Wen Yu Long (Sarugami)

Úgy hívták őt, hogy Sarugami. Egyesek „Tomboló Majomszellemként” ismerték, de a legtöbbjük úgy nevezték, hogy az „Aranyharcos”. A puszta kezes harcosok hazájában született, szegény család sarjaként. Atyja nagyszerű kalandor volt, aki a földeket járva megpróbáltatásokat keresett. Szülőanyja kishúgával együtt a házimunka oroszlánrészét látták el. A kistestvér nem igazán akarta beismerni, de magányosan érezte magát. Anyja osztatlan szeretetét akarta kiérdemelni, fáradhatatlan szorgalmával és lelkességével. De ahogyan az idő telt, olybá úgy tűnt, hogy az édesanya csak a bátyját, Sarugamit szerette.

A húg egyszerre szerette és gyűlölte fivérét. Mindent megadatott volna, hogy anyja őt is úgy szeresse, igyekezete mégsem volt célra vezető. A fivér mindent megtett azért, hogy a húg megkapja szíve legfőbb vágyát, mégis magányos maradt. A fivér nem látott a húga szívébe. Azt az űrt töltötte tele, ami már tele volt. A kettejük közti ék egyre mélyebb lukat vert. Sarugami végül útnak indult, hogy megoldást találjon erre a talányra.

Rengeteg földön járt, sok mindenben tette próbára magát azért, hogy a küldetésében sikerrel járjon. Egy utazó élete azonban sosem volt fenékig tejfel. Nem csak a tetteinek súlyát, hanem a magányét is cipelnie kellett. Hiába támogatták őt megannyian, a célját elérhetetlennek gondolta. S miután türelme fogytán volt, kezdte úgy érezni, hogy cserben hagyta családját.
Akkor történt valami csoda: egy másik világba idézték, mert nagy szükségük volt egy nagy harcosra! Olyan harcosra, aki rettenthetetlen volt, sosem hátrált meg a veszélyek elől.
Az Aranyharcos tudta, hogy a megidézésével csak nagyon nehezen és sokára juthatott volna haza. Mégse tehetett mást: a családja – legfőképpen a húga – megoldással várta vissza.

Sokaknak lett a segítségére és apró, rögtönzött kedvességekkel lopta be magát mások szívébe. Falvakat védett meg elvadult állatoktól, a gyengébbeket megóvta a kegyetlenektől. A legjobban mégis arról ismerték meg, hogy egy várost szabadított fel két önzősárkány, Dahaka és Zahnak rémuralma alól. Így is nevezte őket: a Fösvény Sárkányok! És ezt a várost Agemono-nak hívták: kör alakban erős, áthatolhatatlan falak vették körbe, pagodák sokasága nyúlt a csillagos egekig!
A sárkányok ugyan egy fészekaljból születtek, mégis hadban álltak. Dahaka támogatta az agemonoi tudomány és technika fejlődését annak érdekében, hogy a város királyaként uralkodhasson. Zahnak teljes mértékben elutasította, és ádáz bestiaként próbálta elpusztítani azt. Csak akkor „nyugodott meg”, ha havonta egy szűzi áldozatot mutattak be neki.

Sokan fejet hajtottak Dahaka előtt, aki biztonságot, tudást biztosított Agemono népének. Cserébe lojalitást várt el tőlük. Azonban Dahaka drákói szigorral uralkodott: törvényei következetlenek voltak, mely az ártatlanokat sújtotta, a bűnösöket óvta. Hiába is, a sárkányok teljesen más moralitás szerint éltek, mint az emberek. Sosem szabadott volna hagyni, hogy a trónra kerüljön... de mire az agemonoiak észbe kaptak, a Fösvény már korlátlan teljhatalommal rendelkezett. Akik nem hajtottak fejet, azok önként vetettek véget életüknek azáltal, hogy szembeszálltak vele vagy Zahnak-al. Hasztalanul, de nem egységben. Az Aranyharcos saját magát és a húgát látta a két önző sárkányban, ha az eltérő véleményük és haragjuk állt volna a testvéri kapcsolatukból. Látta, hogy az irigy gyűlölet mennyi ártatlan embert sodort veszélybe. Úgy döntött, hogy felveszi a harcot a sárkányokkal szemben.

