[Játékos Küldetés]Bűnbánat időben mérve

Meg merek rá esküdni, hogy ez volt az évszázad legpokolibb ébredés vagy ne legyen a nevem Kocsonya, akarom mondani K1. Mikor kinyitottam a szememet elég kábának éreztem magamat és mindenemet átjárta a metsző hideg. Először ezzel nem is foglalkoztam, csak jobban összehúztam magamon a ruhát majd átfordultam a másik oldalamra hátha sikerül vissza aludnom. Ahogy teltek a másodpercek úgy lett a hideg egyre zavaróbb így nem volt mit tenni, mint cselekedni. Először is ásítottam egy olyan nagyot, hogy a valóságban rég letörött volna az állkapcsom. Valószínűleg nem volt rá semmi szükség viszont a szokás nagyúr. Szóval ott tartottam, hogy ásítottam egy nagyot majd felültem, hogy becsukjam azt a nyavalyás ablakot. Azonban hiába néztem előre illetve oldalra sehol sem találtam azt a kis haszontalant.
- Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? – kérdeztem magamtól és nem értettem, hogy nem veszem észre azt, ami az orrom előtt van.
Az agyam elég lassan, de elkezdett működésbe lépni és azt tanácsolta nekem, hogy jó lenne lenézni a kezemre. Mikor ezt megtette nem egy puha ágyat láttam magam alatt, hanem a kemény és kényelmetlen földet és egy követ, amit valószínűleg párnaként használhattam. Még mindig nem igazán jöttem zavarba csak felkeltem először megvakartam a hátsó felemet majd a tarkómat miközben a bal kezemet tornáztattam.
- Ezek szerint kint aludtam a szabadban. Amint kimondtam rögtön megértettem a szavak jelentését. a szabadban? Hol a fenében vagyok?

Körbekémleltem újfent, de nem találtam semmit, ami ismerős lenne igaz a fejem még mindig elég kótyagos volt. Megpróbáltam visszaemlékezni mi is történhetett viszont hasztalannak tűnt a próbálkozásom. Mintha egy mocsár mélyén próbálnánk meglátni a leejtett hajtűt és közben a szemünk könnyezne az elviselhetetlen bűztől. Egyetlen egy halovány arc jelent meg előttem viszont nem tudtam, hogy ez egy régi emlék vagy csupán egy fantáziálásom közül. Az elmúlt időben csak úgy vonzottam magamhoz az aranyos és cuki lányokat, mintha csak egy fajta kislány mágnes lettem volna. Kicsikét éhes voltam ezért elővettem egy bőrből készült kulacsot és jót ittam a vízből. Miközben ezt kerestem feltűnt nekem valami, ami korábban nem volt ott a holmiijaim között. Elővéve tudományosan megvizsgáltam és rá kellett jönnöm ez nem más, mint egy kristály rajta fura számokkal.
- Ha az időt mutatja, akkor rosszul jár, lehet, hogy visszaszámol. Tíz nap, harmincnégy óra és huszonegy perc. Bárki is állította be nagy marha lehetett, mert a percek nem múlnak ilyen gyorsan.
Ezzel elindultam a viskó felé hátha megtudok valakitől valamit. Mondjuk elég valószínűtlen, hogy ilyen állapotban bárki is hajlandó lett volna szóba állni velem.

Miközben használni a memóriámat úgy törtek a felszínre az apró kis emlék szilánkok, amikből igyekeztem egy kerek és egész képet kirakni. Rövid időn belül egy kisebb jelenet játszódott le előttem, amit ha megengeditek el is mesélnék. Viszont ha mégse lennétek rá kíváncsiak, hát akkor így jártatok. Röviden és tömören megjelent néhány lila fehér egér a kocsmában és mindegyikük egy lapát fülű elefánton lovagolt. Egyszerre fölszálltak majd kötelékben körberepülték az épületet úgy kétszer-háromszor utána pedig belerepültek a napba, ami pudinggá változott egy szőke hajú lány tányérjában. Mielőtt beleehetett volna megkóstolt egy gombát, amitől összement és majdnem belefulladt az előtte lévő, gusztusos zselébe. Kicsit furcsán hangozhat, viszont szorul szóra ezt történt, vagyis én erre emlékeztem. Ne feledjük, hogy ez egy játék és ott sok örültségét láthat az ember nap, mint nap. Én teljesen meg voltam elégedve ezzel a magyarázattal ezért elindultam befele a csehóba miközben bőszen vakargattam a fejem búbját. Nem érdekelt semmi, hogy miért számolt vissza a perc mutatott másodpercenként meg hogyan került hozzám. Csak egy kicsit fel akartam magamat melegíteni mielőtt nekiveselkednék a nagy semminek.

