[Küldetés] Fogolydilemma

A reggelim elfogyasztása után elindultam a főtérre küldetések után nézni mivel már pénzszűkében voltam. Nem kellet sokáig keresnem mivel rögtön felfigyeltem egy kisebb tömegre, egy egészen szimpatikusnak tűnő jólfésült fazon nagy jutalmat ígért azoknak a bátor kalandoroknak akik felfedezik Illfang boss terme közelében található folyosót. A történet hallgatása közben végignéztem a körülöttem lévő játékosokon, erősnek tűntek picit megijedtem hogy én vagyok az egyetlen aki semmit sem fejlődött mióta bekerült a játékba. A történet végeztével megadta a pontos helyet és az időpontot is amikor láthatóvá válik. Mielőtt elindultam volna a találkozóra visszatértem a fogadóba és megpróbáltam nyugodtan végiggondolni hogy mi lehet a legrosszabb ami rám várhat. A válasz valószínűleg az hogy meghalok. De inkább halnék meg hősként mint hogy életem végéig ebben az elmebeteg játékban barangoljak céltalanul. Nem maradhattam sokáig a fogadóban mivel ha nem indulok el időben akkor lekésem a találkozót. Rögvest elindultam a megbeszélt találkozó helyre, útközben eszembe jutott hogy azok között akik hallgatták a történetet voltak piros indikátoros játékosok is, jobb ha odafigyelek rájuk! Óvatosnak kell lennem. Már messziről látszott a hatalmas torony, csodálkozva néztem miközben azon tűnődtem hogy vajon mennyi időbe telhetett mire felépítették, egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem. Nemsokkal később megérkeztem a torony bejáratához. Leültem egy kisebb sziklára kicsit távolabb a bejárattól és vártam hogy megérkezzenek a többiek is ha egyáltalán eljön bárki is. Miközben figyeltem hogy Kau játszik a bogarakkal eszembe jutott hogy a kazamatákat nemrégen térképezték fel akkor mégis hogyan sikerült elkerülnie mindenkinek a figyelmét egy folyosó? Olyan érzésem támadt hogy ez egy hosszú és szenvedésekkel teli küldetés lesz.

Lassan lépkedek a Kezdetek Városában. Sajnos vörös indikátorom miatt rengeteg félő tekintetet kapok a Játékosoktól, és még tetézte a gondot, ha megpillantották arcomat, amin nem nagyon szoktam kimutatni az érzelmeimet, csak ha beszélgetek. Sosem szeretek lemaradni semmilyen mókáról, és emiatt szinte mindig fülelek, ám Hallgatózás jártasság nélkül ez nehéz. Egyszer csak elcsípek egy mondatfoszlányt, miszerint egy eddig felfedezetlen terület áll felfedezésre. Odafordulok, és látom, hogy egy különös alak információkat ad át Játékosoknak. Megpillantok egy velem egykorú lányt, aki szintén fültanúja volt a beszélgetésnek. Sajnos nagyon rossz érzésem támadt, mikor elindult. Mikor azonban azt veszem észre, hogy ismét elindul valahova, akkor ismét belém költözött a rossz érzés. Megpróbáltam észrevétlenül követni, ami úgy látszik sikerült. Nagyon el volt foglalva azzal a bizonyos dologgal úgy látszik. Ekkor megállok egy pillanatra, mert csak most tűnt fel, hol is járunk. Az 1. szint kazamatájánál. Megtorpanásom nem sokáig maradt, mivel feljött bennem újra az az érzés, hogy nem szabad magára hagyom a lányt, így gyorsabb tempóra váltottam. Nagy szerencsémre sikerült megpillantanom, ám ekkor tűnt csak fel, hogy már megállt egy nagykapu előtt. Ekkor jutott eszembe, hogyha így odasietek hozzá, akkor megrémülhet tőlem, szóval jobb lesz, ha elrejtőzök, és úgy próbálom megóvni. Nem tudom miért, de kötelességemnek éreztem, hogy segítsek neki a játékban bétatesztelésről gyűjtött segítségeket felhasználva. A múltomnak hála nagyjából tisztában voltam, hogy hol vagyunk pontosan, mivel én is próbálkoztam ezzel a küldivel a béta időszakában, ám sajnos nem sikerült megcsinálni, így nem tudom, hogy mi vár bent minket, mert, ahogy hallottam sok minden megváltozott a béta óta. Annak érdekében, hogy senki se lásson meg, ám jártasságok nélkül ez igen nehéz, ám egy próbát megér. Amint a lány elkészült, és belép, a kapun én várok egy kicsit és követem, ám próbálok rejtve maradni. Sajnos számolnom kell avval, hogy többen is érkeznek a küldetésre, és ebben az esetben az utolsó után próbálok bemenni.

