[Küldetés] Fighting Gold

by **Cardinal** Szer. Jan. 16 2019, 11:33

Résztvevők: Silence, Leonard, Rinne, Hinari

Mihelyst kiválasztottátok a jutalmatokat az adventi eventet követően, rendszerüzenetet kaptok egy koordinátával, illetve egy időponttal. A 21. szint hóval borított táján van jelenésetek, a teleportkapunál már vár titeket egy NPC a küldetést jelző felkiáltójellel a feje felett. Az avatárja egy fess fiatalember, amolyan kanadai favágó forma a vastag, kockás ingével, fejszével az oldalán. Már szinte csak egy hód hiányzik a válláról. Ha a közelébe mentek, felétek fordul, és egy rokonszenves mosolyt villant.
- Üdvözöllek kalandor! Remélem készen állsz, mert ma feledhetetlen élményben lesz részed! - szólít meg lelkesen és vidáman. Előttetek felugrik egy ablak, ami az adventi küldetés elfogadását kéri, majd ha rányomtok a kék gombra, egy újabb menüt találtok. Itt adhatjátok meg, mire van szükségeket. Fegyver vagy felszerelés, előbbi esetében a kasztra kérdez rá, utóbbinál a páncél típusára, majd tierszintet kell betáplálnotok. Fegyvernél legfeljebb tier 4, felszerelésnél tier 5 a maximum, de Silence és Leonard esetében a tier 5 ki van szürkítve, ők a szintjük miatt nem választhatják ezt az opciót.
- Nagyszerű! - szólal meg harsányan az NPC, miután választottatok - A közeli hegyekben van egy ösvény. Egy veszedelmes ragadozó miatt nem tudunk átkelni a túloldalra. Kérlek szabadítsátok meg a szintet tőle, és hozzátok el a szarvát nekem! - magyarázza el kis misztikusságot megjátszva, ezt követően pedig felvillan egy pont a minimapotokon. Kísérőt nem kaptok, ezt négyeteknek kell megoldani. Találkozzatok, vegyétek fel a küldetést és induljatok el. Kérdezni nem tudtok, ha megpróbáljátok újra megközelíteni az NPC-t, csak azt kérdezi, elhoztátok-e már neki a szarvat.

by **Leonard** Szer. Jan. 16 2019, 14:58

Fitymálóan rápillantott a szétesni készülő szendvicsére, ami kicsit sem illett a díszes és gyönyörű porcelántányér közepére. Korgó gyomra arra ösztönözte, hogy vegyen magához valamiféle ételt, ám az kicsit sem volt kívánatos. Hiányozni kezdett neki Szophie, és a konyhatudománya, még ha az többnyire édességekre terjedt is csak ki. Arra gondolt, talán igazán felhúzhatná a főzés jártasságát, mert ez így tarthatatlan állapot. Eltolta maga elől a tányért, és előhúzott invertoryjából egy megtermett almát.
- Hősök reggelije - fintorgott rá a gyümölcsre, de aztán csak befalta. Több ideje nem is maradt, el kellett indulnia, ha nem akart elkésni a küldetésről, amiről gyanította, hogy összefüggésben állhat az adventen kért jutalmával, hiszen rögvest az után pattant fel az ablak az információkkal. Erről a különleges itemről pedig semmi pénzért nem maradt volna le. Csak azt nem tudta, hol kószál az a fene idomár, már napok óta nem találkoztak, és még csak el sem tudta újságolni neki, mi történt vele. Ami azt illeti, egy jó ideje már semmit, mintha már itthon sem aludtak volna pár hete, mi több, az elhullajtott farkasszőr is teljesen elpixeleződött az egész házból. Kezdett gyanús lenni a dolog, de amíg Szophienak láthatóan nem esett baja, addig nem aggódott. Néha váltottak egy-egy üzenetet, de ennyire redukálódott a kommunikáció közöttük az elmúlt időkben. Egyszerűen csak más utakat kezdtek el járni. Ez várható volt, miután kiléptek a börtönből, mi több, talán az a legmeglepőbb a dologban, hogy ilyen sok ideig tartott.
Leo hamar elért a kijelölt NPC-hez, és lelkesen hallgatta végig a férfit. Legalább ugyanolyan, ha nem vidámabb és könnyedebb volt ezen a reggelen a hangulata, mint a vadászé. Igazából minden egyes napját ez jellemezte, amióta volt az event, és visszakapta a szép és tökéletesen zöld indikátorszínét. Széles, vakítóan fehér mosolyt villantott az NPC-re, és felmutatta hüvelykujját neki.
- Egy igaz hős mindig jön, ha segíteni kell! - felelte lelkesen, habár ezt valószínűleg nem tette volna, ha tudja, hogy időközben mások is megérkeztek, és végighallgatták fogadalmát. Valahogy zavarba ejtőnek gondolta, még akkor is, ha már jó régóta készült rá, hogy hasonló kinyilatkoztatásokba kezdhessen, mi több, régebben rendszeresen élt hasonló szófordulatokkal és kifejezésekkel. Csakhogy azok, mint megannyi más, elvesztek a vörös indikátor árnyékában. Még szoknia kellett, hogy visszatérhet a régi szokásaihoz, a régi életébe.
Szóval amiképp megfordult, és észrevette, hogy nem más, mint a Justice League céhvezére áll a háta mögött, miközben ő ennyire hősies és Lewises kijelentésekkel élt, kedve lett volna elsüllyedni. Azt legalább rögvest megfogadta, hogy mostantól mindig be fogja kapcsolni észlelését, és hogy erre nyomatékot adjon, azonnal meg is tette. Ezek után csupán habogott valami köszönésfélét, aztán figyelmét inkább Silence-re terelte, akinek jelenléte megnyugtatta. Legalább egy közeli ismerős akad, mi több, a fiú most vette csak észre, hogy a kicsi lány is álmai céhének tagja. Ettől csak még inkább összezavarodott, ezért elkezdett a legutolsó alak, egy lovaglány felé oldalazni, a közelségében oltalmat keresve.
- A nevem Leo. Örvendek a találkozásnak - mutatkozott aztán be tisztességesen mindkét lánynak, akik nem ismerték. Utána várt egy kicsit. És még mindig. Az NPC már elszavalta a küldetés lényegét, de ő még mindig pislogva nézett körül az erdőben, várakozván. Ugyanakkor nem, nem érkezett még egy tag a küldetésre, és úgy nézett ki, így egyedül maradt a női nem hálójában. Korábbi jókedve kezdett kicsit letörni ettől a váratlan fordulattól, de úgy döntött, megembereli magát, így tehát hátát kihúzva és fejét felszegve lépett oda a vadászhoz, és vállára tette kezét.
- Mindenképp elhozzuk, bízd csak ránk! - villantott rá egy magabiztos mosolyt, aztán a koordináták irányába útnak indult.

by **Hinari** Csüt. Jan. 17 2019, 19:18

Silence oldalán léptem ki a teleportkapuból. Összébb húztam magamon a kabátot, ahogy a meleg, otthonos légkör után megérkeztünk a fagyos szélbe és csak arra tudtam gondolni, hogy Alex bizonyára éppen egy csésze forró teával ül az egyik babzsákon és képregényeket nézeget. Neki nem sikerült az adventből összegyűjtenie a különleges tárgyra való zsetont, bár ő ezt - elmondása szerint - nem is annyira bánta: egy ideje nem harcolt, harcoltunk nap mint nap, így szüksége nem igazán volt jobb itemekre.
Ami azt illeti, ezzel nem volt egyedül. Ahogy azt a szemüveges megbízónak is mondtam a tetőn, nekem már mindenem megvolt: legendás fegyver, csupa epikus vagy éppen ritka, T5ös felszerelés és jó, a vért képességét nem tudtam mire használni, de összességében nem volt okom panaszra. De... azért furdalt a kíváncsiság. Egy hozzám illő, egyedi tárgy... vajon mi lehet az és hogyan generálja a rendszer? Maradjunk annyiban, hogy egy napot igazán megért kideríteni - főleg, miután megtudtam, hogy céhtársam is ugyanazt a küldetést kapta, így pedig, akármi történjék is, már nem leszek egyedül. Az egyedüllét még mindig nehézségeket okozott. Még ennyi eltelt idő után is...
Biztatón rámosolyogtam a lányra és körülnéztem: az npc-t már távolról is látni lehetett, előtte egy fiúval és Rinne alakját is felfedeztem később; valószínű ő is megkaphatta a questet, ahogy a szőke srác is. Már éppen köszönésre nyitottam ajkaim, amikor meghallottam annak magabiztos megnyilvánulását: Lewisre, és egyben egy kicsit Silverre is hasonlított, nekem pedig összerándult a gyomrom, ha a velük történtekre gondoltam. Végignéztem a srácon: közepes felszerelés, vakítóan fehér mosoly... Silencet viszont ismerte, ezt mindkettejükről le tudtam olvasni mostmár.
- Sziasztok - köszöntem én is a társaságnak - Hinari vagyok - tettem még hozzá Leo pillantva, hiszen ő nem ismert... és ahogy bemutatkozott, rá is jöttem, hogy honnan volt már eddig is ismerős: ő volt az egyike a párosnak, akik nevetve ugrottak a szakadékba és ezek szerint céhtársam is őt kereste a főtéren később. Leo... hát, mostmár duplán érdekelt, hogy mennyire gondolta komolyan, amit az npc-nek mondott. Bár azok után, hogy egy nálánál jóval erősebb miniboss támadásán csak jót szórakozott ott a kazamatában, sok aranyat nem tettem volna rá, hogy nem csak a szája nagy és élvezi könnyelmű életét idebent. Amíg még tart.
Sóhajtottam. Önkéntelenül is eszembe jutott Lewis meg az a párbaj; az ígéretem, amit anélkül tettem, hogy belegondoltam volna egyáltalán. Ha ott másképp felelek, talán soha nem esett volna baja és én se kerültem volna bele a játékba, amit soha nem is akartam játszani igazán. Felpillantottam az égre, gondolataimból a még mindig előttem villogó panel zökkentett ki. Ó, hogy én választhatok? Ez a hír egy kicsit felvillanyozott, ki is választottam a T5 vértet, hátha kapok valami tényleg különlegeset. Az npc szavaira csupán derűsen bólintottam, majd ha mindenki készen állt, elindultunk a megadott koordináták felé. Természetesen még a védett övezet határa előtt felszerelkeztem és ellenőriztem, hogy még aktívak-e korábban bekapcsolt jártasságaim; úgy sétáltam Silence mellett, időnként rá-rápillantva Rinnére is: a szakadékban történtek óta tartoztam neki, legalább egy köszönömmel. Talán ez a küldetés jó lesz arra is, hogy a fiú mellett egy kicsit őt is jobban megismerjem...

by **Silence** Csüt. Jan. 17 2019, 21:47

Először véletlenül kattintott az ikonra ami december elsején megjelent a szeme sarkában. Aztán elolvasta a leírást, és teljesen lelkes lett, és egészen karácsonyig minden reggel első dolga volt, hogy az ikonra kattintson. Még karácsony reggel is, amikor Hinari előző esti megerősítése nyomán abban a tudatban ébredt, hogy annak ellenére, amik abban a kazamatában történtek, a céh tagjaival közösen ünnepelhet.
Másnap reggel látta meg az értesítést, hogy mennyi zsetont sikerült összegyűjtenie az ablakok nyitogatásával és a szorgalmas munkájával a hónapban. És hogy mire cserélheti be.
Nagyon meglepte, hogy a lehető legtöbb zsetont elérte, és gyorsan meg is kereste a legjobb dolgot amit kérni lehet. Egy epikus itemet.
Pár pillanattal később csipogott is a menüje, jelezve hogy üzenete érkezett. Megnyitotta gyorsan és kicsit elkeseredett, amikor egy időpontot, és koordinátát talált.
Most viszont kéznél voltak többen is, akiktől nyugodtan kérdezhetett, úgyhogy a szobájából (lakosztályából) kilépve el is indult, hogy valakit megkérdezzen. A folyosón meglátta Hinarit, így ő lett a kiválasztott, akihez odament. Izgatott, de nem túl kapkodó mozdulatokkal leírta a füzetébe, hogy kapott egy küldetést, és nem tudja hova kell menni, és hogy tudna-e Hinari segíteni.
Nem értette a hirtelen változást a szőke lány arcán. Akkor sem, amikor pár másodperccel később, miután a küldetés leírását is megmutatta, az elmosolyodott, és bólintott, sőt azt mondta, hogy ő is megkapta ezt a küldetést, és mehetnek együtt.
Így végül izgatottan, bár a magasan lévő szint miatt kissé félve érkezett újdonsült céhe vezérével közösen a küldetésre, aminek a végén ha minden igaz kap valami nagyon klassz tárgyat.
Szélesen elmosolyodik és előreszalad amikor meglátja Leot, és boldog mosollyal üdvözli. Aztán előveszi a füzetét, és meglepő gyorsasággal kezd írkálni bele, és végül a fiú felé mutatja.

