Hinari és Saru

by **Taidana** Pént. Jan. 04 2013, 13:31

Úgy izgultam nagyjából, mint az első randin. A tenyerem izzadt, feszültség levezetőnek pedig Susaya fülét morzsolgattam a kezemmel, amit ő egy cseppet sem bánt. Tíz perc múlva már keresztben feküdt a lábamon, láthatóan azzal a céllal, hogy kis buksiját minél jobban bele tudja dörgölni a kezembe. Nem bántam, annál veszedelmesebb arccal kaparásztam a fülét tövét, élvezve, hogy kitartás pontjaim végtelen mennyiségben állnak a rendelkezésemre, amíg ki nem lépek a védett övezetből vagy harcra nem kerül a sor.
Oh, tényleg, el is felejtettem! Annyira belemerültem Susaya kényeztetésébe, hogy el is felejtkeztem az eredeti célomról. Hiába, az aranymajmom egy túl jól működő feszültség levezető: még a feszültség okáról is elfelejtkezel.
Nem véletlenül a Kezdetek Városában vadásztam: olyan emberre volt szükségem, aki még nem fejlődött föl. Aki még harmatos kezdő hozzám képest. Mwuhahaa, négyes szintemmel kerestem azt a személyt, akinek szinte fölé magasodhatnék!
Egy lányon akadt meg a szemem. Igen, ő tökéletes lesz, vele tényleg olyan, mintha egy első randira próbálnám invitálni. Remegett a lábam, amikor felkaptam magam, és merev tagokkal gyorsan utána lépkedtem.
– Sz-szia! – Susaya a vállamon ült, hol máshol? Mindig ott terpeszkedett. Vagy a fejemen. Szemére mint mindig, most is rácsúszott a piros homlokvédő, ami túl nagy volt rá, így ahogy máskor, most sem lehetett látni a tekintetét.
– Szeretném megmozgatni kicsit az aranymajmom. Idomár vagyok. Volna kedved kiállni ellenem? – Invitálás megvolt, királyság. Időközben még a menürendszerem is lehívtam, és elküldtem a meghívást: első vérig menne a küzdelem, azaz addig, amíg valamelyikünk életcsíkja 50% alá nem csökken, vagy a petem el nem pusztulna.

by **Hinari** Pént. Jan. 04 2013, 15:08

Csendben majszolgattam a csokis sütit, közben meg-megállva egy-egy érdekesnek tűnő kirakat előtt. Szemeim jobbnál jobb tárgyak között cikáztak, majd elkövették azt a hibát, hogy a kelleténél lejjebb merészkedtek, és meglátták a borzalmat:
100 arany.
Összeráncolt homlokkal nézegettem egy ideig, próbálva kihozni belőle valami befogadhatóbbat, de a fekete, cirádás számok végéről csak nem akart eltűnni az utolsó nulla. Lelkiekben elbúcsúztam a kék markolatú, fényes kardtól, majd egy mélyről jövő sóhajtás kíséretében a főtér felé fordultam, de figyelmem most a kezemben lévő édességre terelődött: ez bezzeg ingyen volt – gondoltam morcosan, ahogy ballagtam tovább.

Nem álltam valami jól. Sem arannyal, sem tapasztalattal. Ideje tenni ezügyben valamit, de mit? Küldetés még mindig nincsen, a mezőkre kimenni gyakorolni meg túlságosan is veszélyes … lehet előbb tájékozódni kéne, hogy mire is jó pontosan ez a kard, azon kívül, hogy már lassan véresre dörzsöli a lábamat. Igaz, hogy itt se vér, se fájdalomérzet nincs, de akkor is idegesítő.
Ilyen és efféle gondolatok sokaságával róttam a köröket, lépteim már inkább trappolás-szerűnek voltak nevezhetők, mint járásnak, bár nem igazán zavart. Le kellett valahogy vezetnem azt a maradék feszültséget, amit az ártatlan sütemény összelapításával még nem sikerült kiadnom magamból.

Ekkor botlottam bele a fickóba, vagyis ő botlott belém, láthatóan szándékosra tervezve az akciót. Elég furán festett azzal a majommal a vállán, de az itt eltöltött idő alatt láttam már ennél idiótább dolgokat is, így csak egy meglepett „Szia”-val tudtam felelni a dadogós köszöntésére. A küzdőteres felkérés meg éppen kapóra jött, igaz fogalmam se volt mit tud egy idomár, de per pillanat azon az állásponton voltam, hogy nem sokat veszíthetek.
- Elfogadom – vettem elő a legszebb mosolyom, és nyomtam meg a kék gombot. A tudat, hogy nem halhatok meg, megnyugtatott, és egyben érthetetlen magabiztossággal töltött el – Hol kezdjük? – kérdeztem aztán, a körülöttünk zsongó tömegre mutatva, célzásként, hogy talán keresnünk kéne egy kihaltabb helyet.

by **Taidana** Szomb. Jan. 05 2013, 00:31

Hát, nem volt bőbeszédű a kiscsaj, de bánta a fene, ha egyszer igent mondott.
– Királyság! – vigyorodtam el, és máris az aréna felé kezdtem el vezetni. – A legtöbben itt küzdenek, tudod, mindig van szabad placc, főleg, amióta a magasabb szintek is nyitva állnak. Egyes szintű, vagy igaz? Csak azért kérdezem, mert elsősorban nem velem, hanem csak a majmommal, Susayával kéne megküzdened, és az azt jelenti, hogy ha low lvl lennél, az nekem nagyon jó lenne. Na, mit mondasz? Nem mintha érteném, hogy miért vagy ilyen alacsony szintű, amikor már mindenki a kitörésen dolgozik…! – Régen hordtam össze ennyi sületlenséget ilyen gyors egymásutánban, de azt hiszem, hogy az idegességem ezúttal nem a gyomromat rántotta össze egyetlen kődarabbá, hanem a beszélőkémből csinált kacsasegget, ami úgy járt, hogy már szinte magamon éreztem Susaya kíváncsi tekintetét. Éppen ezért felnyúltam, és a kezembe vettem drágalátos harcostársamat, majd leeresztettem magam mellé, hogy a végére kéz a kézben érkezzem meg vele a harctér elé.
– Mit szólnál akkor egy majom elleni küzdelemhez? – Ez az a típusú kérdés volt, hogy „biztosan megjelöli?”, vagy „nem visszakozik, igaz?”, bevallom, azért kérdeztem rá, mert az idegességem az egekben volt. Sosem próbáltam még ilyesmit csinálni, mint ezt most. A választás tökéletesnek tűnt: tettemet, ha sikerül, kevesen fogják látni, így nem maradnak nyomok. Vörös indikátoromat pedig majd… Hát, meglátjuk majd, hogyan megyünk át ezen a hídon, ha odaértünk.
– Susayával küzdesz akkor. Csak előtte találd ki, hogy melyikünk az! Testcsere! – kiáltom el magam, és abban a pillanatban fellobban a fehér füst, majd máris két Taidana áll ellenfelünkkel szemben. Én tudom, hogy a jobb oldali az aranymajmom, a bal oldali vagyok én. És már támadunk is!