//szeretném jelezni, hogy Et-mben jelezve van, hogy egyrészt béta tesztelő voltam, illetve vörös indikátorral rendelkezek (ezt Kayaba nem vette akkor észre, ám azóta írtam neki)//

A Nagy Síkság közepén ülve nem tudtam eldönteni mit kéne tennem. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem a Kezdetek Városában próbálok szerencsét, bár tudtam, nem fogadják szívesen a vörös indikátorosokat de itt az ideje fejlődni s reméltem találok küldetést ahol jó felszerelésre és nagy jutalomra számíthatok. Utam közben kénytelen voltam teleportálni a főtérre mivel több vadász is börtönbe akart juttatni, de ezt nem hagyhattam. „Nem veszíthetek egy játék ellen.” A bárosban hosszas bolyongás után egy tömegre lettem figyelmes, nagy öröm töltött el mikor meghallottam a kazamatával kapcsolatos híreket, s rögtön neki is vágtam az útnak, úgy éreztem ez egyedül túl nehézkes lesz számomra s szövetségesekre, kell lelnem, ami nehéz lesz számomra az indikátorom színe miatt. Próbáltam új úton megközelíteni a kazamatát, hiszen sokan vadászhatnak a pirosokra.
Miután megérkeztem egy ideig meghúztam magam egy fán, mivel már két játékos előttem a helyszínen volt. Nem volt türelmem többet várni, megláttam egy másik vörös indikátoros játékost. Lassan oda osontam mellé, majd megszólítottam.
-H-hé. Hello nem akarok balhét, remélem te is így gondolkodsz ezzel kapcsolatban, csak a titkos folyosó miatt jöttem, dolgozzunk össze, nem lenne jó zajt csapni, szóval ne csinálj jelenetet, mi pirosak tartsunk össze.
Ezt halkan közöltem vele jómagam is érdekesnek tartottam hogy nincs semmiféle félelmem egy másik pirossal kapcsolatban, egyetlen dolog kötötte le figyelmemet amin rögtön fennakadt a szemem: a szürke haja , majd ha egyetértett velem , akkor együtt vártuk tovább, hogy a lány folytassa útját a már oly közel lévő bejárat felé.
Ha nem értett egyet az álláspontommal, akkor valószínűleg további bonyodalom várható ebből.

//Bocsi mindenkitől, hogy megvárakoztattalak titeket!//

Ahogy a városban sétálgattam, észrevettem, hogy egy emberke körül elég jelentős kis tömeg gyűlt össze. A kíváncsiság, mint minden emberben bennem is ott van, így én is oda mentem, hogy megnézzem mi is történik. Akárhogy próbáltam, sehogy sem sikerült áttörni magam a tömegen. Megvártam még a tömeg szép lassan eloszlott és odaballagtam a „műsorvezetőhöz”. Felvázoltam neki a helyzetem, miszerint nem hallottam semmit ezért megkértem, hogy mondja el nekem is azt amit a többi embernek.
Pár perc alatt meg is tudtam tőle, hogy van egy elég érdekes mellékküldetés, amit még egyetlen player és beta teszter sem tudott teljesíteni. Mivel elég érdekesnek tűnt a dolog számomra így bővebb információkat is kértem tőle. Szerencsére volt elég ideje rám annak a kedves fickónak és elmondta, hogy az első szintű kazamatában van egy tikos folyosó ami csak egy bizonyos időpontban, egy bizonyos helyen nyílik meg. Megköszönöm a hasznos információkat és már indulok is, hogy utána járjak ennek a bizarr küldetésnek. Mikor odaérek a toronyhoz látom, hogy nem csak az én érdeklődésemet keltette fel ez a titkos járat dolog. Odamegyek a kapuhoz, hátat fordítok annak majd odaszólok azokhoz akik idegyűltek a toronyhoz.
Sziasztok emberek! Misamisa vagyok! Gondolom ti is emiatt a folyosó ügy miatt jöttetek. Ha már így összegyűltünk, akkor már el is indulhatnánk felfedezni a kazamatát! Aki szívesen velem tartani az jöjjön!
Mikor elmondtam a monológom, kinyitom a kaput és elindulok befelé.

