[Küldetés] Piroska és a farkas

Ha valaki arra számított, hogy szép szinte mesébe illő mondatokkal kezdem a történetet, hát annak csalódást kell okoznom. Nem értek én a tollforgatáshoz ezért is lett az a szakmám ami. A harmadik szinten találtam egy területet, amit gyönyörű virágok borítottak. Volt egy régi mondás, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Ezek szerint én vagy gonosz voltam vagy én voltam ama bizonyos kivétel, ami erősíti a szabályt. Nem utáltam őket, de jobban szerettem, ha valaminek haszna is van nem csak mutogatni jó. Persze régebben én is díszítettem a lakásomat méghozzá egy kaktusszal, ám valami oknál fogva az elpusztult. A mai napig nem jöttem rá mi lehetett a baja, mert állítólag kibírja a legnagyobb szárazságot is. Nagyon örültem, hogy végre egyedül lehetek egy kicsit ugyanis Aincrad akkor olyan kicsinek tűnt. Mindig összefutottam valakivel, aki felajánlotta, hogy csatlakozzak hozzá egy küldetésre vagy pusztán azt szerette volna, hogy öntsem ki neki a lelkemet. Szóval mosolyogva hallgattam a madárcsicsergést, közben letapostam a szebbnél szebb virágokat és élveztem az egyedül létet, kerek öt percig. Az utam egy kis házikóhoz, amiben rendszert emberek szoktak lakni ezért úgy terveztem, hogy megfordulok. Váratlanul azonban egy kép tűnt fel előttem egyenest a semmiből. Valami gyerek rajzolhatta, mert nem volt valami művészi, egy piros kapucnis kislányt ábrázolt. Ha ez nem lett volna elég bizarr körülöttem minden elkezdett zsugorodni én pedig villámsebességgel elkezdtem az egyik kép felé közeledni, vagy az hozzám.


Mikor már majdnem becsapódtam elvesztettem az eszméletemet és fogalmam sincs menni idő után ébredtem magamhoz. Egy takaros kis házikóban találtam magamat és éppen egy álló tükörbe bámultam, amivel volt egy kis gond. Ugyanis nem a megszokott felszerelésem volt rajtam, hanem egy frissen vasalt, aranyos piros kis kapucnis kabát. Meg se próbáltam levenni magamról inkább jobb kezemet ráraktam az arcomra és egy búskomor nyögés kíséretében végighúztam rajta. Nem egyszer történt már meg velem ebben a világban, hogy elájultam és egy teljesen más helyen találtam magamat.
- Kik készítették ezt a játékot, emberrablók vagy pedofilok. Vagy emberrabból pedofilok?
Ezúttal legalább nem kötöztek hozzá senkihez és nem is voltam meztelen, de attól még zavart a helyzet. Válaszokat akartam kapni méghozzá most azonnal ám helyettük egy asszonyt kaptam, vagyis ő jött oda hozzám arcán széles mosollyal kezében kis kosárkával.
- Elnézést kérem, meg tudja mondani mit, keresek itt? És miért van rajtam ez a furcsa hacuka?
Nagyon reméltem, hogy kapok némi magyarázatott, azonban arra is fel voltam készülve, hogy csak a küldetésről fog mesélni.

Abban reménykedtem, hogy ez az asszony szolgál némi magyarázattal viszont csalódnom kellett. Egy normális ember, de még egy állagos is rögtön rájött volna a piros kis köténykéből, hogy miről is van szó. Mivel már eltöltöttem némi időt a játékban magamtól is kitaláltam, hogy egy küldetés miatt kerültem oda, de valamiért úgy tekintettem a nőre, mint egy élő emberre és nem egy programra. A duplájára tágult a pupillám mikor kisasszonynak nevezet és valami olyasmit mondott, hogy rég úton kéne lennem, de előtte át kell öltözni. Majd odalépett a barna szekrényhez, amiből egy fehér blúzt és egy sötétkék szoknyácskát vett elő. Ijedtemben tettem egy lépést hátra majd végig futott rajtam a rémület, mert mi van, ha azt az okkersárga alapon fekete mintás csipkés bugyit is fel kell vennem.
- Na nem. Azt már nem, inkább a halál, de tudja, mit van egy lehetőségem. Itt egy érme, ha fej, akkor rendben, ha írás, akkor szó sem lesz öltözködésről.