A barlangi incidens után eléggé letargikus állapotban kerültem, vagyis olyan szeszélyes lettem, mint e Londoni időjárás. Egyik pillanatban még hét ágra süt, a nap a következőben pedig szakad az eső és megint süt. De az is lehet, hogy a bagett evő franciákkal keverem, ezt a kettőt sosem tudtam megkülönböztetni. Végül megérkeztem a borostás arcú csapos elé, akit egy nagyobb ásítással köszöntöttem. Közben beugrott valami, hogy régebben úgy mászkáltam ki és be mind akinek  megy a hasa. Sajnálatos módon még mindig nem tudtam mit keresek ott sem pedig, hogy miért öntöttem fel a garatra.

Volt egy pár elég meredek elméletem, hogy mi is történt az előző napon azonban egy csöppet sem érdekelt, hogy igazam van vagy sem. Egész pontosan nagy ívben tojtam mindenre, ami velem történt az óta a bizonyos eset óta. Néhányan azt gondolhatják ez mekkora egy idióta, de azért mindenki gondoljon bele. Ha mutatnának egy felvételt, amin kíméletlenül megölnek egy gyereket és közben nem tehet, semmit majd közlik vele az egész nem történt meg. Hiába tudja, ez csak egy tréfa a látvány beleégne az ember emlékezetébe és soha nem tudna tőle szabadulni, legalábbis vele pontosan ez történt. Valahányszor lehunytam a szememet az a jelenet játszódott le előttem újra és újra, ezért hát nem is aludtam többet néhány percnél. A hangulatom rohamosan romlott így enni sem volt kedvem csak egy keveset ettem, viszont még így is mardosott az éhség. Nem tudatosan kínoztam magamat viszont más megoldás nem volt az önsanyargatásra. Sosem voltam az a mazoista alkat azonban így jöttek össze a dolgok.

Odabent váratlanul hiány érzetem támadt nem láttam egy fickót, akinek olyan széles válla volt, mint egy konyha kredenc a karja, meg mint egy tuskó. Be kell vallanom a feje sem tűnt sokkal értelmesebbnek egy fatönknél, de nem szándékoztam vele összefutni és lehet, hogy ő is csak egy álomkép volt. Éppen sarkon akartam fordulni, hogy távozzak mikor valaki rámkiáltott, hogy K.O. Mióta bent voltam a játékban halottam egy-két különös változatát a nevemnek és nem kellett atomtudósnak lennem, hogy kitaláljam ez is egy olyan. Valamit magyarázott az estéről, meg hogy nekem talán máshol kellene lennem. Nagyon vidámnak tűnt, ami kissé idegesített, de azért nem emeletem fel a hangomat ellene.
- Hol is kéne nekem lennem? Csak, hogy elkerüljük a tévedéseket. Talán van egy másik kocsma, amiben ilyen jó a hangulat? – igyekeztem úgy puhatolózni, hogy ne jöjjön rá, hogy nem tudok semmiről.
Üdvözlés képen a kezét nyújtotta felém, amit nem fogattam el, azonban erről a tenyérről mintha eszembe jutott volna valami. Valaki valamit pokolian szárított és megpróbálta lenyomni, ám hiába erőlködött nem ment vele semmire. Mikor ismét arra a vigyorgó képére néztem beugrott, hogy az aki erőlködött én voltam és megpróbáltam legyőzni azt hatalmas pasast akit akkor nem láttam ott. Nem mintha én kicsi lettem volna vagy vézna, de ő még nálam is nagyobb darabnak tűnt, bár ez sem érdekelt különös képen.

Még mindig eléggé zsongott a fejem azonban normál esetben sem tudtam megállítani mindig az emberekről, hogy ő most igaz vagy pedig a gép irányította adathalmaz.
- Nem hiányzik innen valami? – majd mutattam egy átlagos kislány magasságát.
Akkor inkább az ösztöneim hajtottam mintsem a memóriám az még mindig nagyon ködösnek tűnt. Nem tudtam rájönni, hogy egy egér, hogy lovagolhatott az elefánton hisz az halálosan fél tőle. Vagy nem? Bizonyára fölöslegesen strapáltam magamat, hogy titokban tartsam az állapotomat ugyanis az arcom úgy nézet ki, mint a mosott rongy. Mikor észrevettem, hogy a fejemet és nem kapucnit vakarom végre felhúztam így eltakartam az arcomat. Mint ahogyan egy ősi mondás is tartja jobb később, mint soha. Közben szinte fel sem tűnt, hogy még mindig a kezemben szorongatom azt a bizonyos kristályt, amin azok a fura számok voltak. Más nem volt nálam igaz nem is volt rájuk szükség.

