KezdőlapHinari
2 posters
1 / 1 oldal
Hinari
by Lizbet Kedd Márc. 15 2022, 19:07
Hinari
| Fő kihívás | Warrior kihívás | Mini kihívás |
Prizma | - | - |
| Ezüst kulcsok |
Capricorn |
Black Mirror |
Lizbet- Mesélő
- Hozzászólások száma : 740
Join date : 2013. Mar. 13.
Re: Hinari
by Lizbet Kedd Márc. 15 2022, 19:25
Név: Hinari
Helyszín: Egy békés, természetközeli onsen
Szín: Azúrkék
Személy: Alex
Megjegyzés: Idővel minden megoldódik.
Helyszín: Egy békés, természetközeli onsen
Szín: Azúrkék
Személy: Alex
Megjegyzés: Idővel minden megoldódik.
Kihívás:
Karakternek: Ne add fel
A teleport kapun átlépve egy onsen öltözőjében találod magad. Egy ajtó választ el a kellemes, forró fürdőtől. A csuklódon egy különös ékszer található. Egy ezüst karperec egy kristállyal ami azúrkéken pulzál.
Usernek:
Helyszín: Egy természetközeli onsen, szabadtéri fürdővel. A fürdő mind a négy oldalán szokványos elhúzható ajtók vannak. Mikor belépsz éppen akkor látsz egy szőke kobakot eltűnni egy másik ajtó mögött. Minden ajtó mögött más-más onsent találsz más-más fürdőzőkkel és más-más szituációkban
Ahová egyszer betetted a lábad, nincs visszaút. Át kell menned egy másik ajtóhoz...
Személy: Halász Alex aki lépten-nyomon elszalad
Prizma: A kék színhez kapcsolódó érzelmek, tulajdonságok jelenjenek meg a postodban legalább egy (Béke, nyugalom, őszinteség, megbízhatóság, "intelligencia") Hogy ezeket mi hozza ki belőle, az is rajtad áll
A legnehezebb: "Idővel minden megoldódik" Fontos szerepe legyen ennek a mondatnak a postban. Lehet ez a tanulsága az egésznek, vagy csak egy jókor elejtett fontos mondat....
Minden rajtad áll, a reakciód, az onsenek használói (pucér férfiak táncolnak, nők verekednek vagy hörcsögök... bármi), szituációi, mennyiszer tud elszaladni Al, az érzelmek és a mondatod beleszövése a történetbe, minden....
Szólimit: min 1000 szó
Ha valami nem érthető, kérdezz nyugodtan.
Karakternek: Ne add fel
A teleport kapun átlépve egy onsen öltözőjében találod magad. Egy ajtó választ el a kellemes, forró fürdőtől. A csuklódon egy különös ékszer található. Egy ezüst karperec egy kristállyal ami azúrkéken pulzál.
Usernek:
Helyszín: Egy természetközeli onsen, szabadtéri fürdővel. A fürdő mind a négy oldalán szokványos elhúzható ajtók vannak. Mikor belépsz éppen akkor látsz egy szőke kobakot eltűnni egy másik ajtó mögött. Minden ajtó mögött más-más onsent találsz más-más fürdőzőkkel és más-más szituációkban
Ahová egyszer betetted a lábad, nincs visszaút. Át kell menned egy másik ajtóhoz...Személy: Halász Alex aki lépten-nyomon elszalad
Prizma: A kék színhez kapcsolódó érzelmek, tulajdonságok jelenjenek meg a postodban legalább egy (Béke, nyugalom, őszinteség, megbízhatóság, "intelligencia") Hogy ezeket mi hozza ki belőle, az is rajtad áll
A legnehezebb: "Idővel minden megoldódik" Fontos szerepe legyen ennek a mondatnak a postban. Lehet ez a tanulsága az egésznek, vagy csak egy jókor elejtett fontos mondat....
Minden rajtad áll, a reakciód, az onsenek használói (pucér férfiak táncolnak, nők verekednek vagy hörcsögök... bármi), szituációi, mennyiszer tud elszaladni Al, az érzelmek és a mondatod beleszövése a történetbe, minden....
Szólimit: min 1000 szó
Ha valami nem érthető, kérdezz nyugodtan.