Nagyon örülök hogy látlak. Reméltem hogy nem esett bajod, és a többiek azt mondták nem, de aggódtam.

Csak ezután okézza le a felugró ablakot, és pislog párat a menüre. Mi legyen… Hát… A gyűrűk nem túl kényelmetlenek, és praktikusak… Úgyhogy azt választja. Aztán tierből kikeresi a legnagyobbat. Akkor lesz a legjobb az item, ugyebár, nem?

Végül észbe kapva a maga sajátos módján bemutatkozik az idegen lánynak is. Hiszen úgy néz ki, ő is velük jön a küldetésre.

by **Rinne** Pént. Jan. 18 2019, 12:39

Sok-sok minden volt, ami szimpatikusnak tetszett a listában. A tapasztalattól én magam leszek erősebb, a másikfajta tapasztalattól pedig a pajzsom. Kérhettem volna egy nagyon szép sisakot is, de most elégedett voltam a legújabb szerzeményemmel, büszkén masíroztam vele végig az utcán, még akkor is, ha kicsit hideg volt az öltönyhöz és a sétapálcához. Aztán ott volt a lista vége a bónusz lehetőséggel, és bár eddig is csillogott a szemem, de most még inkább felcsillant. Volt egy ilyen felszerelésem, szóval tudtam, hogy ez olyan, amiből összesen csak egy van. Ott és akkor eldöntöttem: akarok egy ilyet. Vagyis még egy ilyet. Szempillantás alatt kiválasztottam, és miután leokéztam, kaptam egy rendszerüzenetet. A benne szereplő dolgokat jó alaposan megjegyeztem, és nem is hagyott cserben a memóriám. Pár nappal később emlékeztem rá, hogy a 21. szintre kell mennem.
Pontosan érkeztem, és a kapuból kilépve lelkesen néztem szét. Meg is találtam a felkiáltójeles embert, meg körülötte még néhány másikat. Mindegyiküket láttam már, nem is olyan régen, de csak az egyikük nevét tudtam. Sietve léptem oda hozzájuk, hogy párbeszédbe bonyolódjak az NPC-vel, és felvegyem ezzel a küldetést, majd körbepislogtam, és végignéztem a többieken.
- Én Rinne vagyok! Ölyvendek a találkozásnak én is ^^ - viszonoztam a bemutatkozást, közben egy pillanatra elbizonytalanodva, hogy meghajoljak, vagy kezet nyújtsak, elvégre nem japán volt az idegen. Úgyhogy végül megöleltem, mert ilyen esetben mindig az a megoldás. És ha már őt megöleltem, akkor a két lánnyal is így tettem, mert nem maradhatnak ki Surprised

Felfigyeltem rá, hogy megint kaptam egy üzenetet, kíváncsian pattintottam fel a panelt. Egy furcsa táblázat várt, aminek egyes részeit értettem, egyes részeinél pedig nagyon ráncoltam a homlokom.
- Ez itt mit jelent? - mutattam rá rögtön az első mezőre, aminél két opció volt, remélve, hogy kapok egy kis segítséget. Ha kaptam, rögtön eszembe jutott, hogy lehetne egy epic sisakom, de mielőtt kiválasztottam volna, az is eszembe jutott, hogy nagyon komolyan szükségem van egy új fegyverre. Nehezemre esett, de végül lemondtam a sisakról, és a fegyver opciót választottam. Ha nem segítettek elolvasni, akkor véletlenül... A kasztokat felismertem, bár gondolkodnom kellett egy kis ideig, hogy melyik a lovag, aztán már csak a tiert kellett kiválasztanom, az volt a legegyszerűbb.
- Ez egy kicsit bonyi volt... - jelentettem ki, miközben újabb koordináta jelent meg a térképemen, és mivel a többiek is megnézték, ezért gondolom náluk is - Remélem tényleg veszekedős az a ragadozó. Ami abban a barlangban volt, az már elég nagyot ütött, szeretnék egy hasonlót ^^ - bizakodtam hangosan - Én megvédelek titeket bármi bajtól! - mosolyogtam rájuk magabiztosan, majd elindultam a megjelölt hely felé, és hogy ne forduljon elő még egyszer olyan, mint legutóbb, amikor kalandoztam valakivel, máris megkaptam mindenki a védelmemet.

by **Cardinal** Pént. Jan. 18 2019, 14:49

Négyen vagytok, mint a gonoszok. Ja nem, azok heten vannak. Eh, ez jól hangzott volna, na mindegy. Elindultatok, és mentek, mendegéltek. Minden lépésetek alatt ropog a hó, ami eleinte egészen vékony terítőként borítja az ösvényt, amire rátaláltok, ám ahogy emelkedni kezd az út, úgy lesz egyre vastagabb a hóréteg is, és úgy válik egyre nehezebbé a haladás. Az már csak azért sem könnyű, mert a tömény fehérségben nem könnyű tájékozódni, és ha légvonalban szeretnétek eljutni a kijelölt pontig, akkor meglehetősen sok áthatolhatatlan akadállyal találkoztok. Meredek sziklaoldalak, szakadékok, instabil hótömegek között, egy kacskaringós úton kell navigálnotok, és közelebb araszolnotok. Legalább az idő tiszta. Egyelőre.
Háromnegyed óra biztosan kell, amíg felkapaszkodtok a hegynek csúfolt képződményre, melynek a teteje egy lankás fennsík jó mély hóval, illetve nagyjából három-négy méter magas jégkristály képződményekkel. Ezt a helyet jelzi a térképetek is, tehát helyben vagytok, és ha körbenéztek, akkor az első, aki ír, belefut a lénybe, amit kerestek. Vagyis, valószínűleg ez az a veszedelmes ragadozó, ugyanis más nincs a kihalt hegytetőn. A lefelé vezető ösvény előtt spawnoló szörny a Gold névre hallgat, egy túlméretezett rinocéroszról mintázták, és a nevét az aranysárgán fénylő szarváról kapta. És nos... öhm... szóval négy van belőle, és a megjelenő rendszerüzenet szerint mindegyikőtöknek le kell győznie egyet. Hinari és Rinne számára az indikátor színe alapján nem nagy kihívás a feladat teljesítése, Silence és Leonard azonban nem biztos, hogy egyedül meg tud birkózni a saját célpontjával. Mit tesztek? Összedolgoztok, vagy egyéni feladatként tekintetek erre a kihívásra?

Se pontokat, se kockákat nem kérek. A mély hó miatt a gyorsaságotok megfeleződik.
Határidő: január 25.

by **Leonard** Pént. Jan. 18 2019, 16:37

Silence papírjának elolvasása után egy csapásra elmúlt Leo félénksége, és újra nyugodttá tudott válni, dacára a lányok gyűrűjének. JL-es lányok. Nem mintha nem egy volt taggal lakna együtt már hosszú ideje, de talán a fiú úgy képzelte, hogy a vörös indikátor és a börtön kizáró tényező. Végül is, tényleg az volt.
- Én is rögtön megnéztelek a barátlistán, úgyhogy tudtam, hogy nem esett bajod - villantott rá egy nem túl széles, de kedves mosolyt.
- Ehh, arra viszont nem is gondoltam, hogy ennek ellenére aggódtál értem - nézett le a lánykára bűnbánóan, és szemei ragyogásán látszott, hogy valóban komolyak a szavai. Na igen, Leo nem volt az a fajta ember, aki magától gondolt volna ilyesmire, de így, hogy felhívták rá a figyelmét, szörnyen érezte magát. Röviden elgondolkodott, ami közben látványosan maga elé bámult, majd tekintetét hirtelen Silence-re emelte. Az arcára kiülő mosoly adta a világ tudtára, hogy megfogalmazódott benne a nagy terv.
- Mi lenne, ha máskor ilyen esetben azonnal küldenénk egymásnak üzenetet? Akkor nem kellene aggódni. Gyere, fogadjuk meg! - mondta nagy lelkesen, és szavai végén kinyújtotta a kezét, behajlítva ujjait, hogy csak a kisujja maradjon nyújtva, hogy ezzel nyomatékot adhasson a fogadalomnak.
- Kisujj eskü! Ha így fogadod meg, akkor kötelezően be kell majd tartanod, és örök érvényű - magyarázta aztán nagy lelkesen, ha esetleg Silence-n habozást vagy értetlenkedést látott. Egyre ügyesebb volt benne, hogy olvasson a lány arcáról, pedig azelőtt soha nem volt nagy mestere az ilyesminek. Az igazság az, hogy a többi ember tekintetében még mindig szörnyen figyelmetlen volt, de azt kezdte megtanulni, hogyan is kell a kis karforgatóra odafigyelni.
- Te is tartsd így a kezedet, aztán kulcsoljuk össze az ujjainkat - mondta még, majd ha a lány kinyújtotta a kezét, végre is hajtotta a mozdulatot. - Így ni. Látod, nem is olyan nehéz - még egy vakító mosolyt küldött a lány felé, majd idejét látta annak, hogy most a többiekkel is el kezdjen foglalkozni, vagy legalább bemutatkozni.
Nos, nem minthogyha szükséges lett volna a dicső céhvezérnek bemutatkoznia, őt ismerte már Aincrad szerte mindenki. A rövidke gesztust mégis örömmel fogadta a fiú, röviden bólintott, és rámosolygott a lányra.
Rinnével viszont más volt a helyzet. Hiába, hogy a lány erős frontharcos volt, Leohoz az elmúlt hónapok eseményei még csak kis százalékban jutottak el hírül. Így történhetett meg az, hogy bár hallott már egy új frontharcos lovaglányról, sem a nevét, sem a kinézetét nem ismerte még. Pedig azt suttogták, nagyon csinos.
Akárhogy is, a közvetlenségét és meleg ölelését kitörő, boldog kacajjal jutalmazta a fiú, és máris eltűntek a legutolsó kételyei is a nappal kapcsolatosan.
- Ez aztán a bemutatkozás - sandított Rinnére, miközben végignézte, hogy a másik két társukat is keblére húzza, és megcsóválta a fejét. Közben figyelte Silence reakcióját, vajon mennyire sok a lány számára ez a hirtelen érintés, vagy esetleg élvezi-e.
A felugró panel esetében Leo a maga részéről elég gyorsan elintézte a kiválasztást. Már jó előre eldöntötte, mit akar, és hogy azt a lehető legmagasabb elérhető tieren. Hát igen, hülye is lett volna nem így tenni. Ezután észrevette, hogy a mellette ácsorgó lovaglánynak problémája akadt a szöveggel, így odalépett mellé, és kérdés nélkül belesandított a menübe, amiben amaz turkált. Oké, ez lehet, hogy egy kicsit indiszkrét dolog volt tőle, meg talán az is tolakodó lehetett, ahogy rátette kezeit a lány vállára, és a feje mellett kukucskálva pillantott oda. Ezzel azonban semmiféle rossz szándéka nem volt, egyszerűen csak közvetlen ember volt, és bele sem gondolt, hogy ez bárkit is zavarna. Előrenyújtotta a kezét, és rámutatott a szövegre, majd a szavakat egyesével, szótagolva kimondta. Utána, ha kellett, lefordította angolra, meg sem kérdezve, hogy a lány ért-e amúgy azon a nyelven. Úgy volt vele, hogy minden ember ismeri a világnyelvet. Ilyenkor azért örült neki, hogy annyi időt és energiát áldozott annak idején a nyelvekre, hogy már-már hobbijává vált a tanulásuk. Meg annak is, hogy a japánja kifejezetten jó, habár csupán a közelsége miatt kezdett el először érdeklődni a szigetország iránt. Persze aztán egy hosszúra nyúlt nyaralás átírta ezt a véleményét, de ez már egy másik történet meséje.