A szakállas alak oda adott nekem valami fura italt, ami elmondása szerint egy régi recept és nagyon hasznos másnaposság ellen. Ez egy kissé furcsán hangzott ugyanis ott bent nem úgy működtek a dolgok, mint a valóságban. Igazából még mindig nem értettem, hogy volt képes valaki odabent lerészegedni, utána meg másnaposság miatt küszködni. a szervezetbe valójából nem jutottak be azok a bizonyos méreg anyagok, minden csupán az emberek fejében zajlott le. Majdnem az egész olyan volt, mint egy álom egy rendkívül nagyszabású, tömeges álom. Akkor viszont semmi kedvem nem volt ezen filozofálgatni csak megfogtam a poharat és kiittam. Valójában hagytam volna, had szenvedjek még egy kicsit, viszont pár dologra mindenképpen választ kellett kapnom és ez nem ment másképpen, minthogy újraindítjuk a memóriámat.

Úgy tűnt, hogy a borostás méretről beazonosította, hogy kire is gondoltam, ami nem kis dolog, mert nekem is nehezemre esett kitalálni, hogy mit forgattam a fejemben. A kis növésű lányt úgy tűnt eléggé megviselte az előző nap, amitől még jobban elkomorodtam.
~Hová süllyedt ez a világ ahol még a fiatalok és márvány részegre isszák magukat?~ kérdeztem magamtól, magamban.
Továbbra is igyekeztem úgy tenni, mint aki mindennel teljesen tisztában van és hála a kapucninak erre elég jó esélyem volt. Csak akkor buktattam le magamat, mert akkor rögtön mindenki rájöhetett, hogy egy kötözni való bolond vagyok. Arra kért, hogy meséljem el mi volt egy bizonyos Elizabeth-el előző este. Vettem egy mély levegőt majd belekezdtem a mondókába.
-Egyszer volt hol nem volt, itt a vége fuss el véle. Valójában azért jöttem, hogy tisztázzak vele néhány részletet. Lehet tudni, hogy merre is találom ezt a Eliziumot?

Annyit sikerült kiderítenem, hogy a lány, akit előző nap láthattam valahol a piacon szokott ügyködni, de egy ideje nem látták. Ez nem volt valami jó hír legalábbis, számomra mert mindenképpen meg kellett találnom ahhoz, hogy megtudjam mibe is keveredtem. Amúgy ha másik szemszögből nézzük a dolgokat senki nem kötelezett semmire. Csak egy lehetőség volt, hogy segítek vagy sem ráadásul nem is volt hozzá nagy kedvem. Nekem teljesen mindegy volt más mit tesz, illetve nem tesz magával, nem az én problémám. Nekem sem loholt a fenekemben egy rakás kalandor, hogy megoldja helyettem az ügyes bajos dolgaimat. Miért pont nekem kéne ugyanezt tennem egy teljesen vadidegen emberrel? Az npc halála kissé megváltoztatta a dolgokat ráadásul a sok álmatlanul áthánykolódott éjszaka nem sokat segített, ahogyan az éhezés sem. A sok búslakodástól elment az életkedvem így csak akkor ettem mikor majdnem kilyukadt a hassam és akkor is csak keveset. Szóval ott álltam a fickó előtt és elhatároztam végighallgatom, a mondandóját majd elindulok valamerre, mindegy hová lyukadok ki.
- Jól emlékszem, hogy akivel beszélgettem egy nagyon aranyos alacsony lány volt? – ettem föl minden előzmény nélkül a kérdést.
Ez ugyanis mindent megváltoztatott, vagyis más szemszögből láttam a dolgokat. Mindent igyekeztem nagy ívben letojni egy valamire azonban még én sem voltam képes, ha egy aranyos lány segítségre szorult. Az a bizonyos nap után sokkal jobban féltettem a cuki lányokat, mint előtte néha már betegesen, ha egyik elesett a járdán én ott voltam felsegítettem és még szállást is szereztem, hogy kipihenje magát. Persze a hangulatom olyan gyorsan változott, mint az időjárás legalábbis a másik nemmel kapcsolatban. Lehet, egyik pillanatban még bambán bámulok magam elé a következőben a karját fogdozom nem horzsolta le magát.
- Még egy kérdés. Maga szerint ez mi? – ez nem tartozott a legjobb húzásaim közé, mert nem tudhattam, hogy megbízható-e a fickó, de meg kellett tudnom miért számolhat vissza a kristály.
Még mindig elég ködösnek tűnt nem mintha előtte egy Einstein lettem volna.