Lizbet- Mesélő
- Hozzászólások száma : 740
Join date : 2013. Mar. 13.
Re: Hinari
by Hinari Kedd Ápr. 05 2022, 21:45
Hogy miért is ezt a nevet írtam be? Azt hiszem, válaszokat akartam, vagy csak kihívni magam ellen a sorsot, hogy végre valami, valami mozduljon, valami eldöntse, valami válaszoljon, valami válaszoljon végre! Éreztem, amint a levegő változik és összerezzentem, amikor éreztem a csuklómon a súlyt; egy ismerős súlyt, ami kételyt ültetett szívembe, mégis kinyitottam szemeim, lassan, talán túl lassan is.
Fény.
Hunyorogtam az arcomba toluló párától, de mosolyom megkönnyebbültségről árulkodott, ahogyan fogaim közé vettem az azúrkék hajgumit. Összefogtam hajamat és kiléptem az öltözőből, kíváncsian nézve körbe, akarva akaratlanul is őt keresve. A fiút, akivel egyre távolabb kerültünk egymástól. Szőke fürtök, csukódó tolóajtó, víz zubogása. Leo? Nem. Megálltam egy pillanatra, ujjam finoman érintette homlokom, ahogyan beszívtam a levegőt, íriszeimben megcsillant a karomon billenő, kék ragyogás. "Ne add fel" - szólt az üzenet. De mit is? Mezítlábas lépteim puhán, hangtalanul haladtak tova a medence partján, egészen a papírvékony válaszfalig, amely mögött Alexet eltűnni láttam. Tenyerem a fogantyút kereste, mögöttem halkan szuszogott a vendég, egyedüli a medencében, talán észre sem vett.
Szívemben kíváncsisággal húztam el a kettőnk közti falat.
Már nem tévesztettem össze őket. Szőke, kócos haj, sietős, hozzám képest mégis lomha igyekvés az ismeretlenbe, a surrogás, ahogyan az ajtó kinyílik, utat engedve neki. Elnézően ingattam a fejem és kuncogtam; mindketten tudtuk, hogyha akarom, nagyon egyszerűen utol tudnám érni őt. Pont olyan volt ez, mint kapcsolatunk kezdetén, még évekkel ezelőtt. Mindigis szerettem a kis játékainkat, a koncentrációját, ahogy igyekszik fölém kerekedni, legyen szó akármiről. A viccbe, komolytalanságba bújtatott kétségeket, a mindig széles mosolyát, a féltékenykedéseit és a csillogást a szemeiben, ha rám nézett. Hiába fejlődtem gyorsabban, mindez nem számított semmit, mert képes volt elbűvölni, egyetlen tettel vagy szóval, egy sétával, egy virággal, de még a duzzogásával is, ha valami nem jött össze neki. Ő volt az első, aki igazán ragaszkodott hozzám, az első fiú, aki magamért szeretett és én hálás voltam neki, hogy megtalált. Elfogadtam hát a felém nyújtott kezét, kétségek nélkül nevettem vele, tapasztalatlanságom pedig boldogsággal párosult. Határtalan boldogsággal, kapcsolatunk kezdetén.
- Na most megy tovább, vagy sem?
Gondolataimból érdes hang szakított ki és én rábámultam a vízben terpeszkedő, középkorú férfira, akinek arcán kéjes vigyor terült szét, láttatni engedve gondolatait, és, nos, mást is a víz alatt. Elhúztam a szám szélét és megkerültem a medencét, óvatosan, nehogy véletlenül odaessek mellé, hisz kicsiny volt ez a fürdőrész, túl kicsi a megfelelő távolság megtartásához. Még utánam szólt, de nem figyeltem rá, tekintetem egyre csak elöl járt, agyam viszont egyetlen tény erejéig még visszakalauzolt a férfihez: azért nem fogadtam volna el akárkit, mégha elsőként is sodorja elém az élet.
Szívemben reménnyel húztam el a kettőnk közti falat.