Először Zahnak-al készült leszámolni, elvégre a sárkány egyedül, a hegyekben élt, állatias életmódot folytatva. Az észjárása is jobban hasonlított az erdő nagy bestiáiéra, nem a sárkányokéra. De mit tehetett egymagában? Remélte, hogy túljárhat egy ősi istenség eszén? Az Aranyharcos érezte, hogy segítségre volt szüksége. Felkereste Agemono legjobb sakéfőzdéjét. Le akarta itatni a sárkányt, hogy az érzékeitől megfosztva könnyedén legyőzhesse azt! Mivel a vadállatokkal leszámolt, a kereskedelmi utak is szabadokká váltak. Az alkoholkereskedelem is problémamentesen is folytatódhatott. A sakéfőzde feje hálája jeléül hajlandó volt Sarugaminak segíteni. Már csak az áldozattal kellett alkudoznia.

Az áldozat gyönyörű volt, de ő maga nem látta magában a szépséget. Bemocskoltnak és meggyalázottnak találta magát, így nem is bánta, ha Zahnak végzett volna vele. Sarugamit feldühítette a gondolkodásmódja. A szavak nem térítették belátásra, de egy-két józanító pofon igen. Ugyanis minden egyes élőlényben ott volt az az értékes szikra: az élet. És élőkként a legfontosabb feladatuk az volt, hogy az élet lángját továbbvigyék, bármi áron! Az áldozat bemutatkozott: Kamuy-nak hívták. Az életbe vetett hitét megerősítve már hajlandó volt a harcosnak segíteni.

Sarugaminak igaza volt: a női bája – bármennyire is bemocskolt vagy gyalázott – sikeresen elcsavarta a Fösvény Sárkány fejét. Addig itatta Zahnak-ot, amíg a sakétól elnehezedett, érzékei teljesen összezavarodtak. Az Aranyharcos egyenlő félként nézhetett szembe a bolond sárkánnyal. A csata egy éjszakán át tartott. Egyik csapás követte a másikat, miközben a hegy mélyét harci kiáltások visszhangozták be. A harcos és a bestia kiontott vére eggyé vált. S ahogyan haragtól izzó tekintetük találkozott, a sárkányé nem egy emberét verte vissza. Inkább egy acsargóan morgó tigrisét, mely ugrásra készen akár az isteneket is képes volt lemészárolni, ha közben megóvhatta a területét. Zahnak utolsó leheletében döbbenettel, félelemmel telt volt. Nem gondolta volna, hogy egy ember lesz az, aki végezni fog vele. Gyalázatosnak kellett vélnie, de nem tudta. Egy férfit látott maga előtt, aki haragjában képes volt felülmúlni egy istent.
„Mily ijesztő… mily rettenetes. Akár a napfény a forró nyári sivatagban, elpusztítva mindent, ami fenyegető számára. Ilyen aranyharcos csak egyszer születik az ötödik emberiség hajnalán!”.
Zahnak utolsó szavait halálsikoly követte, ahogyan az újonnan elnevezett Aranyharcos könnyített a szenvedésén. Habár ő maga is a haláltusáját vívta, tudta, hogy ennyivel nem lehetett vége. Meg kellett ölnie a másik Fösvényt is, hogy Agemono békében élhessen.

Hamar híre ment Zahnak halálának. Dahaka egyszerre volt haragos és boldog. Tudnia kellett, ki volt ez az úgynevezett Aranyharcos. Kíváncsi volt, hogy egy egyszerű földi halandó a tudománya nélkül képessé vált egy isten megölésére. Fűt fát tűvé tette, hogy előkerítse a haldokló Sarugamit. Azonban nem számított arra, hogy nehézségekbe fog ütközni: újdonsült barátai az akarata ellenére elrejtették, míg sebei begyógyultak. Dahaka nem hitt az összetartozásban – ez a Zahnak-al meglévő viszályos testvéri kapcsolatában is meglátszott. A szeretet számára szemét volt, az élethez nélkülözhető elem.