Nagyon sok mindent sikerült kiderítenem arról a bizonyos Elizabeth nevű lányról és még meg se erőltettem magamat. Sajnos azzal nem sokra mentem, hogy nagyon aranyos bár az is igaz, hogy én tettem fel így a kérdést. Valami oknál fogva nagyon rá voltam kattanva a cuki lányokra persze nem úgy. Azonban ha megláttam egy édes kis leányzót, akkor nagyon nehezen tudtam megálljt parancsolni magamnak. Előtte sem lehetett normálisnak neveznek, viszont azokban a bizonyos napokban komplett dilinyós voltam. Láttam magam előtt annak a nem játékos karakter kislány arcát talán ezért is nem tudtam aludni, de egy hang a fejemben azt súgta, néha ordította, hogy védjem meg a többit. Egy cseppet sem számított, hogy az egy ember vagy sem a belső hangnak nem igazán lehetett nemet mondani. Vagyis lehetett, de előbb, vagy utóbb úgy is azt tettem, amit ő mondott és nem tehettem ellene semmit.

Megtudtam még pár apróságot a segédjéről is, aki szintén egy rendkívül aranyos szinte már zabálni való kislány volt. Bánatomban felnyögtem, hogy honnan a fenéből jöhetnek a hozzájuk hasonlók. Mintha minden bokor alatt bujkált volna egy és csak arra vártak volna, hogy elhaladjak mellettük és ők rám csimpaszkodhassanak.

Valami oknál fogva mikor megmutattam neki a kristályt mintha megrémült volna, pedig nem is ő éjszakázott odakint és ébredt homályos emlékezettel.
- No lám csak nekem fel sem tűnt. – mondtam egyhangúan arra, hogy az idő fogyásával csökken az életerőm.
Nem igazán hatott meg az a tény, hogy szivárgok más szavakkal szép lassan haldokoltam. Egyszer mindenkinek meg kell halnia és én sem voltam kivétel.
- Talán valamit tennem kéne, vagy elmenni valahova. Jó lenne tudni, hogy hova. Talán az a lány el tudná mondani.

Most egy kérdéssel fordulok hozzátok a lelkes és kitartó halhatóságomhoz akarom mondani olvasóimhoz. Mit tennétek, ha megtudnátok, az idő múlásával szép lassan fogyna, az élet erőtök mit tennétek? Talán minden követ megmozgatnátok annak érdekében, hogy megmeneküljetek a halál vaskarma elől? Ott abban a világban mi játékosok minden nap szembe néztünk a halállal még alvás közben is. Bármelyik pillanatunk lehetne az utolsó csak az a különbség, hogy máskor nem jelzi semmiféle időmérő meddig is élünk. Az is egy lehetőség, hogy fejetlen csirke módjára rohangál az ember föl s alá, míg végül meg nem tér az őseihez. Lássuk, be ennek sincs sok értelme, de van még egy harmadik lehetőség. Kihasználni azt a kevés időt, ami még hátra maradt és olyan dolgokat tenni, amire addig nem volt lehetőség. Ez sem egy kimondottan jó megoldás ugyanis csak még több választási lehetőséget ad a kezünkbe. Bocsánatot kérhetünk azoktól, akiket megbántottunk, szerelmet vallhatunk azoknak, akiknek nem mertünk. Napokig italozhatunk vagy dorbézolhatunk, vagyis addig, amíg a vagyonkánk és a visszaszámláló engedi.