Ahogy azt kell hüvelykujjal a lebegőbe repítettem majd megcsillant a napfényben az aranyszínű érme majd lágyan a tenyeremben landolt.
- Látja? Én nyertem szóval nem lesz öltözködés.
Hiába jártattam a számat őt egyáltalán nem hatotta meg csak jött felém azzal a rémisztő mosollyal az arcán.
-Ne-ne-ne közelítsen. Képzett kalandor vagyok, és fel nem veszem ezt a valamit. – de ő csak jött.
Váratlanul megállt előttem olyan szigorú tekintettel, ahogyan csak egy anyuka tud nézni. Minden egyes próbálkozásom mely arra irányult, hogy kijussak arról a pokoli helyről kudarcra volt ítélve.
- Ez az utolsó esélye feldobom még egyszer, hogy lássa, kinek van igaza. – hiába állt Fortuna az én oldalamon őt, egy cseppet sem érdekelte.
Beletelt egy kis időbe mire megláttam a felkiáltó jelet, amivel nem tudtam mit kéne kezdenem. Végül aztán megérintettem, amitől megjelent egy elég kellemetlen üzenet miszerint nem teljesítettem egy bizonyos feladatot.

Fél órával később ott álltam elgyötörten, bágyadtan és legfőképpen vesztesen. Nagyon elégedettnek tűnt és boldognak mindezt láttam azokban a smaragdzöld szemekben. Óvatos, mégis határozott mozdulatokkal taszigált kifelé a házból. Még mindig annak a hatása alatt álltam, hogy női ruhát kényszerítettek rám. A ház mellett meseszép virágok sorakoztak, volt köztük lila, rózsaszín, és vérvörös. Legszívesebben széttapostam volna, de egy én nem voltam egy bosszúálló alkat és kettő nem lett volna semmi haszna. Vidáman sütött a narancssárga nap az égen, amit alig piszkított be néhány tört fehér színű felhő. A fejem fölötti tetőre három madár szállt le, akik vidáman csipogtak és olyan színben pompáztak, amit a természetben nem igazán lehet látni. Ezek nem mások voltak, mint a hamuszürke, ciánkék és koromfekete. Vagyis mindenki boldog és gondtalan volt a világban legalábbis így tűnt ezért harmadszor is elővettem azt a bizonyos érmét. Feldobtam, elkaptam, megnéztem majd csak ennyit mondtam madarakra nézve.
- Ezúttal megúsztátok. – majd kosárral a kezemben elindultam a cél felé.

Előfordult veletek, hogy nem tudjátok ébren vagytok-e vagy álmodtok? Akkor ott a ház előtt pont így éreztem magamat is, elég furcsa egy helyzet volt. Nem mondtam meg nekem senki, hogy hova kell mennem csak annyit, hogy a nagymamához. Sosem találkoztam vele, nem is jártam nála mégis azt várták el tőlem, hogy ennyiből találjak el hozzá. A játékoknál ilyenkor szokott a játékos feje fölött felvillanni egy nagy piros nyíl, esetleg az út világítani kezdett, de nálam egyik sem volt. Ennek ellenére egyetlen pillanatig sem tanakodtam, hogy mit is kéne tennem, szinte ösztönösen vágtam át az előkerten és mentem ki az utcára. Máskor mindig tanakodnom kellett meg vakartam a fejemet merre is kéne elindulnom azonban akkor egyből tudtam a helyes irányt, talán még becsukott szemmel is eltaláltam volna a nagymamához. Pedig megesküdhetem akármire, hogy még az életemben nem jártam arra, mégis egy csomó dologgal volt tele a fejem.

Az emberek, ha elhaladtam mellettük kedvesen rám mosolyogtak és integettek, egy cseppet sem zavarta őket ama tény, hogy egy kétméteres fickó járt köztük lány ruhában.
-Lehetséges, hogy tényleg elment az eszem? - mondogattam magamnak halkan.
Néhányra, akik szintén kedvesen üdvözöltek engem emlékeztem, hogy együtt fogócskáztunk egy hatalmas fa körül, majd jött a bújócska. Egyik egy jókora málnabokorban bújt el, de túlságosan is hangosan csámcsogott így elég hamar megtaláltuk. Egy másik fiú elesett, lehorzsolta a térdét és úgy sírt miatta mind egy lány. Egy harmadik gyermek, aki folyton fára mászott, és aki a tónál a legmesszebbre hajította a kavicsot, felém kacsintott miközben elhaladtam előtte.
- Miért emlékszem én ilyesmire? – kérdeztem magamtól.