Végül útnak indultak a hegyoldalban. Leot először annyira nem zavarta a dolog, hiszen hétköznapjai nagy számmal teltek egész életében havas utakon, később pedig azért nem, mert egyébként is rengeteg időt töltött ezeken a szinteken egy nyomozás kapcsán, amiben egy ideje elveszítette a fonalat. Egy idő után viszont mégis elkezdett bosszankodni a terepen, és pár alkalommal meg is kellett állnia kifújni magát. Ami azt illeti, elég gyakran, talán csak Silence fújtatott hasonlóan sokat a társaságból. Az utat az sem könnyítette meg, hogy semmiféle ehhez hasznos jártassága nem volt, de még egy hótalpa sem. Irigykedve gondolt arra, hogy bezzeg Szophienak és farkasának mennyivel egyszerűbb is lenne útja, de nem panaszkodott, ment tovább, ahogy az jó katonához illik. Végül is, egy-egy gyakorlatozás annak idején sokkal rosszabb volt.
Út közben sokat figyelte Silence-t, és ha kellett, segített neki, ahogy csak tudott, de elvből hagyta, hogy a lány maga tegye meg az utat. Igyekezett nem túl féltő lenni, még akkor is, ha ez nagyon nehezére esett, és egy kicsit talán ki is ült az arcára. Azt viszont már megbeszélte Szophieval, hogy engedni kell a lányt a maga tempójában végezni a dolgokat, hiszen több van benne, mint elsőre látszik. Nem szabad még a széltől is óvni. Ezt a tanácsot pedig igyekezett betartani, pedig minden idegsejtje tiltakozott ellene. Fázni persze nem fázott, már rég kikísérletezte, melyik kabát hasonlít a legjobban a játékban azokhoz, amikhez hozzászokott, és amúgy sem volt jellemző rá a didergés. Nos, nem volt déli gyerek, az biztos.
Komor elszántsággal haladt előre a nagy hóban, és hosszú idő elteltével végre fel is ért az ösvény tetejére. Ott aztán egy pillanatra térdére támaszkodva mélyeket lélegzett, és kiült arcára az öröm, csakhogy alig pár másodperccel később le is törölje onnan a felismerés, hogy egy óriás rinocérosz áll vele szemben, mi több, nem is egy. Itt, a hóhegy közepén! Nem ám a szavannán, vagy valahol, nem, éppen itt. Ez a gondolat egy röpke ideig kitöltötte gondolatait, de csak addig, amíg a szemébe nem nézett egy ilyen bestiának, éppen azt követően, hogy az indikátorát megpillantotta, és egy picit megrogyott a lába. Csak egy egészen kicsit.
Gyorsan hátralépett, védekezően Silence mellé, és elkomorodott pillantással tekintett az előttük még békésen legelésző (?) feladatokra. Tekintetével Rinnét kereste, és bármilyen jelzést a lánytól, hogy a harc alatt védelmébe veszi őket, vagy legalább a kis kardfogató társát, és csak akkor nyugodott meg, ha ezt a szándékot megpillantotta rajta.
- Oké, a feladat egyértelmű, de az is, hogy az én szintemen ez egyedül nem fog menni - vallotta be elkomorodva, de teljesen őszintén. Végül is, mit érne, ha tagadná. Visszaemlékezett közben a közös minibossra is, ahol azt tapasztalta, hogy Silence körülbelül hasonló szinten állhat, mint ő, így bátran hozzátette: - És az övén is túl nagy falat. Javaslom, hogy lépjünk partiba - azt már nem tette hozzá, hogy ha ez nem történik meg, akkor kézen fogja a kislányt, és akármilyen erősen tiltakozik is, lelép vele, de arcáról leolvasható volt a komoly elhatározás. Az mondjuk más kérdés, hogy Hinaritól, a Justice League vezérétől természetes kellett volna legyen, hogy gondoljon rájuk is, ugyanakkor a fiú mégsem támasztott semmiféle valós elvárást. Végül is, csak elbeszélésekből ismerte a lányt, arra pedig nem lehet alapozni. Szavait sem hozzá intézte közvetlenül, inkább csak úgy mindenkinek, az egész csapatnak. Hiszen az voltak, nem?

by **Hinari** Pént. Jan. 18 2019, 19:18

Ráérősen lassú léptekkel sétáltam oda a csapathoz, miközben Silence előreszaladt. A hideg miatt egy kicsit bosszús voltam ugyan, de ahogy a szőke srác elkezdte céhtársamnak magyarázni a kisujjesküt és annak hogyanját, önkéntelenül is elmosolyodtam, úgy figyeltem a páros ténykedését. Ha Sil felém fordult volna kérdőn, csak biztatón és vidáman bólintottam neki: persze, ezek nem rossz dolgok. Talán azért is érhetett váratlanul Rinne ölelése, mert nem őrá koncentráltam elsősorban - reflexből nyújtottam ki kezemet az övem felé, ahogy hirtelen lépett felém, de a lány mozgásában annyira semmi bántó szándék nem volt, hogy végül meglepődve hagytam, hogy körbezárjon.
- Szia... - köszöntem aztán újra, csak neki, még mindig egy kissé eltátott szájjal. Majd rámosolyogtam. Egyszerűen annyira felszabadult és lelkes volt, hogy nem lehetett máshogy. Leo aztán segített is neki elolvasni a felugró panel tartalmát, és amíg ők ezzel voltak elfoglalva, én kíváncsian méregettem a fiút: egy kicsit... Alexra is hasonlított. A kedvessége és izgatottsága. Meg amilyen nyitottan Silhez is viszonyult... Felnéztem az előttünk álló hegyre, a kapott koordináták felé és magamban bólintottam egy másodikat: érdekes nap lesz ez még.

Az odaút viszont inkább volt kimerítő és nehézkes, mint érdekes. Többször találtuk magunkat térdig érő hóban, a térképen lévő útvonalaktól is jócskán eltértünk néha és nekem egyre többször jutott eszembe, hogy egy havas szinten lévő küldetésre mégis miért nem hoztam magammal Nestort. Ő fel tudná venni a hátára Silt és talán még engem is, a szájából előtörő tűz pedig biztos könnyítene a haladásunkon is. Az áthatolhatatlan hótorlaszokat viszont inkább kikerültük, minthogy átússzunk rajta, én pedig a hegyoldalon egyelőre kerültem a tüzes képességek alkalmazását, esetleges lavináktól tartva: ahogy észleltem, nem mindenkinek volt magas szintű akrobatikája a csapatból, így elég botor lépés lett volna jegesvizű medencévé olvasztani a környezetet. Azt... talán majd odafent.
- Én... meg akartam köszönni, hogy ott lent magadra vontad a szörny figyelmét - soroltam be Rinne mellé egy ponton, amikor a többieknek pihenniük kellett már - Szereted, ha nagy erejű mob támad meg? - kérdeztem aztán, mert az a mondata, amit még lent a teleportkapunál mondott, nem hagyott nyugodni: az rendben van, hogy biztos elég élete és páncélja van, lovag kasztú frontharcosként, de még élvezni is, ha téged ütnek? Nos, legalább a kasztválasztásnál nem kellett sokat gondolkodnia. Közben haladtunk tovább, én pedig nem, nem kérdeztem rá, hogy honnan szerezte meg a pajzsot. Felpillantva az életcsíkomat mutató sarokba nem volt kérdés, hogy az út eleje óta védve vagyok, Tachibana pajzsa pedig ha jól emlékeztem egyszerre tudott védeni sokakat és én csak ezért nem tettem szóvá, hogy elsősorban Silencet kellene óvni, nem engem. Én... megvoltam. Habár eltitkolt gondolatként ott figyelt a megnyugvás is, hogy rajtaütés esetén nem engem fog érni egy esetleges bénítás vagy méreg, és ez, távol a védett övezettől, különösen fontos volt számomra most: kellő magabiztosságot és felszabadultságot tudott adni ahhoz, hogy ne az előtörni készülő pánikkal kelljen birkóznom, hanem az előttünk álló feladatokkal.
Amikből jócskán akadt ezen a küldetésen.
Felérve a hegygerincre szembetaláltuk magunkat az emlegetett szörnnyel - illetve szörnyekkel, ugyanis hogy, hogy nem, pont annyian voltak, mint mi. Elhúztam ajkaim a rendszerüzenetre és Leora, majd Silre pillantottam.
- A leírtak szerint mindegyikünknek le kell győznie egyet - jutott aztán eszembe, hogy a lovaglánynak nehézségei adódnak a szövegértéssel és pillantottam rá, még mindig a nyitott panellel magam előtt. Sóhajtva zártam be - Nos, előbb tisztítsunk utat - mosolyodtam el, majd kihúztam a Katanát a tokjából - Summoning Fire Dragon! - kiáltottam, ezáltal sejtést nyerve a rinocéroszok specre tett pontjairól is, és ha sikerült aktiválni a képességet, a kard hegyéből előtörő kínai sárkány tüzes eleme fel tudta olvasztani a havat egy csíkban - vagy legalábbis csökkenteni annak vastagságát.
- Persze, természetes - bólintottam a srác javaslatára és el is fogadtam a felkérést - És nem kell aggódni. Rinne pajzsa megvéd a támadásaiktól, én pedig igyekszem beleütni annyit, hogy ne pixelezzem el, de nektek már ne legyen gondotok vele - mosolyogtam rájuk és fel is izzítottam a fegyverem, hogy leteszteljem a mobok sebzéstűrését. Kezdetnek a hozzám legközelebbi kapott a hasába egy élénkpiros pixelcsíkot, és mivel az életsávja nagyjából egyharmad-egynegyeddel csökkent csak, ha volt hozzá elég sebességpontom, megtoldottam egy szúrással is a mozdulatsort.
- Így - léptem el a közeléből - Innen már menni fog - fordultam hozzájuk biztatóan, és hacsak valami váratlan dolog nem történt, ezt a második aranyszarvúval is megismételtem, mielőtt azzal foglalkoztam volna, ami engem nézett ki magának.

by **Silence** Szer. Jan. 23 2019, 21:11

Kicsit elpirult, de egyre szélesebben mosolygott. Aztán megrázta a fejét. Nem, nem kell bocsánatot kérni. Nem Leo hibája, hogy aggódott… Sőt, nem is hiba. Aggódott, mert a barátja. Ez teljesen rendben van, nem?
Végül bólintott egy nagyot vidáman, kissé meglepetten. Hogy ez neki nem jutott eszébe! A barátainak bármikor írhat üzenetet, és akkor tudni fogja, hogy jól vannak, ha máskor ilyen történik!
Végül férebillent fejjel pislogott a felé nyújtott kisujjra. Nem értette milyen az a kisujj eskü. Az ígéretet egyébként is be kell tartani…
Kissé értetlen kifejezéssel az arcán pislogott, de a fiú kérésének eleget tett. Kinyújtotta ő is a kisujját. Pláne, hogy Hinari bólintott a kérdő pillantásra, hogy ez nem buta vagy veszélyes dolog.
A fiúhoz hasonlóan szélesen mosolygott. Magával ragadta a hangulat.
Mosolyogva ismételgette magának a nevet. Rinne. Mostmár nemfogja elfelejteni. Aztán meglepetten pislogot jónéhányat, ahogy a csoportos ölelés közepén találta magát. De nem ijedt meg, csak néhány pillanat után óvatosan, ügyesen kibújt az ölelésből, és kicsit odébb állt, hogy elmúljon a szédülése a három ember hirtelen közelsége miatt.
Kicsit nehézkesen tudott volna segíteni, de meg akarta próbálni. Viszont mire leírta volna, hogy mi micsoda, Leo már kézbe is vette az ügyet, és segített Rinnenek. Mosolyogva nézte. Büszke volt a barátjára. Kérés nélkül is segített.

