyira idegen tőlem, hiszen más MMORPG-ben is csapatban dolgoztunk. De így, hogy nem egy avatar mögül beszéltem, elég érdekes volt.

Számítottam rá, hogy a főnix látómezeje korlátozott lesz az erdőben, de akkor is arra számítottam, hogy ő talál rá gyűrűre. Helyette én akadtam rá. Furcsa volt, hogy ilyen jó a szemem, hiszen egyébként nem véletlenül hordtam szemüveget.
Kaede madara szó nélkül indult a gyűrűért, viszont az túljárt az eszén, nem is egyszer. – Hagyd rám – mondtam, majd kezembe vettem az íjamat. – Itt az idő végre egy kis gyakorlásnak. – Nagyon meglátszott, hogy első szintű íjász vagyok, és a gyűrű aprócska. – Kaede, nekem úgy tűnt, hogy elég jól ismered a környéket. Nem tudod esetleg, hogy milyen lény játszhatja ezt velünk? – tettem fel a kérdést, majd tovább próbálkoztam. Sok nyílvesszőt elvesztegettem, mire rájöttünk, hogy lényegében öt fát jár körbe, de még így is élveztem. Sok új információt tudtunk meg.
– Menjünk bele ebbe a játékba, látok egy megoldást… – Magam mellé hívtam őket, majd fojtott hangon ecsetelni kezdtem a tervemet: mind a négyen másszunk fel egy fára. Kaede elmondta korábban, hogy képes helyet cserélni az állatával, így biztos voltam benne, hogy ha más nem, a főnix fog kétszer felrepülni egy fára, de neki is sikerülni fog a mutatvány. Hokushin ügyesnek tűnt, biztos voltam benne, hogy menni fog neki. Azon izgultam, hogy én se vesződjek sokat vele.
Azt kértem, hogy tegyünk úgy, mintha mindenki az új helyen megjelenő gyűrűt kergetné. Így amikor mind a négyen egy-egy fán foglalunk helyet, én becélzom, és megpróbálom eltalálni megint a gyűrűt. Reméltem, hogy vagy eltalálom, vagy ha elrántja megint, akkor valamelyikünk mellett jelenik meg újra, és ő el tudja kapni.
– Ha ez nem sikerül, még mindig megpróbálhatjuk elkapni azt a lényt, amelyik ezt műveli velünk – suttogtam.
Reméltem, hogy mindenkinek tetszik az ötlet. Felvetettem, ha valakinek van jobb gondolata, adja elő. Viszont ha nincs, vágjunk bele. Eddig is eltrafáltam majdnem néhányszor a gyűrűt, csak felrántotta. Úgy számoltam, hogy 2-3 nyílvessző után újra el fogom találni. Legalábbis nagyon reméltem.