Nagyjából öt-hat hónap telt el Zahnak halála óta. Az Aranyharcos minden erejét visszanyerte, így készen állt arra, hogy leszámoljon Dahaka-val is. Rejtőzködésében bajtársai – Kamuy, a sakéfőzde tagjai és azok, akiket megóvott a vadbestiáktól – majdnem minden agemonoi férfit, nőt és gyermeket a Fösvény ellen fordított. Erőt és reményt merítettek Zahnak tetemének látványából. Tudták, hogyha most nem cselekednek, Sarugami egyedül elbukik és azzal az összes remény elszáll.
Az utolsó Fösvény Sárkány a nagy nehézségek árán összekovácsolt egység láttán haragra gerjedt. Míg eddig alattomos kígyóként az árnyékban szőtte terveit, most tajtékzó szörnyetegként támadt azokra, akik kételkedtek mindenhatóságában. A saját tudományát Dahaka ellen fordítva, az agemonoiak majdhogynem egyenlőkként dacoltak a sárkány hatalmával szemben. Látták, hogy az összetartozás és az egymás iránt érzett szeretet a legsötétebb órákban is képes a gonoszságot féken tartani. Dahaka haragja azonban erősebbnek bizonyult, mint maga a halál: a sebei ellenére dühöngő démonként pusztította Agemono gyönyörű városát. Az egység mellett szükség volt az Aranyharcos erejére is! A másik Fösvénnyel vívott csatából elég tapasztalatot merített ahhoz, hogy szembeszálljon ezzel a félelmetes ellenséggel.
Napokon keresztül tartott Agemono ostroma. Az utolsó percekben az egykori uralkodó, Dahaka démonsárkányként nézett szembe Sarugamival, az Aranyharcossal. Ahogyan a karmok az izzó pengének feszültek, a férfi utolsó imáját suttogta el. Kérte az ősi isteneket, hogy karját a barátai és a családja iránt érzett szeretete vezesse. Könyörgött, hogyha az élete árán is, de le akart számolni ezzel az ősi gonosszal. Imái meghallgatásra találtak: a katana pengéje először szikrázott, majd egy óriási kéz magaslott ki belőle. Egy páncélos kar, ami akkora szablyát tartott magánál, mint a hegy, ahol Zahnak lelte halálát. Az isteni jel félelmet keltett Dahaka szívében – éppoly rettegést, amit fivére is érzett az utolsó óráján. A sárkányölő szablya egyetlen csapással kettévágta a gonoszt és hamuvá égette azt. Nyoma sem maradt a Fösvény Sárkánynak!

Agemono-ra új hajnal – és egy új korszak – virradt. Ez az összetartozás, a béke és szeretet érája volt, amit ők és a Sarugami hozott el. Azonban mindannyian tudták, hogy ezt a törékeny békét nekik – embereknek – kellett megőrizniük. Nem támaszkodhattak mindvégig az Aranyharcos erejére. Voltak dolgok, értékek, amiket onnantól kezdve az életük árán védelmeztek – pontosan úgy, ahogyan a nagy harcos is küzdött értük.

És hogy mi történt Sarugamival? Nos… sokan azt mondják, hogy belehalt a sebeibe. Néhányan azt állítják, hogy más földekre vonult, hogy másokba is erőt csepegtessen. De mindannyian tudták: bárhol is járt, ő mindvégig a családjára – legfőképpen a húgára – gondolt.

…..

A történet végeztével a harcos hátrahajolt székében. A gyermek enerváltan nézett előre. Ugyan teljesen mást látott maga előtt, mégis hallotta a Sarugami-legendát. A szeme sarkából kibuggyanó könnycseppek erről árulkodtak. Az idegen azonban nem mondott semmit. Csak fogta a fiúcska kezét, mintha a világ legértékesebb dolga lett volna. A vadonban feltámadó vihar és eső sem terelte el osztatlan figyelmét védencéről. Valahol érezte: „ha most megteszi, később megfogja bánni”. És ahogyan e gondolatai támadtak, a gyermek megkérdezte:
„Belőlem is lehet hős?”
A Nap harcos újból elmosolyodott.
„Bárkiből lehet a mindennapok hőse. Amíg azt teszed, amit a szíved helyesnek vél és a szeretet vezeti utadat.
A fiú most először – és utoljára – vette fel vele a szemkontaktust. S ahogyan végső könnycseppje végiggördült arcán, egyetlen dolgot suttogott:
„Köszönöm.”

…..