Miután elindultak, eleinte kifejezetten élvezte ahogy a talpa alatt mélyen besüpped a hó, és ropog, és különben is, ilyenkor gyönyörű a táj. Csak aztán… Egyre mélyebben süllyedt a hó, és nemsokára nehézkes lett megtenni egyik lépést a másik után. Először a fáradás jelei kezdtem megjelenni az arcán Aztán ahelyett, hogy a kimerültség eluralkodott volna a kifejezésén, elszántság, és dac ült ki az arcára. Akkor is meg tudja csinálni. A legkevesebb, hogy nem akadályozhatja meg a hó, hogyha egyedül is boldogulni akar. Egyik lábát emelgette a másik után, megpróbálva olyan helyeket találni a következő lépéseknek, ahol nem süpped be a hó. Megpróbált igyekezni is, mert látta, hogy Hinari is Rinne mögött hamar lemarad, ha nem figyelnek oda, hogy alkalmazkodjanak. Nem szerette volna feltartani őket.
Kerek szemekkel pislogott, mikor a többiekkel együtt megtorpant a rinocéroszok látványától… Ilyen állatot még nem látott… És Jé, éppen négy van belőlük, mint amennyien együtt elindultak…
Leo megjegyzésére egyetértően bólintott. Határozottan nagy falat lenne neki egy ekkora állat egyedül.
Végül ámulva nézte, ahogy Hinari kimért, hibátlan mozdulatokkal a négyből kettőt is megsebez, és hogy segítsen neki utána iramodva megpróbálta ő is ugyan ezt - abban a sorrendben, ahogy a céhvezér is csinálta. Sőt, még a mozdulatait is megpróbálta lemásolni. Azzal tanuéhat a legtöbbet, ha mesterek mozdulatait próbálja utánozni. És talán szerencséje is volt, és nem billent ki az egyensúlyából a próbálkozás közben.

by **Rinne** Csüt. Jan. 24 2019, 15:53

Nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly segítséget kapok. Egy másodpercig se zavart Leosan közelsége, sokkal könnyebb volt így megérteni, mire mutogat és mit magyaráz. Ráadásul egészen aranyos volt az akcentusa, bár mit szóljak én? Én a japánt töröm, és ezt még megspékelem egy jó kis észak-ausztrál tájszólással, szóval semmivel sem könnyebb megérteni engem, mint a férfit. Hálásan pillantottam rá, miután végignavigált a menüben, egyedül sokkal nehezebben boldogultam volna vele.
- Köszönöm szépen ^^ - hajoltam meg kissé, és rámosolyogtam - Honnan származol, Leosan? - kérdeztem végül meg, mert ugye nem lehet japán, és nem is angol az anyanyelve, szóval valahonnan máshonnan való, de nem tudtam volna megmondani az akcentusáról, hogy honnan. Pedig sok népnek jellegzetes, például egy olaszt felismernék. Mondjuk azt talán azért is, mert ahol laktam régen, ott egy olasz család működtetett egy nagyon jó pizzázót, és megszoktam az ő beszédüket. Talán még utánozni is tudnám, ha akarnám.
- Ott lenn? - kérdeztem vissza, amikor már út közben Hinarisan is beszélgetést kezdeményezett. Kicsit töprengenem kellett rajta, de aztán rájöttem, hogy mire érti - Ah, hogy ott lenn! Nem szerettem volna, ha nem engem üt, szóval nem hagytam, hogy megvegyétek a fun részét a harcnak - magyaráztam valahogy úgy, mint egy kisgyerek, aki nem akar kimaradni a hintázásból - És igen, azt szeretem. Azok meghívást jelentenek, és mindenki boldogabb, ha egy olyantól védem meg őket - válaszoltam a kérdésére lelkesen. Furcsa, mostanában mindenki erre kíváncsi. Eikisan is azon csodálkozott, hogy azt szeretem, ha nagyot csapnak rám. Közben egyre nehezebb lett lépkedni a hóban.
- Nem is láttam még ennyi havat egyszerre - mondtam magamnak halkan. Ez rosszabb volt, mint a mély homok, sokkal nehezebb volt benne mozogni. Eddig azt hittem, hogy a hó csak azért rossz, mert hideg, de ezek szerint akkor se jó, ha sok van belőle. Mindenesetre becsülettel küzdöttem ellene, amíg fel nem értünk a hegy ormára. Kicsit le is pihentem volna, de nem voltunk egyedül, és valami újabb utasítás érkezett. Kivételesen olyan, amit egyedül is ki tudtam bogarászni. Kicsit pislogtam a lényekre, de mire megmozdultam volna, a két másik lány már akcióba is lépett.
- Az nem is sárkány, hanem kígyó - néztem azt a tűzgyíkot, amit Hinarisan indított, majd ha már meg kellett vernem egy ilyen orrszarvút, akkor meg is próbáltam nekiesni az egyiknek, de az első vágás után rájöttem, hogy a hóban túl nehezen mozgok. Úgyhogy megfogtam a lény nyakát, és felkapaszkodtam a hátára, és onnan folytattam a szurkálását Surprised

by **Cardinal** Csüt. Jan. 24 2019, 16:10

Hinari tűzgyújtó akciója arra jó volt, hogy az állatok szétrebbenjenek és vörös szemeiket rátok fókuszálják. Nem ússzátok meg a hóban járást, bár Rinne ötlete működik, szóval ha van legalább hármas akrobatikátok, amivel fenn tudtok maradni a csörtető rinocérosz hátán, akkor meg van oldva a probléma. Ami a támadásokat illeti, annak ellenére, hogy két szörny is ugyanannyi sebzést kapott Hinaritól és Silence-től, Silence a másodikat elpixelezi, így lényegében ő ezzel teljesíti is a feladatot, és jutalomként kap egy Aranytülköt. Az orrszarvú, amit Rinne ütlegel viszont hiába szenved el néhány ütés után halálos mennyiségű HP-veszteséget, az utolsó után egyszerűen visszagyógyul maximumra az életcsíkja, és ezt követően le is dobja a hátáról a lányt.
Sebződést csak Rinne szenved el, de a maradék három lény támadásai egyelőre nem elég nagyok ahhoz, hogy szignifikánsan megnyirbálják a páncélzatát. Emlékeztetőül, még van két teljes életes rinó, illetve egy, aminek majdnem pirosban van az élete. A hó pedig lassan szállingózni kezd.

Határidő: január 31.

by **Leonard** Pént. Jan. 25 2019, 13:53

Nos igen, nem döbbentette meg a tény, hogy akcentusát rögtön észrevették. Jól emlékezett még rá, ahogy floridai szobatársa, a fekete bőrű Mike rendszeresen kinevette érte, pedig ő tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy ez a lehető legkevésbé hallatszódjon. Ettől függetlenül, még több hónappal amerikai tartózkodásának kezdete után is teljesen kitűnt a tömegből. Na persze, nem mintha ez zavarta volna. Élvezte a kitüntetett figyelmet, mellyel a női nem jutalmazta. Jól emlékezett még Ashley csókjaira, Nicole ölelésére, a forró éjszakákra Rachellel. Most pedig egészen úgy érezte magát, mint egy nosztalgiázó öregember. Mikor is volt ez? Hát igen, azért azt sem lehet mondani, hogy tegnap. A játék már hosszú időt ölelt fel életéből, és ami előtte volt, egyre távolibb és haloványabb lett. Hát még azok az idők, amikor még egészséges volt, és semmi sem tartotta vissza tőle, hogy önbizalommal telve rója a várost, a világot. Amikor csak tehette, utazott. Apja kapcsolatai révén el tudott intézni szinte minden szükséges vízumot, és a pénzzel sem kellett kifejezetten törődnie. Az amerikai útja talán az egyik legjobb volt életében, habár a spanyol tengerparton, és Olaszországban töltött nyarai sem törpültek el mellette.
Most az emlékektől mosolyogva fordult Rinnéhez, és úgy válaszolt.
- Oroszországból - mondta könnyeden, habár a szó kimondása után kicsit feszengve tekintett fel a lányra. Ilyenkor sokszor meg szokta kapni a kommunista jelzőt, és ehhez hasonlókat. Igazából általában igyekezett kevés szót ejteni származásáról idegen környezetben, mert az emberek rendszeresen letámadták kérdéseikkel. Pedig hogyan is lett volna képes elmagyarázni elég érzékletesen országának báját és baját? Hogy érthetné meg bárki is, aki csupán a felszínt kapargatja? Nem, még ő maga sem volt eléggé tapasztalt ahhoz, hogy teljes és valós képet alkothasson, nem hogy másoknak ezt továbbadja. Azt a feltételezést viszont kifejezetten sértőnek tartotta, hogy ő valahol Szibéria közepén egy jurtában lakik, és bizonyára a legjobb kocsi, amit valaha látott, valami ősöreg Moszkovics.
Sil megküzdött a felfelé vezető úttal, méghozzá egymaga. Büszkén és hősiesen viselte sorsát, így aztán Leonak is be kellett látnia, hogy jobb lesz, ha csak magával törődik. Ezzel csak az az egy volt a bibi, hogy ő viszont kevésbé viselte jól a megmérettetést, amit a természet gördített eléjük. Mire felért a hegyre, erősen fújtatott, és kipirult. Letörölte homlokáról az izzadtságot, és lekapta magáról a kabátját, amely egyébként is csak akadályozta a mozgásban. Végül is, nem volt annyira vészesen hideg. Aztán persze meglátta a rinocéroszokat, és még melegebbnek kezdte érezni a helyzetet. Természetesen rögtön előállt javaslatával, ahogy az lenni szokott, aztán viszont történt valami váratlan.
Leo ledöbbenve állt egy pillanatig, szinte a száját is eltátotta. Nem volt hozzászokva, hogy csak így, ilyen egyszerűen elfogadják szavait. Nem, egy jó ideje nem így működött a dolog, mindenki kereste a hátsószándékot szavai mögött, ami természetesen indikátorszínének volt betudható. Még mindig nem szokott hozzá ehhez az új, nagyszerű állapothoz, és a velejáró előnyökbe még csak bele sem gondolt. Dermedtsége persze gyorsan tovatűnt, amiképp elkezdődött a harc. Persze a két magas szintű lányt utol sem érte - ahogy ez várható is volt -, ám önmagához képest igyekezett mindent megtenni, amit csak tudott. Gyorsaságpontjai segítségével előrefutott a nagy hóban, próbálva nem felbukni, habár így is lassabb volt a kelleténél. Aztán a vöröshöz közeli rinocéroszt kezdte támadni, és amíg meg nem halt, nem is igazán mozdult mellőle. Ha ezzel kész volt, csak akkor lépett tovább, segíteni a többi példány elpusztításában, a lehető legkevesebbet mozogva, és a lehető legtöbbet pihenve. Na igen, talán többet kellett volna osztani kitartáspontokra. Neutral

