Vio vs Saru

- Asszongya, hogy... Kenyér, uborka, husi, paradicsom és víz... Minden megvan. - mondom a vele szemben álló gépi karakternek, aki bólintva jelzi, hogy elfogadja a vételt és meg is jelenik előttem egy kis fizetős ablak, amiben fel vannak tüntetve a tételek és persze az ár is. Rányomok a <fizetés> gombra, amivel el is vesztem pár aranyamat, de semmi gond: az uram pénzes, megtehetem. És még örülhet is, mert most kivételesen nem néztem be egyetlen butkiba sem, szóval nem csappan meg a hitelkártyája, amit egyébként nagyon szívesen szoktam használni erre-arra. Muszáj megértenie, hogy mindezt csakis miatta teszem! Hogy jobban tetszhessek neki!
Kinézek az ablakon, s arra leszek figyelmes, hogy az ablak előtt egy rég nem látott alak sétál el, még pedig Anat régi üzlettársa, vagy partnere, nem tudom, nem sokat beszéltünk róla. Saru Taidana, ha jól emlékszem, akinek mindig egy majom ücsörög hol a vállán, hol a fején, mikor milyen kedve van. Állatidomár, mint Ren vagy az a sárkányos fiú, akivel régebben egyszer megküzdöttem, mert belém harapott a kis döge. Talán többel eddig nem is találkoztam.
Gyorsan bezárom a menümet és az ajtóhoz sietek. Szememmel követem a férfit, aki a több alakba is beleköt, mutogat rájuk, megszólítja őket, siránkozik. Mi üthetett belé?
Az ajtón kilépve meg is hallom, világfájdalmát, ami annyi, hogy küzdeni akar valakivel. Nekem ez jön le szavaiból. Erhm, rajtam ne múljon, én aztán ki állok ellene, úgy is érdekelt, hogy Anat mit látott ebben az idomárban: mi olyan különleges benne? Erős, vagy cseles? Jó üzletember, vagy vannak elképzelései a jövőről?
- Saru Taidana. - szólítom meg a srácot, remélve, hogy rám fog figyelni. Szememet körbejáratom rajta, s csak ekkor veszem észre, hogy az örökös kiegészítője, még pedig a majma nincs vele. Gyorsan körbenézek, de láthatáron belül nincs az állat. És mégis harcolni akarna? A pet nélkül?
- Én talán segíthetek neked a problémádban... - szólalok meg ismét, majd várom, hogy mit reagál.

Zavartank tűnik, össze-vissza hadovál. Kellemetlen pillantásaiból szemezgetve arra gyanakszom, hogy nem ismer fel, ami nem csoda, lévén, hogy összesen egyszer találkoztunk és akkor is csak egy nagyon rövid alkalomra, amikor beugrottam a kis csevejükbe a drágámmal. Én mégis emlékszem rá, ehh ezek a férfiak tényleg mind ilyenek? Legalább a melleimről, vagy az alakomról emlékezhetne rám. És talán nem is vagyok távol az igazságtól, mert stírölésével utalgat arra, hogy a testem felől akar beazonosítani.
És talán sikerül is neki, mert újra köszön. Na most már tényleg tudnia kell, hogy ki vagyok, még ha nem is mondja, még ha nem is kérdez rá. Vagy csak azt se tudja mi van és éppen egy tíz percében kaptam el.
- Ehm, igen. Vettem egy-két dolgot. - kezdek bele a válaszomba - Finom vacsorát tervezek, köztük sültet, zöldségsalit, valami köretet meg ha lesz kedvem össze ütök egy kis... - Itt azonban elnyelem a mondat végét, mert rájövök, hogy valószínűleg csak feleslegesen csacsogok ennek a szerencsétlennek. Untatom azzal, hogy mi fog ma az asztalra kerülni, holott lehet nincs is párja, aki ugyan ezt neki is megtenné.
- Ha van kedved ugorj majd be. Anat biztos örülne neked. - mondom kedvesen, még egy kis mosolyt is csatolok az invitálásomhoz, arra pedig nem merek gondolni, hogy a kedvesem és ez az állatidomár vajon milyen kapcsolatban vannak azóta, hogy nemrég elváltak útjaink, ugyan is Anattal nem beszéltem Saruról azóta sem. Maximum egy megemlítés erejéig.