Nekem valahogy egyikhez sem volt kedvem csak ültem ott némán, mintha csak az időjárásról társalogtunk volna. Egyszer mindenkinek föl kell dobni a talpát ez a természet rendje, amivel tisztában voltam már a játékba kerülés előtt is. Ha egy ember meghal az nem nagydolog ugyanis a föld népessége jócskán meghaladta már a hét milliárdot. A gond azzal az ürességgel van, amit maga után hagy egész pontosan az ismerőseiben. Ha akadtak olyanok, akik megbecsülték vagy még rosszabb, szerették azoknak hatalmas csapás lehet az elvesztése. A remetéknek a legjobb ugyanis velük nem foglalkozik senki, vagyis senkit nem érdekel, hogy élnek-e vagy halnak.

Röviden megpróbáltam végigszaladni addigi életemen, hogy számba vegyem van-e amit megbánhatnék, illetve amiért érdemes lenne élnem. Összeismerkedtem pár csinos lánnyal, akikkel volt pár elég izgalmas kalandom, mulatságokon is részt vettem szóval fogalmazhatunk úgy is nem unatkoztam az életemben. Pár embert talán kellemetlenül érintene a halálom, de valószínűleg hamar kihevernék. A szüleimet biztosan lesújtotta volna a dolog, de mivel előlegként egy igen grandiózus összegeztem kaptam tisztában voltam vele az ő jövőjük biztosítva van. Egyedül azt a szótlan kislányt félthettem volna, de mivel megérkezésem előtt is remekül elboldogult úgy véltem mindegy neki, hogy ott vagyok-e testőrként vagy sem. Legfeljebb az apja beküld egy újabb balekot, hogy legyen az ő szeme fénye védő angyala.

Ez az egész pár pillanat alatt játszódott végig az agyamon közben pedig az üres poharat szorongattam a kezemben. Rezzenéstelen arccal néztem a férfire, mint akit tényleg nem érdekli mi is lesz vele, ami tulajdon képen igaz is. Azon kezdtem tanakodni, hogy vajon mitévő is legyek elinduljak, megkeresni a lányt vagy esetleg üldögéljek ott még egy keveset. Végül aztán lenyitottam a menümet és elővettem belőle egy érmét. Máskor is használtam már ezt a módszert és még egyszer sem hagyott cserben. Egy ujjal a levegőbe hajítottam akárcsak a profik majd végig néztem, ahogy pörögve zuhan és én nem kapom el. Erre nem volt semmi szükség ugyanis a véletlen úgy hozta, hogy pont a poharamba esett bele. Mélabús ábrázatommal bámultam egy darabig mintha csak a jövőt akartam volna kiolvasni belőle.
- Nincs mit tenni, az ígéret az ígéret. – mondtam majd megnyomtam pár gombot és átküldtem a csaposnak egy jelentéktelen összeget.
- Hálám jeleként.
Mindig úgy tartottam a jó szakembereket meg kell fizetni ő pedig elég hasznos információkkal látott el engem. Ráadásul ha mégsem jártam volna sikerrel akkor mindenem elveszett volna a semmiben, de így legalább valami hasznosra használhatta fel azt az ötven aranyat. Vettem egy nagy levegőt majd feltápászkodtam az asztaltól és elindultam a kijárat felé, ám néhány lépés után megtorpantam.
- Hova is kéne most mennem? - kérdeztem magamtól.
Sosem voltam egy észkombájn akkor viszont elég magatehetetlennek látszódhattam egy amolyan született idiótának.

Úgy tűnt nem csak én voltam, aki a másnaposságával küzdött és félig még az igazak álmát aludta. A csapos vagy kicsoda meg volt róla győződve, hogy én egyszerűen képes lennék lemondani az életről. Ez ebben a formában nem volt igaz, de nem is ugrándoztam az ötletért. Az érme megmutatta nekem mit is kéne tennem, bár nagy eséllyel nélküle is ugyanarra az eredményre jutottam volna.
- Az én dolgom pont az, hogy minél tovább itt maradjak.
Szép kis testőr lettem volna, ha én lelépek, az ügyfelet meg benne hagyom a szószba. Az a férfi nem a semmiért fizetet nekem annyi pénzt. Értelem szerűen akkor lehetett távozni, ha végre valaki végig vitte a játékot, de én halottam a suttogást, ami azt mondta, hogy nem egy ember sikeresen meglógott. Azonban nem szabad mindent elhinni, amit hall az ember másképp szólva messziről jött ember azt mond, amit csak akar.
Megpróbálta visszautasítani az én szerény kis adományomat erre pár gombnyomással megemeltem a duplájára.
- Ami jár, az jár. Mellesleg sosem hagytam hátra bajba jutott hölgyet. – mondtam egyhangúan bár kissé mérges voltam.