Nos, azt ugyan nem mondhatjuk, hogy nagy segítség volt, és akrobatika híján meg sem próbált a rinocérosz hátára feljutni, de azért ő is látványosan részt vett a harcban, egyre hevesebben és indulatosabban, ahogy a hó elkezdett szállingózni. Ez nagyon rossz jel volt. Jók tudta, még azelőtt vissza kell indulniuk, hogy nagyobb mennyiség leszakadna, és esetleg a havazás eltakarná előlük a kilátást. Oké, persze a map segítene visszatalálni, de a lefelé út akkor is veszélyes lenne. Tapasztalatból tudta, hogy a havazás nem játék.

by **Hinari** Pént. Jan. 25 2019, 16:22

Amolyan fél füllel hallgattam csak Rinne és Leo párbeszédét, a srác származásáról szóló információkat pedig elkönyveltem, bár nemigen jegyeztem meg, nem volt miért. Elindultunk felfele, én pedig tartottam velük a tempót, habár észrevettem, hogy Sil mennyire elszántan törtet felfele: meg is mosolyogtatott a lány és az az aprócska tény is, hogy a szőke srác is igyekszik, igaz nem siettünk sehová.
- Csak nehogy túl sokat vállalj - feleltem a lovaglány szavaira, miközben magam sem tudtam eldönteni, hogy ezt most feddőn mondjam-e, vagy aggódón inkább - valahogy a kettő közé sikerült tehát és ez nagyjából a vele szemben érzett viszonyomat is elárulta, ugyanis mostanáig fogalmam sem volt, hogyan is álljak őhozzá a bossos eset és Szophie kirohanása után. De ezt nem a többiek előtt fogom felhozni. Valószínű mindannyiunknak kényelmetlen lenne... - Meghívást? - gondolkoztam el egy kicsit - Áh igen, kihívást. Akkor szeretsz másokon segíteni - vontam le a következtetést enyhén kérdő hangsúllyal és pillantottam felé, hogy bizonyosságot nyerjek. Elég... furcsa lány volt, az biztos. Ahogy idebent szinte mindenki más is, csak máshogyan.

A tűzsárkányom - nem kígyó, hanem sárkány! - igaz megolvasztotta a havat, de ezek a mobok nem voltak annyira ostobák, hogy helyben maradva megvárják, amíg odamegyünk hozzájuk. Sóhajtottam és kénytelen kelletlen belemásztam a hóba: a támadások hamar levitték az életcsíkjukat, de amíg az, amelyiket céhtársam ütötte utánam, elpixeleződött, Rinne példánya inkább csak felgyógyult ehelyett. Elhúztam a szám szélét és közelebb férkőztem hozzá: volt valami taktikájuk ezeknek is, és már volt is tippem, miféle lehet.
- Próbáljuk meg csapatmunkával - ajánlottam a rinocéroszon lovagló lánynak és az sem kerülte el a figyelmem, hogy Sil nagyjából tökéletesen leutánzott eközben. Meleg mosollyal reagáltam rá és talán egy kicsit zavarba is jöttem, bár arcomon az enyhe pír az időjárásnak is bőven betudható volt: egyre jobban átfagytam és már a hó is elkezdett esni. Reméltem, a teleportkristályok működnek idefent, a könnyebb lejutás érdekében a szarvak megszerzése után... Mindenesetre örültem, hogy Leo besegít, így először a Rinne alattiba ütöttem egyet, hátha ezután már több szerencséje lesz, utána pedig a "saját" négylábúm felé vettem az irányt. Kivártam, amíg kaszttársaim eltalálják párszor és én magam a last hitet igyekeztem bevinni neki: ha korábban, Sillel összedolgozva működött, most is kéne neki, nem?

by **Silence** Hétf. Jan. 28 2019, 19:32

Volt a hegyen felfelé néhány olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy sosem érnek már fel. Lassacskán majdnem annyira elmerült egy-egy lépésnél a lába, hogy egy nála jóval ügyesebb, és hajlékonyabb embernek is okozott volna problémát, hogy tovább meneteljen. Szerencsére csak majdnem, és bár nagyon nehezen, de mindig sikerült még egyet lépnie. Az út végén pedig büszkén, és mosolyogva húzta ki magát. Sikerült! Nem maradt le, és feljutott idáig!
Az elszántság ellenére eléggé kimerült mire feljutottak, úgyhogy Hinari leutánzása után muszáj volt pihennie egy darabig. Ez alatt ámulva nézi a tülköt, amiről csak annyit tud, hogy valamiféle hangszer.
Ha lehetősége adódik rá, akkor megmutatja a többieknek is, elsősorban Hinarinak, azután Leonak.
Az nem tűnik fel neki azonnal, hogy a két orrszarvúból az egyik elpixeleződött, amit megütött, a másik viszont nem.
Közben a többiek tovább próbálkoztak a rinocéroszokkal. Észbe kapva ő is, amennyire visszatöltődött kitartáspontjaiból futotta, odaszaladt Hinarihoz, hogy segítsen neki. Támadt egy ötlete, amikor látta, hogy az a mob, amit Rinne ütött meg, visszagyógyult. Talán… Talán meg van határozva, hogy kinek melyik mobot kellene megölni, és Rinne nem azt ütötte meg, amelyiket neki kellett volna… Ha a céhvezére figyelt rá, akkor elmutogatta neki, hogy ő (Hinarira muttott) üsse meg az orrszarvűt (rámutatott az állatra) amelyiket Rinne próbálta megütni és Rinne (a lányra mutatott) üsse meg azt, amelyik még nem kapott ütést. (rámutatott az említett mobra) Leo közben már megpróbálkozott azzal, amelyik nem pixeleződött el az ő első ütése után, sem Hinari első ütése miatt, úgyhogy egyelőre remélte, hogy az az állat már rendben lesz.
Utána pedig megütötte Hinari előtt azt a mobot, amelyiket a céhtársa támadni akarta.

by **Rinne** Kedd Jan. 29 2019, 19:14

Sose láttam még orosz embert, legalábbis azt hiszem még nem. Szóval most nagy szemekkel pislogtam Leosanra, és próbáltam kitalálni, hogy miben lehet más egy orosz ember, mint egy filippínó, egy japán vagy egy maláj. Mármint a fizimiskáján kívül. Kíváncsivá tett, de talán ha több időt töltök vele, akkor meg tudom mondani majd, hogy milyen egy orosz. A hideget biztos szereti, nem úgy mint én, aki még itt is didergett egy kicsit, pedig ez talán a legmelegebb szint a huszadik felett. Addig is hevesen bólogattam Hinarisan szavaira, mert amíg rá figyeltem, addig se fáztam. Rengeteg ember félt engem, pedig nem is tudják, mire vagyok képes, de azért kedves tőlük, hogy aggódnak miattam. Hinarisan sem tudja, hogy az a lény ott lenn mindössze 50 sebzést osztott ki rám, és amíg él a képességem, addig bőven el tud menekülni mindenki.
Itt most nem volt szükség menekülésre viszont, mert az agyaras malacok, vagy mik elég gyengék voltak. Legalábbis az első pár pillanat alapján erre gondoltam, de amit ütlegeltem, az aztán valamiért olyan lett, mintha nem is csapkodtam volna meg, sőt még le is dobott a hátáról, aztán jól rám taposott. Úgyhogy felkeltem, és megráztam a fejem, hogy a szédelgésem helyrehozzam, és amíg én összeszedtem magam, a többiek már elő is álltak mindenféle kész tervvel, mint a csapatmunka, meg a célpontok cseréje. Így, hogy Csend csak mutogatott, igazán nem okozott gondot megérteni, mit akar. Volt egy olyan időszak, amikor én is így kommunikáltam majdnem mindenkivel Surprised

Szóval bólintottam, és nekimentem a másik szörnynek, amíg a két lány lekardozta azt, amin eddig én üldögéltem. Így most már csak sikerülni fog, nem? Surprised

by **Cardinal** Kedd Jan. 29 2019, 19:34

Leo valamiféle mentalista lehet, mert jól érezte, hogy a havazás nem jó dolog. Amint a fiú elpixelezi a legyengült orrszarvút, az eddigi szállingózás sűrű hóeséssé válik. Ez még lehetne véletlen is, de az már csak nem az, hogy miután Hinari kiüti a korábban Rinne által szekált rinót, a hóesés szabályos hóviharrá válik. Az erős szél és a sűrű, fehér hó pillanatok alatt nehezen mozgó hóemberré változtat titeket. A jó hír, hogy ennél rosszabb már nem lesz, a rossz hír az, hogy Rinne magányos támadása ismét azt eredményezi, hogy a megmaradt egyetlen lény felgyógyul. Hinarinak lesz igaza, itt csapatmunkára van szükség.

Nem húzom az időtök, nem lesz még egy kör csak arra, hogy lenyomjatok egy szörnyet. Nyilván megoldjátok, a lényeg az, hogy Rinne vigye be az utolsó ütést, és ne csak ő egyedül okozzon neki sebzést. Annyi nehezítést azért kaptok, hogy Hinari egyből lenullázza a megmaradt rinocéroszt (ami ettől egyből felgyógyul), szóval nélküle kell megoldanotok. Azonban mielőtt elővehetnétek a teleportkristályt, újabb rendszerüzenet jelenik meg, ami lehűti a kedélyeket. Hiába van most már mindegyikőtöknél egy-egy Aranytülök, kaptok még egy részfeladatot. Meg kell találnotok a visszafelé vezető úton egy sziklapárkányt, ahol mindegyikőtöknek meg kell fújnia a saját "kürtjét" egyszerre. Miközben szakad a hó, és alig láttok valamit. Koordinátát pedig csak Silence kap. Oldjátok meg a helyzetet, és jussatok el a kijelölt pontra anélkül, hogy elveszítenétek egymást.

Értelemszerűen az a célszerű, ha először Silence ír.
Határidő: február 5.

by **Silence** Kedd Jan. 29 2019, 20:48

Meglepődött. Nagyon meglepődött. A többiek figyeltek rá. Rinne és Hina is megpróbálta ami eszébe jutott. Ennek nagyon örült, és boldogan figyelte az eredményt Hinari után Rinnenek is segítve. Nem szegte nagyon kedvét, hogy végül nem lett igaza, de azért kicsit elkeseredett miatta. Azt hitte most sikerült valami okosat kitalálnia, mert a többiek is egyetértettek…
Először azt hitte, hogy nem jól gondolja, hogy erősebb lett a hóesés. Aztán amikor a harmadik Rinocérosz elpixeleződése után viharos erejűvé válik a dolog, akkor már biztos benne, hogy valami nincs rendben ezzel a havazással.
Amikor végül a negyedik mob is eltűnik, már alig tud mozogni. Nagy nehezen sikerül kisilabizálnia a hópelyhek között, hogy a menüjében hol vannak a legmelegebb ruhái, hiszen ebben a hóesésben fázni is kezdett. Aztán kicsit kényelmesebb hőmérsékletben megpróbálta az üzeneteket is elolvasni. Sziklapárkány, és meg kell fújni a tülköt… És a szeme sarkából látta, hogy a térképen is villogni kezdett a hely, ahova menniük kellene. Zavartan körbe pislog. Itt minden ugyan olyan… hogy fogják megtalálni a helyet amit keresnek? Elkezdte a többieket keresni, de egy pillanatra megijed, mert hiába pislog, nem látja őket. Végül nagy hunyorgás segítségével megtalálja Leot. És mielőtt megint szem elől tévesztené, odasiet a fiúhoz. Nem veheti ilyen viharban elő a füzetét, úgyhogy egy üzenetet küld a fiúnak

Hogy találjuk mega heyet ami villog a térképen? Itt minden ugyan olyan…

A pötyögés után pedig, amennyire kényelmesen lehet Leo közelében maradva a többieket is keresni kezdi a szemével.
Ha kérik természetesen megmutatja a térképét, de mivel őneki nem segít sokat a célhoz való odatalálásban, a többieket követi, vagy szorosan mögöttük, vagy mellettük haladva, ahogy tud.

by **Leonard** Kedd Jan. 29 2019, 23:17

Leo is remeknek tartotta Silence ötletét, így tehát követte a lány utasításait. Nemsokára pedig tulajdonába is vehette a tülköt, csapatmunkájuk eredményeként. Természetesen itt nem maradt annyiban a harc, habár a következő rinocérosz előtt még fújt egyet, hogy összegyűjtse kitartáspontjait. Csak azután ugrott bele újra nyakig a hóba és a csatába, amikor érezte, már teljesen kipihente magát. Akkor aztán, feláldozva kevéske kitartását a cél érdekében, aktiválta speciális képességét. A megnövekedett gyorsasága mellett a lehető legtöbb találatot próbálta bevinni a mobba, hogy ezzel is segíthesse Rinnét a cél elérésében, mindeközben pedig, amennyire csak tudta, figyelmen kívül hagyta a növekvő havazást, habár kezdett eléggé zavaróvá válni. Egy utolsó vágás, aztán Rinne ütése végül megadta a végső kegyelmet a mobnak, aki pixeljeire robbant. Leo fújtatva rogyott a földre mellette, és igyekezett pihenni. Felírta magának fejben egy jegyzetfüzetbe, hogy legközelebb minden pontját kitartásra tegye.