Kis idő után a kövezett út elhagyta a falut és az erdő felé vette az iránt. Tudtam, hogy arra kell mennem, de nem örültem neki ugyanis a legtöbb horror film egy erdőben játszódott vagy temetőben, kastélyban, kórházban, esetleg hullaházban. Itt is csak, mint a ház előtt mindenféle virágok voltak csak persze jóval több. Kezemben a kis kosárkámmal mentem tovább a nagymamához meg se próbálva a szökést. Normál esetben mindenki igyekezne megszabadulni attól, amit rá erőltettek én viszont valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem így tettem. Mikor egy domboldalon haladtam felfelé egy kicsit megálltam letettem a kosaramat, megtöröltem a homlokom és folytattam az utamat. Természetesen a finomságokat is vittem magammal, nem voltam olyan tyúkeszű, hogy ott felejtsem. Váratlan felbukkant előttem a farkas, aki majdnem úgy nézett ki, mint egy kutya, csak kissé másmilyen volt. Normál esetben bölcs dolog lett volna tőlem, ha elkerülöm, de arra gondoltam, nem hiába került az utamba. Valamikor régen halottam egy gyerek mesét, de akkora már mindent elfelejtettem belőle, azonban innen gondoltam, ha gyerek mese akkor nem lehet benne vérengzés, sem erőszak. Fegyver nem volt nálam, de mit is kezdene egy olyan édes kislány azokkal a förtelmes dolgokkal. Úgy tízlépésnyire megálltam tőle majd integetni kezdtem és köszöntettem eme különös ordast.
- Helo. Meg engednéd nekem, hogy tovább menjek? Nagyon fontos elintéznivalóm van arra fele. – közben próbáltam valami mosoly félét az arcomra varázsolni.

Erre számíthattam volna mégis sikerült meglepnie, ami azt jelentette, hogy jócskán akadt még tanulni valóm erről a világról. Igaz azt gondolhatjátok, hogy ez eddig történtek után semmi sem döbbenthet, meg azonban tévednétek. Először egy teljesen idegen házban találtam magamat és egy ragaszkodott hozzá, hogy én egy kislány vagyok és megpróbált átöltöztetni. Utána kimentem az utcára és minden lakos olyan kedvesen viselkedett mintha egy lettem volna közülük ráadásul párról még emlékeim is voltak. Lehet, hogy ezt az az anyag okozta, amivel elkábítottak, de akkor is nagyon fura. Megpróbáltam ellenkezni azonban minden tettem feleslegesnek bizonyult.

Szóval elindultam egy kosárnyi elemózsiával a nagymama háza felé mikor is a semmiből előttem termet egy elég nagy kutya. Ebben még semmi különös nincs, mert, ezrével lehet őket látni a világban. Ő nem tűnt annyira sunyinak és nem lappangót gonoszság a szemében, mint egy vaddisznónak ezért nem akartam bántani, igaz nem is volt mivel kárt okoznom benne. Úgy gondoltam sokkal jobb lenne, ha az erőm helyett az eszemet használnám azért megkíséreltem beszélgetni vele. Alig hogy megszólaltam megjelent egy csupa fura szó a szemem előtt, amitől kissé megdöbbentem és tettem egy lépést hátra fele. Úgy nézett ki, mint egy bevásárló lista vagy inkább egy falaté. Néhány mondat át volt húzva, ami annyit jelenthetett, hogy azokat már elvégeztem így nem maradt más hátra, mint virágot szedni a nagymamának a közeli mezőről.
- Van néhány finom kis falatom. Ha gondolod, megosztozhatunk rajta.
A valóságban is odavoltam az ebekért így úgy éreztem az a minimum, ha kedvesen bánok vele. Közismerten az eb az ember legjobb barátja és senki nem csapja agyon a barátait.
Említettem egy furcsaságot, ami nem volt más, minthogy az állat nemcsak megértette, amit mondtam, hanem válaszolt is és nem ugatással.