Fülemet azonnal megcsapta a zsivaly; vidám kiabálások sortüze, fel-felfröccsenő víz és a látkép, amely egy kicsit sem hasonlított semmire, amit a nyugodt jelzővel jellemezni lehetne. Egy kisebb család, anyuka, apuka és három gyerek, amelyek egymás haját húzták, lökték be egymást a vízbe és próbáltak kijutni onnan egyszerre, csakhogy a következő pillanatban megint elmerülhessenek. Nyakamat nyújtogatva próbáltam átlesni a félmeztelen, vékony, de örökké mozgó testek között, amígnem az egyik végül megállt és kerek, fekete szemeivel egyenesen rám nézett.
- Arra ment - mutatta a kezével. Hétévesforma lehetett, még naiv és szertelen, távol az élet nehézségeitől. - Őt keresed, ugye? - kérdezte, én meg lassan bólintottam, pillantásom az említett ajtó felé fordítva, azt találgatva, vajon mögötte már tényleg ott vár-e rám Alex.
- Anya azt mondta, hogy a segítséget meg kell köszönni. Nehéz lett volna nélküle - toldotta hozzá a második gyermek, büszkén, hogy mennyire jól tudta a szülői tanítást. Elmosolyodtam és leguggoltam a kicsikhez; végülis igazuk volt mindenben.
- Köszönöm - feleltem és egyenesedtem fel, a szülők felé biccentettem, majd vigyázva, hogy még véletlenül se gáncsoljam el a körülöttem szaladgálókat közelítettem meg a következő ajtót. Igen, nehézségek mindig adódnak, bárhová is nézzen az ember. Olyan nehézségek, amelyek szemmel láthatók és olyanok is, amit csak a lelked érez, hogy valami hiányzik, hogy valami nincs rendjén, de hiába próbálod, képtelen vagy megfogalmazni azt. Vagy talán csak félsz tőle. Hazudsz magadnak, mert féled a változást, a változást és a csalódást, amit vele okozhatsz. Már nem nevetsz úgy az elpoénkodott, fájó igazságokon, elnéző mosollyal illeted a duzzogást, halk szavakkal próbálod visszafogni a gyerekes kifakadásokat és már nem elég neked, hogy ez a fiúcska olyan csillogó szemekkel néz terád. Már többet akarnál tőle, többet várnál kettőtöktől.
De még hiszed, hogy idővel minden megoldódik.
Szívemben gondterheltséggel húztam el a kettőnk közti falat.
Kiábrándító, szürke üresség fogadott. A némaságot csupán egy tompa koppanás törte meg, az ajtó csukódása, ami tisztán jelezte felém, a három lehetőség közül merre induljak tovább. Itt még a levegő is hidegebb volt, a pára rég felszállt már, kristálytisztán tárva elém a kiszáradt, üres medence alját: a mélyedésben különböző formájú és méretű betontörmelék sorakozott, közte sok helyen hegyes üvegszilánkok csillanását véltem felfedezni. A valóság, ami a hivogató, meleg víz alatt fogad. Persze tudtam jól, hogy a felszín nem minden és azt is, hogy némely probléma mélyebben fekszik, minthogy azt azonnal észre lehessen venni. A mi történetünknek viszont pont abban rejlett a tragédiája, hogy mire eljutottam odáig, hogy észrevegyem ezeket, már nem tehettem meg, hogy elkezdjek csiszolni rajtuk. Al rohamai fokozódtak és képtelenek voltunk tovább építkezni. A meglévő problémák kiéleződtek és ha elkezdtünk róluk beszélgetni, az veszekedésbe torkollott, így egy idő után már nem is beszélgettünk róluk - pedig mindketten tudtuk, hogy ott vannak. Hogy ott vannak és minden perccel csak nőnek, folyamatosan.
Rengetegszer rohantam el sírva a folyópartra, magányosan, mert Al képtelen volt megadni nekem, amire szükségem volt, mert én képtelen voltam megadni neki azt, ami valójában is javított volna a helyzetén. Feláldoztam az életem, nap mint nap gondoskodtam róla, a kettőnk közti feszültség pedig minden rohammal, minden kifakadásommal egyre csak nőtt. Mindig, ha őhelyette egy plüsst kezdtem el szorongatni, mindig, ha szívem összeszorult, mert képtelen volt férfiként kezelni a helyzetet és rászorult, sőt nyafogott érte, gyerekesen, hogy enyhítsem valahogy a fájdalmát. De szerettem, most is szeretem őt. Mindez viszont oly kevés mostmár. Az a pár óra, amikor jól van és együtt nevetünk, csupán egy apró teásbögrényi víz a medence alján. Talán ebben a medencében is van annyi még... ám az idővel ez nem feltöltődni, megoldódni fog, hanem eltűnni, örökre.
