A magányos farkasok faháza (csak egy reagos élményeknek)

by **Strea** Hétf. Jún. 01 2020, 16:33

Kis viskó a központi terület határán. Itt megpihenhet a vándor és elmesélheti történetét az arra kíváncsiaknak.
Ide csakis az egy hozzászólásos élményeket várjuk. Ismerkedni a topicban nem lehet!

by **Hinari** Kedd Jún. 09 2020, 08:57

Határvonal

A plakátot nézegettem Floria főterén. Egy zsiráfot ábrázolt a gombákkal teli mezőn, meg egy bálnát egy különösen szép és tiszta tó közepén. A szöveg keretét egymást kergető mókusok adták, habár ezeknek valahogy furcsa volt az ábrázatuk, nem olyan, mint békés társaiké. De hogy miben... azt így hirtelen nem tudtam volna megmondani. A kiírás szerint egyébként jópár nap áll rendelkezésünkre majd, hogy elkapjuk az eddig nem elérhető vadakat és halakat, ráadásul jártasság sem kell majd hozzá senkinek. Bár nekem volt. Nem is alacsony szinten.
Vajon Nestort kivigyem magammal?
Régen szafariztunk utoljára. Talán még Nes fejlődése után és azóta bár többször is elmentünk közösen, de a sárkány általában csak a versenyt, a kihívást élvezte; pontot, teljesítményt nem kaptunk ezekből. Eldöntöttem, hogy vele is kilátogatok pár órára és kezdetnek körberepülöm kicsit a helyet: fentről nézve, ráadásul a mi gyorsaságunkkal hamar fel lehet térképezni a tájat, hogy közben a minimapon minden olyan részt, érdekességet bejelölhessek, ahova aztán a többiekkel gyalog is el szeretnék látogatni, ilyen-olyan okokból. Mondjuk ahhoz a tóhoz, akár. Illetve... ha jól emlékszem, a plakát hátterében valami vízesés is volt, nem?