by **Hinari** Szomb. Jan. 05 2013, 02:13

Csak beszél és beszél, be nem áll a szája, miközben már rég letelt a hatvan másodperc felkészülési idő is, de ő úgy tűnik, észre sem veszi, annyira el van foglalva a mondandójával. Nem is értem hogyan lehet valaki ennyire idegesítő, már lassan elkezdtem sajnálni a szegény majmot, ahogy ott gubbasztott gazdája tetején.
- Igazából már rég nem vagyok első szinten – feleltem, bár kétlem, hogy hallotta volna, vagy ha hallotta is, nem reagált rá semmit. Annál ő sokkal jobban el volt foglalva magával. Én viszont komolyan kezdtem furcsállani a szituációt, annyira kihangsúlyozta kezdő mivoltomat, bár meglehet, hogy csak az állandó üldözési mániám tört rám. Talán ha hirtelen előrántanám a kardom, seperc alatt megnyerhetném ezt az egészet, és eltűnhetnék innen. Szabályba nem ütközne, hiszen hivatalosan már megy a párbaj, az ő felelőtlensége, ha nem fókuszál eléggé.
- Itt máris kettőt látok magam előtt – mormogtam alig hallhatóan, (reagálva a megismételt kérdésére), hiszen megbántani mégsem akartam, de valljuk be, ezért ezt kár lett volna kihagyni. Remélem hallotta.

Ekkor érkeztünk meg a tényleges küzdőtérre. A pálya szabályos kör alakú volt, és szerencsémre mind napos, mind pedig árnyékos részekben is bővelkedett. Kezdetnek természetesen a napra álltam, kíváncsi voltam mit is tudnak ezek pontosan, az életpontjaimért egyenlőre nem aggódtam. A fazon eléggé idegesnek tűnt, ez mindenképpen előnyt jelentett számomra, a majom – vagyis a kettő közül a szőrösebb… vagyis fogalmazzunk inkább úgy, hogy a kisebb termetű – képességeiről azonban halvány lila fogalmam nem volt. És, mint azt a kölyök is mondta, most vele fogok küzdeni… de akkor miért áll mindkettő harci pózban?
Egyre több volt a megválaszolatlan kérdés, amit a kis cselük csak fokozott. Előbb legalább nem kerülgetett hányinger, ha erősen csak a petre koncentráltam, megpróbálva nem végignézni a srácon, erre naná hogy rögtön kettő is lesz belőle. Jellemző.
- Te, nem akartok inkább mindketten majommá változni? – kérdeztem reménykedve, hátha beadja a derekát, akármelyikük is legyen a tényleges intelligenciával bíró fiú.

Válasz helyett azonban már meg is indultak felém, és már az első pár méternél megrökönyödve tapasztaltam, hogy ezek bizony cseppet sem lassabbak nálam, pedig én a napon állok. Kardomat szerencsére már jó előre kihúztam a hüvelyéből, így volt elég időm felmérni a szituációt. Kettő egy ellen nem igazán fair, de ha ők így játszanak, akkor én is. Fegyverem pengéjét úgy fordítottam, hogy a rajta végigfutó fénysugarak pont az egyik kópia szemébe vetüljenek, remélhetőleg ezzel megtörve a roham iramát, majd szótlanul a másik felé indultam, megpróbálva bevinni neki egy sima vágást a mellkasára.

by **Taidana** Vas. Jan. 06 2013, 22:18

– Ne becsülj le. Nekem, természetesen, az sem jelentene problémát! – kacsintottam a lányra lámpalázam romjai közül győztesen kiemelkedve. Ahogy elrajtolhattunk Susayával, az olyan volt, mint egy felhangzó sípszó, vagy mint egy puskadörrenés, amiről nagypapám mesélt, ő még harcolt a fronton Japánért, és mesélte, hogyan szűnt meg az ember zsigereibe markoló félelem és rettegés, ahogy a csatatéren elhangzott az első durranás. Ugyan így irtotta ki belőlem az iramunk a gyomromat kővé dermesztő, fagyos izgalmat. Én pedig a megkönnyebbüléstől majdnem felnevettem, annyira megmámorosított, hogy ami csak terv volt a fejemben később kivitelezés lett, és reméltem, hogy ez a rügybe szökkenő virág hamarosan kinyitja vérszínű szirmait, és megmutatja gyönyörűséges hatalmát a világnak. Kéjes izgalom szaladt át rajtam. Egészen más volt ez, mint a korábbi viadalok, amiket vívtam.
A lány ügyesen elvakította Susayát. Kellett néhány pillanat, hogy rájöjjek, mit is használhatott, amivel meg tudta állítani a majmomat, mivel ezzel a trükkel itt még nem találkoztam. Tény mondjuk, hogy a való életben sem. Nem volt tisztességes dolog, de ez csak fokozta a kedvemet: könnyebb lesz legalább a lelkiismeretem. Arra nem is gondoltam, hogy talán kétségbeessek, hiszen aki ilyen trükköt tud, az bizony nem most fog életében először kardot. Jelen pillanatban engem ez nem igazán hoz lázba.
Mivel Susayát a lány hátráltatta, így én jutok előnyhöz. Azt hittem, hogy gyorsabb leszek vele szemben, de nem így van, ezt már a mozgásának sebességéből el tudtam dönteni. Hiszen harcban a rendszer egymáshoz mérte sebességünket, és az alapján zajlott a küzdelem, így én őt éreztem kicsit lomhábbnak, és magamat normál sebességűnek, míg ő valószínűleg magát normálisnak, engem gyorsabbnak érzékelt. Remek dolog volt ez.
Automatikusan emeltem ütésre a kezemet, hiszen megszoktam, hogy az én sebzésem mindig egyes értékkel talál be, és Susaya az kettőnk közül, aki igazán nagyot tud csapni, ezúttal viszont, ha betalálok, az én öklöm is nagyot szólhat. Feltéve persze, hogy nem futottam kardba, hiszen nem nagyon volt célom kikerülni. Hiszen akkor jön máris Susaya, aki a lassan megszokottá vált technikánkat alkalmazná, miszerint hihetetlen ügyességével átszaltózva ellenfelünk felett, a másik oldalról támadja meg őt. És ha az utána fordulna, akkor jövök a képbe én, hogy megragadjam őt. Legalábbis a terv jelen pillanatban ez. Aztán úgyis borul mindig…