- Hmm, velem minden rendben. - felelem újabb zavarodott kérdésére. Mi ütött ebbe a srácba, legutóbb nem volt ennyire szétcsúszva... Biztos vagyok én egyáltalán a dolgomban? Igen. Hajt a kíváncsiság.
- Hát úgy értem, hogy én szívesen kikezdek a királyságoddal..! - közlöm, még mindig pozitív kedélyállapotban, s ezzel a válaszommal remélem le is tudtuk a további értetlen kérdéseket. Most már azért csak vágja a lelkem, hogy mit akarok tőle! Kihívni, természetesen, ha már így felajánlotta magát. Ő még úgy sem találkozott az én képességeimmel. Azért az is érdekel, hogy ő mivel bír...

Mi a fene? Most akkor vagy ignorálta, hogy meghívtam magunkhoz, vagy hozzám vágott egy egyszerű "Hő!"-t válaszul? nagyon nem leszünk így jóban... Én itt kedveskedek, ő meg a normális választ sem tud kicsikarni magából. Hogy lehet valaki ilyen bunkó? Sok modortalan emberrel találkoztam már, de Saru Taidana kezd lassan föléjük magasodni, hogy a legnagyobb legyen mind közül. Ez lenne a célja? Vagy úgy döntött velem bunkózni fog mert én "csak" Anat párja vagyok, nem pedig ő maga? Pff...
- Biztos vagyok benne! - vágom rá ingerülten újabb kérdésére, amit mintha már feltett volna nekem, de lehet csak az én memóriám rossz. Elégedetlen képet vágok, amit a srác az értetlenségének köszönhet. Valóban nem erre az emberre emlékeztem, de akkor mégis ki lehetett az a határozott, vitaképes alak, akivel én meg Anat anno tárgyaltunk?
Mégis ő az. Mikor majmot emlegetni kezdi, újra megbizonyosodom benne.
- ...Nélkül is? Talán elveszett? - kérdezem feszülten. Nem biztos, hogy az állata nélkül is kiállok ellene, mert úgy nem az a hú de erős... Úgy értem az állatidomároknak a petjükben van az erejük, szóval mit tudna csinálni csak saját magában? :/ A Peter nevű idomár például semmit sem tudott tenni önerejéből, csak fellökni, meg késekkel dobálózni, ott is minden a sárkányra maradt. Saru Taidana most mégis párbajozni akart valakivel.
- Ehh..?! - reagálom felháborodva, mikor burkoltan nagyképűnek titulál engem. Hogy a fenébe meri ezt megcsinálni? Mikor voltam én vele ilyen, hogy ezt a jelzőt aggassa rám ez a mocsok?! Fogaimat összeszorítva csikorgatni kezdem azokat, majd a hátam mögé nyúlok, onnan a szigonyt veszem elő, melyet pár forgatás után megállapítok a testem mellett, azzal egy vonalban támasztom a földnek.
Úgy tűnik látja rajtam felpaprikázott kedvem, mert egyből szabadkozni kezd, bocsánatot kér, természetesen dadogva.
- Pofátlan vagy..! - csúszik ki a számon a két szó, amit teljes szívemből érzek, hogy igaz. Az én szemszögemből nézve legalábbis... Morcos tekintettel nézek a férfira, hogy leessen neki, végre elkezdhetnénk a küzdelmet, ha már voltam olyan kedves, hogy kiállok ellene ezek után is...

Saru Taidana megint bizonytalannak hatott, ahogy szavait követve gyenge könnyáradatot kezdett zúdítani mindkét szeméből. Az, hogy a majom nincs itt vele, érzelmileg teljesen instabillá tette meglátásom szerint, ami zakatoló agyamnak kis fénylő villanykörtéje világított meg, s fedett fel előttem. És talán nem járok messze a valóságtól, ha korábbi furcsa reakcióit is ennek az állapotnak tudom be. Nem lehet könnyű neki most, hogy egyetlen társa sincs vele, így nincs kire támaszkodnia. Mintha tőlem Anatot fosztanák meg, arra kényszerítve, hogy magamra utalva boldoguljak ezen világ minden gyötrelmes percében. A szívem felét vennék el tőlem, ezért nem szólok egy rossz szót sem a petje fogyott idomárnak az állattal kapcsolatban. Semmilyen megjegyzés nem hagyja el ajkaimat, csak a beletörődő, elfogadó csend lebegi körbe alakomat. A férfi ekkor témát vált, mert ő sem akarja tovább feszegetni hiányérzetét, amit Susaya nemléte robbantott ki benne.