Addig egész jól tartottam magamat sikerült megkülönböztetnem a játék álltál rám tukmált emlékeket a sajátjaimtól. Tisztában voltam vele, hogy én egy férfi vagyok nem pedig egy fiatal lányka. Azonban mikor megláttam azt az állatot és néztem, szép lassan minden védelmem szertefoszlott. Egy ideig nem is csináltam mást csak bámultam őt közben pedig valami az agyamban teljesen átvette az irányítást. Pillanatról pillanatra egy fényesebbnek tűnt a szőre, a szeme csak úgy ragyogtak akár a csillagok és a nózija is olyan cuki volt. A való életben és oda voltam az ebekért hisz ők az ember legjobb barátai, de ez valami más volt. Külső szemlélőnek úgy tűnhettem, mint egy piros köpenyes lánycsillogó szemekkel, fülig érő vigyorral és egy perverz lihegésével.

Alig bírtam megállni, hogy ne vessem rá magamat az ebre, de nagy nehezen mégis csak sikerült. Szinte észrevétlenül szivárogtak a fejemben ezek a merőben új gondolatok és érzések én pedig teljesen megadtam magamat nekik. Mikor azt mondta, hogy farkas éhes két dolgot tettem, először is egy csöppet meglepődtem, mert nem mindennap találkozik hozzá hasonló csodabogárral. A másik pedig az, hogy teljesen oda voltam hangjától meg persze vissza tökéletesen illett a külsejéhez. A válasza nem tudom miért kicsit megmosolyogtatok, tényleg úgy éreztem, hogy ez vicces. Természetesen csak egy enyhe mosoly volt és azon nyomban a szám elé kaptam a kezemet, mert nem akartam megbántani. Beletelt egy kis időbe mire sikerült rájönnöm mit is kéne tennem, de ő közben egy kérdést tett fel.
-Elnézést kérek. Amúgy nem rohanok sehova, csak szép lassan ballagok, tudod, semmi nem repül, el minden megvár. A házimunka majd el lesz végezve, ha odaérek, úgyse csinálja meg helyettem senki. Amúgy én Piroska vagyok nem, nem baj, ha tegeződünk? Előtte még sosem beszéltem hozzád hasonlóval. Akarom mondani olyannal, akinek ilyen sok foga volt. Vagyis nem ezt akartam mondani. - ijedtemben a rákvörös arcom elé kaptam a kezeimet.
Mindenféle ostobaságokat hordtam össze és attól féltem, hogy még a végén megbántom ezt az aranyos és jól nevelt kutyuli. Nem tartoztam azokba a körökbe ahol csak azokat fogadják el, akik úgy néztek ki, mint ők, vagyis teljes szívemből elítéltem a diszkriminációt. Attól, hogy ő nem ember és mégis beszél, lehet, hogy rendes és jószívű. Hány olyan férfi rohangál az utcákon, aki humanoidnak néz ki, de valójában egy nagy állat.

Végül térdre rogytam és az ujjaimon keresztül lestem ki, hogy megtudjam megbántottam-e ezt a szegény párát. Kicsit megnyugodtam mikor láttam, hogy még mindig itt van, de sajnos nem lehettem benne biztos, hogy nem gázoltam-e bele a piciny lelkébe. Majd váratlanul leesett a tantusz hogy megint egy ökör voltam majd aranyos rácsaptam az öklömmel a kis buksimra.
-Én tulok, majd kiment a fejemből, hogy éhes vagy.

Erre összeszűkült a szemem és olyan sunyi pillantásokkal néztem jobbra meg ballra, ahogyan a dílerek szoktak mielőtt árulni kezdenek. Mikor úgy éreztem tiszta a terep benyúltam a kosárba és elővettem egy szép nagy csirke combot. Nem igazán volt bátorságom a szájába adni mégis egy idegenről volt szó ezért készültem lerakni a földre mikor ismét megmerevedtem. Ezután újfent kotorászni kezdtem a kosárba majd elővettem egy tányérféleséget és ezzel együtt raktam le az ínycsiklandozó husikát.
-Jó étvágyat kívánok. Amúgy milyen napod volt?