by **Hinari** Vas. Jan. 06 2013, 23:12

Ezt el sem hiszem. De komolyan. Ez most vagy megőrült, vagy csak nem képes átlátni a helyzetet, egyenesen beleszalad a kardomba, méghozzá ököllel. Egy pillanatra el is bizonytalanodtam, talán ez is egy trükk, igen, ez lehet a megoldás, biztos terveznek valamit. Vagy csak szimplán lenéz engem? Azt hiszi, én egyáltalán nem is árthatok neki?

Még mindig nem tudtam, melyikük áll velem szemben. Ez felettébb bosszantó volt, ám mikor a szemeibe néztem, egyfajta megvilágosodás ért, nem az a fajta, amire az ember egy harc kellős közepén számíthat. Bevillant a találkozásunk, ahogy a sütim utolsó falatkáját morzsoltam, pont akkor szólított meg.
A vágásom oldalról találta el a felém irányított öklét, piros pixelnyomokat hagyva hátra a küzdőtéren. A reakciójára voltam kíváncsi. Aztán a következő pillanatban már nem érdekelt. Őt néztem, egész testét bele akarta vinni a csapásba, persze, csakhogy a kardom hosszabb volt a karjánál (és nemcsak egy d-betűs különbséggel). Harcolt ő már kardforgató ellen? Igazán tudhatná.
- Sze… szeretlek! – tört elő belőlem, és megragadtam a kezét, kardomat nem dobva el ugyan, de ebben a másodpercben nem igazán számított, ha véletlenül felnyársalom. Fura érzés volt, tőlem teljesen idegen ebben a virtuális világban. Aztán észbe kaptam. Kicsit talán túl későn is, mert a másik fiú már fölöttem szaltózott éppen, és ekkor jöttem rá, mi is történt valójában.
Lehet, hogy mindvégig a majomhoz beszéltem?!
Izzadt kezét ellöktem magamtól, kardomat újra normálisan fogva, számat harapdálva az előző mondatomtól. Lehet, hogy meg sem hallotta, vagy csak azt képzeli, hogy hallucinált. Mindenesetre nem néztem a szemébe, a világért sem, nehogy ki tudja belőle olvasni, mire gondolok. A vérszomjtól talán megijedne, és hogy nézne már ki, ha emiatt nyerném meg a küzdelmet?

Mindenesetre egy dolgot megfogadtam. Ha ennek vége lesz, megfizetem az ingyensüti árát, de kétszeresen ám!

by **Taidana** Vas. Jan. 06 2013, 23:46

Minden sokkal, de sokkal könnyebben ment, mint vártam. A kislány olyan meglepett arcot vágott, amikor találata minden további nélkül elért engem, hogy teljesen elégedett voltam a döntésemmel: remek próbababát találtam magamnak. Tökéletes a céljaim eléréséhez!
Nem lepődök meg, amikor szerelmet vall nekem. Ugyan már, ki nem bomlik utánam, aki nem nőnemű? Főleg, hogy biztos vagyok benne: amit egy igazi férfi belül érez, azt sugározza egész testében is! Márpedig bennem most tombol az adrenalin, a tesztoszteron, és minden ilyen izomdagasztó férfihormon, biztos vagyok benne, hogy olyan sok dolgozik most bennem a saját magammal kapcsolatos megelégedettségem miatt, hogy a való világban holnap kés szakállban ébrednék!
Csak egy fogsorvillantás telik tőlem őszinte imádatának kifejezése után, hiszen ha lány lennék, én is imádnám magam, ez tök normális, bébi, de aztán kis grimaszba ugrik az arcom, miközben kezemet végigkaristolja a kardja. Bár nincs fájdalom ebben a világban, de mégsem a legkellemesebb érzés, ahogy a rendszer tájékoztat: hé ember, mellesleg felvágták az ereidet!
– Most megvagy! – tájékoztatom, miután megragadnám a vállát, miközben a fegyvere, ahogy egyik kezemen be, úgy másik kezemen jött is ki. (Az erőd 3om, így ennyi életet vett le tőlem, amikor belefutottam a kardodba. Marad 0 páncélom és 49 életem.)
Bár egyelőre nem költöttem súlyemelés jártasságra, de így is reméltem, hogy elég erő van bennem ahhoz, hogy kis időre megkössem így. Csak annyira van szükség, amíg Susaya, aki már a túloldalon járt, megsorozza kicsit.
Eddig remekül működött a tervünk, én csalódott voltam kicsit. Ki akartam próbálni, hogy milyen, amikor Susaya küzd egyedül, de úgy tűnt, hogy ez a lány ezt nem fogja megérni. Pedig az lenne ám csak az igazi móka!

by **Hinari** Hétf. Jan. 07 2013, 00:48

Alighogy elengedtem, utánam nyúlt, bár a motivációja cseppet sem volt az enyémhez hasonlítható. Valami olyasmire számítottam, hogy minimum az ölembe borul, vagy ilyesmi, hiszen egy magafajta… öhm… fiúnak aligha mondhatott ilyet még lány, mint én az előbb. Kicsit bosszankodtam is emiatt, tökéletes célpont lett volna, kiszolgáltatott és legfőképpen a pillanatnyi, reá váró lehetőségektől álmodozó. De sajnos nem veszítette el az eszét, és a racionális gondolkodását sem.
- Neeem, te vagy meg! – válaszolok ördögi vigyorral, mert ezzel pont sikerült lelepleznie magát. Már tudtam, hogy melyik melyik, hiába volt a majom a bőrében, a hangját kizárt dolog, hogy utánozni tudja. Egyetlen mondat, és a képességük el is vesztette hatását. Márha innentől végig szemmel fogom tudni tartani őket, ami elég valószínűtlen a jelenlegi állás szerint.