Én pedig átadom magam az új tárgyalásnak, ahol az első pont megint a vacsora. Az, amit én már elkönyveltem fejemben egy íróasztal előtt ülve, rányomva egy nagy "bukta" bélyegzőt, mert Saru Taidana nem foglalkozott vele. Mégis elért volna a tudatáig, csupán félrerakta, mint egy halom számlát, amit később akart befizetni? Minden bizonnyal.
- Ma estére szól, nyolc után egy kevéssel. - felelek a burkolt kérdésre, kéretlenül megtoldva egy halovány időponttal is, ami egyrészt nekünk és az idomárnak is elég szabadságot fog hagyni kisebb csúszás esetére.
És akkor ő akaratosan megindul. Értetlen ábrázattal követem mozdulatait, mígnem testének fordulata és tekintete nem teszi nyilvánvalóvá, hogy hova akar vezetni. Tőlünk alig egy háznyira maga a városi aréna pompázik, bár ilyent tájt aligha rendeznek ott küzdelmeket, így aztán teltházas megmérettetésre aligha számíthatok.
Szótlanul teszem meg a hátralévő utat, s leendő ellenfelemre is csak ritkán pillantok oda. Figyelmemet inkább az impozáns bejárati boltív, s a benti terep köti le. Rengetegen harcolhattam már itt. Akár vérre menően, akár csak civakodóan és most mi is arra készülünk, hogy egymásnak essünk. Az ő motivációját nem ismerem, s bennem is csak most tudatosult igazán, hogy mit akarok elérni: tisztelet. Ez a szó lebeg előttem. Azon a napom, mikor találkoztam ezzel a férfival először, mély, de alig észrevehető nyomott hagyott bennem. A tiszteletlenség nagy sebét, mely most, hogy felfedtem, kezdett csak el igazán sajogni. Meg akarom mutatni ennek a férfinak, hogy sokkal több vagyok, mint amilyennek ő elítélt engem a megismerkedésünkkor, akár akarattal, vagy anélkül. Viselkedéséből, egyetlen pillantásából is azt olvasom ki, hogy most sem tart többre, mint "Anat csaja..."

Viharos gondolataim ellenére szokatlanul nyugodtan közelítek az aréna ajtajához, melyet hosszú másodpercek után végül tekintetem magára hagy. A boltív azonban nem szomorkodik sokáig figyelmem elvesztésének magányában, mert új bámészkodók után néz, hátha náluk több sikert ér el, s szemük világát jobban leköti, mint az enyémet.
Komótosan lépkedve masírozok be az arénába, de szembogaram nem csapkod vadul jobbra-balra, hogy felkutassa a legyőzni való ellent, hanem néma bambaságba burkolózva tekint maga elé. Gondolataimat kezem irányítása foglalta le, ahogy abban ütemesen ring a szigony előre-hátra. Azon kapom magamat, hogy azt csinálom, amire rászoktam az utóbbi időben: játszok a fegyverrel. Pótcselekvés lenne a metronóm módjára járatott fegyver?
Mikor már úgy érzem elegendőt gyalogoltam, a fegyver nem-villás végét a földbe szúrom, s elégedetten konstatálom, hogy a föld alattunk tökéletes. Nem is kemény, mint a szikkadt spanyol pusztai föld, ami szinte töri az ember lábát, de nem is képlékeny, mint a vizes erdei talaj, amiben minden rajta áthaladónak megmarad a lábnyoma.
Zavartan pillantottam körbe, mikor ki akarom szúrni Saru Taidanát, hogy megkezdjük a harcot. A kihívást elfogadtam, még mielőtt beléptem volna az ajtón, így az óra már ketyeg felettünk.
Ő azonban sehol. Azt hittem pontosan előttem fog ácsorogni, de hűlt helyét találom, ami idegeskedésre ad okot, miután teljesen bizonyosan állítottam volna bárkinek, beleértve magamnak is, hogy ide jött be.