Szívemben fájdalommal húztam el a kettőnk közti falat.
A sors fintora, hogy pont valaki őhozzá hasonlóval találkoztam itt. Meleg, barna szemek, szőke tincsek és tetoválások, laza mosoly, ahogyan reám néz és már hív is be az onsenbe, mert tudja, látja, hogy fázom.
Ő volt az első, aki észrevette.
Tekintete nyomán pedig, hosszú idő óta először, én is végignéztem magamon: bőröm libabőrös volt, testem pedig enyhén reszketett a hűvös levegőben és rájöttem, hogy mennyire vágyom a melegre, a gondoskodásra. Hogy mióta haladok medencéről medencére, anélkül, hogy akárcsak egy kicsit is megmártóztam volna, vagy legalább egy türülközőt magamra csavartam volna. Hogy mióta törtetek egy mindig elillanó cél felé anélkül, hogy közben magamra is gondolnék. Visszamosolyogtam rá. Bizonytalanul, de vágyódón léptem egyet felé, ekkor azonban hirtelen kivágódott a mellettem lévő ajtó és lányok sokasága özönlötte el a helyet: vígan csacsogtak és mutogatták magukat; ki a dekoltázsával, ki pedig a határtalan ragaszkodásával próbált meg helyet szorítani magának és dörgölődzött, dörgölődzött folyamatosan, mint valami olcsó utcasarki lány, a legjobb helyekért. Felnevettem, jókedvűen és elnézőn, tekintetünk pedig hiába találkozott újra, én nem ereszkedtem be közéjük, nekem nem volt helyem ott.
Én voltam az egyedüli, aki észrevette, hogy nem a dörgölőzés az, amire ő igazán vágyik.
Tenyeremet ráfektettem a lapra, homlokomat a fagerendának nyomtam és hiába tudtam, hogy tovább kell lépnem, haladnom előre, mégis nehéz volt a döntés. Nehezebb, mint eddig bármikor. Ajkaimat beharaptam, behunytam szemeim és csak egyszer, egyetlen egyszer pillantottam hátra, lopva, hogy hátha... aztán előre szegeztem tekintetem és megragadtam a kilincset. Hiszen én voltam az, aki megteszi, aki nem adja fel, akinek erősnek kell lennie és maradnia is, mindvégig. Akkor is, ha közben megfagy, ha arcán könnyek peregnek le, ha legbelül ordít a fájdalomtól. De vajon tényleg ilyennek kell lennem?
Miért kéne mindvégig énnekem elhúzni a kettőnk közti falat?
Kiegyenesedtem és leengedtem karjaim. Mélyen beszívtam a levegőt és magamra csavartam egy halványkék, meleg türülközőt, felvettem egy papucsot. Ott álltam az ajtó előtt, a mögöttem folytatódó csacsogás pedig kósza zümmögéssé halkult el füleimben, ahogy a percek egyre csak teltek és teltek. Elfáradtam. Szükségem volt a pihenésre és a támogatásra. A forró vízre, vagy egy meleg ölelésre talán. Így hát vártam. Nem folytattam a végtelen utat, de nem is mentem vissza; nem választottam a könnyebbik megoldást. Vártam türelemmel, hátha idővel majd minden megoldódik - még akkor is, ha most először, ha most először nem énáltalam fog. Hiszen én megtettem, ami tőlem telt. Megtettem már mindent, amire képes vagyok, sőt, még többet is annál, erőmön felül. Hosszú, hosszú éveken keresztül.
És abban a pillanatban, ahogy erre ő is rájött, szívében feloldozással húzta el, végre, a kettőnk közti falat.
Fény.