Susaya közben villámgyorsan mögém került, és már indította is a támadását. Reflexből elhajoltam volna, ha az izomagy nem tart helyben, de így csak egy erőtlen próbálkozásra futotta, aminek persze semmi haszna nem volt. Erős lökést éreztem hátulról, hogy pontosan mivel és hogyan talált el, nem láttam, de az életpontjaim nagyobbat süllyedtek a kelleténél. ( Napon 20+2 páncél, maradt 0 páncélom és 14 HP-m.) Mégegy találat már nem fog beleférni, éppen ezért minél gyorsabban ki kéne szabadulnom és berohanni az árnyékba.
A tervem szinte azonnal megvolt, nem is várattam soká a megvalósításra: tapasztalatlanságból leengedett kardomat felemeltem, és teljes erőből belevágtam az igazi fiú vigyorgó képébe, majd pengém élét a kezei felé irányítottam. Ha az első csapástól nem engedett el, ez majd jobb belátásra téríti (hiszen hacsak ideiglenesen is, de csak nem akarja elveszíteni a kézfejeit).
- A kardom még mindig hosszabb, mint a karjaid – mutattam neki a fegyvert, közben odafigyelve, hogy a kialakult távolság megmaradjon közöttünk. Mindvégig megtartva a szemkontaktust, vártam a fejleményeket, lassan lépdelve az árnyék felé, de még nem érve el odáig. Ahogy elnéztem, még így is gyorsabbak nálam, nem akartam tehát idő előtt lecsökkenteni a sebességem: képességemet a megfelelő pillanatban szerettem volna „kijátszani”, és ki tudja, a meglepetés ereje talán képes megfordítani a meccs állását.

by **Taidana** Hétf. Jan. 07 2013, 01:01

A lány nem úgy reagált, ahogy vártam. A kezdőkre általában jellemző, hogy iszonyatosan félnek a fegyverüket belemártani más JK testébe, még annak tudatában is, hogy nincs fájdalom, vagy hogy nem roncsolnak belsőségeket. Ettől függetlenül az emberben alapvetően él egy gátlás, hogy ne ölj! Legalábbis jobb esetben él. Ezt próbáltam én most megszüntetni magamban. Ennek a lánynak a segítségével.
Viszont úgy tűnik, hogy visszanyal a fagyi, mert ez a lány igen talpraesett volt, és azon kívül, hogy be kellett vallanom: vagy sokat osztott fegyverkezelésre, vagy tényleg jól forgatja a kardját, még az is biztos volt, hogy nem rendelkezik a szokásos gátlásokkal. Vagy nem igazán volt kezdő, vagy gyilkolásra termett a szentem.
Egyre izgalmasabbnak tűnt ez a küzdelem!
– Bakker – kommentáltam egyetlen szóba összesítve gondolataimat az eddigi fejleményekről. Dupla csapást szenvedtem el tőle, ami igazából semmit nem jelentett nekem (49-6=43), csepp volt a tengerben, főleg azok után, hogy Susaya pedig még sértetlen is volt. Miután én elengedtem, az aranymajom cigánykereket hányva távolodott tőle. Máig fura volt látni, ahogy ilyen kunsztokat mutat be a testemmel. Én miért nem tudtam ilyet?!
A gondolkodásnak végül nem szántam időt, helyette próbáltam összeszedni magam, és miközben hagytam, hogy a lány távolodjon tőlem, végiggondoltam, hogyan is kéne továbblépni.
Végül úgy döntöttem, hogy majd ő kezdeményez. Én nem akartam elkapkodni, és eddig úgyis mindig a lerohanós taktikát alkalmaztam. Ezúttal gondoltam kipróbálom azt is, milyen bevárni az ellenséget, így hát nem tettem mást, mint odabattyogtam Susayához, és bekészítettem egy újabb cselem: ahogy a lány megindul felénk, ha egyáltalán megindul felénk, megint Testcserét fogok kiáltani, hogy ezúttal mind a ketten a petem majomalakját vegyük fel. Meglepetésképpen, hogy lássuk, erre hogyan is reagál ez a drágaság.

by **Hinari** Hétf. Jan. 07 2013, 13:12

A dühöm fokozatosan alábbhagyott, ahogy vártam. Csak most eszméltem rá, valójában mit is tettem az előbb, de egy pillanatig sem bántam meg egyetlen mozdulatot sem. Már rég megtanultam, hogy a SAO-ban mit lehet és mit nem, és hogy minek mi lesz a következménye. Egy kicsit talán jól is esett, látni a megdöbbent arcát, amikor a penge kettészeli azt. Csakhogy megtudja, kivel van dolga.

Mindketten, azaz mindhárman kivártunk. Senki sem lépett semmit. És, habár semmi kedvem nem volt a kezdeményezéshez, valahogy illetlennek tartottam volna, ha egész idő alatt csak egyhelyben álldogálok, és megpróbálom elütni az időt, szépen megvárva, amíg végre hajlandó támadni. Így egy kelletlen sóhajtás után megindultam.
Természetesen a napon álltak, de pár méterrel mögöttük már kezdődött az árnyék. Kardomat a fiúnak szegezve futottam feléjük, az utolsó pillanatban irányt változtatva és hátrébb ugorva párat, ahogy meghallottam az ismerős pukkanást. Már megint jöttek a kis cselükkel, de ezúttal számítottam rá: megjegyeztem, hogy melyikük a fiú.
- Nocsak, mégis hallgatsz rám? – kérdeztem mosolyogva, utalva régebbi kérésemre. Ha ez ilyen könnyen megy, máskor valami viccesebb kéréssel fogok hozzájuk fordulni, ez a két majom elég béna. Habár azt meg kell hagyni, a célnak tökéletesen megfelel.
– Ez az alak jobban illik hozzád – folytattam, mondatomat a rendes fiúnak címezve. Mélyen belenéztem szemeibe, hogy kétsége se legyen, átlátok az álcáján, majd eleresztettem egy újabb mosolyt, ami az előzővel ellentétben inkább ironikusnak hathatott.
Ezután újra megindultam.
A mondandóm alatt természetesen sikerült felmérnem a terepet, így úgy alakítottam a támadást, hogy közben végig a napon legyek, de amint visszatámadnának, azt már csak az árnyékban tehessék meg.