Aktiválom a nyomkövetés jártasságomat, majd szememet meresztgetve a földet kezdem stírölni, közben akaratlanul is abbamarad szemem reflexe a pislogásra. Mikor már majdnem könnyem csordulna, több, halványan izzó lábnyomot fedezek fel, melyek az ajtótól kezdődnek, s egyenesen a közeli dobozok halmában végződik.
- Mi a fene..? - értetlenkedek, majd újra végigcsekkolom az utat.
Saru Taidana a kellékek között bújt volna meg, hogy ninja módjára ugorjon elő? Vagy mire gondolt? Pff... Na igen, tisztelet, erre lenne szükségem, amit úgy látszik Ő teljesen nélkülöz az én irányomban...
- Aki bújt, aki nem... Jövök! - szólalok meg, jelezve, hogy a bújócska elkezdődött, de az idomár számíthat arra, hogy a játék hamarabb véget ér számára, mint gondolná.
Felemelem a szigonyt, tekintetem pedig az égre vetem és a dobozhalom fölé teleportálok durván két méterrel a fegyvert pedig gyorsan megfordítom, hogy a villás fele szúrjon előre, lefelé. Így zuhanok két métert. Lássuk, mire megyek vele..?

A szigony szuronya úgy vágja keresztül magát a kellékek rengetegén, mint forró kés a vajon. A számításaim beigazolódnak, még ha nem is gondoltam bele pontosan, hogy mit várok el a támadástól.
A szúrás eredményessége végül beigazolódni látszik, mikor az áldozat, Saru Taidana lábába fúródik a fegyver. A végtagjából kiálló szigony mindhárom ágának azon pontján, ahol a fém találkozott a hússal, gyengén felizzik a sebesülés, mire a halom alatt kucorgó férfinak az életcsíkja lentebb ugrik pontosan tizenkettővel. Vagyis nem mind az életéből, mert biztosra veszem, hogy van rajta páncél, még ha nem is sok. Az ütésem ereje viszont elég volt ahhoz, hogy azt áttörve az életcsíkját is megcsonkítsam.
Kanyarítok egy ingerült vigyort orcámra, amit gyengéd rémisztgetésnek is el lehetne könyvelni, de a valóságban fortyogok a dühtől. Az émelyítő, kesernyés méregtől, mely behálózza agytekervényeimet.
Na erről beszéltem. A tisztelet teljes hiánya. Kihívót keres, harcolni vágyik, de aztán elbújik mint egy kisgyerek. Pff, nevetséges... És még akartam vele egy komoly párbajt vívni. Kínosan érzem magam.
Szemöldököm összevonom, minek következtében homlokon apró árkok jönnek létre, s csúfítják el szép tekintetemet. Saru Taidana leolvashatja az arcomról, hogy nem tetszik, amit művelt. Nagyon nem.
- Kell már fel! - ripakodok rá, miközben kirántom lábából a fegyvert és magam mellé zárom. Idegesen fürkészem a srácot.
- Azt mondtad a majmod nélkül is kihívás leszel..! Hazudtál? - fintorodok el saját szavaim hallatán, amikkel annyira egyet értek, hogy szinte nem is érdekel a válasz rájuk, ár el is könyveltem elmém háttérttárjában, hogy ez a megmásíthatatlan valóság és biztos úgy van, ahogy én gondolom.
Újra mozgásba lendítem a szigonyt, most helyzetváltoztatás nélkül. Testem fegyelmezetten tartja az apró terpeszt és a karjaim akaratos irányítják célra az ördögi villát, hogy újfent csapást mérjen Saru Taidanára. Akár a földön van, akár nem.

Földbetipró, alázós szavaim elérvén a kellő hatást felpaprikázzák Saru Taidanát. Ha akarná sem tudná titkolni megváltozott kedélyét, amit sikerült kicsikarnom belőle. Elégedetten veszem szemügyre, ahogy arca vonásai apró változáson mennek keresztül. Ingerültség? Nagyon jó! Húzza is fel magát és küzdjön végre úgy, mint ahogy egy férfitól elvárnám.