Nemsokkal a kis csapatunk megalakulása után behatoltunk a húsz emeletes kazamatába. Egy óránk volt feljutni a tizenhetedik emeletre. A hideg folyosókat néhány fáklya világította meg ami ép elég volt hogy valamennyire lássuk merre is kell haladni. Szerencsére az első pár emeleten csak néhol bukkantak fel magányososan kóborló koboldok akiket gond nélkül elintézhettünk. Pár emelettel később feltűnt hogy a koboldok csapatokba rendeződve portyáznak a magasabb területeken, ez kicsit megnehezítette a dolgokat, megpróbáltam minél hangtalanabbul lépni hogy ne csapjak nagy zajt, talán kicsit furcsa lehetett a többieknek ez a rejtőzködési forma amit alkalmaztam, de még mindig jobb minthogy feleslegesen pocsékolni a drága élet pontjainkat. A hűvös folyosókon való bujkálás során észrevettem hogy néhány méterenként kisebb négyzet alakú lyukak vannak a fal alsó részében amik nem voltak elég nagyok hogy egy ember beférjen rajtuk de egy kisebb állat gond nélkül mozoghatott bennük. Lehajoltam hogy megvizsgáljam közelebbről is az egyik nyílást azonban túl sötét volt nem láttam tisztán felvettem a földről egy kavicsot és behajítottam, pár másodperccel később hallottam a koppanását, de úgy tűnt hogy elég hosszú. Mire feljutottunk a 15. emeletre rettenetesen elfáradtam szerencsére itt található egy pihenő szoba, miután megpillantottam a szobát újra erőre kaptam és előre rohantam hogy minél előbb lepihenhessek, azonban mielőtt odaérkeztem volna váratlanul megjelent előttünk egy eddig ismeretlen mob aki a <<Romok Kobold Harcosa>> névre hallgat.
- Neee ezt nem hiszem el, miért pont most történik ez. - jelentettem ki csalódottan, majd hatalmas zajra lettem figyelmes, amikor megfordultam egy másik monstrum pislogott rám. Nem igazán jutott az eszembe semmi terv amivel minimális élet veszteség nélkül le tudnánk győzni őket. De ha legyőzzük őket akkor végre pihenhetünk - csak ez az egy dologra tudtam gondolni.
-K-Kiroku-chan, támadjuk meg az előttünk lévő szörnyeteget, amíg a többiek a hátulsót ostromolják, ha sikerül túljutni rajta akkor nyugodtan kipihenhetjük magunkat és foglalkozhatunk később a másikkal. - magabiztosan osztotta meg tervét a többiekkel. /Ha a többiek egyetértenek akkor két csapatra oszolva támadhatják a két szörnyeteget és a lány rögvest ráuszítja petjét a Kobold harcosra, azonban ha valaki más tervel állna elő akkor szívesen megvalósítaná azt is/.

Szerencsére nem látott meg senki egy kivétellel. Egy szintén vörös indikátoros fiú volt az. Felmértem, majd egy beletörődök.
- Rendben.. az úrfi is velem tarthat… de ha akár egyikükre is rátámad…. meghal! – ezt úgy mondtam, hogy világos legyen a számára, hogy én fogom megölni, ha hozzáér valamelyikükhöz.
Miután bementek mindannyian jómagam is utánuk mentem. Nem érdekelt, hogy a fiú is követ-e de reméltem nem buktat le. Szépen lassan haladok, és megtartom a 20 lépés távolságot. Az volt a furcsa, hogy egyszerű volt a feljutás. Igaz, hogy az is nagy segítséget okozott, hogy az első csapat szinte mindenkit levágott, de legalább nem tudták meglepni őket hátulról. Szépen lassacskán aztán sikerült feljutnunk a 15. szintig. Nagyon gyanús volt a csend, mikor beléptünk. Elölről sem hallottam semmit, szóval nem lehettek, hogy elöl már kitisztították. Előreemeltem buzogányom.
- Készüljön fel úrfi! Rossz érzésem van! – suttogom, most határozott, és szemem csupa gyanút sugárzott.
Egyszer csak kék sugarak vettek körbe. teleportálódtak.
- Csapda! – ordítom.
Ekkor megjelent egy nagy csapat Kobold. Még láttam, hogy a másik csapat is bajba jutott, ám őket látszólag erősebb szörnyek szorították sarokba. Szinte elképesztő sebességgel számoltam össze a mi ellenségeinket. Összesen 12, vagyis 6-6 mindkettőnknek. Ha valamelyikük támadna, akkor én rögtön megpróbálom fejbe csapni buzogányommal. Ha talált nem fekszik ki, így még megütöm párszor. A fejét és a gyomrát támadtam csak. Ha sikerül eltalálnom 3-szor, akkor szétbomlik. Szerencsére jó fejszámoló vagyok, így kiszámoltam, hogy 5x3=15, vagyis még legalább 15x kell csapnom, hogy én felemet megsemmisítsük. Hátrálok, majd szólok a fiúnak.
- Álljunk közel egymáshoz, hogy ne tudjanak hátunk mögé kerülni! És mindegyikünknek 6-6 jut.
Ez után csak arra ügyelek, hogy az én ne kerüljenek túl közel, de rá kell jönnöm, hogyha nem sietünk, bajban leszünk. Éppen fejbe vágom, majd megöklözöm az egyik Koboldot, amikor eszembe jut valami.
- Úrfi próbáljon a hátuk mögé kerülni! – utasítom.
Amint bólint, vagy reagál, én nekifutok, és a Koboldok lába alatt átcsúszva megpróbálok a Koboldok mögé kerülni, miközben Pajzsommal magamat védem. ha sikerült átcsúsznom, akkor a lehető leggyorsabban feltápászkodok, és lendületes támadásokkal próbálom beszorítani a Koboldokat, és ha a harctársamnak is sikerült a manőver, akkor a Koboldok most kettőnk közé szorultak. Szépen sorjában megyek, egyről a kettőre, és akibe egyszer belecsapok, abba megpróbálok további két csapást bevinni. Ezzel az aprítási taktikával rohanok neki többi bestiának is, ám gyorsan be kell fejeznem, mert hamar kifogyhatok a kitartásomból. Amint elintéztem az én felemet kicsit lihegve odakiáltok társamnak.
- Elbír a maradékkal, vagy segítsek legyűrni a Koboldokat?
Ha igent kapok, akkor nekifutok, és próbálom magamra vonni a hatalmas Kobold figyelmét egy nagy üvöltéssel, és a lába megvágásával. Ha végre rám figyel, akkor jelzek a többieknek, hogy mihamarabb húzódjanak biztonságba, míg én elcsalom ezt az egyet, ám a másikról sajna nem tudok gondoskodni, azonban készen álltam életemet adni a többiek épségéért cserébe. Azonban ha társam nemet válaszol csak azután segítek a többieknek, ha a fiú támadójaival végeztünk.