by **Taidana** Hétf. Jan. 07 2013, 13:32

Egyáltalán nem éreztem sértésnek, ahogy a fejünkhöz vágta, hogy Susaya alakja jobban illik hozzánk. Hiszen Susaya maga volt a megtestesült arany ragyogás, bundája gyönyörű volt, izmai mintha rögökből épültek volna fel, termete szilaj volt, mégis hihetetlen energia feszült a tagjaiban. – Igazán? – kérdeztem, és több volt ebben az egyetlen szóban a kihívás, mint eddig bármiben, ami elhagyta a számat a küzdelmünk során. Persze ezzel megint elárultam magam, hiszen ahogy anno Susaya sem kapta meg az én hangomat, úgy most én sem az övét. Bár fogalmam sem volt, hogy a lány tudta-e ezt, de mivel a következő pillanatban mélyen a szemembe próbálta fúrni tekintetét, lett volna egy tippem. Ezúttal az én szemem előtt is ott lifegett a lecsúszott homlokvédő, eltakarva előlem a kilátást, mégis remekül láttam, hogy mi történik. És igazság szerint semmi kedvem nem volt közbeavatkozni.
Megtanultam már korábban, hogy a némán ácsorgásnak is megvan a maga bája, és bár nem túl frankó harcmodor, de azért kicsikarhatóak vele néhány belsőbb titkok. Például az, hogy a lány önmagában mégis mennyire ügyes. Mert igen, ügyes, azt már láttam, de igazán érdekelt volna az is, hogy mégis hogyan. Hiszen a sebzését és így az erőre osztott pontjait már ismertem. A gyorsasága nem volt több, mint a miénk. Élete sem volt túl sok, legalábbis szépen vitt le belőle Susaya, ahogy elnézegettem az életcsíkját. A fegyverkezelése, az igen, abban lehetett valami, mert igen ügyesen forgatta azt a pengét, vagymit, amit tartott. Sok hasonlót láttam, alap szintű fegyver lehet, ha nem tényleg konkrétan a Kezdő Fegyver. Biztos voltam benne, hogy nem lovag típus, akkor már rég tankolná magát, így maradt a karforgató. Úgy éreztem, már-már meztelen előttem. Csak azt nem értettem, mégis miért első szintű akkor még? Legfeljebb második, de már azon is rezeg a léc. Kérdésemet fel is vetettem neki:
– Mit keresel még mindig az első szinten?
Közben a gyorsaságommal játszottam: nem sajnáltam tőle, hogy belém márthassa a kardját, ha támadni volt kedve. Én nem támadtam vissza. Cukkolni akartam ezzel. Tengernyi életem van, hadd kaszaboljon. Bár az első után visszanyertem eredeti alakomat, ekkor kíváncsian lesek az arcára: hogyan reagál. Ezt nem tudhatta, hiszen Susayát korábban nem sebezte meg, hogy visszaváltozzon. Egyetlen igazán fontos célom volt: az aranymajmomhoz ne érhessen. A Kicsi Mesterhez. Elé képes voltam be is ugrani akár.

by **Hinari** Hétf. Jan. 07 2013, 20:05

A fiút egy cseppet sem idegesítette fel a próbálkozásom, vagy csak nagyon jól tudta tettetni, igazából mindegy is volt, mert a célomat nem értem el vele. Nem mintha olyan gyakorlott lennék a másik feszültségének növelésében, de egy próbát mindenképpen megért. Azért… minimum csinálhatott volna valami esztelenséget, vagy mit tudom én, bármit, ami egy csepp előnyhöz juttatott volna.
Esélyem sincs ellenük.
Ezt persze már az első percben tudtam, vagyis sejtettem, de az ilyenfajta tényeket nehéz belátni, és tudatosítani önmagadban. Viszont ez is része a tréningnek, amit már egy ideje gyakoroltam önmagamon belül, és amiben már sikerült elérnem egy magasabb szintet, minek eredményeképpen jól vagyok. Ez kis semmiség, nem érdemes sokat foglalkoznom vele, sőt, a maga nemében még szerencsésnek is mondhatom magam, hogy így alakult: nincs veszítenivalóm.
Az érzés teljesen feltöltött, bátrabbá és vakmerőbbé tett, elfelejtetve velem, hogy mennyire fáradt vagyok. Alig rontottunk egymásnak egyszer-kétszer, és én máris azt kívántam, bárcsak pihenhetnék kicsit. De most átléptem ezen, és teljes sebességgel rontottam rá, még mindig a napon maradva. Kérdése ugyan kizökkentett kissé, de nem kívántam megtörni az iramot: még mindig az álmajmot véve célba, sikeresen véghezvittem az első vágást, és ekkor megint azt a bosszantó zajt hallottam, ami a testcserénél jelentkezik.

Hátraugrottam és megvártam, amíg a füst eloszlik, majd újra felmértem a szituációt. Az egyik majom helyett újra a fiú volt jelen, mégpedig az igazi, az, akit megvágtam az előbb. Feltételezéseim voltak, természetesen: lassanként kezdtem rájönni képességük minden részletére, beleértve a hátrányait is, ez a felfedezés pedig még az előbbinél is nagyobb adrenalin-adaggal járt. Hiába mondták a szüleim, hogy nincs helyem a küzdősportolók között, per pillanat úgy éreztem, nagyon nagyot tévedtek.
A kimerültségtől remegő lábaim elrugaszkodtak, majd minden taktikai csel nélkül, csakúgy spontán, szemből közelítették meg a potenciális áldozatot, a srácot, akinek még a nevét se tudtam. Fegyveremmel ott püföltem, ahol értem, mondanivalómat szaggatottan, egy-egy vágás között fejtve ki:
- Te… még a… nevedet… sem… mondtad… el – nagy levegő – Nem… tudod… mi az az… udvariasság? – dühös hangnemben próbálkoztam befejezni, valójában azonban inkább sikerült elfúlóra a vége, annyira fogytán voltam a levegővel. Fogalmam sem volt, miért nem védekezett, és hogy pontosan mennyi találatot tudtam bevinni, de egyszerűen nem bírtam már tovább. Hátraléptem az árnyékba, kardom végével a földet támasztva, és vártam, vajon visszatámad-e. Időre volt szükségem, hogy pihenhessek.