A szúrásom megint hasznosnak bizonyul, mert megint egy tucat életpontjától szabadítom meg a srácot. Derült mimikán azonban döbbentségbe torkollik, mikor nem bírom azt újra csapásra emelni. A férfi ugyan is elkapja egyik kezével, s erősen szorítja azt magában tartva. Feszülten próbálom rángatni a szigonyt, de aköré mintha betont öntöttek volna, egyszerűen ott ragadt, mint a sziklában raboskodó excalibur.
Saru Taidana keze pedig ökölbe szorítja idomári kezét, s felém suhint vele. Szemöldököm összevonódik a találat után. Vissza kell szereznem a fegyverem! - gondolom. Megint nekiveselkedek, de ellenfelem úgy tartja a szigonyt, hogy nem bírok vele mit kezdeni. Újra megüt.
- Ahh... - sóhajtok lemondóan, majd kelletlenül, egy laza mozdulattal elengedem a fegyver markolatát, ezzel együtt pedig hátrébb is lépek. Csalódott pillantást vetek a saját bejáratú excaliburomra, melyet elismerő pillantás követ, amivel a férfira nézek. Not bad.
Szememmel felsandítok az égre, mintha valami érdekes lenne ott, de csak a levegőt kémlelem körülöttünk a megfelelő helyre célozva pillantásommal.
Majd eltűnök. Saját magam elől persze nem, csak az idomár nem találhat szeme világában. Ha felnéz, akkor azt láthatja, hogy éppen felette vagyok. Néhány méterrel. Korábban bejött a légi támadás, hátha most megint a meglepetés erejével tudok rá hatni.
- Hááá! - Nem bírom ki, hogy ne hallassak valami csatakiáltást, ahogy bal lábamat felhúzom, a jobbal pedig teljesen kinyújtva előre mutatok. Lerúgom a fejét a kis nyamvadt majom lájkolónak!
És hogy utána mi lesz? Nem érdekel! Az ütései amúgy sem olyan hű-de-erősek, van még életem.

Önelégült, eszelős vigyor húzódik mindkét fülemig, ahogy talpam keményen megadja Saru Taidanának a neki kijáró jussát. Masszív csattanás hangja tölti be a teret, s terjed métereken át, mígnem visszaverődik a falakról, de azokat mi már nem halljuk.
Egy hattyú kecsességével érek földet, majd a lendületet kihasználva egy akciófilmekben látott trükkös bukfencet vetek be, hogy csökkentsem az ütést, amit az enged rá testemre, mikor lábam találkozik a talajjal. Gyors bukfenc, a világ forog körülöttem. Az akrobatikámnak hála pályán maradtam és nem dőltem el se jobbra, se balra, de nem voltam elég gyors meg tapasztalt, hogy teljes fordulatot tegyek fekve végzem a földön.
Fejemet ingatva, kicsit szégyellve magamat tápászkodok fel a földről és simogatom le magamról a port. Egy pillanatra még visszahajolok, hogy felvegyem szigonyomat, amire úgy tűnik nem volt szüksége az idomárnak és inkább megvált tőle. Várható volt.
A fegyvert egy gyors mozdulattal csapom a hátamra, szinte nem is figyelve rá, mert tekintetemet az előttem felugró ablakocska tereli magára. Győztem! - vonom le a következtetést a rajta szereplő szavak láttán.
Most még csak elégedettebbnek érzem magam, mint ez előtt. Saru Taidana pedig? Mintha megviselte volna a küzdelem. Vagy én látok rosszul? Na mindegy, nem tudom mi zajlik le a majom-lájkoló fejében.
Kézfogást ajánl, amit nem utasítok vissza. Na, semmi béna megjegyzés, vagy ködös utalás, hogy legközelebb elintéz? Semmi! Azt hiszem, most már kijelenthetem, hogy boldog vagyok.
Még szavaival is tápolja megnövekedett egómat, amit egy szívéjes mosollyal honorálok.
- Szívesen látunk. - válaszolom neki, mire ő már távozik is. Sietne valahová? Végül is nem számít, este jön, elleszünk. Hogy Anat mit fog hozzá szólni, azt nem vágom. Kicsit se.
De nekem is száguldanom kell bakker, hisz' ki csinál kaját az én drága uramnak, hogy aztán mind a tíz ujját megnyalhassa utána?!
Gyors, de elegáns lépésekkel távozok az arénából...