[Játékos Küldetés] A Mantikor barlangja

Igencsak sokat melóztam ezen a harmadik feladványon és fizikailag kimerültnek érzem magam, így nem fogadom akkora kirobbanó örömmel a teleportálást, mint az előző két alkalommal. Persze örülök a sikeremnek, de ez a további majd fél óra utazás a semmiben olyan érzést keltett bennem, mintha örökre beszippantana ez a pulzáló köztes világ. Roppant kellemetlen érzés, leginkább a klausztrofóbiához tudnám hasonlítani, ráadásul csöppet sem tudom kipihenni magam mentálisan, hogy koncentráltabban érkezzem a negyedik feladvány helyszínére. Kellemetlenül érek földet, gyakorlatilag belepasszírozódok egy kemény fából készült székbe, s ahogy magamhoz térhetnék az anyagtalan utazásból, máris kapom az újabb feladványt: "Találd ki a 3 Kínzószerkezet neveit!" Bakker, ugye nem egy villamosszékbe kerültem? Ekkor hasít belém egy régen tapasztalt érzés, a fájdalom. Áramütés szerencsére még sosem ért, viszont villanypásztorba markoltam már bele, de ez az érzés annak legalább ezerszerese és szinte kibírhatatlan. Tartok tőle, hogy minél tovább hezitálok, annál fájdalmasabb lesz a sokk. Mivel ezt a gondolatmenetet nem akarom a gyakorlatban is tesztelni, ezért felordítok: - Villamosszék!
A megoldásom helyesnek bizonyulhatott, mivel újabb helyszínre teleportálódok. Kezdenek ezek a teleportok egyre jobban megviselni, lehet felkavarodott a gyomrom. Viszont soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen kellemetlen szituációba kerülhetek, mint a mostani feladványban. Elvesztem ugyanis az összes ruhámat, és mire odakaphatnék ágyékomhoz, hogy szemérmesen kezemmel eltakarhassam az "admirálist", addigra kötelekkel függesztik fel végtagjaimat és egy piramis szerű hegyes kínzóeszközhöz közelít altájam. Ha ez még nem lenne elég, volt céhtagjaim illúziói jelennek meg körülöttem és nevetésük betölti a teret. Riadtan és szégyenkezve csukom be a szememet, ekkor hasít belém a fájdalom, ahogy felsérti bőrömet a piramis csúcsa. Egyszer voltam egy kiállításon, ahol nyugati, középkori vár volt berendezve, s a pincebörtönben mutattak be kerékbetörést, karóba húzást és hasonló nyalánkságokat. Ott láttam egy ehhez hasonló szerkezetet, de akkor még nem értettem, hogy hogyan is használhatták. Most, hogy a saját bőrömön tapasztalom, s ordítok a fájdalomtól, képtelen vagyok gondolkodni és csak ordibálom az eszembe jutó gondolatokat, hogy túlharsogjam a nevetések hangját.
- Valamilyen szék... nem, bölcső! Meg Jézus egyik tanítványa... - újabb karcolás, a fájdalomtól már sikoltok - Júdás bölcsője, Júdás széke, JÚDÁSBÖLCSŐ! ENGEDJ EL, ENGEDJ MÁR EL!
Még akkor is azt ordítom, hogy eresszenek el, amikor átkerülök a harmadik helyszínre //persze csak akkor, ha helyes volt az előző válasz//. A megpróbáltatásaim koránt sem értek véget! Azonnal altájamhoz kapok, amint átkerülök abba a bezárt kis helyiségbe, de szerencsémre nem vérzek. Ennél betegebb játékot ki sem lehetne találni! Mégis hogy engedhették a programozók, hogy egyikőjük ilyen küldetéselemet építsen be a SAO-ba? Ez undorító és felháborító és megalázó és nagyon ajánlom, hogy semmilyen maradandó sérülést ne szenvedjek! Megtörve görnyedek össze magzati pózba, guggolva kuporodok le annak az izének a belsejében, amibe zártak. Hálát adok, hogy nincs klausztrofóbiám, de az előző talánytól olyan frusztrált vagyok, hogy itt helyben el tudnék süllyedni a földben. Semmi kedvem tovább játszani, ez sokkal komolyabb, mint ahogy nekiindultam. Soha többé nem leszek ennyire könnyelmű, soha! Ám itt van még ez az utolsó dolog és már azt hallucinálom, hogy melegszik a talpam. Nem, ez nem hallucináció! Komolyan ég a talpam!
- Beteg, aberrált Mantikor bá! Milyen fémszerkezetbe zártál be? - teljesen kiborulok és csak fohászkodni tudok magamban, hogy továbbjussak innen. Volt az a nyugati film... nem tudom a címét... semmi sem jut eszembe... csak azt tudom, hogy valami Perseizé vagy ki a csuda volt a főhős és görög macákat zártak be egy fém... talán bronz vagy réz tehénbe, bivalyba, bikába... foggggalmam sincs, valami szarvasmarhába, de bakker ez megint fáááj, ég a talpam! - Égesd a saját valagad, játékmester! - kezdek el ugrálni, miközben szitkozódok. Anat koncentrálj, koncentrálj! Mondd már ki és itt sem vagy! - Bronz tehén! Réz tehén! Vagy bivaly! Vagy rézbika! Vagy ÁÁÁÁÁÁÁ, miért nem tudok káromkodni? Átkozott etikai mód! - Csak reménykedni tudok abban, hogy valamelyik kombináció helyesnek bizonyul és nem kell elölről kezdenem az egésze. Könyörgöm, csak ezen jussak túl és elkenem Mantikor száját, az fix! Csüggedten pillantok életpontjaimra, vajon mennyit csökkenhetett ennyi fájdalom után?