by **Taidana** Vas. Jan. 13 2013, 02:18

Mit mondhatnék? Veszettül élveztem, hogy úgy vagdalkozhat, ahogy csak akar, és nem csak Susaya nincs veszélyben, hanem még én sem, hiszen életem nagyjából egy fektetett nyolcassal egyenlő, kb legyőzhetetlen vagyok. Maga a megtestesült tökéletes katona! Az életcsíkom lassú folyású patak volt, ami épphogy elfelé csörgedezett: rohadt költői kedvemben voltam. Úgy éreztem, beírtam a god-mode-ot, csak ezt a csaj még nem vette észre. Idejének láttam, hogy közöljem vele:
– 40. 37. 34. 31. 28… És eddig egyáltalán nem védekeztem igazán. Ugye tudod, hogy nagyon bedőltél, kisanyám? – vigyorogtam, mert hát hogy a fenébe ne vigyorogtam volna, amikor az lassan teljesen hozzátartozott a Taidana-imidzshez?!
– Oh, hát elfáradtál? Egyem a zúzácskádat! – varázsoltam elő a lehető leggyilkosabban negédes hangom. Igen, igen, ez király volt, gyakorolnom kell a betegesen pszichopata előadásaimhoz! – Huh, ez a hang barón úgy hangzott, mintha meg lennék húzatva, nem? Nem?! – lelkesedtem önnön tökéletességemtől. Hát hogy a fenébe ne lett volna baró?!
– Istencsászárak vagyunk, Susaya! – vontam bele kicsi állatom is. Magam mellé húztam. Nem tetszett neki igazán, de jelen pillanatban túlságosan királyságos állapotban voltam ahhoz, hogy ezt észre is vegyem.
– Testcsere! – kiáltottam kb ezredszer már ebben a küzdelemben, és bizony megint felszállt a füstpamacs rólunk: és mintha semmi se változott volna. Voltak persze apró hibák. Pl a mostani Taidana morózus képpel, már-már unottan nézett maga elé, míg Susaya szája egyik fülétől a másikig ért.
Ezúttal figyeltem arra, hogy ne szólaljak meg, így tuti nem jön rá, hogy melyikünk-melyikünk. Ekkor már rég az árnyékban állt, én meg… alig bírtam kivárni, hogy támadjon. Én mégsem támadhatok, azzal elárulnám magam az első csapása után. Így hát… maradt megint a kivárós technika.
…
…
…
Uh, komolyan idegtépő volt tök kussban várni arra, hogy összeszedje már magát!

by **Hinari** Szer. Jan. 16 2013, 21:33

Iszonyú fáradt voltam, tagjaim remegtek, és már a kardomat se volt erőm felemelni. Látásom elhomályosult, és erőltetettem fújtam ki a levegőt, mellkasom minden lélegzetvételnél megfeszült. Ha ezt a valódi világban éltem volna át, biztosan fájt volna minden tagom, ennek hiánya azonban minden alkalommal meglepett. Megpróbáltam megnyugodni, és valamiféle energiát magamba erőltetni, hogy képes legyek még egy utolsó támadásra.
Velem ellentétben ők nem tűntek kimerültnek, a legbosszantóbb azonban mégis az egész hozzáállásuk volt: mintha csak játszottak volna velem, a srác stílusa és vigyorgása meg csak tovább fokozta a tehetetlenségtől fűtött dühömet. Per pillanat azonban a fáradtság még ezt az érzésemet is túlszárnyalta, így erősen elgondolkodtam azon, vajon mit szólnának hozzá, ha most csakúgy spontán leülnék. Vagy leheverednék, és bámulnám a felhőket. Úgyse támadtak eddig sem, hátha ez jobb belátásra bírja majd őket, és végre befejezhetjük ezt a párbajt.
Hiába tűnt nagyszerű elképzelésnek, mégse tettem meg. Egyelőre.

Mást azonban megtettem, habár nemigen voltam beszámítható állapotban. Legalábbis igen keveset fogtam fel a dologból, csupán annyit, hogy teljesen elfogyott minden erőm, lábaim megadták magukat, így négykézláb tartottam magam, miközben fejemben csakúgy cikáztak a jobbnál jobb elképzelések:
- Te, majom, mondtam én neked valamit mostanában? – kérdeztem kislányos hangon, a normálisnál magasabb hangszínben. Hogy a hatást csak fokozzam, ehhez persze félre is billentettem fejemet, és még egy szájcsücsörítés is belefért, mielőtt felnevettem. Teljes káosz, úgy tűnik, a mai nap érdekes dolgokat hoz ki belőlem – Milyen szép az idő. Süt a nap, de én árnyékban vagyok. Hé, majom, szerinted rossz, hogy árnyékban vagyok? – folytattam, szemeim előtt elevenné vált a napsugár, és rám mosolygott.
- Majom, majom, miért nem az erdőben vagy? Pedig süt a nap, és ilyenkor az erdő dalra fakad – kezdtem rímes dalolásba – Minek ész, ha bolond vagy, senki sem néz.
És még elénekeltem volna neki pár strófát, de meggondoltam magam, és puszit dobtam felé. Természetesen a fiúnak, hiszen a „majom” elnevezés is neki szólt.
- Nem tudom a neved, de te ezt minduntalan elfelejted, hát majd kitalálok egy becenevet, az talán jobb lesz neked! – nevettem, mintha a világ gondjai megszűntek volna számomra. Megindultam feléje, fel sem fogva a füstpamacs és az előtte kimondott szavak jelentését, botorkáltam a porban, kardommal a földet karistolva. Újabb puszikísérlet, majd nagy nehezen felálltam, és egyenesen belenevettem a srác képébe.
- Ugye milyen jó vagyok? Fáradt vagyok, de te nem vetted észre, hehehe. Butus fiú. Miért nem ütöttél meg?
És ekkor elsötétült a világ, de talán csak egy pillanatra. Mire magamhoz tértem, háttal feküdtem a földön. Nem tudtam, mi történt, támadott-e, megnyerte-e a küzdelmet, vagy még mindig csöndben vár. Mélyen beszívtam a levegőt, és megpróbáltam felülni.
- Azt… azt hiszem, napszúrást kaptam, vagy valami – mentegetőztem, bár pontosan tudtam, hogy nem léteznek betegségek e virtuális világban.