Hunyorogtam az arcomba toluló párától, de mosolyom megkönnyebbültségről árulkodott, ahogyan fogaim közé vettem az azúrkék hajgumit. Összefogtam hajamat és kiléptem az öltözőből, kíváncsian nézve körbe, akarva akaratlanul is őt keresve. A fiút, akivel egyre távolabb kerültünk egymástól. Szőke fürtök, csukódó tolóajtó, víz zubogása. Leo? Nem. Megálltam egy pillanatra, ujjam finoman érintette homlokom, ahogyan beszívtam a levegőt, íriszeimben megcsillant a karomon billenő, kék ragyogás. "Ne add fel" - szólt az üzenet. De mit is? Mezítlábas lépteim puhán, hangtalanul haladtak tova a medence partján, egészen a papírvékony válaszfalig, amely mögött Alexet eltűnni láttam. Tenyerem a fogantyút kereste, mögöttem halkan szuszogott a vendég, egyedüli a medencében, talán észre sem vett.
Szívemben kíváncsisággal húztam el a kettőnk közti falat.
Már nem tévesztettem össze őket. Szőke, kócos haj, sietős, hozzám képest mégis lomha igyekvés az ismeretlenbe, a surrogás, ahogyan az ajtó kinyílik, utat engedve neki. Elnézően ingattam a fejem és kuncogtam; mindketten tudtuk, hogyha akarom, nagyon egyszerűen utol tudnám érni őt. Pont olyan volt ez, mint kapcsolatunk kezdetén, még évekkel ezelőtt. Mindigis szerettem a kis játékainkat, a koncentrációját, ahogy igyekszik fölém kerekedni, legyen szó akármiről. A viccbe, komolytalanságba bújtatott kétségeket, a mindig széles mosolyát, a féltékenykedéseit és a csillogást a szemeiben, ha rám nézett. Hiába fejlődtem gyorsabban, mindez nem számított semmit, mert képes volt elbűvölni, egyetlen tettel vagy szóval, egy sétával, egy virággal, de még a duzzogásával is, ha valami nem jött össze neki. Ő volt az első, aki igazán ragaszkodott hozzám, az első fiú, aki magamért szeretett és én hálás voltam neki, hogy megtalált. Elfogadtam hát a felém nyújtott kezét, kétségek nélkül nevettem vele, tapasztalatlanságom pedig boldogsággal párosult. Határtalan boldogsággal, kapcsolatunk kezdetén.
- Na most megy tovább, vagy sem?
Gondolataimból érdes hang szakított ki és én rábámultam a vízben terpeszkedő, középkorú férfira, akinek arcán kéjes vigyor terült szét, láttatni engedve gondolatait, és, nos, mást is a víz alatt. Elhúztam a szám szélét és megkerültem a medencét, óvatosan, nehogy véletlenül odaessek mellé, hisz kicsiny volt ez a fürdőrész, túl kicsi a megfelelő távolság megtartásához. Még utánam szólt, de nem figyeltem rá, tekintetem egyre csak elöl járt, agyam viszont egyetlen tény erejéig még visszakalauzolt a férfihez: azért nem fogadtam volna el akárkit, mégha elsőként is sodorja elém az élet.
Szívemben reménnyel húztam el a kettőnk közti falat.
Fülemet azonnal megcsapta a zsivaly; vidám kiabálások sortüze, fel-felfröccsenő víz és a látkép, amely egy kicsit sem hasonlított semmire, amit a nyugodt jelzővel jellemezni lehetne. Egy kisebb család, anyuka, apuka és három gyerek, amelyek egymás haját húzták, lökték be egymást a vízbe és próbáltak kijutni onnan egyszerre, csakhogy a következő pillanatban megint elmerülhessenek. Nyakamat nyújtogatva próbáltam átlesni a félmeztelen, vékony, de örökké mozgó testek között, amígnem az egyik végül megállt és kerek, fekete szemeivel egyenesen rám nézett.
- Arra ment - mutatta a kezével. Hétévesforma lehetett, még naiv és szertelen, távol az élet nehézségeitől. - Őt keresed, ugye? - kérdezte, én meg lassan bólintottam, pillantásom az említett ajtó felé fordítva, azt találgatva, vajon mögötte már tényleg ott vár-e rám Alex.