Miután megjelentem a fiú mellett, egy kissé, talán hamis mosollyal közölte az ő feltételeit.
- O-oké… Nem terveztem hogy ártok bárkinek is.
Mondtam neki, miközben a fejemet simogattam és mosolyogtam. „Mi ez az úrfizás.. ehh elég furcsa srác..” Miután a többi játékos bement a fiú elindult befelé, én utána s végig mögötte mentem, elég egyszerű dolgunk volt ugyanis szinte megtisztított mindent az előttünk lévő csapat, nagyon tetszett ez a helyzet. Hisz semmi életet nem vesztettem az előttünk lévőknek hála, bár úgy éreztem jobb lenne egy csapatba lenni, de a piros indikátor miatt ők nem tudnának bízni bennünk. Mikor felértünk a 15. szintre, hirtelen elkezdett fájni a fejem, és egy hangot hallottam belülről „Ölj! Ölj!! Ölj!!” Ez a hang egyre hangosabb és hangosabb volt, a fejemhez kaptam két kézzel, próbáltam küzdeni, de a következő pillanatban már nem tudtam irányítani a saját testem, mintha egy más személyiség jött volna ki rajtam. „Ez meg mi? Olvastam már ilyenről. D-de ehhez nem valami sokk kell? Mi a fenét csinálhatnak velem odaát?” Ahogy láttam a srác nem vette észre a változást de mikor megtámasztottam magam a falon, elindítottam valószínűleg egy csapdát. „Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?” /-Vigyázz vigyázz!/ Üvöltöttem a fiúnak de egy hang nem jött ki a torkomon, miközben a testem magától elindult a srác felé, támadó pózt felvéve, de ekkor, talán még szerencsénkre is, megjelent egy halom Kobold körülöttünk. A másik csapat is hasonló bajba keveredett. Ekkr már újra tudtam irányítani a testem, de ez nem olyan volt mint korábban.. ölni akartam, mindennél jobban szomjaztam a gyilkolásra. A fiú közölte velem mit kéne tennünk de, én ügyet sem vetettem rá.
- Chh… Csinálj amit akarsz! Gyeeerünk essünk nekiii!/Vállamra tettem fegyverem és felé fordítottam a fejem/
Üvöltve indultam a Koboldok felé, saját testi épségemet nem féltve, a lovag ismét egy ötlettel ált elő.
- Ne Úrfizz! Idegesítő vagy! Nem érdekel, mit csinálsz! CSAK ÖLNI AKAROK!
Ezzel, talán eleget téve kérésének, a Koboldok köré kerültünk és végre, kezdődhetett a mészárlás!
- Pusztulj!
Üvöltöttem miközben hangosan nevetve gyilkoltam a Koboldokat, társam is elég szépen haladt. Talán kissé szadistán, nem is a gyilkolásra mentem, hanem hogy minél lassabban hajnak meg, hogy kiélvezhessem eme csodás pillanatot. Miután végzett,felém fordult, és egy kérdést tett fel amivel, talán kedveskedni akart… én háttal álltam neki és lassan fordultam meg. (vörösen izzó szemekkel)
- Nem-nem kell a segítséged…../közben megnyaltam a kardom/
A lovag megpróbálta magára vonni a hatalmas kobold figyelmét, én utána indultam hogy kisebb segítséget nyújtsak neki…
- Engem se hagyj ki a mókából!~
E közben oda szóltam a másik csapatnak, akik közül néhány tag felénk nézett.
- Mi van? Nem láttatok még piros játékosokat?!