- Nestor örül, hogy új területen vadászhat.
- Igen... eddig mindig úgy kellett vigyázni - kuncogtam, mert előfordult már, hogy egyre beljebb és beljebb érve a sűrű lombkoronák felett, a sebességünk jutalma egy rendszerüzenet volt, nyomában egy erősen visszavágó lila fallal. "Tiltott terület." Azóta sem értettem, minek programoztak ebbe az egyébként szabadon felfedezhető játékba lezárt részeket, most azonban arcomon elégedett mosollyal vágtunk keresztül a felhőkön, hogy bejuthassunk a központba. Át a határvonalon. Hogy miért nem a központi terület teleportkapujától indultunk, mint a játékosok nagy része? Miért repültünk majdnem fél órával többet így, az északi rész felől? Emiatt az egy méter miatt; pont ott lent, igen, a fenyőfák végénél, ahol a tölgyesek kezdődnek. Mert ezt egyszer meg kellett tenni. Átvágni a határvonalon, ütközés nélkül.
Nem mintha annyira vágytam volna a szabályok, korlátok átlépésére, de... azért valahol mégis. Azóta a nap óta pedig különösen.
- No, itt vagyunk - nyitottam le a térképem és kukucskáltam lefelé a sárkány szárnyai között - Látsz valami különlegeset?
Odalent hatalmas, élénkzöld tölgyfalevelek köszöntek vissza, meg-meglengetve magukat, ahogy elkapta őket a menetszél. Amerre elláttam, ugyanilyen fák sorakoztak, de volt pár, amelyik túlnőtte őket; hatalmas méreteivel tiszteletet parancsolóan magasodott fölénk. Jeleztem Nestornak és leszálltunk az egyik óriástölgy felső ágára.
- Nestor még négy ilyen fát lát - tudósított a sárkány és összecsukta szárnyait.
- Akkor az összesen öt. Szép termetesek. Kíváncsi vagyok, milyen vadak élhetnek itt - nyúltam el a vaskos ágon, hátamat a törzsnek támasztva. Csönd honolt az erdőben; csak néha zavarta meg egy-egy madárfütty vagy szárnycsattogás. Innen fentről egyáltalán nem láttam le a lombkoronaszint alá, de a tájban ígyis lehetett gyönyörködni. Bejelöltem a térképen a helyet - ezt az egy fát, amely rövid ideig befogadott minket - és felnéztem az égre. Nestor is elhelyezkedett és nagyot ásított; a körülöttünk lévő némaság őt is megnyugvásra ösztönözte. Jó egy órával később szálltunk csak fel. De ide... ide még el fogok jönni - néztem vissza, arcomon békés, de határozott mosollyal. Amíg még lehet.
Néha lejjebb ereszkedtünk, zubogó folyó mentén haladva felfele, vízeséseket kerülgetve, nevetésem pedig messze szállt a kietlen ösvényeken. Volt, amikor úgy éreztem, a patak is velem együtt nevet - csobogása különlegesen visszhangzott a szürke sziklákról, vize pedig jéghideg, friss és üdítő. Itt táboroztunk le legközelebb és amíg én feltöltöttem a kulacsom, Nestor is csillapította szomját. A sárkány íriszei a hullámok lágy fodrozódását szemlélték, amígnem valami teljesen más vonta el a figyelmét: egy zörej a bokrok túloldalán, egészen közel a talajhoz. Én a térképemmel voltam elfoglalva, de elég volt egyetlen mozdulat, egy néma kérés Nestor részéről, hogy felnézzek a panel világító, összevissza pontjai közül.
- Itt megvárlak - mosolyogtam rá, mire Nes egy szempillantás alatt eltűnt az erdőben.
Leheveredtem a fűbe és azon gondolkodtam, mikor volt utoljára, hogy ennyire nagy békesség vett körül. A patak ezen a pontján már-már csermellyé zsugorodott: halkan rohant kijelölt útján, cseppjei megcsillantak a délutáni nap fényében. Szellő suhant át a parti fövenyen, hogy átbújva a hosszúra nőtt zsurlók között, végül otthagyja a kis tisztást, ahol földet értünk. Mélyen beszívtam a levegőt és lassan engedtem ki, lecsukódó szemekkel. Hogy aludtam-e egy kicsit? Talán... a nap már alacsonyan járt, mire felkeltem; Nestor békésen szuszogott mellettem, karmai között az elejtett állat utolsó pixelei szálltak az ég felé. Kezem rátettem meleget árasztó hátára, mire ő kinyitotta szemeit.
- Induljunk tovább.
Tetszett ez a hely. Még végigrepültük a területet, mielőtt hazaindultunk volna, a térképem pedig több, megjelölt ponttal is gazdagodott még. A plakáton lévő tavat is megtaláltuk, habár ott már nem álltunk meg, csak a magasból tekintettünk le rá. Partján játékos horgászott, magányosan a lemenő nap narancsvörös sugarai között. A nádasok halkan zizegtek, mi pedig enyhén elkanyarodva, a mocsár fölött folytattuk utunkat, gondosan elkerülve a teleportkaput másodjára is. Hogy miért?
Mert ezt másodszor is meg akartam tenni. Átvágni a határvonalon, ütközés nélkül.
Nem mintha annyira vágytam volna a szabályok, korlátok átlépésére, de... azért valahol mégis. Azóta a nap óta pedig különösen.