Volt képe azt feltételezni rólam, hogy képes lennék megszegni a másnak tett ígéretemet. Jó pár dolgot elkövettem az életemet során, de ilyen aljaságot még nem és nem is állt szándékomban. Elindultam kifelé, de az ajtó előtt váratlanul megtorpantam, egy darabig meredten bámultam magam elé majd megvakartam a fejemet. Egy mamlasz ábrázatával megfordultam és a következő kérdést tettem fel.
- A paci, akarom mondani a piac melyik irányba is van? – ezzel bebizonyítottam, hogy egy született, idióta vagyok.
Megkérdezhettem volna egy akármilyen járókelőt is, azonban úgy véltem így egyszerűbb és gyorsabb.

Egyeseknek kissé különös lehet, ahogyan a pénzzel bántam viszont ez nem egy elszigetelt eset volt. Egyes emberek már hozzá szokhattak az én nem minden napi elveimhez. Mindig is úgy tartottam, hogy a jó szakembert meg kell fizetni nem szabad garasoskodni, ebbe beletartoznak a tanácsadók is. A való életben a szűkös anyagi keretem véget sajnálatos módon elég ritkán gavallérkodhattam egész pontosan egyszer sem. Ám amint bekerült abba a másik világba, minden szinte egy csapásra megváltozott. Habár azt az aranyat fel tudtam volna használni más dolgokra is mégis jól esett a bőkezűség. Ez majdnem olyan, mint a bokszban, vagyis jobb adni, mint kapni. Első alkalommal bementem egy üzletben és jómagam sem tudtam mit is akarok tulajdon képen. Az eladó vérprofi volt, szinte olvasott a gondolataimban és pikk-pakk elkészítette a rendelésemet. Annyira meg voltam vele elégedve, hogy a dupláját fizettem ki neki és nem fogadtam el nemet válaszként.

Talán a csaposnak is ezért küldtem át ezt a kis semmiséget, ráadásul, ha nem jártam volna sikerrel mindenem az enyészeté lett volna. Szerencsére nem makacskodott a csapos, vagyis nem sokáig és elfogadta a felajánlásomat, majd ha nem is villám gyorsan, de elmondta merre is kell mennem. Kilépve az ajtón azon nyomban irányba álltam és nyugodt léptekkel elindultam. Nem tudtam, hogy milyen messze lehet a piac, de úgy véltem csak nem lehet olyan távol. Lehet, hogy rohanni kellett volna vagy legalábbis szaladni, de éppen nem voltam megfelelően felöltözve. Valami azonban egy kicsikét zavart, de nem tudtam rájönni, hogy mi, mint mikor valaki a kiránduláson jön rá, hogy valamit otthon felejtett. Úgy tíz lépés után végre megvilágosodtam, aminek következtében sóbálvánnyá váltam. Fölemeltem hatalmas kezemet majd homlokon csaptam vele magam csak úgy víz hangzott. Ezzel sarkon fordultam és elindultam a másik jobbra. A csaposnak úgy tűnt igaza lett ugyanis egyre több ember jött velem szembe, ami kicsit idegesített, de azért tartottam magamat.

Először rossz irányba indultam el azonban ez egy megbocsátható hiba. Szerintem mások is jártak már így, nem sokkal a felkelés után, de még a reggeli kávé előtt. Olyankor az ember agya teljesen használhatatlan akár egy darab jól átsütött bakelit. Bár az is hozzá tartozik, hogy én nem szoktam kávézni, legalábbis bent a játékban nem, de ez most nem tartozik ide. Mikor végre rátaláltam a helyes ösvényre nagy léptekkel haladtam a leányzó felé. Vagyis egész pontosan nem tudtam, hogy merre is lehet, csak feltételeztem, hogy talán, esetleg a piacon lesz. A férfinek végén igaza lett ugyanis minél többet mentem annál több emberbe botlottam bele, de nem szó szerint. Néhányan köszöntek nekem mintha ismertek volna, de fogalmam sincs, honnan jöttek rá ki vagyok, hisz rajtam volt a kapucni. Ez a csoportosulás addig fajult, míg végül úgy éreztem magamat, mint egy hering a konzervdobozban. Normális emberek ilyenkor elnézést kértek volna és megpróbáltak volna előrefurakodni a réseken keresztül. Én viszont távolról sem voltam normális, még normális állapotban sem. Mentem előre akár egy jéghegy, nem törődve azzal kit lökök meg, vagy kinek megyek neki. Ez a taktika bevált egészen addig, míg egy ismeretlen tárgyról vissza nem pattantam. A softvernek meg a mauznak szüksége volt egy kis időre, míg rájött, hogy ez nem egy valami, hanem az a fickó akiről ködös emlékeim voltak. Úgy tenni neki felettébb jókedve van, nem tudtam elképzelni minek örül annyira. Próbált érdeklődni felőlem, de csak meredten néztem magam elé akár egy szokványos, mint egy befüvezett főiskolás.
-Brexit. Nem ismerős. Ja, igen Bexy. – mutattam magam mellett a magasságát. – Ma még nem láttam. És te azt a lányt, akivel tegnap beszéltem és adott nekem valamit? – mivel nem ugrott be a neve így az ő méreteit is elmutogattam magasság, szélesség és vastagság.