// Misa kámforrá vált, szóval nélküle folytatjuk, a helyére Violeta del Sanchez érkezik //

A harc hosszú percekig eltart, és bár jól használjátok a forrásaitokat, néhányotok így is megsínyli az összecsapást. MisaMisa jár a legrosszabbul, neki végül teleport kristállyal menekülnie kell, így Jin is komoly nehézségekbe ütközik, hiszen Ryutoshiék érkezéséig egyedül kell tartania a nálánál erősebb kobold harcost. Mire beestek a biztonságos zónát jelentő szobába, Jin és Neuro élete már jócskán a pirosba hajlik, Ryutoshi, Kiroku és Kau életcsíkja sárga, és egyedül Fuuko mondhatja el azt magáról, hogy nem vesztette el élete legalább felét.
Van egy kevés időtök pihenni, így feltöltődhettek, megismerkedhet a két csapat egymással, és gyógyíthatjátok magatok potikkal vagy kristályokkal, ha van nálatok. Nem árt, főleg a Jin-Neuro párosnak, hiszen vár még rátok két emelet.

Szerencsétekre túl komoly ellenállásba nem ütköztök a továbbiakban, így hogy Fuuko petjével együtt hatan vagytok, már nem számítanak olyan melós ellenfélnek a Kobold Harcosok, amik várnak rátok utatok hátralévő részében. Mire a 17. szintre értek, addigra a rejtett folyosó helye is látszik: a kazamata egy pontján felfedezhettek az eddig mindenhol sima falon egy egyenes vonalakból álló krikszkrakszokkal "díszített" részt. Ha egyikőtök a falra teszi a kezét, rögtön felugrik neki egy kis panel, amely tájékoztat a rejtett folyosó felfedezéséről, és megkérdi, hogy be kívántok-e lépni. A megerősítő kék gomb megnyomása után pedig az ajtóból kiemelkedik hat darab jobb tenyér helye. Ezekbe kell beledugnotok a mancsotokat. Az egyetlen probléma az, hogy mindössze öten vagytok, és Kau lábát nem fogadja el a rendszer hatodiknak, sem pedig a bal tenyeret. Szerencsére még épp időben megpillantotok egy játékost erre kóborolni. Meg tudjátok győzni szűk öt perc alatt, hogy csatlakozzon hozzátok?

Violeta:
Te felülről jössz, a kazamata felső szintjeit használod farmolásra. Bár magas szintű vagy, ezek a szörnyek azért rejtenek egy kevés kihívást számodra szólóban és jól jársz velük xp és arany tekintetében is. A 17. szint folyosóit járva pillanthatod meg az öt játékost és az óriásbékát, amint a rejtett folyosó ajtaja előtt álldogálnak tehetetlenül. Foglalkozol velük, vagy cserben hagyod őket, még ha meg is kérnek, hogy segíts nekik?

Miután, Ryutoshi és én, Jin segítségére siettünk, végre a régi önmagam voltam, Jinnek már nem volt sok élete, s a kobold harcos fegyvere suhintott felé. Siettem, hogy nehogy elveszítsünk, egy harcostársat, mivel, az egyiknek így is ki kellett teleportálnia. Jin-t gondolkodás nélkül, félrelöktem a kobold harcos csapása elől. Nekem, sajnos nem sikerült kitérnem, így elég komoly sérülést kaptam.
- Idióta! Nem áldozhatod így fel magad! Ha segítség kell, szólj!
Ekkor Ryutoshi védelmezett minket, míg össze nem szedtük magunkat, és nem csatlakoztunk hozzá, ő nagyon jól állta a helyét, profi módon küzdött, de ő is sok életet vesztett. Később, miután, végeztünk a szörnyekkel, egy kis pihenés következhetett… behúzódtam az egyik sarokba, nem akartam zavarni a többieket, hiszen, talán nem bizonyultam túl hasznosnak. Elhasználtam a Mini Potion-t. Ekkor, megint jött a szörnyű fejfájás, kezemet irányítani nem tudtam, s néztem, ahogy szépen lassan gördül le a menü. És egy ismeretlen ruha volt a tárgyaim között. Ahogy az ujjam a panelhez ért, egy női ruha jelent meg rajtam, ekkor már egyáltalán nem zavart, hiszen teljesen eluralkodott rajtam egy, talán női énem. Felálltam s elindultam, a földön ülő Jin felé, ekkor már tudtam nevét, hiszen a harc közben, bemutatkoztunk egymásnak.
- Szia édesem.
Szólítottam meg, ekkor nem biztos, hogy elsőre felismert, hiszen eléggé lányosan néztem ki.
Leültem az ölébe, majd elkezdtem felé mozdítani a fejem, mikor már majdnem megcsókoltam, hírtelen visszatért az igazi énem. „Mi a …?!” Ekkor, hírtelen, vörös lett az arcom, nem mertem körbenézni, csak tovább mozdítottam a fejem, míg nem a fejem a válla fölött volt és azt mondtam neki.
- Be-vet-ted~
Majd felálltam az öléből, visszaváltottam ruhám és szóltam többiekhez.
- Khmm…
Tettem szám elé az öklöm és magamra vontam a figyelmet.
- L-lassan indulhatnánk.
Kicsivel később, el is indultunk, majd további küzdelmek várnak ránk, ezek már nem rejtenek nagy kihívást. A 17. Szintre érve, már láttuk a rejtett folyosót. Elértünk egy furán csíkozott részt, olyan volt mint valami gagyi grafiti. Jinnel, egyszerre tapizzuk le a falat, ekkor eszembe jut, a korábbi incidens, és kissé ismét elpirulok, majd elfordítom a fejem. Ekkor egy panel ugrott fel, én ösztönösen nyomtam a kék gombra. Talán nem kellett volna, mert mint ahogy kiderült, nem vagyunk elegek a továbbjutáshoz. „Még egy kéz kéne.” Ekkor, megpillantottam egy lányt a távolban.
- Oh.. Nézzétek…
Mutattam a lány felé.
- Iderángathatnánk, és bele tehetnénk a kezét.

