[4. boss]

Egyszer csak valaki felrántott, de csak annyit fogtam fel, hogy a lány kardja felém lendül. Ösztönösen pillantottam a szemem sarkába, jelentős hiányt mutató életcsíkomra és lelki szemeim előtt lejátszódott a jelenet, ahogy elfogy. A számok nem voltak a fejemben, de tisztában voltam azzal, hogy Rita megöl, ha eltalál azzal a fegyverrel. Megrémültem és ösztönösen hátrálni kezdtem, valószínűleg magammal sodorva azt, aki leszedett a kardforgatóról. Ennek ellenére meg tudott tartani, sőt maga felé is fordított. Alig kaptam levegőt, pupilláim pedig teljesen összeszűkültek.
- Ugye vissza fog jönni megint? - fogalmam se volt, kivel állok szemben éppen, vagy kitől kérdezem ezt elhaló hangon, pedig beszéltek hozzám, ez még a kiáltozások és fegyvercsattanások zaján is átszűrődött.
Aztán a pánik, talán a zaklatott hang hatására enyhülni kezdett és a hangokból lassan értelmesnek tűnő szavak formálódtak, tekintetem pedig üressé vált az eddigi rémült helyett. Ayani arcába bámultam kifejezéstelenül. Mit szólna Kota? Ez a kérdés maradt meg a fejemben, de nem tudtam rá a választ. Lehajtottam a fejem és válasz nélkül kerültem ki céhtársamat. Céltalanok voltak a lépteim, de alig két métert követően ismét megremegtek a lábaim és inkább a földre ereszkedtem. Az üresség, amit éreztem, sokkal szívbemarkolóbb volt most, mint három szinttel lejjebb. Akkor cselekvőképes maradtam valahogy, most viszont ahogy az íjamat felvettem a hideg padlóról, alig bírtam felemelni. Körbenéztem, és mindenfelé sárga életcsíkokat láttam, zöldet alig-alig. Az enyém is olyan volt megint, pedig épp az imént tért vissza zöldbe. Valaki megint a piros gömböt ütötte meg... Lanyha, tétova mozdulatokkal csatoltam le az övemről az egyik Frissítő potimat és ugyan remegő kezekkel, de felhajtottam (+10 HP), hogy legalább ne egy olyan semmirekellő és gyenge valakire pazarolja Ayani az életét, mint én vagyok. Képtelen vagyok összetartani egy céhet, és nem tudom megvédeni azt sem, akit szeretek...
Feltápászkodtam, de képtelen voltam gondolkodni, mérlegelni. Halvány lila gőzöm se volt arról, hogy éppen mi történik, nem fogtam fel. A bossra szegeztem a tekintetem, és az elém táruló látvány mintegy berögzült reflexként indította el a kezemet. Ha megölöm ezt is, visszahozhatom Kotát. Ez járt a fejemben, ahogy bevillantak az emlékképek az első szinten történtekről. Felemeltem az íjamat, és lőni kezdtem. Mint valami gép, csak keserű, reményvesztett arckifejezéssel, egyfajta utolsó szalmaszálba kapaszkodva. Egy lövés... két lövés... Nem érdekelt semmi, az se, hogy mit csinál az éppen világító gömb. Csak legyen vége...