/Bocsánat a késésért. És hat gratuláljak elértük a tizedik kőrt és még csak most értünk ki a kocsmából. Azt hiszem ez egy szép kaland kezdete./

A férfi mintha unottan vakarná hatalmas kobakját, de az is lehet ez nála a gondolkodás jele. Kicsit csalódottnak tűnik, hogy nem tudod, merre találhatná meg Bexy-t, arca szigorúbbá válik, úgy erőlködik, miközben gondolkozik, hogy erei is kiduzzadnak.
- Tegnap...az a lány egy követ adott neked, amivel megmentheted a bátyját. - elmélkedett hangosan, majd tovább morfondírozott.
- Bexyvel vigasztaltuk, mert semmi esélyt nem látott arra, hogy valaha viszontlátja Luka-t az 5. szinti erdőből... - morfondírozott tovább a témán, mintha a történet a világ legnormálisabb dolga lenne, mintha csak egy mesét olvasna fel egy gyermekeknek szóló könyvből.
- Bexyvel felajánlottam, hogy elkísérjük a bátyja megmentésére, mert ő nem vitt magával teleportkristályt. A koboldokon akart felfejlődni, mert állítólag a Kerek erdőben több XP-t kapnak a játékosok. - magyarázta mostmár egyre magabiztosabban.
- Erre te megjelentél, hogy segítesz neki és mielőtt a kristály időtartama lejár, megmented a fivérét. - bólogatott egyre biztosabban.
- Öhm...várjunk, te mit keresel itt? - hökkent meg egy pillanatra.
- Bexy miért nincs a piacon? - szörnyedt el egy pillanatra, majd rád emelte tekintetét. Arcáról halálfélelmet lehet leolvasni.
- Ne... - bökte ki végül...


//Próbáld meg innen összerakni a képet, várok egy megoldást és aszerint folytatódik a kaland.//

Úgy tűnt, hogy egy észkombájnnal hozott össze a sors, nem mintha nekem olyan gyorsan vágott volna az eszem, abban az időben pedig főleg nem. Eddig nem is tudtam, hogy léteznek olyan effektek, amik a testben futó ereket szimbolizálja. Mivel nincs olyasmi, hogy vérkeringés ilyesmire semmi szükség nem lenne, de azért a tévedés jogát fenntartom. Megpróbálta előásni a memóárjából mi is történt az előző nap és megosztott pár olyan információt amiről már réges-rég tudtam egész maximum negyed órája. Azonban hála zseniális nyomozó készségemnek kiderítettem miért is kaptam azt a kavicsot és mit is kell elkövetnem. Állítólag megígértem annak a lánynak, hogy megmentem a bátyját, ami elég szokatlan volt tőlem. Elég életunt voltam így meglepő, hogy másét akartam megóvni, sőt mi több én jelentkeztem.
- Szóval önként jelentkeztem egy mentő akcióra. Atya ég mennyit ihattam, ha ilyenek hordtam össze meg persze vissza.