Két csapatra oszolva próbálkoztunk legyűrni a két behemótot azonban Misa hamar elveszítette az életének nagy részét ezért kénytelen volt használni a kristályát. A Jin nevezetű srác egyedül folytatta a harcot a szörnyeteg ellen. Pár másodperccel később figyelmes lettem hogy egy vörös indikátoros játékos tart felénk, illetve kettő... Nem volt sok időm megnézni őket mivel még el voltunk foglalva a mi ellenfelünkkel, de úgy tűnt hogy segíteni próbálnak nekünk. Pár perc véres küzdelem után végül sikerült bejutnunk a pihenő zónába. Illedelmesen megköszöntem a segítségüket. Jin és az egyik piros játékos élete jócskán megcsappant, és a többieké sem volt túl jó állapotban. Nekem valami csoda folytán több mint a fele még megvolt. Felajánlottam a Mini Potion-om Jin-sannak mivel nélküle meghaltunk volna és az ő élete volt a leginkább leharcoltabb mivel az alacsonyabb piros játékos elhasználta a sajátját ezért érte már nem kellett aggódni hogy meghalna. Szerencsére volt nálam egy kevés étel amit Kau-nak adtam hogy visszatérjen az ereje. Miközben etettem a kicsit leharcolt óriás békát a következő “köszöntésre” lettem figyelmes:
- “Szia édesem” amikor felnéztem ép Jinre mászott rá női ruhában az egyik srác. Annyira megdöbbentem hogy egy szót sem tudtam szólni. Vöröslő arccal figyeltem ahogyan egyre közelebb és közelebb hajolt mintha meg akarná csókolni. Hirtelen eltűnt a női ruha és felpattant Jinről. Még mindig nem tudom elhinni hogy képes lett volna tényleg ilyesmire. Lehetséges hogy csak túl fáradt voltam és a képzeletem játszott velem? Kicsit megköszörülte a torkát majd ismét felszólalt - “L-lassan indulhatnánk.” Felpattantam a helyemről és folytattuk az utunkat.
Későbbi emeleteken már nem jelentettek komolyabb kihívást a koboldok. Mire felértünk a 17. szintre már halványan látszodott a folyosó helye. Miközben közeledtünk célállomás felé egy furcsa minta kezdődött meg a falon. Biztosan valamiféle jelölés lehet. Lassan nyújtottam a kezem a fal felé nemsokkal Jin és a kis barátja után érintettem meg. Megjelent egy kis szöveg doboz ami jelezte hogy egy eddig ismeretlen folyosót fedeztünk fel. Kis hezitálás után a kék gombra kattintottam hogy be tudjak lépni. Azonban a zárt ajtón hat tenyér nyom jelent meg. Ha valamelyikünk megérintette valamelyik gombot felvillant de mindenki csak egy gombot tudott megnyomni és sajnos Kaura nem reagált, biztos azért mert ő nem játékos. Itt a vége innen nem jutunk tovább perceken belül eltűnik és vége elbuktuk a küldetést. Ezek a gondolatok jártak a fejemben. De hirtelen valaki felkiáltott - “Nézzétek...” amikor megfordultam egy kalandort láttam. Hatalmas szikla esett le a szívemről.
- m-megkérhetnénk hogy csatlakozzon hozzánk. - jelentettem ki és indultam meg a játékos felé.
Amikor odaértem hozzá udvariasan bemutatkoztam. De fogalmam sincs hogyan tehetném fel neki minél gyorsabban és érthetőbben a kérésemet. Elkezdtem egy mondatot de a feléig se jutottam el de meggondoltam magam, újra megpróbáltam de értelmetlenre sikeredett. Zavarodottan és kicsit kellemetlenül éreztem magam miközben szemben álltam a lánnyal.