Vakond

by **Leonard** Kedd Jún. 09 2020, 12:53

Emlékezett rá, hogy ezt a horgászat dolgot a kinti világban is rendszeresen művelték. Általában meglett korú, arcuk csupa ránc férfiak. Ezek az emberek mindig úgy néztek ki, mint akik a parton ücsörögve, a csendes hullámzást figyelve megtalálták a béke és tökéletes boldogság receptjét. Leo néha meg-megállt egy pillanatra, hogy irigykedve szemügyre vegye őket, beleszagoljon a tóból áradó iszapos víz és rothadó nád illatába, majd sietett tovább, hogy élje a modern fiatalok gyors, pörgős mindennapjait.
A horgászat hosszú ideig eszébe sem jutott, mint opció. Volt neki jobb dolga is annál, mintsem a part mellett ücsörögjön. Pörgött, buliból buliba járt, élvezte az élet gyorsan múló pillanatait.
Hosszú évekig volt ez így, és talán ő is várt volna vele ötven éves, ráncos és pocakos apuka koráig, hogy megint csak eszébe jusson ez a szórakozás. Talán még akkor sem lett volna rá ideje, ha végül követi az apja által számára kijelölt utat. Hisz senki nem horgászott az ő családjából, sem az apja, sem bármelyik nagyapja. Nekik nem volt idejük ilyen idióta elfoglaltásgokra, lefoglalta őket saját fontosságuknak tudata.
Leonak azonban nem kellett örök életére várnia, hogy rászakadjon az idő tengere, összeomoljon az élete, és ne legyen számára más kiút.
Közvetlen a balesete utáni hónapokban még nem volt semmi különösebb változás. Ő a kórházban feküdt, az emberek pedig egymásnak adták a kilincset. A család női tagjai, a barátai, iskolástársai, volt tanárai, mind meglátogatták, sajnálatukat fejezték ki. Szórakoztatták őt az emberek, és mindenekelőtt elterelték gondolatait.
Aztán hazaengedték. A háza, melyet addigra átalakítottak, hogy akadálymentesen lehessen benne közlekedni, szokatlanul csendes volt és nyomasztó. Rájött, hogy talán még soha nem töltött annyi időt a falak közé zárva. Tik-takk. Lassan ketyegett az óra.
A papírjait nézte. A kóházi zárójelentéseket, az idegsebészek és ortopédusok munkáit. Leleteit, MRI felvételeit. Meg azt a hülye írást, ami arra bíztatja, hogy ha hosszan és kitartóan küzd és tornázik, akár még újra lábra is állhat.
Jól emlékezett rá, hogy addigra már elveszítette a reményt. A látogatók egyre csak fogyatkoztak, ő pedig nyomorultnak érezte magát. Ráadásul ki akarna újra járni, ha cserébe örök életére úgy fog bicegni, mint egy idióta?
Nem hitt benne, hogy maradéktalanul vissza tudják állítani azt, amit elveszített. Ez az ő bűntetése volt, és tudta, hogy túl szép lenne, ha sikerülne. Ráadásul túl nagy áldozat árán.
Akkoriban úgy veszítette el minden jövőbe vetett reményét, mint még soha azelőtt.
És akkor ült ki életében legelőször horgászni.
Egyszerű tevékenység volt, amiben nem akadályozta testi fogyatékossága. Csak ült ott, a parton, figyelte a vizet, és hallgatta a hullámokat.
Életében akkor először értette meg, milyen megnyugtató is lehet a csend és a magány.
Másnap jelentkezett a rehabilitációra, rá egy hónapra pedig bekerült a játékba.
És onnantól kezdve soha többé nem horgászott, egészen a mai napig.
Mélyet lélegzett az iszapszagú levegőből, miközben leheveredett a fűbe, és kidobta a csaliját jó messzire. Furcsa érzés volt a kristálytiszta tó partján ücsörögni. Talán mióta csak betette a lábát a játékba, egyetlen egy pillanatra sem állt meg meghallgatni a csöndet és élvezni a magányt. Magára húzta kabátját - hiszen hajnal volt és hideg, mivel a nap éppen hogy csak felkelt a horizonton -, és rámeredt a csalira. Az hirtelen megmozdult. Ilyen gyorsan? Vagy talán több idő telt el, mint azt érzékelte? Egy izgatott mozdulattal kirántotta a zsineget, és figyelte horgászatának aznapi első jutalmát. Hogy mi? Egy korsó? Ez meg hogy került ide?