by **Taidana** Szomb. Jan. 19 2013, 14:49

– Mi. A. Franc?! – Szinte betűztem a szavakat, ahogy Hinari előadta a maga kis performanszát. Komolyan szóhoz sem jutottam, pedig hidd el, hogy tökre nem jellemző rám, hogy egy csaj csak így, minden további nélkül játszva befogja a számat. Viszont ettől a kis amazon szende szűztől annyira váratlan fordulat volt a viselkedése, hogy höh-ök módszeresen ismételgetésén túl nem igazán tudtam többet felmutatni. Kockától én aztán ennyire kifejező jelzését annak, hogy kész lenne egy big bangre – sőt mit egyre, néhányra biztosan! –, nem láttam. OK, hogy nő volt, de attól még kocka. Legalábbis mi mást keresett volna ebben a világban? És a kockaság mindig felülírja a nőséget: azt se csodáltam volna, ha alapból fiú karival regelt volna.
Kit érdekel? Csak szex legyen! – villantottam elő végül legszebb mosolyomat. Mármint Susaya legszebb mosolyát – jöttem rá. Ezúttal erősen átkoztam magam, hogy egy majom testét vettem fel, hiszen a csaj meg az én testemben lévő aranymajmom előtt vonaglott.
Nem gondoltam volna, hogy ezen a helyzeten még lehet rontani, Susayának mégis sikerült. Valószínűsítem, hogy egyáltalán nem élvezte, annál inkább feszélyezte a szituáció, amibe keveredett, és nem protezsálta túlzottan, hogy neki udvarol egy JK, miközben az én testemben van. Azt hiszem, hogy lereagálni rosszabbul nem is tudta volna: hatalmas jobbegyenest indított. Abban a pillanatban az én szemem előtt annyira összefolytak az események, hogy meg nem mondta volna, jól láttam-e mi történik. A csaj ugyan abban a pillanatban, ahogy Susaya, avagy az én kezem meglendült, mint egy rongybaba omlott össze. Viszont a két mozdulat mintha tök egyszerre lett volna: kajak fogalmam sincs, hogy most mi történt.
Ott álltam leesett állal mellettük, mert túl gyorsan követték egymást a teljesen lehetetlen események, és végül úgy döntöttem, egy helyből kivitelezett facepalm fogja a legjobban kifejezni, hogy mit érzek, és talán már nem is ronthatok különösebben ezen az egészen.

by **Hinari** Vas. Jan. 27 2013, 12:59

Csak bámultam a felettem úszó felhőket, mozdulatlanul: minden tagom fájt, izmaim nem engedelmeskedtek, a pangó lüktetés hullámokban áradt szét testemben, és úgy éreztem, soha többé nem leszek képes felállni… vagyis… pontosan ezt éreztem volna, ha érezhettem volna bármit is. Ehelyett csupán a tudatlanság nyugtalanított, és a teljes képzavar, ami az előző perceket kitöltötte: halvány fogalmam sem volt, mi történt, és utóhatások híján semmi információ nem közvetítette felém, ami annyira foglalkoztatott: vajon vesztettem?
Lehet, hogy meg kellene lesnem a bal fölső sarokban lévő életcsíkom állását. Az biztosan segítene.
Per pillanat azonban a felhők jobban érdekeltek, és amúgy is túl fáradt voltam ahhoz, hogy agyamban összekapcsoljam a számot a párbajjal. Egyáltalán, hogy bármit összekapcsoljak bármivel. Így minden további gond és felesleges töprengések nélkül figyeltem tovább az eget: roppant felhőtömeg takarta a fényt adó égitestet, így szemhunyorítás nélkül élveztem a jó időt. De persze, mint minden mást, ezt is meg lehet unni, így nagy nehezen elhatároztam, hogy módosítok helyzetemen: a kellő erőfeszítéseknek hála, talpra vergődtem magam, majd szemügyre vettem környezetemet: a fiú éppen engem bámult, a majom pedig úgy nézett ki, mint akinek a legkevésbé sincs ínyére a kialakult helyzet. Márcsak az arcmimikájukról is ki lehetett volna találni, hogy megint testcserét alkalmaztak, ám ennyi ítélőképességem nem maradt. Per pillanat teljesen meg voltam elégedve azzal, hogy még élek, és a meccset sem vesztettem el, s egy pillanatot sem kívántam ellenfeleimre pazarolni. Helyette megpróbáltam kideríteni, mi történt. 16 hp. Ha egy kicsit is magamnál lettem volna, seperc alatt kitalálom, hogy a fiú testében lévő majomnak sikerült eltalálnia, de már csak az árnyékban, így az eredeti 14hp-m rögtön ugrott 10et, majd le is jött belőle 8. De nem voltam magamnál, így csak mereven bámultam a számot, még mindig a felhők alakján elmélkedve.

- Na jó – fordultam a fiú felé hirtelen, még mindig abban a hiszemben, hogy ő az eredeti (nem, a felettük lévő életcsíkot sem figyeltem). Ki kellett használnom, hogy nem sütött a nap, és addig befejezni a meccset, hiszen ha szemeimet újra nap éri, automatikusan elvesztem ezt a párbajt. Nem is tudom miért hittem azt, hogy erre sem fognak reagálni, de minden előzetes terv nélkül indultam el, egy mély levegővétel után. Gyorsnak ugyan nem volt mondható a mozgásom, de a korábbi négykézlábas jelenetemhez képest pozitív fejlődést mutattam: kardomat felemeltem, hogy odavágjak egyet a fiúnak, ám a kellő kitartásom már nem volt meg a mozdulat véghezviteléhez, így tehetetlenül engedtem le újból, a földet támasztva vele.
- Azt hiszem ennyi – mondtam aztán, először keserű ízzel a szájamban, majd inkább megkönnyebbülten, mint haragosan. Végülis ez volt az itteni első küzdelmem, ráadásul ők tapasztaltabbak is nálam, így egy percig sem volt kérdéses a meccs végkimenetele. Pontosan tudtam, hogy végig csak játszadoztak velem, de még ebből is sokat tanultam, így nem volt semmi okom a szomorúságra. Csak a fiú hozzáállása idegesített kissé, de az ilyeneket meg kell szokni. Mivel még maradt 1 elhasználható hp-m, hivatalosan nem ért véget semmi, ám valójában fogalmam sem volt hogyan kell véget vetni manuálisan egy párbajnak, ezért tanácstalanul vártam a reakciójukat. Amennyiben még eztán is meg akartak támadni, utolsó megmaradt energiámmal jól rásóztam egyet a majomra, hadd tudja meg a gazdája, hogy illik elfogadni a szóban kimondott győzelmet!