Nagy harc árán, de sikerült eljutni a pihenő zónába. Eddig nem nagyon volt alkalmam pihenni, így viszont nagyon jól esett ez a kis szusszanás. Próbáltam nem útba lenni, így leülök, az egyik kis zugba, minél távolabb, hogy tényleg ne legyen arra panasz, hogy zavarom a többieket. Becsukom szemem, és csak koncentrálok. Miután megnézem a többiek életsávját, ám előbb felállok, majd meghajolok, majd jól hallhatóan bemutatkozom.
- Uraim, hölgyeim… jómagam Ryutoshi Kurasai vagyok. örvendek a találkozásnak! – majd miután kiegyenesedek, előhozom inventorimból potionom, majd egyik lánynak (Kurokonak) nyújtom – Kisasszony… kérem, fogadja el, és ne törődjön velem! – próbálnék a szavába vágni ezzel, ha tiltakozna, ha nem.
Ha nem kívánja elvenni, akkor sorjába megkérdezem mindenkitől, ám ha mindenki visszautasítja, elrakom, mivel én megvagyok a nélkül is, és ha mégsem, akkor is csak a saját okaim miatt. Miután végre tovább indulunk, én újonnan hallgatni kezdek, és inkább a környezetemre ügyelek tekintve, hogy megérzésem szerint nem vagyunk túl a nehezén. fegyveremet markolászom, mikor feltűnik végre, hogy 17.szinten vagyunk egy ajtónál. Kisebb várakozás után kéznyomok jelennek meg az ajtón. Nem tudom miért, de reflexszerűen rárakom kezemet, pedig idáig nem jutottam a béta alatt. Semmi. Ekkor veszem észre, hogy eggyel több kézlenyomat van, mint ahányan vagyunk, ám úgy látszik a többiek megelőztek egy újabb személy keresésében. Nem sokáig álldogáltam. Visszateszem fegyverem a helyére, majd a lányhoz lépkedek, és a többiek kéréséről nem tudva én is belekezdek.
- Jó napot kisasszony! Nem szeretném ezzel zavarni, de nem óhajtana segíteni nekünk? Annak a kapunak a kinyitásához 6 játékos szüksége, ám mi csak 5-en vagyunk. Legyen, szíves segítsen nekünk. – és meghajolok, ám addig nem egyenesedek ki, míg nem válaszol a lány.

Nos, sikerült meggyőzni a lányt cserébe, ha adunk neki a részünkből. De engem ez nem zavart. Én csak meg akartam védeni a többieket, így minden érzés nélkül rábólintok. Mikor végre kitárjuk, a kaput a hat tenyér lenyomásával végre megpillantjuk, ami bent van. Legalábbis megpillanthatnánk, ám túl sötét van bent, hogy tisztán lássunk.
- Rendelkezik valaki Éjjellátó jártassággal? – kérdezem, majd ha akad rá „jelentkező”, akkor megkérem – Jobb lenne, ha én mennék elől, hogy így is elkerüljük azt, hogy fontosabb személyek veszélybe kerüljenek, így ha előröl, jön a támadás, akkor a hátulsók időben tudni fognak reagálni. Emellett szeretnék magam mellé egy éjjellátót, mert én nem rendelkezek sajnos ilyen jártassággal még.
Ha másnak sincs ellenvetése, akkor tovaindulhatunk, és remélve, hogy vállalja valaki a mellettem haladást. Úgy látszik pont jó két főre az alagút, így a kísérőmmel (ha van) nyugodtan haladhatunk egymás mellett, míg a többiek mögöttünk. Fegyveremet biztos, ami biztos magam előtt tarom készenlétbe. Egy újabb kis idő után egy ablak jelenik meg előttem, ami egy újabb feladatot adott nekünk. Elsőre nem tűnt nehéznek, ám valamiről hirtelen elfeledkeztem. Egy állatidomár is van velünk. Kénytelen voltam elismerni, hogy ez így nem lesz jó, mert a 7-et nem lehet elosztani 2 fele. Hangosan fellélegzek, majd ismét megszólalok.
- Úgy látszik itt elválnak útjaink. Sajnos én már nem mehetek semelyikőtökkel, mert összesen 7-en vagyunk, és így nem tudnánk egyenlően kettéválni, csak ha valaki kettévágja magát. – ha valaki nem értené, hogy miről beszélek, felvilágosítom, hogy egy pet is jelen van – nos, akkor további jó utat. Én itt megvárom önöket egy darabig, ha visszatérnek... Ezt nem rosszindulatból mondom, de lehet, hogy vissza teleportálják magukat, ha teljesítik a feladatot.
Ezzel a sor legvégére megyek, és leülök, míg a többiek el nem indulnak. Kész voltam itt maradni, és nem is éreztem csalódottságot, hogy miért maradok le a jutalomról. Örültem, hogy másnak át tudom adni helyem, így segíthetem fejlődését. Ha valaki helyettem maradni itt akkor ellenkezek, és akár erőszakkal is, de rákényszerítem, hogy továbbmenjen, mert nem akartam ily módon fejlődni. Én mindenképpen maradok, míg a többiek elnyerik a küldetés jutalmát.