Nos, az ember, aki vett már részt jégúszáson - habár előtte le kellett gurítania pár vodkát- , nem annyira riad meg egy komolyabb havazástól sem, habár ez a mostani helyzet már Leot is arra kényszerítette, hogy magára öltse kabátját, nyakig felhúzza, és invertoryjából elővegye usankáját, melynek még a füleit is lehajtotta. Úgy. Már csak egyetlen dolog maradt hátra ahhoz, hogy remekül érezze magát, ehhez pedig újra csak a menüjét kellett segítségül hívnia. Amint megjelent a halványsárga napszemüveg a kezében, és felhelyezte, mondhatjuk úgy, elégedett mosoly futott végig az arcán. Habár valószínűleg senki sem látta. Ő viszont cserébe már legalább a szemébe fújó hótól nem kellett, hogy tartson. Nos, látni olyan sokat még így sem látott a fehérségen kívül, de legalább valami eredményt fel tudott mutatni.
Tekintetével Silence után kezdett el kutatni, aki mindeközben őt kereste, így aztán elég hamar egymásra is találtak. A kardforgató fiú ekkor megragadta a kezét, és szorosan tartotta, amíg le nem hívott egy kötelet, és mint a hegymászók szokták, magukra nem kanyarította.
- Így már nem fogjuk elveszíteni egymást - magyarázta szélesen vigyorogva, habár ezt hamarost abba kellett hagynia, mert elkezdtek fázni a fogai. Ehelyett egy sapkát vett elő, amit Silence kobakjára nyomott. Habár a lányra picit nagy volt, és a szemöldökéig egészen lelógott, a célnak megfelelt. Elülső része felfogta valamennyire a havazást a lány arcából, hosszú fülei pedig egészen védték oldalról az arcát. Több ilyen ruhaneműje azonban nem volt sajnos, szóval a másik kettő lánynak nem jutott. Egy kicsit aggódott ugyan értük, de többet sajnos nem tehetett.
- Először keressük meg a többieket, aztán pedig kitaláljuk együtt - nyugtatta meg a lányt Leo, elolvasván az üzenetet, majd karon ragadta, és amennyire csak képes volt rá, megpróbált áttörni az egyre magasodó hórétegen. Egyenesen a másik két lány vélt helyzete felé vette az irányt. Nem kiabált, ebben a szélben semmi értelme nem lett volna. Tudta, hogy Rinne valahol éppen mellette ölte meg nemrég a mobot, és csak nem kószálhatott el túl messzire, Hinari helyzetjelzőjét pedig Silence barátlistáján követték nyomon, miután a fiú megkérte rá a lányt, hogy mutassa meg amazt. A társaság így aztán nemsokára egyben volt, és Leo, akár tetszett a többieknek, akár nem, nemsokára mindenkit összefont kötelével, nehogy elveszítsék egymást. Előre Hinarit, mert ő erős, utána Silencet, hogy védve legyen, aztán jött ő maga, és leghátulra Rinne ment, hogy hátulról is védve legyenek. Közben a lányok valószínűleg megdumálták a koordináták kérdését. Ami azt illeti, neki nem volt túl sok ötlete azon kívül, hogy biztonságot teremtett maguknak, hogy ne vesszen el senki. Hogyan fognak eltalálni odáig? Lövése sem volt. Ilyenkor jönne jól egy csillagkristály az embernek, de persze, az olyan drága itemek sem lapulnak csak úgy minden ember invertoryjában.
Közben még valami az eszébe jutott, ahogy társaira nézett. Röviden összeráncolta szemöldökét, miképpen elgondolkodott, majd a Justice League céhvezéréhez lépett, és a kobakjára helyezte a saját sárga napszemüvegét. Ezután elővette a szokásos feketéjét, amit aztán a sajátjára rakott. Ez is védett a hó ellen, szóval a célnak megfelelt, bár látni jóval kevesebbet látott benne, mint az normális volna. Akárhogy is, neki most nem is kellett, a céhvezérnek, aki elől ment viszont annál inkább.
- Ez valamennyire megvéd a széltől és a hótól - magyarázta még neki, ha nem tűnt fel Hinarinak már magától a kellemes védelem, majd várta a továbbiakat.

by **Hinari** Szer. Jan. 30 2019, 00:04

Egy kicsit váratlanul ért Silence mutogatása: az utóbbi jópár évben szinte senki sem volt, aki ennyire gondolkodás nélkül átvette volna tőlem a szervezés felelősségét - nem, a játékosok általában csak bólintanak és rámhagyják. Vagy elkezdenek hülyeségeket beszélni. Most azonban egyik sem állt fenn és ez rendkívül kellemes meglepetést okozott; el is mosolyodtam és végülis megtámadtam a Rinne alatti rinocéroszt, amúgy is ez volt a tervem. Majd vártam a fejleményeket. Pár ütés elég volt hozzá, hogy elpixeleződjön, így végülis igaza is lehetett volna céhtársamnak, a másik mob viszont más viselkedésmintázatot mutatott. Nem volt gond: én örültem, hogy sikerült teljesíteni a feladatot és már vettem is volna elő a teleportkristályt, hogy instant lejussunk ebből a hóviharból az npc-hez, amikor csippant a rendszerüzenet.
- Remek... - sóhajtottam, ám eddigre már annyira betemetett minket a hó, hogy mozogni is alig tudtam. Eszembe jutott Hoora megmentése és önkéntelenül is megborzongtam az emlékektől. Ott is a hó volt a sérülések okozója. De... tiszta, kék égbolt alatt. Most viszont senkit sem láttam magam körül. Nem voltak itt, pedig itt kellett lenniük. Én... egyedül voltam. A végtelen hófüggöny fogságában. Azúrkék szemeim zölden felizzottak, amint aktivált jártasságomat elkezdtem használni, hogy ezzel és a céhtagok listájával megtalálhassam legalább Silencet. Vagy - mivel partyban voltunk - az ottani helyzetjelzők alapján mindenki mást is. Szívem hevesen dobogott, tagjaim befeszültek, de nem voltak messze, itt voltak, nem mentek el, nem voltam egyedül. Csak pár méter, nem több. Miért nincs magasabb szinten a Látásom?
Végül megtaláltuk egymást, én pedig megkönyebbülten fújtam egy nagyot, hogy senkinek sem esett baja, nem sodorta el őket a heves szél vagy temette maga alá a hóréteg. Márcsak... el kellett jutni valahogy ahhoz a sziklapárkányhoz. Megnéztem én is a lány mapján villogó pontot, felnézve a térképből viszont nem tűnt épp ideálisan barátságosnak a környezet. Nem lesz egyszerű... de megoldhatatlan sem. Közben egyszerrecsak egy kötél szorítását éreztem a derekam körül és ha tiszta lett volna az idő, a kardforgató srác bizonyosan egy villámló tekintettel találta volna magát szembe, amivel az első megrettenésemet igyekeztem volna hamarjában palástolni. Így viszont volt rá lehetőségem, hogy érzékeim első, múltból táplálkozó reakcióját tudattal szorítsam vissza. Ettől függetlenül nem szerettem az érzést. Jobb csuklómat szorongattam, ami rögtön bizseregni kezdett a kézbilincs hűlt helyétől, mert emlékezett, túlontúl jól emlékezett még. Csöndesen álltam a viharban. Nem szóltam semmit, csak hagytam, hogy a srác befejezze, amit elkezdett. Megigazítottam a derekamra kötött kötelet. Behunytam szemeim és megpróbáltam kizárni. Égett a torkom. Nincs ott. Nincs ott. Nincs ott!
A fejemre kerülő, sárga szemüveg zökkentett ki. Meglepetten pillantottam Leora, majd hálásan bólintottam felé:
- Köszönöm - mondtam és ez, talán ez a kis gesztus elég volt, hogy át tudjak lendülni és gondolataimat még addig a helyes irányba terelni, amíg kellően el vannak foglalva a szőke fiúval. A sorrend is egészen ügyes volt: talán nekem volt a legtöbb erőm és kitartásom a csapatból ahhoz, hogy tudjam nekik - szó szerint - vágni az utat, Silnél pedig ott volt a térkép, őneki mindenképpen valahol elöl kellett mennie. Ha ehhez hozzáadjuk a Látásom, már el fogunk boldogulni. Igen. Bólintottam is.
- Van valakinek nyomkövetése? - fordultam hátra és próbáltam túlkiabálni a vihart - Azzal egy ideig vissza tudjuk követni, honnan jöttünk. Nem tudom biztosan, meddig, de minden méter segítene - osztottam meg velük az ötletet. Ha ezzel akárcsak pár métert nyerünk, vagy legalább annyit, hogy merre induljunk el, sokkal könnyebb lesz visszatalálni az erdőbe a fennsíkról. Annyi hó pedig csak nem eshetett, hogy teljesen betemesse a térdig érő hóban hagyott nyomainkat, nem? És a térkép is ott lesz segítségül. Csak... a párkányt ne tévesszük el.
- És magas szintű súlyemelése? - kérdeztem még - Hogy meg tudjon tartani, ha elkezdenénk csúszni - motyogtam a végét és elnéztem az alattunk tátongó mélység irányába. Nem lenne jó ötlet akár innen, akár arról a párkányról így, összekötözve lezuhanni Neutral

by **Rinne** Csüt. Jan. 31 2019, 17:20

Nem sikerült Surprised

Megcsapkodtam ezt a lényt is, ehhez most nem is kellett annyi ütés, de ez is ugyanúgy visszagyógyult. Ráncoltam kicsit a szemöldököm, de akkor biztos Hinarisannak van igaza, és az nem elég, ha egyes-egyedül csapkodok. Leosan rögtön a segítségemre is sietett, és együttes erővel legyűrtük ezt az egy darab maradék négylábút, bár eléggé nehezemre esett már az ormótlan fegyvert forgatni. Egészen elmerevedtek az ujjaim, és alig láttam a szemembe fújó hótól. Azon, hogy belemegy a szemembe, még a Látás sem segített, de legalább azt tudtam, hogy Leosan hol van éppen. Gyorsan felvettem a legvastagabb kesztyűm, hiszen a fegyveremre már nem volt szükségem, és a metsző széllel küszködve közelebb lépkedtem a férfihoz. Kicsit olyan volt ez, mint egy homokvihar, és szerintem a homokvihar az rosszabb volt. Leszámítva azt, hogy abban kicsit jobban látni.
Leosan mellett megtaláltam Silencesant is, de ettől még Leosan karjába kapaszkodtam bele. Így már nagyobb biztonságban éreztem magam. Ha egyedül lennék, lehet hogy kétségeim támadnának afelől, hogy le tudok-e innen találni, de együtt biztosan nem lesz probléma. Bár azt nem értettem, hogy Leosan miért teker kötelet a derekam köré. Én biztos, ami biztos, kapaszkodtam. És közben Hinarisan is odatalált hozzánk, szóval elindulhattunk.
- Nekem van mindkettő o/ - emeltem fel a szabad kezem lelkesen, és így a Látásomat egy kis időre felváltotta a Nyomkövetésem, szóval máshogy izzott a szemem. Néztem körbe, és egy csomó összevissza tartó nyomot láttam, de volt egy, ami messzebbről jött.
- Szerintem arra kell menni - mutattam a helyesnek vélt irányba. Azt hiszem ennél többet nem igazán láthattam, túl sok időt töltöttünk el a dinókkal vagy mikkel. Szóval a Hinarisan elindult, én is követtem őt, miközben továbbra is kapaszkodtam Leosan csuklójába. Ha pedig valaki megcsúszik, akkor meg tudom tartani a kötéllel, ugye?