- Anya azt mondta, hogy a segítséget meg kell köszönni. Nehéz lett volna nélküle - toldotta hozzá a második gyermek, büszkén, hogy mennyire jól tudta a szülői tanítást. Elmosolyodtam és leguggoltam a kicsikhez; végülis igazuk volt mindenben.
- Köszönöm - feleltem és egyenesedtem fel, a szülők felé biccentettem, majd vigyázva, hogy még véletlenül se gáncsoljam el a körülöttem szaladgálókat közelítettem meg a következő ajtót. Igen, nehézségek mindig adódnak, bárhová is nézzen az ember. Olyan nehézségek, amelyek szemmel láthatók és olyanok is, amit csak a lelked érez, hogy valami hiányzik, hogy valami nincs rendjén, de hiába próbálod, képtelen vagy megfogalmazni azt. Vagy talán csak félsz tőle. Hazudsz magadnak, mert féled a változást, a változást és a csalódást, amit vele okozhatsz. Már nem nevetsz úgy az elpoénkodott, fájó igazságokon, elnéző mosollyal illeted a duzzogást, halk szavakkal próbálod visszafogni a gyerekes kifakadásokat és már nem elég neked, hogy ez a fiúcska olyan csillogó szemekkel néz terád. Már többet akarnál tőle, többet várnál kettőtöktől.
De még hiszed, hogy idővel minden megoldódik.
Szívemben gondterheltséggel húztam el a kettőnk közti falat.
Kiábrándító, szürke üresség fogadott. A némaságot csupán egy tompa koppanás törte meg, az ajtó csukódása, ami tisztán jelezte felém, a három lehetőség közül merre induljak tovább. Itt még a levegő is hidegebb volt, a pára rég felszállt már, kristálytisztán tárva elém a kiszáradt, üres medence alját: a mélyedésben különböző formájú és méretű betontörmelék sorakozott, közte sok helyen hegyes üvegszilánkok csillanását véltem felfedezni. A valóság, ami a hivogató, meleg víz alatt fogad. Persze tudtam jól, hogy a felszín nem minden és azt is, hogy némely probléma mélyebben fekszik, minthogy azt azonnal észre lehessen venni. A mi történetünknek viszont pont abban rejlett a tragédiája, hogy mire eljutottam odáig, hogy észrevegyem ezeket, már nem tehettem meg, hogy elkezdjek csiszolni rajtuk. Al rohamai fokozódtak és képtelenek voltunk tovább építkezni. A meglévő problémák kiéleződtek és ha elkezdtünk róluk beszélgetni, az veszekedésbe torkollott, így egy idő után már nem is beszélgettünk róluk - pedig mindketten tudtuk, hogy ott vannak. Hogy ott vannak és minden perccel csak nőnek, folyamatosan.
Rengetegszer rohantam el sírva a folyópartra, magányosan, mert Al képtelen volt megadni nekem, amire szükségem volt, mert én képtelen voltam megadni neki azt, ami valójában is javított volna a helyzetén. Feláldoztam az életem, nap mint nap gondoskodtam róla, a kettőnk közti feszültség pedig minden rohammal, minden kifakadásommal egyre csak nőtt. Mindig, ha őhelyette egy plüsst kezdtem el szorongatni, mindig, ha szívem összeszorult, mert képtelen volt férfiként kezelni a helyzetet és rászorult, sőt nyafogott érte, gyerekesen, hogy enyhítsem valahogy a fájdalmát. De szerettem, most is szeretem őt. Mindez viszont oly kevés mostmár. Az a pár óra, amikor jól van és együtt nevetünk, csupán egy apró teásbögrényi víz a medence alján. Talán ebben a medencében is van annyi még... ám az idővel ez nem feltöltődni, megoldódni fog, hanem eltűnni, örökre.
Szívemben fájdalommal húztam el a kettőnk közti falat.
A sors fintora, hogy pont valaki őhozzá hasonlóval találkoztam itt. Meleg, barna szemek, szőke tincsek és tetoválások, laza mosoly, ahogyan reám néz és már hív is be az onsenbe, mert tudja, látja, hogy fázom.
Ő volt az első, aki észrevette.