Korsó

by **Takada Hiroshi** Hétf. Okt. 18 2021, 17:36

Az idős sensei azon töprengett vajon mit művelhetnek most a diákjai? Nem mintha számítana bármit is, de olykor jólesett neki elgondolkodni a valóságban lévő dolgokról. Aincrad világában alig volt pár dolog ami normálisként lehetett felfogni. Még az olyan alapvető dolgok mint a tér és az idő is merőben eltérhetett az általa megszokottól, ami idős ember lévén fokozottan terhelte az elméjét.
Kész szerencse, hogy az Artes céhháza a 10. szinten a szafari tőszomszédságában volt, így különösen kritikus helyzetekben, egyszerűen elment sétálni. Még korábban egy esemény során hozzájutott a központi részbe való bejutást biztosító engedélyhez, így gondolt egyet és elsétált arra a területre csak úgy merő unaloműzés gyanánt. Az utóbbi időben minden terv és cél nélkül csupán a létezésének megőrzésére fektetett energiát. Már nem járt el sem horgászni sem vadászni, küldetésre meg végképp nem indult. Szerencséjére a céhtársai gyakorlatilag tudomást sem vettek a létezéséről. Mindegyik jól elvolt a már megszokott ismeretségi körével, amibe a harcművész nem tartozott bele, így a kutya sem kereste már hónapok óta. Az öreg meg elfoglalta magát az ostoba és hiába való ház-körüli munkákkal. Ha épp nem volt mit csinálni, akkor csak úgy merő unaloműzés gyanánt kipakolta a raktárat, tételesen feljegyzett mindent, majd visszapakolt. Azután másnap reggel kezdte az egészet elölről. Az inventoryja már tele volt leltárlistákkal.

A környezetét figyelve bandukolt az ösvényen. A fák leveleit lágyan mozgatta az előre programozott szellő, mely a valóságtól merőben eltérően egyenletes sebességgel fújt. A levelek felől érkező hangok közé egy az öreg által jól ismert hang keveredett, melynek forrása épp a fák lombjaival ellenkező irányból érkezett. Takada a zaj irányát követve pásztázta végig a lába előtt futó ösvényt. Észre is vett egy pocsolyát, ott ahol a kitaposott rész kissé kiszélesedett. Az összegyűlt víz teteje még mozgásban volt a korábbiakban hallott zaj nyomán. Csak néhány pillanat telt el, mikor a hang megismétlődött. A pocsolya felszínét egy viszonylag nagynak mondható burvány zavarta fel. A harcművész megállt és érdeklődve figyelte amint újra és újra megismétlődik az esemény kis szünetekkel tarkítva. Az esemény különösebben nem lepte meg, noha a valóságban az ilyen teljességgel elképzelhetetlen lenne. És ha már itt van, akkor miért is ne járna a dolog végére.

Gyors és határozott mozdulatokkal szerelte fel a horgászbotját. Mielőtt azonban belekezdett volna a pecába, még a menüjét megnyitva utána nézett egy dolognak. Emlékezett, hogy amikor még aktívan pecázott volt egy igen fura teljesítmény, melyre akkor úgy tekintett, hogy ez a lehetetlen kategória ezért nem is törődött vele. De most miután itt állt a pocsolya peremén melyben nyilvánvalóan él valami, már nem is tűnt olyan lehetetlennek. Sőt! Az esemény során szerzett előnyöknek hála nagyon is teljesíthetőnek látszik. Persze még mindig ott van a lehetősége annak, hogy a rendszer letiltja a teljesítést valami általa ismeretlen okra hivatkozva, de a vizsgálatai és a gyors utána járásnak az eredménye alapján, az öreg nem talált semmi tiltást arra vonatkozóan amire készül.
A lényeg, hogy megpróbálja, és ha még sem kapja meg a teljesítményt, hát majd megvonja a vállát és tovább áll. Ami mostanság a szokásává vált.
A horgászbot épp csak egy hangyányit lendült előre, csupán csak annyit, hogy a zsineg a víz közepén függőlegesen fusson a víz alá. Az eddigi tapasztalatai alapján nem gondolta, hogy túl sokáig kellene várnia, és így is történt alig pár pillanat és már emelhette is ki a fogást.

Ámbrás Cet
Semmi

by Ajánlott tartalom

A magányos farkasok faháza (csak egy reagos élményeknek)

A magányos farkasok faháza (csak egy reagos élményeknek)

Re: A magányos farkasok faháza (csak egy reagos élményeknek)

Re: A magányos farkasok faháza (csak egy reagos élményeknek)

Re: A magányos farkasok faháza (csak egy reagos élményeknek)

Re: A magányos farkasok faháza (csak egy reagos élményeknek)