Ui.: Ryu-t nem lehet semmiképp rábeszélni a továbbhaladásra, szóval ne nagyon bajlódjatok a meggyőzésével xD

A lány meggyőzése után megnyílt az ajtó egy kicsit szűkebb volt a folyosó mint amire számítottam. Ha nem világított volna az a pár fáklya akkor még azt sem láttuk volna hogy merre is haladunk pontosan. A lélegzés is nehézkessé vált. Mivel a folyosó nagyon szűk volt ezért kettesével kezdtünk meg az utunk folytatását. A sort a lovag vezette közvetlenül mögötte haladtam, vagy legalábbis azt hiszem hogy ő mögötte sajnos nem sokat láttam belőle a sötétség miatt, időnként kicsit elveszítettem az egyensúly érzékemet, valószínűleg azért mert nem vagyok hozzászokva a poros levegőhöz és az állandó sötétséghez. Elérkeztünk egy elágazáshoz ahol felugrott egy újabb küldetés ablak. Miszerint ketté kell válnunk de úgy hogy pont egyenlő számban haladhassunk tovább. “ez nem lehet nehéz mivel pont hatan vagyunk” gondoltam. De sajnos rá kellet jönnöm hogy mennyire nem volt igazam. Ryutoshi-san felvílágosított hogy a pet is számít szóval páratlan a létszámunk. Visszafordulni nem fordulhattunk hogy keressünk még valakit és a pet-em pedig nem szívesen hagytam volna magára a folyosón. Úgy érzem hogy nekem nem sok döntési lehetőségem van ezzel kapcsolatban mert ha visszafordulnék akkor megint csak páratlanul lennének. “-Úgy látszik itt elválnak útjaink” jelentette ki az a személy aki számomra a legbecsületesebbnek tűnt annak ellenére hogy piros indikátora volt. Már majdnem elindultam a jobb oldali folyosó irányába amikor egy érdekes ötletem támadt.
- izé.. ha használom a különleges képességemet akkor képes vagyok a pet-em megduplázni. - jelentettem ki talán picit halkabban a kelleténél.

Társaim, sikeresen meggyőzték a lányt, hogy csatlakozzon hozzánk, persze a lány kért a jutalomból is. Ez nekem nem volt az ínyemre de nem tehettem mást, kellett az a hatodik ember. Kezünket, a helyére téve, az ajtó kinyílt, és elindulhattunk befelé. Egy sötét, és szűk folyosó tárulkozott elénk, szerencsére a sötétség ellenére, nem volt gond a látásommal, az éjjellátásnak köszönhetően. A lovagunk, előre kéredzkedett, hogy védjen minket az esetleges közelgő moboktól. Egyre beljebb haladtunk a folyosón fura szagok terjengtek, szinte kibírhatatlan volt, kezemmel orromat takarva próbáltam átvészelni a helyzetet. Végül, egy elágazáshoz érkeztünk, a többiek elkezdtek beszélgetni, majd ismét jött, az az őrjítő fejfájás. „Látom a megoldást.” Az agyam pillanatok alatt összerakta a képet, és igyekeztem megosztani ezt a többiekkel.
- Figyeljetek rám!
Kiáltottam, majd megkértem őket hogy mondják el a szintjeiket.
- Tehát… két csapat lesz: az egyes csapat Az idomár, a két pet, és a harcművész lány. A kettes, a harcművész, a lovag, a harcos és én, mint kardforgató. Azért így állítottam össze, mert szerintem, nem lenne túl jó ötlet különválasztani az idomárt az állataitól. És mivel a harcművész lány nagyobb, mint mi, ezért ő nyújthatja neki a legnagyobb védelmet.
Ha mindenki egyetértett, akkor, akár indulhattunk is. Ha nem volt teljes egyetértés, akkor ismét, ész érvekkel próbáltam őket rávenni, hogy cselekedjenek, a szerint, amit mondtam nekik korábban. És azt is megértettem, hogy ami most velem történik, az valószínűleg, személyiségzavar, reméltem, hogy ez minél hamarabb véget ér, már ha véget ér valaha. De a legfontosabb, továbbra is az volt, hogy megszerezzem a jutalmat.