- Ejnye már, nem szép dolog valakinek olyat mondani, hogy dögöljön meg - ekkor azonban életcsíkom vészesen közeledni kezd a piros zónába - Bakker, te ezt tényleg komolyan gondolod? Ne ijesztgess! - egyre kínosabb a nevetésem, aztán elkerekednek szemeim és rémülten próbálok életadó potim felé nyúlni, de már késő. Életcsíkom pillanatok alatt a nullába fut és már arra se marad időm, hogy felsikoltsak. Testem fényárban úszik, ahogy a pixelhálóm megrepedezik, majd szilánkokra szakad. Sötétségbe borul körülöttem minden, testem anyagtalanná válik, egyenlővé váltam a semmivel. Hisztérikus kétségbeesés tör rám, a túlélési ösztönöm még csak most aktiválódik, annyira hirtelen történt minden. Az előbb még önmagammal szemtelenkedtem, most meg... halott vagyok!
Az lehetetlen! Ha most lenne testem, akkor átkarolnám a felhúzott térdeimet és hitetlenkedve dülöngélnék, mint egy holtkóros őrült. Ez lenne a karakterhalál? Testemnél beáll az agyhalál, a szellemem, a lelkem, vagy nevezzük akármilyen spirituális izének, az pedig itt ragad a semmi közepén? Nem jutok se a mennybe, se a pokolba? Hát ilyen érzés meghalni? Csendes belenyugvással kellene elfogadnom, hogy itt a vég, de agyam zakatol, magyarázatot próbál keresni. Ez logikátlan, több szempontból is! Nem pergett le előttem az életem filmje, a világosságot pedig nem a feltámadásom, hanem a halálom pillanatában láttam. Képtelenség, hogy ennyin múljon egy emberi élet! Képtelenség! Nem lehet csak egy csettintésre megölni valakit! Nem! Nem! Nem és nem!
Biztosan csak álmodom. Ma reggel még fel sem keltem. Tegnap este nagyon bekajáltam, azért álmodok össze ennyi őrültséget. Most szépen felkelek és teszem a dolgomat. Rengeteg feladatom van még, amit be kell végeznem. Még nem halhatok meg! Még ezernyi célom van, amit nem valósítottam meg és van aki számít rám! Nem hagyhatom cserben Violetát, mert még el sem kezdtük megvalósítani a közös terveinket. Még sosem vallottam neki az érzéseimről. Na és Aldo? Éppen csak most talált gazdára személyemben, nem akarom, hogy újra az utcán kóboroljon. Én vagyok a gazdája, gondoskodnom kell róla is. Mint ahogyan az új céhemről is! Azt ígértem, hogy segíteni fogok a kezdőknek, hogy ne legyenek olyan elveszettek, mint amilyen én is voltam. Hogy naggyá teszem őket, hogy minden erőmmel segíteni fogom a hozzám csatlakozókat, hogy azzá válhassanak, amiről álmodoznak ebben a világban. Az ő álmuk valóra váltaná az enyémet is. Egy erős céh, egy életerőtől és vidámságtól kicsattanó társaság. Még a céhházat sem vettük meg, még el sem kezdtem rá igazán a gyűjtést, pedig elképesztően furdal a kíváncsiság, hogy milyen bónuszokat adhat. A boltomról már nem is beszélve. Új boltot kell nyitnom, amiben lehet krémest enni, amíg várakoznak a vendégek. Igen, fel kell vennem egy cukrászt! Micsoda zseniális ötlet! Ezt még meg kell valósítanom. Egek, hisz holnap lesz a tagtoborzó! Az nem lehet, hogy pont én nem jelenek meg. El fog kallódni minden tervem és ötletem. Szét fog esni a művem. Na és a boss? Addig nem halhatok meg, amíg nem végzek egyetlen bossal sem. Még egyszer sem hódítottam el a dicsőséget, még egyszer sem bizonyítottam, hogy vagyok én is olyan erős, hogy az utolsó szúrás az enyém lehessen. Igen, ki kell vinnünk a 100 szintet. Addig nem halhatok meg, amíg ki nem visszük ezt a játékot. Kudarcba fulladna minden eddigi törekvésem, hogy végre hazajussak. Haza. Ó te jó ég, eddig meg is feledkeztem az igazi életemről! Anyám nem bírná ki, összeroppanna, ha meghalna az egyetlen gyermeke. Nem tehetem ezt anyámmal, és apámmal sem. Számít rám a cégnél, nekem ott még feladataim vannak. Át kell vennem a helyét, hogy büszke lehessen rám. S ha egyszer végre kijutunk ebből a virtuális világból, meg kell keresnem odakint Violetát. Nélküle már nem lenne teljes az életem, sem itt, sem odakint. És tudom, ezek mellett a grandiózus tervek mellett eltörpül, de... én még sosem bizonyíthattam neki, hogy valóban tudok gitározni. Meg kell tanulnom gitározni Aincradban is. Élnem kell! Élnem, és beteljesítenem a végzetemet!