Tekintete nyomán pedig, hosszú idő óta először, én is végignéztem magamon: bőröm libabőrös volt, testem pedig enyhén reszketett a hűvös levegőben és rájöttem, hogy mennyire vágyom a melegre, a gondoskodásra. Hogy mióta haladok medencéről medencére, anélkül, hogy akárcsak egy kicsit is megmártóztam volna, vagy legalább egy türülközőt magamra csavartam volna. Hogy mióta törtetek egy mindig elillanó cél felé anélkül, hogy közben magamra is gondolnék. Visszamosolyogtam rá. Bizonytalanul, de vágyódón léptem egyet felé, ekkor azonban hirtelen kivágódott a mellettem lévő ajtó és lányok sokasága özönlötte el a helyet: vígan csacsogtak és mutogatták magukat; ki a dekoltázsával, ki pedig a határtalan ragaszkodásával próbált meg helyet szorítani magának és dörgölődzött, dörgölődzött folyamatosan, mint valami olcsó utcasarki lány, a legjobb helyekért. Felnevettem, jókedvűen és elnézőn, tekintetünk pedig hiába találkozott újra, én nem ereszkedtem be közéjük, nekem nem volt helyem ott.
Én voltam az egyedüli, aki észrevette, hogy nem a dörgölőzés az, amire ő igazán vágyik.
Tenyeremet ráfektettem a lapra, homlokomat a fagerendának nyomtam és hiába tudtam, hogy tovább kell lépnem, haladnom előre, mégis nehéz volt a döntés. Nehezebb, mint eddig bármikor. Ajkaimat beharaptam, behunytam szemeim és csak egyszer, egyetlen egyszer pillantottam hátra, lopva, hogy hátha... aztán előre szegeztem tekintetem és megragadtam a kilincset. Hiszen én voltam az, aki megteszi, aki nem adja fel, akinek erősnek kell lennie és maradnia is, mindvégig. Akkor is, ha közben megfagy, ha arcán könnyek peregnek le, ha legbelül ordít a fájdalomtól. De vajon tényleg ilyennek kell lennem?
Miért kéne mindvégig énnekem elhúzni a kettőnk közti falat?
Kiegyenesedtem és leengedtem karjaim. Mélyen beszívtam a levegőt és magamra csavartam egy halványkék, meleg türülközőt, felvettem egy papucsot. Ott álltam az ajtó előtt, a mögöttem folytatódó csacsogás pedig kósza zümmögéssé halkult el füleimben, ahogy a percek egyre csak teltek és teltek. Elfáradtam. Szükségem volt a pihenésre és a támogatásra. A forró vízre, vagy egy meleg ölelésre talán. Így hát vártam. Nem folytattam a végtelen utat, de nem is mentem vissza; nem választottam a könnyebbik megoldást. Vártam türelemmel, hátha idővel majd minden megoldódik - még akkor is, ha most először, ha most először nem énáltalam fog. Hiszen én megtettem, ami tőlem telt. Megtettem már mindent, amire képes vagyok, sőt, még többet is annál, erőmön felül. Hosszú, hosszú éveken keresztül.
És abban a pillanatban, ahogy erre ő is rájött, szívében feloldozással húzta el, végre, a kettőnk közti falat.
_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue
Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.
Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari- Kardforgató
- Hozzászólások száma : 4966
Join date : 2012. Dec. 28.
Karakterlap
Szint: 50
Indikátor: Zöld
Céh: Justice League
Re: Hinari
by Lizbet Vas. Ápr. 24 2022, 18:10
Hát, megmondom az őszintét, nekem ez enyhén depresszív volt, na meg csajos, De nincs is ezzel semmi baj, hisz nők vagytok mindketten. Férfi szemmel nyilván máshogy értelmezem az ilyet, mint "kellene" de a lényeg a lényeg:
Prizma kihívás teljesítve! Gratulálok!
Választható Jutalom: 40 Félíves Fragment / 500 arany / 1db Ritka kártya az emlékházból
Prizma kihívás teljesítve! Gratulálok!
Választható Jutalom: 40 Félíves Fragment / 500 arany / 1db Ritka kártya az emlékházból
Lizbet- Mesélő
- Hozzászólások száma : 740
Join date : 2013. Mar. 13.
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.