by **Cardinal** Csüt. Jan. 31 2019, 17:51

Kiváló ötleteitek támadnak. Rinne valóban nem tud sokat segíteni, de a kezdeti irányt megadja a Nyomkövetése, onnantól pedig ha lassan is, de biztosan le tudtok jutni az ösvényen az erdőbe, ahol már valamennyire védenek a fák az erős hóeséstől és a viharos erejű széltől. Ettől még mondjuk nem lesz könnyebb a haladás, de legalább a kötél biztosítja, hogy ne veszítsétek el egymást, Hinari és Rinne Látása segítségével pedig tudtok tájékozódni. Valamennyire.
A sziklapárkányhoz azonban ki kell lépni a fák takarásából, és itt a szél talán még erősebb, mint odafent volt. Leonard és Silence Akrobatika híján egy erősebb széllökéstől el is veszítik az egyensúlyuk, de Hinari és Rinne meg tudja tartani őket. A viszontagságok ellenére neki tudtok látni a feladatnak, és abban a pillanatban, hogy belefújtok a szarvakba, a hóvihar ereje gyengülni kezd, majd hamarosan csendes hószállingózássá szelídül. Rájöhettek, mennyi energiátokat kivette az, hogy neki kellett feszülni a szélnek, és meg kellett küzdeni a mély hóval, deee... olyan sok pihenőt nem kaptok. Tompa morajlás hallatszik, és mire észbe kaptok, megérkezik a lavina, amit a hangversennyel okoztatok. Szerencsétekre (?) mindannyian a hótömeg felszínén tudtok maradni, és egészen a teleportkapu közelébe sodródtok, ahol az NPC már vár titeket.
- Nagyszerű! Tudtam, hogy megbízhattok bennetek! - reagál boldogan, ahogy begyűjti az Aranytülköket tőletek - Ti vagytok az elsők, akik vissza is tértek a hegytetőről. Az a szörnyeteg olyan, mintha több lenne belőle! Köszönöm, hogy jeleztetek nekünk! - mondja, majd mindegyikőtökkel kezet ráz. Elég erős fogása van, az biztos. Közben pedig rendszerüzenet érkezik, ami gratulál a küldetés teljesítéséhez, és jutalomként megadja nektek az epikus tárgyat, amit kértetek az adventi event nyereményeként.

Zárókör jön, Hinari, Leonard, Rinne és Silence jutalma egy-egy megpályázott epikus item.

by **Leonard** Szomb. Feb. 02 2019, 16:50

Sok minden mutatta, hogy az emberek még a mai napig nem voltak képesek a rendszer fejével gondolkodni, és továbbra is a lelkükre hagyatkoznak, ha megnyugvást keresnek. Az egyik ilyen volt ez az alkalom is, amikor a nálánál jóval erősebb, rengeteg páncéllal és még ki tudja, mivel rendelkező Rinne egyszerűen Leoba karolt. Az emberi gesztus egészen meghatotta a kardforgató fiút, miközben még mindig azon aggódott, hogy Hinarin és Rinnén konkrétan semmi nincs, ami védhetné a szemüket. Először csak a sárga szemüvegtől szabadult meg, ám ahogy elnézte a belé kapaszkodó lányt, igazán bűntudata támadt, hogy az ég világon semmivel nem tudta szegénynek könnyebbé tenni a helyzetet.
- Nincs egy sapkád, vagy ilyesmid? - kérdezte tőle, egészen közel hajolva hozzá, hogy a szélben is megérthesse a szavait. Egészen rémes volt látni, ahogy a hófehér tincsek szabadul röpködnek a szélvészben. Leo arcára kiült az aggodalom, és addig-addig emésztette, amíg fel nem áldozta saját usankáját a cél érdekében. Franc egye meg a jó lelkét ugye, most elkezdett fázni a füle, ami hamarosan ki is pirult a hidegtől. Sebaj, ő bírja, ha kell, nem olyan fából faragták.
Mindeközben Hinari előállt egy tervvel, még épp időben, ami aztán a lovaglány segítségével együtt megvalósulni is látszott. Nem volt más feladat hátra, el kellett indulni a havazásban, fagyban, jégben, szélviharban, túl kellett esni a feladaton. Rinne nem úgy látszott, mint aki egyhamar el akarja engedni őt, a kardforgató fiú pedig nem tudta eldönteni, hogy ez most neki jó-e, vagy a lánynak. Hisz így, ha esetleg el is esne, a lovaglány simán el fogja tudni kapni és megtartani, elég lesz csak belé kapaszkodni.
Akárhogy is, valahogy úgy festhetett, mint egy őrült, nyakig gombolt kabátjával, és.. igen, sötétfekete napszemüvegével. Mint aki nyaralni készül, őrülten lobogó szőke tincsekkel.
A fák közé érve Leo úgy érezte, már-már nyert ügyük van, ám a párkányt megpillantva rögvest elfehéredett. Már messziről is látszott, hogy oda feljutni nem lesz egy könnyed menet, hát még ott talpon maradni. A fiú egy pár percig hezitált, mielőtt kilépett volna társaival együtt a jeges szélbe. Jóslata közben beigazolódott - talán tényleg mentalista lehet -, szükség volt Rinne súlyemelésére, mert az oda vezető úton megbotlott, és majdnem az egész csapat nyakába zuhant. De csak majdnem, mert volt még annyi lélekjelenléte, hogy kétségbeesett tekintettel elkapja a lovaglány karját, és szégyenszemre megmentesse magát. Hát, a férfinak néha fel kell áldoznia a büszkeségét a küldetések végett. Akárhogy is, most nem a hidegtől pirult ki az arca, sőt, egészen úgy érezte, melege van, miközben megköszönte Rinnének a segítséget.
Szinte megkönnyebbült, amikor végre belefújtak azokba a nyavalyás kürtökbe, és nem csak azért, mert ezzel véget ért a havazás, hanem a feladatokból is kezdett elege lennie. Már éppen készült volna leülni, hogy fújjon egyet, egészen kimerült az ide tartó útban, ám abban a pillanatban meghallotta a tompa morajlást. Kétségbeesett pillantását rögvest társaira szegezte, elkapta Rinne vállait, és úgy hajtogatta sebesen.
- A páncélod! Rá férünk a páncélodra, ugye?! A páncélod! Rá kell ülni! - sietve hadarta a szöveget, szinte megfeledkezve róla, hogy a lány alig érti a szót, ám ha mégis sikerült eljuttatnia a tudatáig, és volt elég idejük még rá, hogy ráüljenek, akkor odahúzta Silencet, és Rinne akrobatikáját és súlyemelését kihasználva, falfehér arccal odatolta őt, és maga is próbált belekapaszkodni. Mivel köteleik egy azon csapattá tették őket, ebben az esetben olyan közel kellett lenniük egymáshoz, hogy szinte ölelkezni tudott volna mindenki, igen, Hinari is, akit nem féltett kevésbé a kardforgatófiú, csupán csak nem maradt idő tovább gondolkodni. A lavina elérte őket, és a legfőbb feladatuk az maradt, hogy a pajzsot a tetején egyensúlyozzák.

Nos, ha ez mégsem így történt, akkor csak elragadta őt a lavina, és kétségbeesetten igyekezett minden erejével arra koncentrálni, hogy a tetején maradjanak. Nem mintha sok lélekjelenléte lett volna, de a kötelet néha húzogatta felfelé, hátha a segítségével Silence nem kerül a hóréteg alá, hátha fent tud maradni. Nem sok tapasztalata volt a témában, de emlékezett valami filmre, ahol tíz percen belül meghalt valaki, akit a hó maga alá temetett. Nem, azt tudta, hogy fent kell maradni, bármi áron.

Nos, talán ő maga lepődött meg a legjobban, amikor mindez sikerült. Mindannyian, zihálva, falfehéren és ijedten, ám épségben ott voltak, ahonnan elindultak. Méghozzá milyen gyorsan! Leo a küldetésadóra nézett, és már csak arra várt, hogy kimondja az ítéletüket, ez esetben azt, hogy sikeresen teljesítették a küldetést. Már ereje sem maradt kommentálni, hogy vajon miért nem sikerült másoknak eddig. Két ilyen nagyon erős lány segítségével is szinte lehetetlen volt. A kézrázást még egy csöndes fújtatással letudta, a helyzethez képest egészen férfias büszkeséggel, aztán a megérkező üzenetre villant a tekintete. Legalább megérte?
Nos, a választ megadta az arcára költöző roppant elégedett, széles, vakítóan fehér vigyor.

by **Silence** Szomb. Feb. 02 2019, 21:46

Először egy kicsit megijedt, hogy Leo olyan sietősen karon ragadta, aztán értetlenül pislogott, ahogy a kötél a dereka köré csavarodott. Megértés csillant a szemében, ahogy Leo elmagyarázta miért csinálta. Igaz, így nem tud elkeveredni…
Írás közben került a sapka a fejére, ami gyorsan valamivel elviselhetőbbé tette a hóvihart. Fel is pillantott Leora hogy hálásan rámosolyogjon. Ha nem felejti el, akkor majd beszerez egy sapkát magának is, ami ilyen helyzetekben megvédi.
A lányok keresésében követte Leot. Eszébe sem jutott volna kiabálni, hiszen a mellette lévő fiú hangját is alig hallotta, neki pedig fele olyan erős sincsen a hangja. Helyette hunyorogva kémlelte környéket, hátha valahol rájuk akad. Azon, hogy a fiú csuklón fogta, és vezette, már nem lepődött meg. Kezdett hozzászokni az ilyen helyzetekhez, így pedig eleve ismerős is volt neki. A helyzetjelzőt készségesen mutatta Leonak. Ő jobban ért a térképekhez, úgyhogy neki biztosan sokat segít.
Amikor megtalálták egymást Hinarinak is elküldte ugyan azt az üzenetet, mint Leonak.
Hinari mindkét kérdésére megrázta a fejét. Grimm neki azt mondta, hogy sok lenne egyelőre, ha jártasságokkal mászkálna, ameddig nem szokott hozzá ahhoz, hogy nélkülük él, ezért nem vett ilyesmit, és nem is hiányolta, eddig.
Végül úgy döntöttek (Mármint a többiek) hogy menjen elöl, és a térképe alapján majd megtalálják hova kell menni. Nem értette. Hogy lehet, hogy a többieknek nem villog a térképen az a pont? Ő semmit nem csinált, és semmit nem fogott meg. Mindenesetre igyekezett nem lemaradni, és úgy haladni a nagy hóban, hogy Hinari és a többiek is ráláthassanak a térképére, és jó irányba haladjanak.
És sikerült. Az erdőben már könnyebb volt haladni, és megtalálták a sziklapárkányt, Mikor először vészesen megingott az egyensúlya, ösztönösen belekapaszkodott Hinariba, így sikerült talpon maradnia, és onnantól igyekezett a lány védelmében haladni tovább.
Pár pillanatig csak leste a többieket a tülkökkel, majd megpróbálta leutánozni mit csinálnak, és belefújt a tülökbe. És a hóvihar lassan elcsendesedett. Nehéz lenne leírni mennyire örült neki. Egy pillanatig. Addig a pillanatig, ameddig nem hallotta meg a hátuk mögül a robajt, és látta meg a fejét odakapva a feléjük robogó hatalmas hótömeget. Szerencsétlenségére fáradt is volt már, és a reflexei sem voltak elég jók, hogy tegyen is valamit: a többiekkel együtt sodorta el a lavina. Rémülten próbált kapálózni és kiszabadulni a forgatagból. Az őt megragadó kéz először fokozta a rémületét, aztán ahogy a segítségével kis levegőhöz jutott, megkönnyebbült, és megpróbált megkapaszkodni a kézben, amiről fogalma sem volt kihez tartozik.