De most már nem volt mit tenni az ígéret az ígéret, de a biztonság kedvéért még megkérdeztem tőle egy egész lényeges apróságot.
-Jól emlékszem, hogy az a lány cuki volt?
Azért kérdeztem, mert így világossá miért is voltam hajlandó belemenni ebbe a játékba, ugyanis a cuki lányokat minden áron meg kell védeni, ugyanis egy veszélyeztetett állatfaj. Megnéztem a kristályt, és mint kiderült időm volt még bőségesen ezért úgy döntöttem mondok valamit, ami felrázza a hangulatot.
- Időm, mint a tenger. Nem megyünk inni valamit. – vártam pár másodpercet mire folytattam. – Ez egy vicc volt. Szóval a kerek erdő közepébe kell menni? Mi lesz ott csak nem egy zöld valami? De mindegy. Szóval azt ígértem meg, hogy megyek a kerek erdőbe és segítek a bátyusának. Akkor megyek is.
Elindult észak irányba majd váratlanul megálltam, mint aki lefagyott és a behemótra néztem.
- Amúgy nincs fenn a lány a barát listádon?- ezzel mentem tovább persze szép nyugodtan.
Egy cseppet sem zavart, hogy miért kaptam olyan kristályt, ami zabálja az életemet és nagy eséllyel belepusztulhatok. Nagyobb bajom volt, hogy nem tudtam merre fele lehet az a kerek erdő.

Sikeresen kiderítettem, hogy a lány, aki adta nekem ezt a küldetést az borzalmasan aranyos volt és így ezzel az aprósággal mindent sikerült a helyére raknunk. Ha nincs a mániám nagy valószínűséggel elküldtem volna a… akarom mondani elutasítottam, volna. Nem igazán tudtam, honnan jött ez a rögeszmém viszont volt pár tippem. Még régebben halottam, akiket valamilyen sokk ért pl a háborúban azok az emberek már nem voltak olyanok, mint előtte. Úgy tűnt ez a mamlasz sincs magánál, mert azon nyomban elfogadta a meghívásomat pedig még a vak is láthatta, hogy egy érc volt. Ráadásul minden bizonnyal neki is megvolt a maga feladata és mégis képes lett volna félrevonulni, hogy iszogasson. Amint kijelentettem, hogy ez pusztán egy vicc volt neki is azon nyomban leesett a tantusz.

A tanácsomnak hála előhívta a barát listáját és azon nyomban előkerült az eltűnt barát, vagyis majdnem. Megtudta, hogy éppen merre császkál, ami nagyban megkönnyítette az előkerítését. Csak pislogtam miközben levelet írt a partnerének, hogy milyen gyorsan mozog a keze a billentyűzeten. Egyetlen egy alkalommal tudtam egyszerre ilyen sok betűt leírni mikor a suliban le akartam ütni egy legyet és rácsaptam a billentyűzetre, többször is.
- Van pár hiányos részlet. Csak a feladat egyes szakaszait akartam átvenni, ne legyen semmi félreértés.
Egy dolgot még mindig nem sikerült megértenem hiába erőltettem a szürke állományom. Ha a testvért kellett megmentenem miért az én életem fogyott, nem az áldozat szokott haldokolni? A sok gondolkodás közismerten ártott a szépségnek, ebből kifolyólag nem is műveltem gyakran.
- Van még valami hátra vagy induljak el a Mézes kalács házikóhoz? Kérdeztem.

Ahogy haladtatok, Burmek, újdonsüt társad folyamatosan felszerelését próbálgatta, keresgélt közte és váltogatta páncélzatát, fegyvereit. Nem tudta eldönteni, melyik is lenne jobb a számára.
- Hogy tudsz másnapos lenni ebben a világban? A rendszer talán érzékeli az ital mennyiséget és a sisakon keresztül beletúrkál az emlékeidbe? - elmélkedett válaszodra a böhöm ember, de csak költői kérdést tett fel, mert a cuccai között való matatást nem sikerült abba hagynia.
- Az, hogy mit csinálsz K.O., a te dolgod, én megyek és megkeresem Bexyt. - válaszolt neked elszántan, ám mégis hüvös nyugalommal.
Ahogy hagyjátok el a piacot, az emberek száma is fogyatkozni látszik, a főtéren haladtok végig, ahol már szerelmesek, randizók borulnak egymás karjaiba egy szökőkútat körbeölelő téren.
Már éppen elvonulnátok az emberek között, mikor sikolyok törik meg a szerelmesek nyugalmát.
- Ki az? - jött egy kérdés a tömegből.
- Fekszik a földön, életben van? - Jött egy másik értelmetlen kérdés.
- Segítsen valaki! - kiáltották.
Közelebb érve egy a földön fekvő lányt fedezhettek fel, ki kísértetiesen hasonlít valakire. Eszméleténél van ugyan, de gyengének tűnik. Életpontjai felére csökkentek, sebek borítják testét, melyek apró pixeldarabkák elhullajtásával jelzik, támadás áldozata lett.


- Ez ő, tegnapról! - kiált fel Burmek.