by **Taidana** Vas. Jan. 27 2013, 19:41

– Na jó – mondta a lány két lihegés között. – Azt hiszem ennyi. – Úgy éreztem, hogy ezzel tényleg megadta küzdelmünk záróakkordját.
– Igen, én is azt hiszem. Hogy ennyi – sóhajtottam a földet nézve. Susaya látóterem szélén várakozott. Azt hiszem, hogy be kéne fejeznem, amiért harcunk eredetileg indult. Felpillantottam Susayára. Olyan volt, mintha egy nálam is hatalmasabb én szemébe néznék, hiszen én uraltam a majmom alakját, míg ő bírta az enyémet. Vártam, hogy bólintson, vagy megrázza a fejét. Bármi jelzést adjon, ami kicsit leveszi vállamról a döntés terhét, és bár ahogy lassan összeismerkedtünk, egyre többször számíthattam rá, ezúttal cserben hagyott. Nem vette le a vállamról a terhet. Nem szólt. Nem biccentett. Nem látott el semmilyen bölcselettel. Hallgatott. Ahogy csend volt az én fejemben is. Nem kiabált a lelkiismeretem, nem kelt birokra velem semmilyen Kicsi Én, vagy Jó Én, vagy Jobban Tudom, Hogy Mi a Te Igaz Utad Én. Senkit sem hallottam. Számomra még a körülöttünk lévő JK-k sem léteztek.
– Kezdjük hát! – szögeztem tekintetem Hinarira.

Nem tudom, hogy pontosan mi is az a szó, amit csak ki kell mondani fennhangon, és bármilyen küzdelemnek máris vége, a rendszer pedig győztest hirdet. Viszont biztosan nem az, amit Hinari kimondott, és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy minden ment tovább a maga menetében.
Kilépek az én testemet birtokló Susaya mellől, és az ő alakjában ugrok neki a lánynak. Szemem sarkából látom, hogy aranymajmom nem jön utánam, nem követ, nem segít be, nem tesz kedvemre. Nem baj, magam fogom elintézni ezt a lányt. Elterveztem, hát végigcsinálom!
Ahogy eddig, úgy most sem érdekel, ha belém vájja a fegyverét, vagy ha védekezni próbál. Ezúttal nem adok neki esélyt sem, ha rajtam múlik, és olyan sebességgel püfölöm, hogy bár nincs fájdalom a rendszerbe építve, mégis el akarom érni, hogy leterítsem, hogy mozdulni se tudjon, hogy apró kis gubóvá zsugorodjon, magzatpózba, és csak némán tűrje a fájdalmat, ahogy egy HP-t levonó ütéseim sorozata záporozzon a testére.

És ha az élete a fele alá csökken? Hát akkor jönne a megdöbbenés. A józanodás. A teljes képzavar. Az értetlenkedés. A szentségelés. Hogy első vérig, és nem halálig szólt a küzdelem. – Ne haragudj? – kockáztatnám meg bizonytalanul, hogy aztán azon nyomban megbánjam, és legszívesebben újabb pofonokkal adnám ezt a világnak is tudtára. És akkor következne a gyors, dühödt távozás.

by **Hinari** Kedd Jan. 29 2013, 12:23

Olyan… furcsák voltak. Már-már zavaróan furcsák, de mindketten, főleg a majom, aki, mint kiderült, valójában a játékos volt petje bundájában. Egyáltalán nem örült a győzelmének, kimondott szavai és annak hangvétele pedig rossz érzést keltettek bennem. Valami itt nagyon nincs rendjén.
És ekkor elindult felém. Tekintetéből vérszomjat és némi őrültséget olvastam ki, ahogy közeledett, s én önkéntelenül is tettem hátra egy lépést, ám ez nem sokat ért ellene. Szinte egy szempillantás alatt előttem termett, és hiába próbáltam megvágni, a fegyverem nem engedelmeskedett, a penge erőtlenül és vontatottan szelte a levegőt, mielőtt újra elejtettem volna. Először nem értettem, mit akarhat, optimista énem azt bizonygatta, talán nincs is itt olyan opció, hogy feladás, hanem mindenképpen győznie kell egyikünknek, és a fiú csak véghez próbálja vinni az utolsó csapást. De akkor miért bámul így rám? Mégegy tétova lépés hátrafele, és már előttem is volt, a szemét nem láttam, de az őt körülvevő, ölni akaró aura mindent elárult, amit tudni akartam. Ennek itten feltétlen szándéka volt, hogy megöljön.

Hirtelen elfeledkeztem mindenről, gondolataim cserben hagytak, csak az engem váró, reménytelen sorsot vártam, kissé dühösebben, mint azt hittem volna, de teljes elkeseredettséggel. Abban a pillanatban megjelent a”you lost” felirat, mintha a semmiből bukkant volna elő, félbeszakította a meccset, és a majom második ütése már nem vitt le több életet. Bambán néztem magam elé, majd eszembe jutott, hogy a küzdelem first strike módban zajlott, s ez kizárta a halál lehetőségét. Óriási megkönnyebbülés töltött el, majd rá egy másodpercre a mérhetetlen düh:
- Hogy ne haragudjak!? – ordítottam vele, és akkor már nem érdekelt, ki néz minket és ki nem. Következményei úgysem lesznek, legalábbis a védett zónában biztosan nem, így minden felgyülemlett haragomat egyszerre adhattam ki, mindent ami a „megnyitó ünnepség” után keletkezett, Naxon halálát és a tehetetlenséget, ami akkor átjárt. Kiabáltam, szitkozódtam, már nem is csak a fiúnak címezve. Végül lenyugodtam, újra normálisan vettem a levegőt, testileg és lelkileg is felszabadulva éreztem magam, és egy sóhajtás után újra felpillantottam a felhőkkel takart égboltra. Ez a dühkitörés már nagyon kellett. Talán meg is köszönhetném nekik – töprengtem, de mire szétnéztem, ők már nem voltak sehol.

// Köszönöm a játékot! Smile

//

by **Cardinal** Kedd Jan. 29 2013, 12:50

Ossu!

Kifogástalan, minőségi párbajt vívtatok, sajnálom hogy a szintek korlátoznak a jutalomadásban. Így "csak" 10 xp és 40 arany jár a küzdelemért, melyet most lezárok Very Happy

by Ajánlott tartalom

Hinari és Saru

Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru

Re: Hinari és Saru