Ha Rinne pajzsára került, a többiek ölelésébe, akkor pipacsvörös fejjel, mozdulatlanul ült, és bámulta a térdét. Közel… nagyon közel… Túlságosan sokan, túlságosan közel. Ahogy a suhanás lassult, végül megállt, egy szó nélkül pattant le a pajzsról, és lépett odébb kettőt, és csak utána figyelt az npc-re is. Akinek a szavaira határtalan öröm öntötte el az arcát és ragyogó tekintettel nézett Hinarira, Leora, és Rinnere is. Sikeült! Megcsinálták! Ő is megcsinálta, segített mindenkinek. Vidáman mosolyogva csúszott le a a hóra, és onnan, ülve mosolygott tovább. Sikerült elvégeznie egy nagyon komolynak hangzó feladatot! Sikerült!

by **Hinari** Vas. Feb. 03 2019, 00:50

Megkönnyebbülten bólintottam, ahogy Rinne megadta a kezdő irányt, és most, ebben a helyzetben... érdekes módon fel se merült bennem, hogy ne fogadjam el a vörös indikátoros lány szavait. Most egy csapat voltunk, nem? Ráadásul össze is kötözve, de talán így tényleg több esélyünk volt egyben elérni a kijelölt helyet és teljesíteni végre ezt a küldetést.
Az erdőtől egy fokkal könnyebb volt. Derékig gázoltam a hóban, hol lassabban, hogy még lassabban... de miután elértük a már kitapodott utat, egyenesebb lett a terep és Silence térképére is egyre kevesebbszer néztem rá. A Katanát még odafönt elraktam, nem az inventoryba, hisz védett övezeten kívül voltunk: a tokjában pihent, neki-nekiverődve a térdemnek. Biztonságot adott. És ahogy haladtunk, a kötél is egyre kevéssé szorította össze gyomromat; bár sokszor odakaptam, igazgattam, markoltam rá, összeszorított fogakkal... Nem, ezt nem tudtam ennyire egyszerűen elengedni még. Hátranéztem, majd az előttünk álló párkányra. Közel maradtam Silencehez és jól is tettem, így sikerült elkapnom, ahogy szemem sarkából érzékeltem egyensúlyának vesztését. Hátul hasonlóképp jártak, de szerencsére ezt is meg tudtuk oldani. Két kezembe vettem a saját kürtömet, és azon gondolkodtam, hogy ez vajon miért üreges belül? Már azon felül, hogy a küldetés második része miatt felettébb érthetetlen lenne máshogy. Hiszen a rendes rinocéroszoknak sem az... bár, ha tiszta aranyból lenne, talán mégis az lenne ott is. Elmosolyodtam a gondolatra. Ajakaimhoz emeltem a lootot, és ha mindenki készen állt, belefújtam, amekkorát csak képes voltam így, félig kimerülten az eddigi küszködéstől.
Lavina.
Ó, hát persze.
Egy pillanatra a szívem is kihagyott egy ütemet, majd lassan behunytam szemeim. A sárga szemüvegtől talán nem is látszott. Leo ordított valamit, de nem jutottak el hozzám a szavak, pedig már alábbhagyott a vihar; hallanom kellett volna őt. A megfékezhetetlen hótömeg sebesen közelített felénk, én pedig azt, csak azt tudtam ebben a pillanatban tudni, felfogni, érezni. Lábaim alatt remegett a föld, mi pedig... bajban voltunk. Nem volt sok időm, talán csak annyi, hogy gyorsan Silence és a lavina közé ugorjak és hátulról átöleljem a lányt, megvédve ezzel az első csapódástól, amit a hótól kaptunk mind. Közben Leo és Rinne lehet már felhúzták őt a pajzsra; engem előrevágott a lavina, orrom, füleim tele lettek hóval, a szemüveg, ami ígyis kicsit nagy volt, valahol eltűnt a forgatagban. Egyik kezemmel a Katanát, a másikkal a kötelet markoltam, visszatartott lélegzettel tartva ki, és ha kellett, árnyékkal emelve az életpontjaimon. Éreztem a kötél húzását. Elengedtem azt és egy pillanatban, amikor volt lehetőségem rá, utánakaptam a pajzsnak. Társaim súlyemeléssel segíthettek is, így érkeztünk végül le... egyenesen az npc elé.
- Kö... köszönöm - pillantottam a többiek felé és köhögtem ki a maradék lenyelt hóolvadékot is, miközben hajamból csavargattam ki a vizet. A Katana velem maradt. Le is vágtam vele a derekamról a kötelet gyorsan. Bosszúsan pillantottam fel az npc-re, de nem fűztem megjegyzést a mondandójához, inkább végignéztem a társaságon - különös tekintettel céhtársamra -, hogy jól vannak-e. Csak ezután engedtem fel és figyeltem oda valójában is arra, amit a gépi program nekem szánt és fogadtam el végül a kéznyújtását is. Küldetés teljesítve. Nehezebben bár, mint azt elsőre hittem volna, de mindenki túlélte, és ez volt a lényeg.
Meg, nem utolsó sorban, a jutalom.
"Szellő vért" - olvastam a nevet és mosolyodtam el a leírásán: ahogy az az adventi szövegben is állt, tényleg illett hozzám az item. Abba pedig, hogy egy karácsonyi jutalomküldetésen miért mi voltunk az első visszatérők, inkább nem is gondoltam bele: lehet, hogy az admin úgy gondolta, ezzel vág vissza? Nehezebb küldetésekkel? Még felpillantottam a hegytetőre, mielőtt elnézést kértem volna Leotól a szemüveg miatt és elköszöntünk volna mindenkitől: otthon meleg ruhák és forró tea vártak. Ideje volt indulni.

Köszi ~~Klein~~ Cardinal a küldit! ^^

by **Rinne** Hétf. Feb. 04 2019, 19:08

Kaptam egy sapkát *.* Igazából Leosan szavából is nagyjából csak annyit értettem, hogy sapka, és hogy kérdés volt, mert olyan nagy zajt okozott a szél, hogy a saját hangomat is alig hallottam, és kiabálnom kellett. De a lényeg az, hogy kaptam egy sapkát *.* Ráadásul jó meleget, még a füleimet is eltakarta. Valamiért Leosan nem vett fel másik sapkát, úgyhogy végül menet közben én is előbányásztam egyet, és felhúztam a fejébe. De csak akkor, amikor már a fák között voltunk, és nem volt olyan rossz haladni. Ha nem lett volna a kötél, biztosan elveszítem őket, pedig végig kapaszkodtam a fiúba, de a kettő együtt adott igazán biztonságot. Így is nagyon nehéz volt haladni, de tudtam tartani a lépést, mert a többieknek is nehéz volt, egyáltalán nem voltak nálam gyorsabbak. Csodálkoztam rajta, mert alig láttam, és folyamatosan törölgettem a szememet, hiába próbáltam eltakarni a szakadó hó elől. Sose hittem volna, hogy az a puha, fehér valami, ami csak hideg, ilyen gonosz is tud lenni. De a homok még mindig gonoszabb volt.
- Vigyázz magadra, Leosan ^^ - próbáltam rámosolyogni a fiúra, amikor majdnem elesett. Én is éreztem, hogy a szél ereje hirtelen megugrott, de nem okozott gondot megtartani magam. Meg Leosant sem. Pedig Leosan elég erősnek tűnt, nem olyannak, akit egy kis szellő el tud fújni Surprised

Viszont ekkor kiderült számomra, hogy megérkeztünk. Pedig már majdnem mentem tovább, akkor lehet, hogy lelépek a szakadékba. De a többiek megálltak, így én is. Hiába volt kesztyű rajtam, így is nehezen mozogtak az ujjaim, de mindent megtettem, hogy meg tudjam ragadni az orrszarvú orrát... vagy szarvát? Orrszarvát! Szóval belefújtam én is, amikor a többiek, és akkor néhány perc alatt lecsillapodott a vihar. Úgy éreztem, mintha minden izmom égett volna most, hogy már nem kellett ellentartani a szélnek, és képes voltam lélegezni is. Bár látni így se láttam sokat. Minden fehér volt. Nagyon fehér.
- Tessék, Leosan? - néztem rá a fiúra, amikor megfogta a vállam, és furcsán izgatottan hadarni kezdett nekem. Követtem a tekintetét, és akkor megláttam én is azt, amit ő. Először csak a hófelhőt, aztán a mögötte rejtőző hótömeget is, ami gyorsan közeledett felénk. A látvány lenyűgöző volt, de gyorsan rájöttem, hogy ez veszélyes lehet ránk, és azt hiszem megértettem azt is, amit Leosan akart. Vajon ennyi hó az nagyobbat ütne, mint a legerősebb szörnyek...? Megráztam a fejem, most nem lehetett ilyesmiken gondolkodni.
- Ugorjunk! ^^ - mondtam, de nem vártam meg, amíg reagálnak. Megragadtam Leosan csuklóját, és magammal rántottam, miközben magunk alá "varázsoltam" a pajzsomat, elég nagy méretre gondolva ahhoz, hogy mind a négyen kényelmesen elférjünk rajta.
- Káposztásodjatok erősen! - kiáltottam hátra, miközben én is erősen szorongattam a pajzs szélét, valaki meg engem szorongatott, és ki tudja, hogy mi volt még mögöttem. Én csak nevettem, miközben elkapott minket a hóáradat, és gyakorlatilag szörföztünk a hullámok tetején a szánkópajzzsal. Nagyon tetszett ez a fajta móka, száguldottunk lefelé a semmibe, az ismeretlenbe. Mondjuk az egyik fa talán kicsit közel volt, de elsuhantunk mellette, és mire rájöttem erre, addigra már bőven mögöttünk volt. Azonban a móka lassan véget ért. Lelassultunk, és egy zöttyenéssel megálltunk, én pedig ledőltem a pajzsról, arccal bele a hóba. Mégis amikor felültem, nevettem tovább.
- De kár, hogy nem lehet még egyszer - mosolyogtam fülig érő szájjal, majd visszavarázsoltam a csuklómra a pajzsot, és ha a többiek nehezen álltak talpra, akkor felhúztam őket. A favágó úr pedig már várt minket, és jó erősen megrázta a kezemet, miután odaadtam neki az orrszarvat. Cserébe kaptam egy fegyvert. Egy buzogányt. Ismerős volt, azt hittem láttam már ilyet, de csak múzeumokban. Még otthon.

by Ajánlott tartalom

[Küldetés] Fighting Gold

[Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold

Re: [Küldetés] Fighting Gold